„Érezni lehetett a családok iránti szeretetét” – Bíró László püspök az ad limina látogatásról
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjai november 20. és 24. között ad limina látogatáson vettek részt Rómában. A küldöttség tagját, Bíró László tábori püspököt, az MKPK család- és börtönpasztorációért felelős tagját Vértesaljai László kérdezte tapasztalatairól a Vatikáni Rádióban.
– Mi az,
ami a leginkább megérintette a Szentatyával történt találkozás alkalmával?
–
Elsőként említeném mindazt, amit önmagáról elmondott. A magyarokra emlékezve
különös szeretettel beszélt az angolkisasszonyokról, akiknek Buenos Airesben
lelkigyakorlatot tartott. Ezen az alkalmon a nővérek egy reneszánsz képet
ajándékoztak neki, melyen Krisztus maga megy fel egy létrán a keresztre. Az
egyik nővér ki is fejtette neki ennek az üzenetét: „érsek atya, el fog jönni,
amikor magának kell felmennie a létrán”. Ez a kép nagyon sokáig elkísérte őt.
Amikor megválasztották pápának, arra gondolt, „eljött az idő, amikor fel kell
mennem a létrán”. Arról is beszélt Ferenc pápa, hogy megmaradt a békéje, mert
elhatározta, semmi mást nem akar tenni, minthogy önmaga legyen. Egy fiatal,
ötszáz éves Egyházból jött, míg az európai, más stílusú Egyházak ezerévesek.
Lehet, hogy ezzel irritál sok embert, de ő nem tud mást tenni: ennek ellenére
önmagát kell adnia ebben a szolgálatban.
Én magam
egy családüggyel kapcsolatos kérdést tettem fel a Szentatyának. Elmondtam, hogy
hozzám az Amoris
laetitia kezdetű apostoli buzdítás negyedik fejezete áll a legközelebb.
Ettől fellelkesült a pápa, mert mint elmondta, ez a rész a szíve közepe. Ez a
fejezet a Szeretethimnuszról és a párbeszédről szól. Azért mondom ezt el, mert
ha ez a Szentatyának a szíve közepe, akkor odahaza is vegyük elő, és élje ez
alapján a házas ember a házasságát.
– Hogyan
lehetne ezt a fejezetet összefoglalni?
– Ez a
Szeretethimnusznak egy nagyon szép kifejtése – biblikus és pszichológiai
alapon, de nem pszichologizálva. Ugyanakkor szinte iskolás módon magyarázza
meg, hogy mi a párbeszéd. Beszél a minőségi időről, a tanulás idejéről. Azt is
kifejti, hogy a párbeszéd az irgalom egy formája. Így ismerjük meg Isten
üzenetét, amit a párom közvetít felém. Hozzám még a kilencedik fejezet is
nagyon közel áll. Ez a családi lelkiségről szól. Ez beszél a vatikáni
irodalomban talán a legrészletesebben erről a témáról. De beszélt a pápa a
házasságra való felkészítés fontosságáról is. Nagyon jól lehetett érezni a
családok iránti szeretetét.
Harmadszor
vagyok Rómában ad limina látogatáson. Észre lehet venni, hogy ezekre az
alkalmakra minden pápa személyisége rányomta a bélyegét. Szent II. János Pál
pápa meghívott bennünket ebédre, ott voltunk vele a kápolnájában, az ő
karizmája a közvetlenség, az egyértelműség és a határozottság volt. XVI.
Benedek nem volt ennyire közvetlen, de tanításban, odaadásban egyéni volt. De a
kongregációk munkájára is rányomja a bélyegét a pápa stílusa. Ma inkább
kérdeznek, nem annyira tanítanak – ez talán sokszor hiányzik –, de ezzel a
közvetlenséggel egy jövőbe mutató stílust honosítanak meg. Ha ez párosul egy
következetes fegyelemmel és tanítással, akkor a jövő Egyházának egy új arca
jelenik majd meg.
– A
Szentatya apostoli útjainak állandó eleme a börtönlátogatás. A kriminalitás
korunkban növekszik, egyre több börtönre van szüksége a világon minden
országnak. Ön mint a börtönpasztorációért felelős püspök hogyan látja a magyar
helyzetet? Hogyan jelenhet meg egy börtönben az evangélium?
– A
jelenlegi börtönparancsnokság jelszava a reintegráció. Ez azt jelenti, hogy
segíteni kell a börtönviselt embert visszatérni a társadalomba. Ez nagyon
egybevág a börtönpasztoráció elveivel. Egy alkalommal Mátraverebély-Szentkúton
voltam zarándokolni börtönlakókkal. Ezen százharmincnál többen vettek részt. Az
egyik napirendnek az volt a címe, hogy „megkérdezzük a püspököt”. Az első
kérdés az volt, hogy „Püspök úr, hogyan tudok magamnak megbocsátani?” Vannak a
börtönben lévő emberek között is vásottak, mint mindenhol, akik nem akarnak
megtérni, megváltozni. De akadnak olyanok is, akik meg szeretnének bocsátani
maguknak. Idéztem nekik Szent Pált: „Felejtem, ami mögöttem van, és
nekifeszülök annak, ami előttem van.” (Fil 3,13) Az egyikük azt mondta: „Püspök
úr, én nem tudom elfelejteni azt, aki felnyomott. Mit csináljak?” Ne tekintsünk
a börtönlakókra egy homogén társaságként. Sokszor nagyon sok előítélettel
kezeljük őket. Nekik nagyon nehéz egyről a kettőre lépni.
Nagyon
szép a börtönpasztorációban a cursillo jelenléte. Most készült erről egy
ismeretterjesztő film. Nagyon pozitív ez a jelenlét, mint ahogyan a gyümölcse
is az: a megtért embert segítik – a cursillo most már egy nagy társadalom a
keresztény világban odahaza is – az elhelyezkedésben; munkát, akár lakást is
adva neki, és így aki talpra akar állni, az talpra is tud állni. Van, aki
kiszabadulva maga jár be a börtönbe cursillót tartani. Fontos, hogy a
társadalom – naivitás nélkül – bízzon az emberek újrakezdés utáni vágyában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése