„Érezni lehetett a családok iránti szeretetét” – Bíró László püspök az ad limina látogatásról

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjai november 20. és 24. között ad limina látogatáson vettek részt Rómában. A küldöttség tagját, Bíró László tábori püspököt, az MKPK család- és börtönpasztorációért felelős tagját Vértesaljai László kérdezte tapasztalatairól a Vatikáni Rádióban.

– Mi az, ami a leginkább megérintette a Szentatyával történt találkozás alkalmával?

– Elsőként említeném mindazt, amit önmagáról elmondott. A magyarokra emlékezve különös szeretettel beszélt az angolkisasszonyokról, akiknek Buenos Airesben lelkigyakorlatot tartott. Ezen az alkalmon a nővérek egy reneszánsz képet ajándékoztak neki, melyen Krisztus maga megy fel egy létrán a keresztre. Az egyik nővér ki is fejtette neki ennek az üzenetét: „érsek atya, el fog jönni, amikor magának kell felmennie a létrán”. Ez a kép nagyon sokáig elkísérte őt. Amikor megválasztották pápának, arra gondolt, „eljött az idő, amikor fel kell mennem a létrán”. Arról is beszélt Ferenc pápa, hogy megmaradt a békéje, mert elhatározta, semmi mást nem akar tenni, minthogy önmaga legyen. Egy fiatal, ötszáz éves Egyházból jött, míg az európai, más stílusú Egyházak ezerévesek. Lehet, hogy ezzel irritál sok embert, de ő nem tud mást tenni: ennek ellenére önmagát kell adnia ebben a szolgálatban.

Én magam egy családüggyel kapcsolatos kérdést tettem fel a Szentatyának. Elmondtam, hogy hozzám az Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdítás negyedik fejezete áll a legközelebb. Ettől fellelkesült a pápa, mert mint elmondta, ez a rész a szíve közepe. Ez a fejezet a Szeretethimnuszról és a párbeszédről szól. Azért mondom ezt el, mert ha ez a Szentatyának a szíve közepe, akkor odahaza is vegyük elő, és élje ez alapján a házas ember a házasságát.

– Hogyan lehetne ezt a fejezetet összefoglalni?

– Ez a Szeretethimnusznak egy nagyon szép kifejtése – biblikus és pszichológiai alapon, de nem pszichologizálva. Ugyanakkor szinte iskolás módon magyarázza meg, hogy mi a párbeszéd. Beszél a minőségi időről, a tanulás idejéről. Azt is kifejti, hogy a párbeszéd az irgalom egy formája. Így ismerjük meg Isten üzenetét, amit a párom közvetít felém. Hozzám még a kilencedik fejezet is nagyon közel áll. Ez a családi lelkiségről szól. Ez beszél a vatikáni irodalomban talán a legrészletesebben erről a témáról. De beszélt a pápa a házasságra való felkészítés fontosságáról is. Nagyon jól lehetett érezni a családok iránti szeretetét.

Harmadszor vagyok Rómában ad limina látogatáson. Észre lehet venni, hogy ezekre az alkalmakra minden pápa személyisége rányomta a bélyegét. Szent II. János Pál pápa meghívott bennünket ebédre, ott voltunk vele a kápolnájában, az ő karizmája a közvetlenség, az egyértelműség és a határozottság volt. XVI. Benedek nem volt ennyire közvetlen, de tanításban, odaadásban egyéni volt. De a kongregációk munkájára is rányomja a bélyegét a pápa stílusa. Ma inkább kérdeznek, nem annyira tanítanak – ez talán sokszor hiányzik –, de ezzel a közvetlenséggel egy jövőbe mutató stílust honosítanak meg. Ha ez párosul egy következetes fegyelemmel és tanítással, akkor a jövő Egyházának egy új arca jelenik majd meg.

– A Szentatya apostoli útjainak állandó eleme a börtönlátogatás. A kriminalitás korunkban növekszik, egyre több börtönre van szüksége a világon minden országnak. Ön mint a börtönpasztorációért felelős püspök hogyan látja a magyar helyzetet? Hogyan jelenhet meg egy börtönben az evangélium?

– A jelenlegi börtönparancsnokság jelszava a reintegráció. Ez azt jelenti, hogy segíteni kell a börtönviselt embert visszatérni a társadalomba. Ez nagyon egybevág a börtönpasztoráció elveivel. Egy alkalommal Mátraverebély-Szentkúton voltam zarándokolni börtönlakókkal. Ezen százharmincnál többen vettek részt. Az egyik napirendnek az volt a címe, hogy „megkérdezzük a püspököt”. Az első kérdés az volt, hogy „Püspök úr, hogyan tudok magamnak megbocsátani?” Vannak a börtönben lévő emberek között is vásottak, mint mindenhol, akik nem akarnak megtérni, megváltozni. De akadnak olyanok is, akik meg szeretnének bocsátani maguknak. Idéztem nekik Szent Pált: „Felejtem, ami mögöttem van, és nekifeszülök annak, ami előttem van.” (Fil 3,13) Az egyikük azt mondta: „Püspök úr, én nem tudom elfelejteni azt, aki felnyomott. Mit csináljak?” Ne tekintsünk a börtönlakókra egy homogén társaságként. Sokszor nagyon sok előítélettel kezeljük őket. Nekik nagyon nehéz egyről a kettőre lépni.

Nagyon szép a börtönpasztorációban a cursillo jelenléte. Most készült erről egy ismeretterjesztő film. Nagyon pozitív ez a jelenlét, mint ahogyan a gyümölcse is az: a megtért embert segítik – a cursillo most már egy nagy társadalom a keresztény világban odahaza is – az elhelyezkedésben; munkát, akár lakást is adva neki, és így aki talpra akar állni, az talpra is tud állni. Van, aki kiszabadulva maga jár be a börtönbe cursillót tartani. Fontos, hogy a társadalom – naivitás nélkül – bízzon az emberek újrakezdés utáni vágyában.