2011. február 19., szombat

Évközi hatodik hét szombatja


Évközi hatodik hét szombatja


Piacenzai Szent Konrád remete emléknapja


A Szentlélek emlékezete


A nekünk ajándékozott Szentlélekkel

Kiáradt szívünkbe az Isten szeretete.


Könyörögjünk!

Istenünk, te híveid szívét a Szentlélek megvilágosításával tanítod. Add, hogy ugyanazon Szentlélek segítségével megismerjük, ami helyes, és az ő vigasztalásának mindenkor örvendjünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Hic est Filius meus carissimus : audite illum.”

(Márk 9, 6c.)

„Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Hangzik fel a szózat a magasból, a felhők mögül. Nincsen test, nincsen látvány, csak hang van, olyan hang, amely beleivódik csontjainkba, sejtjeinkbe, olyan hang, amely egyszer s mindenkorra kitörölhetetlenné teszi azt tudatunkból. Ritka jelenség az, amikor maga Isten nyilatkozik ki az emberek számára, még pedig úgy, hogy az össze nem téveszthető semmivel sem. Ez az evangéliumi szakasz, amelyet ma olvashattunk a Színeváltozás evangéliuma, amely ebben az évközi időben már a húsvét közelségét jeleníti meg, sőt jelzi számunkra, hogy húsvét nem csak húsvétkor van, hanem minden nap ott van életünkben, mindennap emlékeztet bennünket arra, hogy a húsvét értünk történik. Az elmúlt napokban olvasott Márki evangélium folytatásában úgy értékelhetjük a mai szakaszt, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus elhatározza, hogy végső bizonyítékot nyújt át apostolainak, de mindegyiknek, nem mind a hetvenkettőnek, nem is a tizenkettőnek, hanem csupán három kiválasztott apostolnak: Péternek, Jakabnak és Jánosnak. Újfent egy magas hegyen találjuk magunkat, amely mindig közelebb visz bennünket a Mennyei Atyához. Színeváltozásával Jézus Krisztus azt szeretné elérni, hogy a kiválasztott három tanítvány lelke megerősödjön a hitben, hogy ne csak lelkükkel kelljen látniuk és hallaniuk, hanem fizikailag is kapcsolatba kerüljenek a másik dimenzió körülményeivel, hatásaival. A Mester tudja jól, hogy az emberek nagyon nehezen tudnak hinni olyan dolgokban, amelyet nem tudnak két kézzel megérinteni, amit nem tudnak megillatozni, amit nem tudnak saját fülükkel hallani. A hegyen egy olyan találkozó zajlik le, amely nem emberi természetű, amely egy másik világ, a Mennyei Jeruzsálem élményeit adják át az ott jelenlevő három tanítványnak. Jézus Krisztus csak így, csak ilyen módon tudja bebizonyítani nekik, hogy amiről beszél, amit hirdet az nem fantazmagória, az nem képzelődés, nem hallucináció és nem becsapása az emberi világnak. A tanítás az élet, a hit, és az igazság. Nem is csoda, hogy a három tanítvány olyan elragadtatásban, olyan fönséges élményben részesül, amelyben sem előtte, sem utána nem volt részük. A megjelenő két mennyei alak, jól felismerhető, és az akkori zsidó nép számára rendkívül fontos. Mózes és Illés a két mennyei alak, akik úgy kommunikálnak, úgy társalognak Mesterükkel, Jézus Krisztussal, mint egyenrangú felek. Egyáltalán a felbukkanásuk alapvető és visszavonhatatlan bizonyítéka annak, hogy van élet a halál után, hogy aki Isten tanítása és parancsai szerint él, annak van lehetősége arra, hogy a halál után tovább éljen, és nem akár hogyan Testvéreim! Nem ám! Ha valaki egyszer elnyeri a belépőt a Mennyek Országába az egy lesz ezekkel a nem közönséges emberekkel. Találkozhat velük, eljuthat a Mennyei Atya színe látására, és maguk is a színeváltozás csodáján mennek keresztül. Jézus Krisztus a dicsőség hegyén azonban megmutatja nekik, hogy a szenvedés hegye után milyen megdicsőülés vár rá. De nemcsak Mesterünkre várt ez a megdicsőülés, hanem minden olyan emberre is, aki felveszi a názáreti Jézus keresztjét, vállára teszi azt és végig megy a szenvedés útján, hogy hasonlóvá váljon azzal életében, halálában és feltámadásában is. A ragyogó fény, valamint Mózes és Illés megjelenése is, továbbá a felhő és a Mennyei Atya hangja, mind azt jelzik, hogy Jézus Krisztus, akiről meg van írva, hogy sokat kell szenvednie, Isten dicsőséges Fiának bizonyul, és fel fog támadni a halálból. A háromnak azonban a lelkére köti, azaz megparancsolja nekik, hogy az átélt élményről, a megszerzett tudásról, bizonyságról, egyenlőre nem beszélhetnek senkinek, majd csak akkor hirdethetik, amikor már Megváltotta halálával az emberek bűneit, feltámadt az írások szerint, akkor kell, majd határozott tanúságot tenniük erről, mert bizony sokan lesznek majd akkor, akik ezt kétségbe vonják, megmásítják, letagadják. Jézus Krisztusnak e tette, e szavai a 2000 év alatt mindig aktuálisak voltak, azt hiszem a mai válságos és átmeneti korban még aktuálisabbak, mint valaha. Hiszen csak gondoljunk bele, hogy ma hány ember nem hisz a feltámadásban, nem hisz a Mennyországban, nem hisz Istenben, nem hisz az égadta világon semmiben, csak önmagában! Hányan vagyunk, Testvéreim, akik azt valljuk, hogy segíts magadon, akkor Isten is megsegít? Bizony sokan, mert ezzel szeretnénk tetteinket, és önmagunkat isteni magaslatra emelni, így szeretnék önmagunkat felvinni a hegyre a három apostolhoz, hogy bizonyítsuk odaillőségünket! Pedig ettől nem leszünk odavalók, ettől nem fogunk átjutni a szűk kapun, mert nekünk nem önigazolást kell keresnünk, hanem a teljes önátadást! Isten ugyanis mindig megsegít, akár tesznek valamit, itt a földön, akár nem. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelke kárát vallja? A mai társadalomban az érvényesülést tekintve nagy lehetőségek vannak, de csak keveseknek adatik meg. Sokan hajtanak ezért, a mai korszellem és a reklámok csak az anyagi javak megszerzését szuggerálják az emberbe.

A mindennapos megélhetésért, vagy épp az érvényesülésért gyakran hátra szorulnak az egyéb értékek: a természetfölötti, de a humán értékek is. Sok ember Isten- és egyházkapcsolatát, de még a családi életét is megrontja, sőt, tönkre teszi a világ megnyerése". Felül kellene vizsgálni értékrendünket, értékítéletet: kit, mit tartunk a legfontosabbnak az életben. Legalább magunknak válaszoljunk erre őszintén. Ha elég alázatot és hitet tudunk magunkba préselni, akkor talán esélyünk lehet arra, hogy elindulhassunk a hegy felé, de az mindig elsőként a szenvedés hegye, a Golgota, és nem a színeváltozás hegye, oda csak a kereszt által juthatunk el. Akkor majd mi is elmondhatjuk Péter apostol szavait: „Mester! Jó nekünk itt lennünk!” Menjünk fel hát Testvéreim a mi hegyünkre, a Klastrom hegyre minden adandó alkalommal, mert ott minden szentmisében megtörténik a színeváltozás, szem és fültanúi lehetünk Jézus Krisztus megjelenésének, igaz nem fényes ruhában, de szent ostyában valóban magunkhoz vehetjük. És amikor az áldozás után hálát adunk az Úrnak, hogy méltatlan hajlékunkba jött, akkor ha elég csendben vagyunk, ha elég alázatosak vagyunk, hallani fogjuk a Mindenható Atya hangját: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!”


Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, tisztítsa meg lelkünket a belénk áradó Szentlélek, és kegyelmének harmata tegye termékennyé életünket. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. február 18., péntek

Évközi hatodik hét péntekje


Évközi hatodik hét péntekje


Boldog Fra Angelico szerzetes emléknapja


Az éhezők emlékezete


Tekints szövetségedre, Urunk,

És szegényeidről ne feledkezzél el végleg!


Könyörögjünk!

Istenünk, te jóságos vagy minden teremtményedhez, és mindenkinek gondját viseled. Adj nekünk tevékeny szeretetet éhező embertársaink iránt, hogy megszűnjék éhségük, és szabad szívvel, gond nélkül szolgáljanak neked. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Si quis vult me sequi, deneget semetipsum.”

(Márk 8, 34b.)

„Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát.” A mai evangéliumi szakaszban, amelyet Márk evangélista tár elénk kivételesen nagyon sok fontos kijelentését ismerhetjük meg, a mi Urunk, Jézus Krisztusnak. Gyakorlatilag leírja már most sokkal húsvét előtt, hogy miként is fog élete, sorsa alakulni. Ekkor még nem is gondoljuk, hogy valójában nem csak magáról, hanem rólunk, a mi életünkről is szól a mai evangélium. A bolygónk Teremtőjének Egyszülött Fia, Jézus Krisztus útja is az emberi szenvedésen keresztül vezet a dicsőségbe. Ez nem lehet, majd másként tanítványai, apostolainak életében sem, de nem lehet másként a ma él ember számára sem. Felismerést és útmutatást kapunk tőle már itt a mai evangéliumban, hogy az önmegtagadás, a kereszthordózás által kell követni a názáreti Mestert abban a vigasztaló tudatban, hogy a feltámadás dicsőségében is részünk lehet, ahogy ő is áthaladt a halál útján, a mennyország fényességébe. Nem kisebb a tét életünk végén, mint lelkünk üdvössége, amelynek üdvösségéért minden áldozatott meg kell hoznunk különben semmi értelme nem volt földi életünknek, szenvedéseinknek, megpróbáltatásainknak. Jézus Krisztus felfedte létének nagy titkait: Személy szerint Ő Isten, tehát végtelenül több, nagyobb mindennél és mindenkinél. De személyi főlsége alá fölvett egy komplett emberi természetet: testet és lelket. Ezt azért tette, mert szeretett minket, és nemcsak minta oka akart lenni a teremtett világnak, hanem beteljesítője és a bűnbeesés után megváltója is. Amikor Péter az Atyától csalhatatlanul megtudta, hogy Jézus a Krisztus, rögtön elmondta magáról, hogy emberi teste áldozattá lesz az emberekért. Ez a közlés megdöbbentette a tanítványokat. Jézus ekkor újabb meglepetéssel szolgált: „Aki utánam akar jönni, vagyis üdvözülni akar, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen engem” Az üdvösséget, a mennyországba bejutást Jézus mindenkinek felajánlja, de ehhez a három feltételhez köti: Tagadja meg magát. Ez annyit jelent, hogy szakítson mindenki az önzéssel, az önszeretettel. A szülők elviszik kisbabájukat megkereszteltetni, mert így lehet a csöpp ember Isten gyermeke, a mennyország örököse. Az Isten országa azonban nem tündérvilág, valami látszat, nem mesevilág, hanem valóság. Igazság és szeretet a lényege. Ezt az igazságot Isten fogalmazta meg, nekünk pedig meg kell tanulnunk, el kell fogadnunk, meg kell vallanunk. Szüleink az első hitoktatók. Nem tudományos értekezéssel teszik vallásossá a pici embert, hanem étkezés előtt keresztet vetnek, vendégül hívják Jézust, mert az ennivalót az édesanya abból készítette, amit Isten teremtett. Vasárnap szüleivel magától értetődve megy a misére, mert Istentől annyi jót kapunk, hogy azt nemcsak otthon, hanem Isten házában is megköszönjük. Aztán iskolában: alap-, közép- és felsőfokon mindig többet, mindig okosabban tanulunk Istenről, még ha erőfeszítésbe is kerül. De a lustaságot nemcsak így kell legyőzni. Önző akaratunk visszaretten az erőfeszítéstől. A kisgyerek is fel tud ugrani, hogy pohár vizet hozzon. Tudja felhúzni kis húga vagy nagypapa zokniját. Tud kitartóan tanulni, hogy valamikor mindenkinek segíteni tudjon. Minden szeretetgyakorlat önmegtagadást kíván. Később még erőfeszítést, esetleg szenvedést is. Aki le tud mondani önzéséről, tovább léphet az üdvösség útján: Vegye föl keresztjét! Fogadja el Istentől azt az áldozatot. Lemondást, kisebb-nagyobb szenvedéseket, amelyeket az élet nyújt. Ezeket gyakorolva ne várjon földi elismerést, mert Jézus sem várt ilyet, nem is kapott. Őt kövessük tudatosan az egyre nehezebb körülmények között. Keresztútján Ő is elfogadott néhány segítő gesztust. Nekünk is küld ilyeneket. Sőt, Ő maga is mellénk áll, a szívünkbe száll, úgy erősít meg. Jézus tudja, hogy ebben a félrenevelt, bűnös, gonosz világban az ilyen isteni okosságért könnyen kikacagják az embert. Azért üzeni: „Aki szégyell engem és az én igéimet ebben a parázna, elfajult és bűnös korban, az Emberfia is szégyellni fogja azt, amikor eljön Atyjának dicsőségében a szent angyalokkal”. Krisztusban szeretett Testvéreim! Nem könnyű a feladat, amelyet meg kell valósítanunk, nem könnyű a cél, amelyet el kell éretnünk családjainkkal, barátainkkal, keresztény testvéreinkkel. Soha ne elégedjünk meg azzal, amit elértünk lelkünk üdvösségéért, mindig érezzük úgy, hogy még kell a jót tennünk, kell az imát imádkoznunk, de soha ne önmagunkért, hanem mindig másokért, embertársainkért, mert így jutalmunk sokkal nagyobb lesz. Felejtsük el önmagunkat, és ha valóban azon a rögös, szűk úton Jézus Krisztus után akarunk menni, akkor tagadjuk meg magunkat, vegyük föl vidám lélekkel keresztünket és induljunk el. Hamarosan itt a nagyböjti idő, a pénteki keresztutak kiváló alkalmak arra, hogy megtagadjuk magunkat, felvegyük keresztünket és kövessük Jézus Krisztust.


Imádkozzunk:

Istenünk, mindenható Atyánk, könyörögve kérünk, hogy az égből alászállott kenyér adjon erőt nekünk ínséget szenvedő testvéreink megsegítésére. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. február 17., csütörtök

Évközi hatodik hét csütörtökje


Évközi hatodik hét csütörtökje


A szervita rend hét szent alapítójának emléknapja


A Szentlélek emlékezete


Ezek azok a szentek, akiket megáldott az Úr,

És kegyelmével elhalmozott az üdvözítő Isten,

Mert ők az istenkeresők nemzedéke.


Könyörögjünk!

Jóságos Istenünk, öntsd lelkünkbe a hét szent testvér buzgóságát, akik a Boldogságos Szűzanyát teljes odaadással tisztelték, és népedet hozzád vezették. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Vade retro me Satana, quoniam non sapis quæ Dei sunt, sed quæ sunt hominum.”

(Márk 8, 33b.)

„Távozz tőlem, sátán, mert emberi módon gondolkodol, és nem Isten tervei szerint!” Ezek a szavak rendkívül megdöbbentőek Jézus Krisztus szájából, főként azért, mert nem másra módja ezeket, mint Szent Péterre az ő első apostolára, akit tervei szerint a megalapítandó Egyházának élére akar helyezni. Az elmúlt napok eseményei és történései után a Mester Fülöp uralkodó területére megy tanítványaival. Cezárea városát Fülöp negyedes fejedelem, Nagy Heródes fia építette Augustus császár tiszteletére kb. 40 km-re a Genezáreti tótól. Jézus Krisztus itt már nem példabeszédekben szól a tanítványaihoz, hanem nyíltan megkérdezi tőlük, egyenesen nekik szegezi a kérdést, hogy vajon kinek tartják őt. A kérdés és a faggatózása egy fajta kikérdezésnek és vizsgáztatásnak is tűnik. A tanítványok közül elsőként Szent Péter apostol szólal meg, illetve ő az, aki a társainak a nevében beszél. Péter helyesen felelve meg is vallja a Mesternek, hogy őt, Jézus Krisztust a Messiásnak tartják. Ugyan ezt az eseményt Szent Máté evangélista is lejegyezte evangéliumában, de ott hozzá teszi az evangélista a Mester dicséretét is, amellyel Péter apostolt illette a helyes feleletért. Itt azonban mivel Szent Márk evangélista éppen Péter apostol prédikációit írta le, szerénységből kihagyja a dicsérő szakaszt. Helyette Péter apostol szigorú megfedéséről hallunk az evangéliumi szakasz végén. A megrovást azért kapta, mert mint eddig mindig, még most is képes Péter emberi módon gondolkodni. Előbb még helyesen felelt, tehát már bizonyos részben a lélek vezérli gondolatait, szívét, de mégis amikor a szeretett Mester kínhaláláról kap információkat elveszti a fejét és meggondolatlanul kortársaihoz hasonlóan helytelen fogalom nyilvánul meg lelkében a Messiásról. A korholás azonban nemcsak Pétert illeti, hanem igen gyakran bennünket is, mert mi magunk is hajlamosak vagyunk arra, hogy kétféle arcot mutassunk. Időnként folyamatosan tudunk a Lélek szerint élni, cselekedni, de valami külső hatásra mindig elragadnak bennünket érzelmeink, vagy indulataink és nem vagyunk képesek arra, hogy teljes egészében Isten kegyelme és Lelke szerint cselekedjünk. Az ember, a gyarló ember, a bűnös, sátántól megkísértet ember időről-időre visszazuhan az örökölt bűn mocsarába. A ma ünnepelt szentek is ehhez hasonlóan érezhettek. Firenze városa, ahol ők heten éltek, az 1208--1220 közötti rövid békés időszak után ismét szüntelen háborúkba bonyolódott Píza, Sziéna és Pistoia ellen, ugyanakkor a császár és a pápa között évszázadok óta húzódó harcokban is részt vett. A város két pártra szakadt: welfekre és ghibellinekre, akik egyik nap többé-kevésbé békességben éltek, a másikon pedig engesztelhetetlen gyűlölettel támadtak egymásra. A hét alapító kereskedő volt, azaz a kereskedők céhébe tartozott. A céhnek saját törvényei és szabályai voltak, élénk kereskedelmi és üzleti kapcsolatot tartott fenn Kelet és Nyugat piacával, s a város konzulaira és sorsára nagy befolyással volt. A kereskedők nemcsak a város növekedő jólétéhez járultak hozzá jelentős mértékben, hanem új gondolatvilágnak, a fellendülő műveltségnek és vallásos gondolatoknak is hordozói voltak.

A ,,hetek'' Franciaországban, Flandriában és számos itáliai városállamban tett gyakori utazásaik alkalmával megfigyelhették egyrészt azokat a károkat, melyeket a vallási elvadulás okozott, másrészt a vallási élet új fölvirágozását is, különösen a laikusok körében, akik testvérületekbe tömörültek. Megéreztek valamit az általános nyugtalanságból, az akkori egyházi állapotok szülte ellenérzésekből, de minden dolog megújulásának várásából is, amelynek fő szószólója Joachim a Fiore (+ 1204) lett.

Egy közelebbről meg nem határozható időben a ,,hetek'' vezekelni kezdtek. Ilyen vezeklő csoportok a 12. század végén elsősorban Itáliában keletkeztek, különösen Firenzében. Mint a világban élő, a világtól azonban bensőleg elszakadt keresztények arra törekedtek, hogy vezeklésben és szegénységben a szegény és megfeszített Krisztus követésének éljenek.

Valószínűleg 1233-ra tehetjük első ,,megtérésüket'', vagyis felvételüket a bűnbánó testvérek (,,fratres de poenitentia'') közé. Ez az év -- hála a dominikánus és franciskánus prédikátorok vallásos kezdeményezéseinek -- Közép-Itália északi részében az Alleluja vagy másképp A nagy imádság éve lett. Az ,,Alapításlegenda'' szerint ez az év számít a szervita rend alapítási évének, bár a történészek ezt kétségbe vonják. Valószínűleg valamivel később szakítottak családi kötelékeikkel és vonultak vissza a város kapui előtt lévő Cafaggióba, hogy ,,nagyobb szabadságban élhessenek a szemlélődésnek'' és amellett folytathassák az irgalmasság cselekedeteit felebarátaik javára.

Szó szerint és válogatás nélkül akarták követni az evangéliumot, mint Szent Ferenc. Miután rátaláltak a ,,drágagyöngyre'', az Apostolok Cselekedeteinek egyházát vették példaképül, s szegénységben és felebaráti szeretetben akartak élni. Sajnos a mai világ is ehhez a világhoz hasonló, mégsem születnek szerzetesrendek, nem nőnek ki remeték az erdőségekben. Az emberiség a technika vívmányai miatt annyira eltunyult és elpuhult, hogy ma már fel sem merül senkiben, hogy remete szerzetesként éljen, teljesen átadva magát az Istennek, teljesen rábízva magát a mennyei gondviselésre. Sajnos még maguk a papok sem követik ezeket példákat, hanem mindegyikük gazdagabbnál gazdagabb egyházközségről álmodik, ahol majd mindene meg lesz szolgálati ideje alatt. A birtoklási vágy annyira erős a mai emberben, hogy elképzelni sem tudja már életét, áram, víz, gáz és telefon, vagy internet nélkül. Csak reménykedhetünk abban, hogy majd eljön egy kor, amikor ezek a dolgok ismét kisimulnak, a tulajdonok elvesztése pedig ismét megismerteti az embereket az isteni gondviselés nagyságával. Addig azonban Jézus Krisztus szavai nagyon igazak ránk is, mert csak a gonosz, a sátán szemével vagyunk képesek élni életünket. Kérjük papjainkat, hogy így korholjanak, ostorozzanak bennünket is a Mester szavaival: „Távozz tőlem, sátán, mert emberi módon gondolkodol, és nem Isten tervei szerint!”


Imádkozzunk:

Kérünk, Istenünk, hogy ennek az áldozatnak az erejével és a szervita rend hét alapítója példájával vezess minket mindig szereteted útján. A jót, amit elkezdtél bennünk, őrizd és érleld is meg életünkben Krisztus dicsőséges eljövetelének napjára. Aki él és uralkodik mindörökkön-örökké.

Ámen!


2011. február 16., szerda

Évközi hatodik hét szerdája


Évközi hatodik hét szerdája


Nikodémiai Szent Julianna vértanú szűz emléknapja


A világi hívek emlékezete


A mennyek országa hasonlít a kovászhoz,

Amelyet fogott az asszony,

Belekeverte három mérő lisztbe,

S az egész megkelt tőle.


Könyörögjünk!

Istenünk, te azt akarod, hogy az evangélium ereje kovászként járja át a világot. Add, hogy a krisztusi lélek töltse el azokat, akik az élet forgatagában és a földi gondok között élnek, és e világi tennivalóik végzésével is a te országodat építsék. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Interrogavit eum si quid videret.”

(Márk 8, 23c.)

„Látsz-e valamit?” Teszi fel a kérdést a mi Urunk, Jézus Krisztus annak a vak embernek, akit Betszaidában vezettek hozzá gyógyulás céljából. Az evangéliumi történetnek az a legnagyobb érdekessége, hogy egyedül csak Márk evangéliumában olvashatunk a betszaidai vak meggyógyításáról. Jézus Krisztus oly sokszor tett csodát, oly sokszor gyógyított rögtön, gondolkodás nélkül, mégis ebben az esetben kivezeti a beteget a tömegből, a faluból, hogy elkerülje a csődületet és kettesben maradjon a beteggel. És a Mester az evangéliumi történet végén még ezzel sem elégszik meg, hanem a lelkére köti a meggyógyult embernek, hogy a csodáról senkinek se beszéljen a falujában. Valljuk meg őszintén Testvéreim, hogy egy vak váratlan meggyógyulásának bizony egy faluban vajmi kevés esélye van arra, hogy titokban maradhasson. Hát még akkor, ha ezt a csodálatos gyógyulást egy olyan ismert személy hajtja végre, mint a názáreti Jézus. Az is érdekes, hogy újfent vak meggyógyítására vállalkozik Jézus Krisztus. Talán azért is gyógyított meg oly sok vakot, hogy ezzel is érzékeltesse a tanítványai és minden hívő ember számára a látás fontosságát. Mai korban a tudomány és a szemsebészet már olyan fejlett, hogy bizony kevés rosszul látó ember nem képes látni műtét, vagy szemüveg nélkül. A Mester azonban, és elsősorban nem a fizikai vakságról akar nekünk itt példát adni, hanem sokkal inkább a lelkivakságról, amelyben viszont az emberek 90% szenved. Anyagi társadalmunkban vakság helyett inkább csőlátásunk van, mert csak azt látjuk meg, amit meg akarunk látni, amit megtudunk fogni, amit egyéb érzékszervünkkel is érzékelni tudunk. Az igazi látás viszont az, amikor a természetfeletti dolgokat is képesek vagyunk meglátni és felfogni. Ha nemcsak a pénztárcánkban, a könyvekből tanultakban hiszünk, hanem abban is, ami nem érzékelhető, de mégis létezik azok számára, akik a hit szemével látják a világot. Betszaida egy olyan falu, amelyet Jézus Krisztus, később hitetlennek nevez. Talán ezért is történik az a történetben, hogy nem a tömegben , sokak szeme láttára gyógyít, hanem félrevonultan. Más esetekben a gyógyuláshoz elég, ha a ruhája szélét érintették, vagy elég volt egy pillantása, néhány hittel összefüggő szava, itt azonban megérinti a beteget és nyálával megkeni a vak szemeket. A beteg nem gyógyul rögtön, az embereket fának nézi. Ekkor Jézus ráteszi a kezét, és a vak ember azonnal tisztán lát.

A nyál fontos az ember számára. E nélkül nincs emésztés, az elfogyasztott étel nem épül be a szervezetbe. Jel lesz a két gyógyításnál, mert ezzel kezdődik a természetfeletti élet, a hittel. Majd az istenemberi kéz befejezi a teljes gyógyítást.

A meggyógyult vakot Jézus Krisztus nem engedi vissza a hitetlen Betszaidába. Helyette inkább hazaküldi, amiből megtudhatjuk, hogy nem is odavalósi volt, csupán a gyógyulás reményében ment a jézusi úton. Testvéreim alkalmazzuk a magunk életére mi is mindezt: ne legyünk süketek és vakok, lássuk meg a természetes világon túli isteni világot minden nap, amikor felébredünk, és értsük meg, hogy mindennapunk azért jön el, hogy a szeretett gyakoroljuk, és a krisztusi utat kövessük. Ettől a céltól semmi sem szabad, hogy eltérítsen bennünket, ahogyan a ma ünnepelt szent Juliannát sem tudta semmi féle ördögi praktika eltéríteni a krisztusi úttól.

Jámbor kalandregénnyé vált legendáját az Érdy-kódexben olvassuk: Juliannát pogány fejedelemnek adják feleségül. Mivel addig nem akar házaséletet élni, amíg vőlegénye meg nem tér, ez börtönbe veti. Megkínoztatja: fél napon hajánál fogva felfüggeszteté és olvasztott ónat entete ő fejére. Nem árt neki. Erre férje sötét börtönbe veti, és vasláncra vereti. Most a pokolbeli ördög angyal képében azt tanácsolja neki, hogy okosságból mégis áldozzon az isteneknek. Juliannát égi szózat világosítja föl, hogy ne higgyen neki. Erre az ördögöt színvallásra kényszeríti, majd megkötözi, és vaslánccal megostorozza. Az ördög rimánkodik, de Julianna a piacon végigvonyá és annak utána egy nagy mély sárba veté.

Ezután a fejedelem kerékbe töreti, Isten azonban angyalát küldi hozzá. Ezután olvasztott ónnal telt fazékba veti, Julianna azonban miként egy nemes kies feredőben feredik vala. Végül nyakát véteti. Utolsó útján az ördög fekete gyermek képében megjelenik és a poroszlókat biztatja. Julianna ráveti a szemét, mire az ördög észvesztve menekül. A fejedelem közben hajóra száll, a kivégzés pillanatában azonban nagy szélvész támad. A gálya elmerül, a király meg kísérete pedig belepusztul a tengerbe. Amikor tetemüket a víz kiveti, vadak, madarak szaggatják szét.

Mindezekből érthető, hogy Juliannát megláncolt ördöggel szokták ábrázolni.

305-ben Diocletianus császár uralkodása idején halt vértanúhalált. Julianna halálakor, de már életében is látta az örökkévalót, mert hűen ragaszkodott ahhoz, még a haláltól sem félve. Tőle nyugodtan megkérdezhették volna: „Látsz-e valamit?” S ha ezen az éjszakán tőlünk is meg kérdeznék ugyan ezt vajon mi mit felelnénk rá: Mi vajon láttunk-e valamit?


Imádkozzunk:

Istenünk, kegyelmed bőségéből merítve kérünk, hogy a szentségi lakoma erejével erősítsd meg híveidet, akiket a világi ügyek hivatásszerű szolgálatára szántál, hogy tegyenek lankadatlanul tanúságot az evangélium igazságáról, és Egyházadat a világi ügyek intézésében mindig hatékonyan képviseljék. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. február 15., kedd

Évközi hatodik hét keddje


Évközi hatodik hét keddje


Boldog Szászországi Jordán domonkos rendfőnök emléknapja


A betegek emlékezete


Könyörülj rajtam, Uram, mert beteg vagyok,

Minden csontom remeg,

Gyógyíts meg Uram!

A lelkem is mélyen megrendült.


Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, egyszülött Fiad a te akaratodból gyöngeségeinket hordoztam, hogy megmutasd, mily erő rejlik az emberi erőtlenségben és türelemben. Hallgasd meg jóságosan könyörgéseinket betegségben sínylődő testvéreinkért. Add, hogy mindazok, akiket fájdalom és betegség gyötör, érezzék át, hogy azok közé tartoznak, akiket az Evangélium boldognak hirdet, és tudják meg, hogy együtt szenvednek a világ üdvéért szenvedő Krisztussal. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Nondum cognoscetis nec intelligitis?”

(Márk 8, 17c.)

„Még most sem értitek, és nem fogjátok föl?” Kérdezi tőlünk Jézus Krisztus újfent egyre nagyobb megrökönyödéssel. Igaz a kérdést a mai evangéliumban valójában az apostoloknak teszi fel, de mi tudjuk jól, hogy nekünk is feltehetné, mert ugyan abban a kishitűségben, lelki vakságban és süketségben tespedünk, mint egykor a tanítványok ott a Genezáreti-tavon a bárkában. Szinte hetek, hónapok óta a mi Urunk, Jézus Krisztus éjt nappallá téve azzal van elfoglalva, hogy az embereket és leginkább szűkebb tanítványait megismertesse Isten, a Mennyei Atya szeretetével, hitével, hogy lássanak és halljanak. E történetben az apostolok még lehet, hogy nem is gondoltak arra, amit már a Mesterük előre tud, mert a szívükben ott van a kétely, a félelem, az emberi romlottság és bűn. Tudja jól, hogy ezeket nagyon-nagyon nehéz levetkőzni, mert úgy tapad ránk, mint a csiriz. Ezzel a hasonlattal is kezdi ezt az evangéliumi szakaszt, hogy rádöbbentse a tanítványait a lelkükben lappangó hibákra. A kovász nemcsak megkeleszti a kenyeret, hanem el is ronthatja azt. Ebben az esetben a hitetlenség, a kishitűség, itt a romlott kovász, a képmutatás jelképe, amely nemcsak az írástudók és a farizeusok tulajdonsága, hanem minden zsidóé is, aki akkor mereven ragaszkodott a régmúlt megkövesedett, merev hagyományaihoz. Ezek a tanítások benne éltek az apostolok lelkében is születésüktől kezdve, beléjük ívódott, ahogy a víz beleívódik a földbe. A farizeusok hamis tanítása tévútra vitte a rájuk bízott egész zsidóságot, de farizeusok, Testvéreim nemcsak zsidók lehetnek, hanem minden más nép olyan vezetői és tanítói is, akik olyanhoz való ragaszkodás mellett tőrnek pálcát, amely nem az embert és annak üdvösségét szolgálja. Jézus Krisztus ezért hívja fel erre a tanítványainak a figyelmét, és óvja annak minden mondatától az ő követőit. Igaz, hogy a tanítványok aggodalmaskodása, hitetlenkedése más, mint a farizeusoké. Csakhogy ez sem jó. Látható, hogy Jézus Krisztusnak sikerült kiragadnia tanítványait és hallgatóit a régi, ószövetségi merev hagyományok bilincseiből, de nem sikerült még teljesen beültetnie lelkükbe az igaz hit magját és fényét. Ezért tartja újfent hibásnak a tanítványait, mert az a sok csoda, amit ő végbe vitt a szemük láttára, elégnek kellett volna lennie már ahhoz, hogy végre felnyíljon a szemük, és megnyíljon a fülük. E sok csodaláttán már fel kellett volna, hogy ismerjék Mesterükben, Jézus Krisztusban az Isten Fiát, aki nem csak földi táplálékkal látja el őket és az embereket, hanem olyan kenyérrel is táplálja lelküket, amely az örökéletre vezet bennünket. A ma ünnepelt szent Szászországi Jordán éppen ilyen ember volt. Neki nem kellett csodát látnia, ahhoz, hogy rögtön higgyen a Mennyei Atya végtelen szeretetében. A domonkos rend oszlopának számított. A rend terjesztéséért és a rendi szellem elmélyítéséért végzett fáradozásai mellett sem feledkezett meg a kereszténység nagy gondjairól. Magas állású személyiségekkel is mert nyíltan beszélni. Egyszer összetalálkozott II. Frigyes császárral: ,,Felség, tisztségem miatt sok tartományban megfordulok, és egy kissé csodálkozom azon, hogy Ön nem kérdezi meg, mit beszélnek az emberek.'' A császár így válaszolt: ,,Mindenütt vannak embereim, és tudok mindenről, ami a világban történik.'' Jordán válasza ez volt: ,,Az Úr Jézus Krisztus is tudott Istenként mindent, mégis megkérdezte a tanítványaitól: ,,Kinek tartják az emberek az Emberfiát?'' Ön csak ember, és nem tud némely dolgot, amit Önről beszélnek, amit pedig üdvös volna tudnia. Azt beszélik Önről, hogy elnyomja az Egyházat, Róma döntéseit megveti, jóslatokra hallgat, a jó tanáccsal nem törődik, hogy figyelembe sem veszi Krisztus helytartóját, aki lelki ügyekben Önnek is ura. Mindez nem tesz jót az Ön személyének.''

A domonkos rend célja kettős: az Istennel való benső találkozás és az Isten országáért végzett külső munka. Az Istennel való kapcsolat az apostoli tevékenység feltétele és alapja. Amint Domonkos is a tettek nagy embere volt, mert nagy imádkozóként állt Isten előtt, úgy Jordán erőforrása is nagy istenszeretetében rejlett. Állandóan áldásért könyörgött, és imát kért munkájához. Megragadók Bolognába, a Szent Ágnes kolostor nővéreihez írt levelei, amelyek a segítő imádságért való háláját tanúsítják. Ezekben a levelekben olyan tiszta jámbor magatartás nyilatkozik meg, amelynek súlypontja nem a rendkívüliben, a természet dolgait meghaladóban nyugszik. Jordán inkább a józan és értelmes mérsékletet tartotta fontosnak, elsősorban pedig a vallási életben: ,,Aki vándorol, óvatosan jár ide-oda, nem mászkál figyelmetlenül, nem futkos mohó izgatottsággal és vigyázatlan hevességgel. Mindenekelőtt attól félek, hogy vannak köztetek néhányan olyanok, akik figyelmetlenül és mérték nélkül tüsténkednek szertelen vezeklő lelkülettel, virrasztásokkal vagy rendkívüli böjtökkel, avagy hasonló jellegű egyéb olyan szigorúságokkal, amelyek elviselhetetlenek gyenge testetek számára. Meredek és szűk az életre vivő út, és nagy vigyázattal kell rajta járni, hogy se hanyagságunkkal jobbra, se túlzó vezeklésünkkel balra le ne térjünk róla. Az utóbbitól féltelek benneteket mégis a legjobban, mert ha oktalanul kívánjátok sanyargatni testeteket, az ellenkező végletbe estek, úgyhogy elakadtok az Úrnak az örök nyugalomra vivő útján. Vigyázz magadra, hogy lelki bágyadtság vagy testi gyengeség el ne vegye testedtől a jócselekedet lehetőségét, lelkedtől a feszítőerőt, felebarátodtól a jó példát, Istentől a dicsőséget, és el ne hatalmasodjon benned mindaz a rossz, ami a mértéktelenségből származik. A testi vezeklés csak kevéssé hasznos, s a virrasztásban, böjtben és sírásban könnyen túl lehet lépni a helyes mértéket. Az erények viszont, az alázatosság és türelem, szelídség és engedelmesség, szeretet és szerénység sohasem növekedhetnek túlzott mértékben.''

Krisztusban szeretett Testvéreim Boldog Jordán nem hitetlenkedett apostolok módjára, mert ő megértett és felfogta Jézus Krisztus küldetését és tervét és végre is hajtotta a reá eső részt.


Imádkozzunk:

Istenünk, emberi gyengeségünk egyedüli támasza, mutasd meg segítő hatalmadat beteg testvéreinken, hogy irgalmad erejéből felgyógyulva egészségben láthassuk őket viszont Egyházadban. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. február 14., hétfő

Szent Cirill szerzetes és Szent Metód püspök


Évközi hatodik hét hétfője


Szent Cirill szerzetes és Szent Metód püspök, Európa társvédőszentjeinek ünnepe


Munkás Szent József emlékezete


Igéim, amelyeket ajkadra adtam, mondja az Úr,

Nem fognak kifogyni szádból,

És ajándékod szíves fogadtatásra talál oltáromon.


Könyörögjünk!

Istenünk, te a két szent testvér, Cirill és Metód által vezetted el a szláv népeket az evangélium világosságára. Add, hogy tanításodat mi is szívünkbe fogadjuk, és mindnyájan egy néppé legyünk az igaz hit megvallásában. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Ecce ego mitto vos sicut agnos inter lupos.”

(Lukács 10, 3b.)

„Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé.” Jelenti be, a mi Urunk, Jézus Krisztus a kiválasztott hetvenkettő tanítványának, akiket maga előtt küld el a világ városaiba, hogy kezdjék el hirdetni a Megváltás művét. Európa és az Európai Unió társvédőszentjeit tiszteljük a ma ünnepelt két keleti szerzetesben. Annak az Uniónak a védőszentjei, amelynek alkotmányából furcsa módon kimaradt a kereszténység, mint alapfogalom. Ettől aztán elég furcsa helyzet állt elő, hogy olyan népek egyesülésének a védőszentjei lettek, amelyek igazán nem kérnek belőlük, nem tartanak igényt rájuk és tanításukra. Jézus Krisztus bevezetőben kiemelt szavai sajnos minden korban, és a föld minden pontján naponta aktualizálódnak. Igazából az lenne a jó, ha ismét rendelkezésre állna a hetvenkettő és ismét ki lehetne őket küldeni Európa hetvenkettő legnagyobb városába. Helyzetük, és ami fogadná őket, talán semmiben sem különbözne a Jézus Krisztus korában talált állapotoktól. Talán megkockáztatom, hogy a helyzet még rosszabb, mint akkoriban. Nem vagyok biztos abban, hogy a hetvenkét laknagyobb városban találnának-e egy könnyen olyan házat, vagy lakást, ahol elsőre, vagy másodikra befogadnák őket. Az utcákon igen hamar fosztogatás áldozataivá válnának még akkor is, ha üresek a zsebeik, a tarisznyájuk. A közrend őrei pedig igen hamar csak rács mögé dugnák ezeket a rongyosan csatangoló tanítványokat. Hasonló helyzetet kellett átélnie a két keleti misszionáriusnak is. A görög misszió 863-ban érte el Morvaországot. Konstantin drága kincset hozott magával: a perikopákat és liturgikus szövegeket, amelyeket görögből ő fordított szláv nyelvre, és lejegyzésükhöz maga állított össze írásjeleket (ez az ún. glagolita ábécé, a cirill ábécé ősi formája). A testvérek kísérőikkel együtt több mint három éven át áldásos működést fejtettek ki. Missziós munkájuk azonban ellenérzést váltott ki a bajor püspökökből. Különösen a szláv nyelv liturgiai használatát támadták. A rítus ügye, hogy bizánci legyen-e vagy római, abban az időben csak mellékes kérdésnek számított.

Rasztiszláv szeme előtt egy saját egyháztartomány képe lebegett, amely független a birodalmi egyháztól. Konstantin és Metód ennek az egyházpolitikai kérdésnek a megoldását csak a pápa döntésétől várhatta. Útra keltek tehát Rómába, ahol II. Hadrián pápa ünnepélyesen fogadta őket, mert Szent Kelemen ereklyéit magukkal vitték. Ragyogóan megvédték missziós módszerüket, és a szláv nyelvű istentisztelet jóváhagyást nyert. Rómában Konstantin megbetegedett, és rövidesen, 869. február 14-én, negyvennégy éves korában meghalt. Testét a Szent Kelemen-bazilikában helyezték nyugovóra, és mind a mai napig ott tisztelik.

Kocel pannóniai fejedelem sürgetésére Metódot kinevezték Pannónia és Morvaország érsekévé -- ezzel visszaállították a népvándorlásban elpusztult Sirmium (Szerém, ma Sremska Mitrovica) püspökségét --, ugyanakkor megkapta a szlávok között a szentszéki legátus hatalmát. Ez azonban nem szüntette meg a kelet-frank és a szláv egyház közötti feszültséget. Metód azt hozta föl saját védelmére, hogy neki Szent Péter utóda osztotta ki ezt a missziós területet, ezért ő nem avatkozik bele a birodalmi egyház ügyeibe. A salzburgi püspök ösztönzésére egy bajor zsinat elfogatta, elítélte, s két és fél éven át fogva tartotta Ellwangen kolostori börtönében. Végül is VIII. János pápa erélyes közbelépésére 873-ban kiszabadult. Szvatopluk nagyfejedelem azonban már nem mutatott a görög misszió iránt akkora érdeklődést, mint elődje, Rasztiszláv. Metód 885 virágvasárnapján halt meg, és székesegyházában temették el. Ez valószínűleg a morvaországi Velehradban volt (ma Staré Mésto).

Ők voltak hát a mai Európa társvédőszentjei. Kérjük, Testvéreim közbenjárásukat, hogy hitetlen világunkban és itt, az állítólag Egyesült Európában, amelynek fél évre mi Magyarok vagyunk a vezetői, végre észre térjenek a keresztények. Szerencsénk, hogy csak az európai képviselők valóságtól elszabadult, talán meg, sőt túlfizetett szellemisége folytán maradhatott ki az alapokmányból a földrészünk keresztény gyökereire való utalás, mert ez, ha tetszik nekik, hanem történelmi tény. Európa jövőjét ugyanis nem parlamenti szavazások, hanem Jézus Krisztusi alapra, emberhez méltó otthont teremtő, valamint életrevaló nemzedéket nevelő családok fogják építeni. Hozzá a közszellemet pedig az élet egész embert igénylő, követelményeit szolgáló polgárok fogják megvalósítani. Remélhetőleg, mi magunk! Csak ki ne maradjunk ebből, az életet ugyan elfogyasztó, de üdvösséget is jelentő szolgálatból mi, magyarok! Kicsit úgy tűnik, hogy ma, ahogy az elmúlt évtizedekben, és évszázadokban sem nem nagyon szeretik nemzetünket a nagy általános hurrá ölelkezésben. Megcsonkított népünk naponta emlékezteti Európát aljas tettükre, amely példanélküli az emberiség történelmében, már abban az állapotában, hogy ez büntetlenül meglehetett tenni egy nemzettel. Az viszont biztos és ma is jól látszik, hogy igen csak félnek Szent István népétől és országától. Félnek attól a nemzettől, amelyet Szent László királyunk Európa legnagyobb, legerősebb nemzetévé tett. Jók voltunk nekik, amikor a keleti végeket barbár, hitetlen népek seregei döngették. Megijedtek akkor, ha nyugat felé vonultak seregeink. El is határozták, hogy nem akarnak többet ettől néptől félni, hát inkább felkoncolják. Csakhogy azt még nem tudják, hogy e nép megfogyva bár törve nem, él és élni fog, ragaszkodva nagy királyaink keresztény hitéhez, hogy majd egyszer, amikor újból lesz Magyar feltámadás, emlékeztessük Európát, hogy kik Európában az igazi keresztények. Jártunk már Európában, mint Isten ostora, de amikor ismét útra kelünk úgy megyünk, mint bárányok a farkasok közé.


Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, Szent Cirill és Metód ünnepén örvendező szívvel magunkhoz vettük az örök üdvösség zálogát. Kérünk, legyen az számunkra hatalmas segítség mind a jelen, mind az eljövendő, örök életre. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. február 13., vasárnap

Évközi hatodik vasárnap


Évközi hatodik vasárnap

Ricci Szent Katalin domonkos apáca emléknapja

A betegek emlékezete

Te légy oltalmazó kősziklám és megerősített házam,

hogy megszabadíts engem!

Erősségem és menedékem valóban te vagy,

neved miatt vezess és irányíts engem!


Könyörögjünk!

Istenünk, tanításodból tudjuk, hogy az őszinte és tiszta szívekben akarsz élni. Kérünk, alakíts át minket kegyelmeddel, hogy méltó hajlékod legyünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Non veni solvere, sed adimplere.”

(Máté 5, 17b.)

„Nem megszüntetni jöttem, hanem tökéletessé tenni.” Jelenti ki apostolainak a mi Urunk, Jézus Krisztus, és nekünk is ma élő tanítványainak. Ha visszaidézzük magunkban hittani tanulmányainkat, akkor visszaemlékezhetünk arra, hogy mit is tanultunk arról, hogy az ószövetségi kiválasztott nép, a zsidó milyen megváltott is vált, milyen változásokat remélt a Messiás eljövetelével. A zsidónép látszólagos önrendelkezéssel bírt ebben az időben, de valójában ennek igen komoly ára volt. A valóságban Róma rabigáját nyomták. E látszat fenntartása igen komoly adófizetéssel és szolgálattal járt. Előnye ebből csupán a zsidónép vezetőinek és főpapjainak volt, akik ezáltal fenn tudták tartani látszólagos hatalmukat és ők is gyötörhették az egyszerű zsidó embereket. Ezáltal a közönséges emberek kettős igát voltak kénytelenek elviselni, amelynek következtében rengetegen lettek földönfutóvá, szinte rabszolgává. Róma fizikai, katonai jelenléte csak tovább rontotta a helyzetet, de a Császár igazán nem bízott sem a zsidó népben, sem a zsidó nép vezetőiben, a farizeusokban és a főpapokban sem, akik csak saját hatalmukat és gazdasági befolyásukat féltették. Ebben a teljes kiábrándultságban, ellehetetlenülésben érkezett meg a valódi Megváltó, a Messiás, Jézus Krisztus. Az Isten Fia azonban nem harcosként, felkelő vezérként érkezett meg közéjük, hanem szelíd Bárányként a farkasok közé, hogy szelídségének példájával mutassa meg minden elnyomott embernek, hogy a rabigát nem fegyverrel lehet legkönnyebben letörni, hanem tiszta szívvel és mélységes alázattal. Az ószövetség farizeusok és írástudók által az egyszerű emberekre rótt terhei, illetve a római törvények olyan béklyókat jelentettek számukra, amelyektől legszívesebben vérrel szabadultak volna meg az emberek. Nem csak egy í betűt, hanem legszívesebben, mint eltöröltek volna már, amiatt, hogy mennyit szenvedtek ezek által. A törvények és parancsok elleni lázadás, nekünk embereknek ősi örökségünk, emlékezzünk csak az elmúlt napok olvasmányaira a Teremtés Könyvéből. Mit kért Isten az első emberi pártól, amikor mindent nekik adott? Egy törvényt írt elő számukra csupán, hogy az Édenkert közepén található fáról leszedett gyümölcsből soha ne egyenek! Volt bőven enni és inni valójuk nem szűkölködtek semmiben, nem korlátozta semmi életüket és tevékenységüket más csak ez az egy szem szabály. És mégis mi történt? Jött a kígyó, aki ravaszabb volt még az embernél is, és megkísértette az első emberpár leggyengébb pontját, az asszonyt, akin keresztül könnyedén a bűnbe rántotta nem csak azt, hanem a férfit is, és ezáltal a családot és minden utódukat, benne bennünket is. Ez az örökség ma is állandó lázadásra készteti az embert, főként a fiatalokat, az ifjabb nemzedékeket, akik mindig többet, mindig jobbat akarnak, mint szüleik, mert úgy vélik, hogy ez által magasabbra törhetnek. Ezért áll ki a hegyen a tanítványai elé Jézus Krisztus, hogy egyszer s minden korra tisztázza viszonyát az ószövetségi törvényhez és a próféták tanításához. Rámutat arra is, hogy mi az új és tökéletes az ő tanításában, a mennyek ígéretében. Általánosságban bejelenti, hogy más életszentséget hirdet, mint a zsidó farizeusok és írástudók. Nem a külsőségeit, a törvény betűjét hangoztatja, hanem a lelkületet mélyíti el. A bűnt nem büntetéssel akarja irtani, hanem megelőzéssel, alternatívával, hogy az emberek önként kerüljék el azt ősi utat, amelyre Ádámmal és Évával léptünk. Példaként Ő érkezik közénk, mint az új Ádám, és felmutatja nekünk embereknek, a bűnös, lázadó és kíváncsi Éva helyett édesanyját, Szűz Máriát, aki megtestesíti Éva ellenpólusát, a szeplőtelent, az alázatost és a szolgálót, aki mindig közbenjár értünk. Nem magával, hanem mindig mással törődik. Ők a Szent Család mindig példájukkal, tetteikkel és nem szavaikkal adnak példát számunkra. Testvéreim, az ember uralkodjék rendetlen vágyain, szenvedélyein, amelyek bűnre csábítják. Az önmagunkkal szemben alkalmazandó szigorúságra utal a keleti kép: ha a szemed megbotránkoztat vájd ki.

Ma az évközi 6. vasárnap liturgiájában, olvasmányában és Evangéliumában erkölcsi előírásokról, szabályokról, Isten parancsolatairól olvashatunk, és elmélkedhetünk. Ma Magyarországon ennek különösen is nagy fontossága van, akkor, amikor az elmúlt nyolc év szocialista regnálása erkölcsi mélységekbe taszította azt az országot, amelyet István és László királyunk erkölcsi magasságokba emelt egykor. Emiatt, az elzüllesztett évek miatt korunkban talán semmire sem reagálunk olyan érzékenyen, mint a személyes önállóságunkat, szabadságunkat és függetlenségünket sértő külső beavatkozásokra. Egyre nehezebben tudunk megbékélni a hatalmi intézkedésekkel, az erkölcsi előírásokkal és parancsolatokkal. Úgy véljük, hogy ezek mind jogtalanul gátolják egészséges és személyes kibontakozásunkat. Mindenféle gyámkodás elleni tiltakozásunk mellett mégis megfigyelhető, hogy a közfelfogásban egyre inkább érlelődik a meggyőződés, miszerint az embernek mégsem szabad mindent megtennie, amire képes. Ismét gondoljunk vissza a Teremtés Könyvére, benne Ádámra és Évára, és az ő vélekedésükre, amelynek eredményeként ma betegeknek kell lennünk, és már születésünk pillanatában előttünk toljuk a halálunk időpontját is. Ma ismét olyan korban élünk, amikor az emberek nagy része úgy gondolja, hogy tudása és gazdasági hatalma révén Isten magasságra emelheti önmagát, vagy éppen nemzetét. Gondoljunk itt elsősorban a géntechnológia, a hadiipar, a környezetszennyezés, a szabad szerelem, a kábítószer vagy az öngyilkosságok súlyos problémáira. Az utóbbi időben ezek a vészes következményekkel járó nehézsége ráirányították figyelmünket az egyéni és közéleti szabadság felrúgott korlátaira. Ugyanakkor ismét az erkölcsi szabályok kutatására és ezek felállítására ösztönözték az önállóságára kényes és modernségére büszke embert. Az ateistákkal szemben ezen a téren előnyösebb helyzetben vannak a keresztények, a katolikusok, a krisztushívők. Az erkölcsi normák keresésében nekünk nem kell nulláról indulnunk és vak sötétben tapogatódznunk, mert mi már ismerjük az Isten parancsolataiban közzétett bölcsességét, és ez biztos eligazítást nyújt nekünk még a legvészesebb kérdések megoldásában is. Az evangéliumban ma erről a bölcsességről hallunk. Általa bárki megtalálhatja azokat a normákat, amelyek nélkül az emberek pusztulásba döntik a világot, nincs és nem is lehet igazi békés együttélés a földön.

Krisztusban szeretett Testvéreim! Ezen a héten volt 153. évfordulója, hogy az addig ismeretlen pireneusi városkában, Lourdes-ban először, majd utána összesen tizennyolc alkalommal jelent meg Jézus Krisztus Urunk édesanyja egy kislánynak, Soubirous Bernadettnek. Üzenetet küldött választottja által – hitre, megtérésre szólítva a világot. Küldetése letagadhatatlan igazolásául Bernadett keze nyomán forrás fakadt a jelenés barlangjában. A látogató 1858. március 25-én megmondta a nevét. „Que soy era Immacoulada Concepciou”: Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás.

A hely azóta világhírű Mária-kegyhely lett, ahol több millió zarándok és látogató fordul meg. Igazi ismertetője a gyógyító forrás. Senki nem tudja, hány ember talált testi-lelki bajában segítséget. A hivatalos egyházi ellenőrzés hatvan-hetven csodának mondható gyógyulást tart számon. Mivel a betegek keresik a gyógyulás lehetőségét, Lourdes a betegek városa lett. Első utam alkalmával a sok beteg ember jelenléte tűnt föl számomra. Ráébredtem, hogy a betegség része a mulandó életnek. Lourdes ebben tud támaszt nyújtani.

II. János Pál pápa 1992-ben kívánta, hogy a lourdes-i jelenések liturgikus emléknapja minden évben a betegek világnapja legyen. Alkalom ez arra, hogy a betegekre irányítsa figyelmünket, és eszünkbe juttassa, hogy minket is elért már, vagy el fog érni rövidebb-hosszabb, végül halálos betegség, bármi okból is történjék. Ezért ezen a napon szólni kell a betegségre, a testi és lelki szenvedésre vonatkozó keresztény szemléletről, melynek értelme van az üdvösség művében. Isten eredeti tervében nem volt szenvedés. Bukásunk után a hatás és ellenhatás törvénye nyomán azonban a bűn és a bűnhődés elválaszthatatlan közös terhe lett az emberi családnak, minden testi-lelki szenvedésben.

Jézus Krisztus ennek a tehernek, szenvedésnek enyhítésére tette legtöbb csodáját. Lourdes ezért idézi az evangéliumi időket. Ahogy az evangélium, Lourdes is a betegekkel, bajbajutottakkal való törődésre szólítja föl Krisztus követőit. Mindezen túl Jézus ártatlanul vállalva a szenvedést és halált, keresztjével a bűn következményét tette meg az üdvösség forrásává és eszközévé. Jézus Krisztus óta – a szenvedésében és a halálában ártatlan anyját is a kereszt mellett látva – tudjuk, hogy az emberi keresztek szükségesek a világ üdvösségéhez. Lourdes imádságos szellemiségével nemcsak a gyógyulásnak, de a keresztény keresztviselésnek üzenete, bátorító iskolája lett. Lourdes-ban, a barlanghegy oldalán épült sétány mellett áll egy kis szobor. Egy vak asszony állíttatta, aki nem gyógyult meg vakságából. A szobor fölirata vallomás, Lourdes lelkületét hirdeti. „Nagyobb dolog visszakapni a hitet, mint a látást.” A betegek világnapja alakom arra, hogy a Jézus Krisztus által erőforrásul rendelt szentséget, a betegek szentségét templomainkban is fölvehessék, akár minden évben egyszer mindazok, akik már elérték az idős kort (hatvan év), vagy tartós, elmúlást is magával hozó betegségben szenvednek. Erre is érvényes az Úr fölhívása: „Nem tudjátok sem a napot, sem az órát. Készen legyetek, mert amikor nem gondoljátok, eljön az Emberfia.” Valóban Testvéreim eljön az Isten Egyszülött Fia, de nem azért jön el, hogy megszüntesse szenvedéseinket, betegségeinket, hanem azért jött el, hogy tökéletesítse az embert, hogy a lelkét meggyógyítsa, hogy felkészítsen bennünket egy új életre, mert a sír, amelybe halálunk után kerülünk nem a vég, hanem a kapu, amelyen át az Örök Életre juthatunk, ezért most imádkozzunk a betegekért:

Boldogságos Szűz Mária, testi-lelki betegek gyógyítója, állj mellettünk betegségeinkben! Imádkozzál értünk, ha elérkezik az örök hazába költözésünk órája!

Ámen!

Befejezésül pedig így imádkozzunk:

Mennyei kenyérrel örvendeztettél meg minket, Istenünk. Add, hogy mindig olyan eledelre vágyakozzunk, amely az igaz életet táplálja bennünk. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!