Kik mint juhok a farkasok közé küldettetek (ApCsel. 5).
Ments meg, Uram minket!
A
templom, mint épített közösségi tér, csupán jelkép! Bennem, önmagamban kell
felépítenem Isten templomát, az Istennel való közösségi teret! – Mondom ki,
miután elolvasom a mai
Igét. Vallom: hogy kimondatja velem Isten Lelke.
Egyházunk
azt mondja, hogy a mai nap a Lateráni bazilika felszentelésének az ünnepe. Ami
előtt legelőször isd, értetlenül állok. Mert, miért kell egy templom
felszentelését kiemelten ünnepelni? Aztán elkezdem kutatni, hogy milyen helyet
foglal el a Lateráni bazilika Egyházunk történetében? Fontos ez számomra, hogy
ne egy kiüresedett szokást, hagyományt tiszteljek, hanem megláthassam e
hagyományban azt a nemes értéket, amit a hagyományban ránk hagytak elődeink, és
amit nekünk is át kell örökítenünk! Mert minden hagyományban, mi emberek egymás
iránti tiszteletünket is ki kell, hogy fejezzük. Már csak azért is, hogy mi
magunk is kiérdemelhessük a tiszteletet. De azért is, hogy mi, önmagunkat is
tisztelettel fogadjuk, fogadhassuk el! Nem is sejtjük – éppen ezért misztérium,
hogy a tiszteletnek milyen nagy szerepe van abban a szeretet közegben, melyet
Isten teremt és kíván fenntartani folyamatosan, állandósultan, és örökkön!
Jézus
tanítása, bennem való léte, ugyanazzal az érzelemmel, elszántsággal, hévvel,
meggyőződéssel, és meggyőző erővel akar rendet teremteni bennem, ahogy azt
átélhetem a mai
Evangéliumi részlet alapján, hogy ne tegyem, ne tehessem
Atyja házát – aki én vagyok, Aki bennem vett magának örökrészt –
vásárcsarnokká!
Jézus
tanítja nekem, próbálja értetni velem, mit jelentsenek számomra a zsoltáros
szavai: „Emészt engem a buzgóság házadért”!
Bizony,
e mondat telve van érzelemmel. Belém akar szivárogni, és át, meg át próbál
járni, hogy ez az érzés, ez az érzelem, formáljon, alakítson Isten tetszésére.
Hagynom kell, megengedővé kell tennem magam rá, ha egészen Isten kedvére akarok
lenni! A pillanatnyi életállapotom megélésére is akkor lehetek Isten létében
lévőként benne, ha ez az érzelem tölt el. Isten, emésztő tüze izzítson át, és
eddzen meg, hogy a világ álnoksága ne legyen képes kikezdeni! Ez a szentté
válás. Amit nem kell nagy esszel írni, mert nem attól lesz istenivé az ember,
hogy nagybetűs szentnek nyilvánítják mások. Elég lehet számomra az, ha Isten
előtt vagyok szent! Mert nem a világ fog megszentelni engem, hanem az Isten, a
maga jelenlétével, Aki általam akarja megszentelővé tenni a világot!
A
törvény, az Isten parancsolata, amit az első után másodikként állít elém Isten,
az pontosan erről szól: önmagamat miként tiszteljem. Ki vagyok én? Mi az én
pozícióm ebben a teremtett környezetben? Nem egy test, egy spontán anyagi
közeg, hanem egy Ember vagyok! Istennek egy temploma. Akit az Isten lelke
teremtett azzá.
»Az
összes parancs közül a legelső ez: ‘Halld, Izrael! A mi Urunk, Istenünk az
egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből,
teljes elmédből és minden erődből!’ Ez az első parancsolat. (MTörv 6,4-5) A
második pedig ez: ‘Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!’ Ezeknél nincs
nagyobb parancsolat.« (Lev
19,18) [Mk 12,29-31]
Ebben
a pillanatban arra a kifejezésre koncentrálok, ami az egész tanítás, a parancs
végén áll: „mint önmagad”! Ez az önmagam az, aki által akar lenni Isten a
világban, és akin keresztül akar megszólítani másokat is az Isten. Sőt!
Pontosan most van a családban egy sajnálatos eset. Úgy tűnik, hogy –
remélhetőleg átmeneti állapotként – de megbomlott az elméje egy családapának,
aki négy gyermek édesapja. Ma ezért az emberért is kell közben járnom!
Megszenvedve a család szenvedését, akik elszenvedik ezt a történelmi állapotot,
és kérni a kegyelmet a számukra, a megszabadító kegyelmet, a gonosz ellen, mely
ránehezedik erre az emberre, és megfertőzni kész az egész környezetét! Ki kell
tejesednem, hogy Isten kiáradhasson az egész világra! Minden megkereszteltet
Isten karjaként akar kiterjeszteni a világra, mely a gonosz hatalmától szenved!
Én, és Te, Mi vagyunk Isten ereje! Vagy, ha a kicsinyhitűségünk legyőz
bennünket, akkor gyengeségévé leszünk. Mi kényszerítjük rá Istent, hogy időt
kiterjessze, és így a szeretet örökkévalóságának a kiáradását elhalassza. Mert
mi lehetünk azok, akik Isten kiáradását korlátozzuk! Nem Isten szab nekünk korlátokat!
Ne ámítsuk ezzel magunkat, mert ez tévedés, tévhit!
Amikor
belépek egy templomba, melyet Isten házaként tisztelek, akkor térdet hajtok,
megkenem a homlokomat szenteltvízzel, és keresztet vetek. Így kellene önmagamat
is megtisztelni minden reggel, minden változó, az előzőtől eltérő
életállapotomban.
Én
vagyok az, akiért van az épített, és a teremtett környezet, hogy én megtaláljam
helyemet a világban, mely előképe, zsámolya, küszöbe annak a létnek, melyet
Isten teremtett örökkévalóként, és örökkévalóságaként! Nekem kell feltalálnom
magam ebben a világban, de úgy, mint ami Isten teremtett jelenvalósága, és
amiben én vagyok a teremtésének része, ugyanakkor a teremtésben társa, hogy
Isten országa felépülhessen! Mert csak Isten országában dicsőül Isten, és csak
abban a létben dicsőíthet meg mindent, mindenkit, ki részt vállalt országa
építésében!
Hogy ez,
hittétel volna, amit ma kinyilatkoztattál nekem, Atyám? Nem tudom. Ennek
megítélése nem az én dolgom. Az én dolgom az, hogy amit velem megosztani méltóztatsz,
az vérré váljon bennem, életemmé, hogy életemmel hirdethessem a Te igazságodat!
Lehet, hogy őrült vagyok, hogy ilyeneket kimondok, kimondani kész vagyok. De,
mit bánom én ki minek tart engem. Senkire sem kényszerítem rá e gondolataimat,
csupán lejegyzem, hogy az, akinek szüksége van e szavakra, illetve, akikhez
szólni akarsz e szavak által, azok hallhassanak téged. Nekem pedig azt add meg,
hogy képessé legyek e szavak által élni, és létedről tanúságot tenni! Ámen