2019. június 1., szombat

Útravaló – 2019. június 1.



Útravaló – 2019. június 1.


Napról napra közreadjuk a napi evangéliumi szakaszhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Júniusban Sárai-Szabó Kelemen OSB győri perjel ad útravalót.


Micsoda ajándék, hogy Jézus Krisztus a teljes örömre hív bennünket! A húsvéti idő az öröm időszaka. Mennyit tapasztaltunk meg ebből? Mi lehet az akadálya, hogy nem az öröm emberei vagyunk nagyon sokszor? Talán többet kellene a feltámadt Úrral időznünk, talán jobban arra figyelnünk, milyen nagy ajándék, hogy ő velünk van, hogy velünk járja az élet útját. Szent Jusztinusz vértanú az igazság nagy kutatója volt, és végül a kereszténységben találta meg az igazságot. Jézus Krisztust – és ezért a vértanúságot is vállalta. Közbenjárása segítsen bennünket, hogy értelmünk és szívünk az Úrra tudjon hangolódni, az igazság szerint tudjunk élni, és így derű, béke és öröm legyen szívünkben.


A papnövendék válaszol – Hogyan kezeljem az összeütközéseimet Istennel és emberrel? (III. rész)



A papnövendék válaszol – Hogyan kezeljem az összeütközéseimet Istennel és emberrel? (III. rész)


Fiatalok kérdéseire keresi a választ Máté János Kristóf, az esztergomi Érseki Papnevelő Intézet ötödéves papnövendéke. Írásait rendszeresen közreadjuk oldalunkon.


Elértük az út felét. Már képesek voltunk beszélni az érzéseinkről. El tudtuk fogadni, hogy hibáztunk. De merre tovább?
A harmadik lépés, hogy megismerjük és megismertessük azt, hogy mire is vágyunk.
Az ember mindig vágyik valamire. Van, aki hatalomra, van, aki pénzre, van, aki a békére, de egy dolog mindenkiben megegyezik: a legfőbb vágyunk a boldogság. Mindenki boldog akar lenni. De mit is jelent boldognak lenni? A legalapvetőbb emberi vágyunk beteljesülését, vagyis azt, hogy szeressenek minket.
Így már egyre világosabbá válik a kibékülés lépéseinek sorrendje. Első lépésben higgadjak le, és tekintsek az adott helyzetre úgy, hogy én is hibás lehetek benne. Ha tiszta fejjel oda tudok lépni a másik félhez, és bizalommal tudok felé fordulni – be merem avatni az érzéseimbe –, egy stabil bizalmi alapot teremtettem a legalapvetőbb vágyamhoz, vagyis ahhoz, hogy őszintén szeressenek.
Bizalom nélkül a másik tetteiben a hátsószándékot fogom keresni. Nem fogok tudni szeretni és szeretve lenni, mert nem engedem ezt meg se a másiknak, se magamnak. Ugyanaz a páncél marad rajtam, megragadok a konfliktusban és nem a szeretet fog vezetni, hanem önmagam igazának hajszolása.
Természetes, hogy sokszor nem fog konkrétan elhangozni, hogy azt akarom, hogy szeressenek, hanem egyéb úton, különböző módokon fogom ezt kifejezni. Saját tapasztalatom, hogy én sokszor úgy fejezem ki a másiknak a szeretetem, hogy próbálok vele időt tölteni. De mindenki más és más.
De mi a helyzet Istennel?
Vele kapcsolatban miként tudom megélni a szeretetet? Istent nem lehet ölelgetni, nem tudok vele kártyázni vagy sörözni. Akkor mégis hogyan?
Isten szeret, mert élek. Isten akarta, hogy éljek. Isten meghozta a legnagyobb áldozatot értem. Isten szeretete életem minden pillanatában elkísér. Neki köszönhetem az életemet.
De mivel tudom ezt viszonozni? Ekkora ajándékot nem tudok adni. Akkor mégis, hogyan tudom szeretni a Teremtőt?
Ha szeretem Őt, akkor megtartom parancsait. Ha megtartom a parancsait, akkor elfogadom, hogy jót akar nekem, hiszen szeret. Mert ha szeretem Istent, akkor rosszul fogom érezni magam, ha megbántom, vagyis ha bűnt követek el. De megkaptam a lehetőséget, hogy a gyónásban kibéküljek vele.
A vágyaink megosztása a harmadik lépés. Vagyis, hogy merjük kimondani a szeretet utáni vágyunkat. Sokszor nehéz kimondani. Megélni pedig még nehezebb, de ha megküzdjük ezt a harcot, akkor válunk valóban boldoggá, akkor lesz igazán teljes az életünk is.
A szeretet utáni vágy az, ami összekapcsol és irányít minket. Egy belső hajtóerő, ami nem csupán egymás felé, hanem az Isten felé is vezet minket. Jézus szeretetből halt meg a kereszten, a szeretet az, ami miatt Isten megbocsátja a bűneinket. A szeretet az, ami elvezet minket a megbocsátásra. De hogy hogyan lesz a szeretetből igazi megbocsátás, arról majd a következő cikkben…


Húsvét hatodik hét szombatja



Húsvét hatodik hét szombatja


Az imádkozó, Istent kérő ember időről időre megtapasztalja, hogy hetekig, hónapokig fohászkodik egy szándékért, de nem érkezik válasz. Az ember pedig kezdetben türelmesen, később már kevésbé türelmesen megismétli kérését, mintegy siettetni akarja Istent, hogy lépjen mielőbb az ügyében. Egy idő után nyugtalanná válik, hogy Isten meg sem hallja kérését, nem figyel rá. Aztán elkezd panaszkodni, hogy a világegyetemnek gondját viselő Isten sok teendője között igazán szakíthatna már pár percet az ő gondjának megoldására, vágyának teljesítésére.
A kitartóan imádkozó, Istent kitartóan kérő ember egy idő után észreveszi, hogy kérése letisztul. S közben lelke is megtisztul, mert Istenhez fohászkodni csak tiszta szívvel érdemes. Lelke és szíve mellett értelme is letisztul, egyre tisztábban, egyre világosabban látja, hogy saját szándékainak erőltetése helyett érdemesebb belesimulni Isten akaratába. Mert nem feltétlenül az a legjobb megoldás, amit én elképzelek, hanem amit Isten adni akar, s ami valóban lelkem üdvösségét szolgálja.
Nem az elején, amikor nagyszerű kérésem gondolata kipattan fejemből, hanem ebben a lelki állapotban, készen Isten akaratának elfogadására, érdemes felidézni azt a jézusi igazságot, amit a mai evangéliumban olvasunk: „Bármit kértek majd az én nevemben az Atyától, megadja nektek.” Ha Jézus nevében, Jézus által fordulok az Atyához, akkor csak jót kérhetek, amit Isten teljesíteni fog.
© Horváth István Sándor

Imádság
Urunk, Jézus Krisztus! Te az alázatos, bizakodó, gyermeki lelkületet állítod elénk példaként, s ezzel megmutatod számunkra az utat, a lehetőséget, amely az üdvösségre vezet. Nem másokhoz akarjuk magunkat hasonlítani, hanem arra törekszünk, hogy Isten szemében növekedjünk, az ő akarata szerint éljünk. Az Atya által számunkra kijelölt úton szeretnénk járni, miként te is neki engedelmeskedtél keresztutadon. Isten dicsőségét szeretnénk szolgálni szavainkkal, tetteinkkel és egész életünkkel. Taníts bennünket a gyermeki bizalomra! Taníts minket keresztünk hordozására! Segíts minket, hogy az evangéliumhoz méltóan éljünk!




2019. május 31., péntek

Útravaló – 2019. május 31.



Útravaló – 2019. május 31.

Napról napra közreadjuk a napi evangéliumi szakaszhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Májusban Seregély István nyugalmazott egri érsek útravalóit olvashatják.

Az apostolok cselekedeteinek olvasása meggyőzhet bennünket arról, hogy Isten a történelem Ura. Biztosak lehetünk abban, hogy minden az Isten malmának kerekét hajtja ebben a világban. Korintusban egy pogány tisztviselő menti ki Pált a föllázadt zsidók kezéből. Neki meg sem kellett szólalnia. Merjük Isten akaratára bízni a sorsunkat! Ha üdvösségünkre válik a földi baj, akkor ki lehet bírni. Ha pedig veszélyezteti az örök életet, akkor az embernek mindig jót akaró Isten megtalálja a módját, hogy kimentsen a szorongattatásból. Boldog Brenner János áldozópap vértanúsága a magyar kereszténység nagy kincse ebből a szempontból.



Járjunk együtt az úton! – Török Csaba írása a csíksomlyói pápalátogatásra



Járjunk együtt az úton! – Török Csaba írása a csíksomlyói pápalátogatásra

Ferenc pápa június 1-jén szentmisét ünnepel a csíksomlyói nyeregben, a Hármashalom-oltárnál. Török Csaba teológusnak az erdélyi pápalátogatás kapcsán írt vezércikkét olvashatják az alábbiakban.

Engedjék meg a kedves Olvasók, hogy egy személyes vallomással kezdjem írásomat. Másodéves papnövendékként tudtam meg, hogy tanulmányaimat Rómában folytathatom majd. Ahogy közeledett az indulás időpontja, egyre több félelem és aggódás tört fel bennem. Életem legnehezebb útja volt ez: elhagyni a hazát, az otthont, megindulni az ismeretlen felé… Az Örök Városban töltött évek során kedves helyemmé vált nemzeti templomunk, a Santo Stefano Rotondo. Istennek ebben a csodálatos ókeresztény házában temették el 1523-ban Lászai János erdélyi főesperest, a Szent Péter-bazilika magyar nyelvű pápai gyóntatóját. A művelt és tehetséges humanista költői adottságait is megcsillogtatta, amikor elkészítette sírversét. A latin szöveg szabad fordításban így hangzik: „Vándor, ha látod, hogy római föld fedi azt, akit a hűs Duna nevelt, nem fogsz csodálkozni, ha meggondolod: Róma volt és marad mindannyiunk közös hazája.”
Az Erdélyországból Rómába költözött lelki atya ötszáz évvel ezelőtt szavakba öntött egy fontos érzést és az öntudatot, ami katolikus önazonosságunk elidegeníthetetlen része. A legnagyobb viharokban, a legzaklatottabb korokban is tudtuk: fennáll egy kötelék, amely megtart bennünket. Számos esetet ismerünk a történelemből, amikor Péter széke hazánk leghűségesebb és legnagylelkűbb szövetségesének bizonyult: a török háborúktól kezdve egészen az 1956-os forradalomig, majd a rendszerváltozás idejéig. Papnöveldei rektorom, egy jó rheinlandi jezsuita szokta mondogatni földijeiről szólva: „Mi nem római katolikusok, hanem genetikusan katolikusok vagyunk!” Hasonló adottsággal találkozhatunk a saját lelkiségtörténetünkben is: a „rómaiság” mindig olyan érték volt, amelyért a legnagyobb áldozatot is felvállalták elődeink. Sajátos tükröződése ennek a nálunk csak pápai himnuszként ismert népének, amelynek refrénje annyiszor zengett már a Szent Péter téren: „Tartsd meg, Isten, Szentatyánkat, Krisztusnak helytartóját!”. Szeretet van ezekben a szavakban, törekvés arra, hogy a magunk nyelvén, a magunk szavaival juttassuk kifejezésre: tudatában vagyunk ezer év történelmének és hitének. Igen, tisztában vagyunk azzal, mit jelent számunkra a Péterhez, a Rómához tartozás.
Szent Ambrus a 40. zsoltárt kommentálva írta: „Ubi Petrus, ibi Ecclesia” („Ahol Péter, ott az Egyház”). Megannyi Rómába térő zarándok után most Péter zarándokol: felkeresi Lászai földjét. Szent VI. Pál óta a világ földrészeit behálózó pápai utak az egyetemes pásztori küldetés megvalósításának kiemelt eszközévé váltak. Péter apostol első levele vándoroknak, idegeneknek, hontalanoknak nevezi a keresztényeket (2,11). Pál pedig sátorban élőkhöz hasonlít bennünket, akik nem feledhetik: örök, nem emberi kéz építette otthonuk a mennyben van (Róm 5,1–4). Minden zarándoklat ezt az őstapasztalatot éleszti fel a szívünkben. Amikor a pápa útra kel, azt is megérezzük, hogy az erős falú Vatikán sem igazi lakás. A nyilvános működésének esztendeit végigvándorló Krisztus követői vagyunk. Olyanok, akik hitben, reményben és szeretetben akarnak együtt járni az úton. Az Egyház hatalmas testében egy „vándorló szív” dobog, amely most Csíksomlyón lüktet. Hívő lélekkel elmélkedve apránként megérthetjük, nem egyszerűen Jorge Mario Bergoglio érkezik meg egy reprezentatív és vallási eseményekben gazdag hivatalos látogatás keretében Erdély földjére. Péter jön el. Sőt: maga Krisztus vándorol a világban!
Évekkel ezelőtt a Közel-Keleten utaztam egy népesebb csoporttal. Egyik este egy család látott vendégül minket. Kiderült, hogy a szomszédsággal együtt már napok óta a fogadásunkra készültek. Mennyi munka, mennyi törődés, mennyi figyelmesség! A nyelvi gátak azonban nem tették lehetővé, hogy igazán közvetlen beszélgetésbe kezdjünk. A vacsora végeztével, tolmács segítségét kérve, megkérdeztük a családapát: Miért vállalta, hogy megvendégel minket? Mi volt a jó ebben az estében neki és a családjának? Rengeteget fáradtak, s mi nem igazán tudtuk viszonozni a jóságukat. A felelete egyszerűen bölcs volt: Igen, a vendég kap, a vendég visz, fogyaszt, de ennél sokkal több, amit magával hoz! Még ha egyetlen szót sem tudunk váltani, akkor is elhozza magával az élettapasztalatát, a hitét, a gondolatait. Olyan dolgok térnek be vele a család házába, amelyek nélküle soha nem jutnának el oda. És elég, ha ezt csak Isten tudja, érti a maga teljességében. A Zsidóknak írt levél figyelmeztet: „Ne feledkezzetek meg a vendégszeretetről, hisz ilyen módon némelyek tudtuk nélkül angyalokat láttak vendégül” (13,2). Mikor lenne aktuálisabb ez a bibliai intés, mint amikor olyasvalaki érkezik közénk, akinek hivatása az „angyalság”, vagyis hogy Isten küldötte legyen közöttünk? Olyan ember ő, aki a legkényelmetlenebb helyzetekben, akár még erős ellenszélben is tartja magát a Szentírás buzdításához: „Hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel” (2Tim 4,2).
Az első magyarországi pápalátogatásra háborús körülmények között került sor. IX. Leó 1052-ben azért érkezett Pozsony alá, hogy a béke követe, közvetítője legyen III. Henrik császár és I. András király között. Sikerrel járt: elkerülték a további értelmetlen vérontást, a német uralkodó visszavonult, s Magyarország megőrizte függetlenségét. „Boldogok a békességszerzők, mert Isten fiainak hívják majd őket” (Mt 5,9). Alig pár évvel Szent István halála után újból megtapasztalhattuk, mit jelent számunkra Róma. Mekkora áldás, ha fellépnek olyanok, akik a történelem konfliktusokkal és harcokkal kirakott útján megtalálják a legkeskenyebb, legnehezebb ösvényt: a békéét. Amely nem puszta fegyvernyugvás vagy az erősek által kikényszerített nyugovás, hanem kiengesztelődés, tisztelet… s – Isten kegyelmével – szárba szökkenő megértés és testvéri szeretet.
Amikor a Buenos Aires-i érsek megválasztása már biztossá vált a konklávén, mert elérték a kellő szavazatszámot, régi barátja, Cláudio Hummes bíboros ennyit súgott oda neki: „Ne feledkezz el a szegényekről!” A pápa szavai szerint hirtelen egy gondolatlánc bontakozott ki a lelkében, elméjében: A szegénység a forrása az erőszaknak, a háborúnak. Békére van szükség! Assisi Szent Ferenc a béke embere… A névválasztás valódi program lett a szívében. „Uram, tégy engem a te békéd eszközévé, ahol gyűlölet lakik, oda szeretet vigyek, ahol sértés, oda megbocsátást, ahol széthúzás, oda egyetértést…” Isten Szegénykéjének imája évszázadokon átível, s most a Kárpátok hegyei között is visszhangzik. Péter eljön Ferenc fiai közé, hogy velük, velünk együtt boruljon le Isten előtt, tiszteletet adjon a Boldogasszonynak. Vele érkezik Róma, az Egyház eleven szíve. Népek, országok, hús-vér emberi történetek fájdalmába, szenvedésébe lép be Krisztus, olyan metszés-, sőt töréspontba, ahol annyira nagy szükségünk van a békességszerzés boldogságára, a kiengesztelődés evangéliumára! A partiumi költő kiáltása most befogadásra, elfogadásra talál: „Dunának, Oltnak egy a hangja… // Mikor fogunk már összefogni? / Mikor mondunk már egy nagyot, / Mi, elnyomottak, összetörtek, / Magyarok és nem-magyarok?”. Diákkorunkban hányszor elolvastuk, talán meg is tanultuk, el is szavaltuk ezeket a sorokat, és most itt a lehetőség, hogy életté váljanak. Ferenc pápa eljött, hogy végre már „egy nagyot mondjon”, s akár alkalmas, akár alkalmatlan, előálljon Jézus örömhírével. Annak a nagy titoknak az üzenetével, amelyet Pál a gyökerénél ragadott meg: „Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban” (Gal 3,28).
Furcsák vagyunk mi, emberek. Tudjuk, hogy rossz a félelem, a harag, a görcsös rossz érzés. Mégis ragaszkodunk hozzá, és nem eresztjük. Akár még az evangélium tanítását is besoroljuk a kedves, jámbor, ám a való életben nem, vagy csupán részben alkalmazható lírai igazságok sorába. Krisztust akarjuk megvallani, de a fejünkben az emberi logika fogaskerekei kattognak. Jobban ragaszkodunk a magunk által fabrikált elgondolásokhoz és fogalmakhoz, mintsem Isten felszabadító, megszabadító üzenetéhez. Ezáltal önmagunkat zárjuk börtönbe. A legszebb pillanatokba is mérget csepegtetünk, a legértékesebb találkozásokat is elgyengítjük és homályba borítjuk. Imádkozzuk, hogy „jöjjön el a TE országod”, ám szívünk mélyén mégis azt reméljük, hogy előbb majd a MI országunk fog beköszönteni. Még az Istennek is kötelessége a mi igazságunkért harcba szállni, a pápa sem tehet mást, mint hogy a mi elvárásaink szerint beszél. Igazságot akarunk, de nem Istenét, amely a Szentlélek erejében elválaszthatatlan a békétől és az örömtől (Róm 14,17). A magunk igazságát akarjuk kierőszakolni mindentől és mindenkitől, még az Örökkévalótól is. Ezért jussunk a békétlenség, sorsunk a megkeseredés.
„Róma volt és marad mindannyiunk közös hazája” – magyaroké és románoké, mindenkié. Az Istennek, „aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,4), nincsenek kedvencei és kegyeltjei, legkevésbé pedig privilegizáltjai és patronáltjai. Neki gyermekei vannak. Fiai és leányai, akikhez egyaránt szól a nagy péteri küldetés: a testvérek megerősítésének szolgálata (Lk 22,32). Igen, megerősítésre szorulunk. Megingathatatlanul hinnünk kell a jóban, a szeretet és a gyöngeség erejében, a megbocsátás diadalában, a kiengesztelődés hatalmában. Ha ezt nem tesszük, akkor nyakasok és keményszívűek, kicsinyhitűek leszünk. Nem pisloghatunk örökké jámboran Krisztusra, miközben az életünket nem engedjük megérinteni a kereszt balgasága és botránya által (1Kor 1,23). A Mester kemény szóval tanít: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát” (Mt 7,21). A pápai hivatal megköveteli, hogy viselője folytonosan emlékeztessen bennünket erre. Zavaró? Igen, az. Változtatnunk kell? Bizony, és nem csak felszínesen. „Újuljatok meg gondolkodástok szellemében, s öltsétek magatokra az új embert, aki az Isten szerint igazságosságban és az igazság szentségében alkotott teremtmény. Hagyjátok el tehát a hazudozást, beszéljen mindenki őszintén embertársával, hiszen tagjai vagyunk egymásnak. Ha elfog is benneteket az indulat, ne vétkezzetek. A nap ne nyugodjék le haragotok fölött. Ne adjatok teret az ördögnek” (Ef 4,23–28). Ez a „házszabály” van kiírva az Atya hajlékára. Ezt üzeni Ferenc – az assisi és a római. Ezen a gyökeres megújuláson áll vagy bukik, hogy rátalálunk-e az összeomló földi sátorból, honból az örök hazába vezető ösvényre.
Róma, mindannyiunk közös hazája jel és figyelmeztetés. A pápa a szűkös emberi kategóriákat meghaladó evangéliumi igazság, az emberi méricskélést és önérdek-érvényesítést meghaladó irgalmas isteni igazságosság szószólója. Amikor elérkezik közénk, mi másért imádkozhatnánk, mint hogy nyugtalanítson, megállítson, megdöbbentsen, kilendítsen minket? Nincs értelmük az olyan zarándoklatoknak, amelyekről a régi lelkületünkben megerősödve térünk haza. Az útra kelés igazi célja a változás. Péter utazik, hogy akár a legnehezebb, legsúlyosabb sziklákat is megmozdítsa. Nekünk is vele kell járnunk ezt a nagy zarándoklatot, amelynek át kell formálnia a föld színét. Nem mi számítunk, nem is a mi elvárásaink, hanem csakis Isten. Az, aki egyedül nem változik. Az, aki egyedül elég – ahogyan Szent Teréz tanítja.
Legyen Csíksomlyó a találkozások helye, igazi „Róma”! Váljon a pápalátogatás a megtérés alkalmává! Ferenc figyelmeztessen minket örökre: „Önmagunkat elfelejtve találjuk meg magunkat. / Ha megbocsátunk, akkor nyerünk bocsánatot. / Ha meghalunk, akkor ébredünk az örök életre. Ámen.” Igen, így van ez. Biztos vagyok benne – Ámen. „Törekedjetek rá, hogy mindenkivel békességben éljetek, és a megszentelődésre eljussatok, mert enélkül senki nem látja meg az Urat” (Zsid 12,14). „Legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban” (Ef 4,32). Péter hív – járjuk hát vele együtt az utat, amely maga Krisztus!