2018. május 24., csütörtök

A végidő jele: „A gonoszak egyre gonoszabbak lesznek”



A végidő jele: „A gonoszak egyre gonoszabbak lesznek”

Pár napja kommentárt írtam az egyik németnyelvű „újkonzervatív katolikus” blog a nők nadrágviselését elítélő cikkéhez. Azt helytelenítettem, hogy mind a blog szerkesztője, mind az idézett püspöki levél e témát – Siri bíboros 1960-ban egyházmegyéjének papjaihoz írt pásztorlevelében – kizárólag emberi oldalról vizsgálta, és egy szót sem ejtett Isten parancsáról, és a szoknyaviselet teológiai megokolásáról, ahogy ezt annak idején W. atya nekünk nagyon érthetően elmagyarázta e két szentírási ige alapján: Ter 1,27: „Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinek és nőnek teremtette őket.” – MTörv 22,5: „A nők ne hordjanak férfiruhát, s a férfiak se női ruhát. Mert aki ilyet tesz, utálat tárgya az Úr, a te Istened szemében.”
Kommentáromra elsőnek egy nő reagált, aki, valójában említésre sem méltó válaszát, így fejezte be (abból indult ki, hogy a nők nadrágviseletét csakis egy férfi bírálhatja – én ugyan szokásom szerint teljes névvel jelentkeztem be, de, német honlapról lévén szó, ő így is férfinak nézett) (szószerint idézve): „A szó [mármint, ami a nőket arra ösztökéli, hogy nadrágot viseljenek] így hangzik: „SZABADSÁG”. Egy férfi ezt nem tudja átérezni, de nadrágot viselni annyit jelent, mint szabadnak lenni. [Azt hiszem, ebben nagyon igaza van: Az a nő, aki nadrágot hord, valójában, lelke mélyén Isten parancsai alól akar felszabadulni, ösztönösen ezeket tagadja meg, hiszen születésétől kezdve él benne a női ösztön, ami ellentmond annak, hogy úgy nézzen ki, mint a férfi, úgy öltözködjön, ahogy a fiúk – ezt az ösztönös viselkedést még megrontatlan kislányoknál mindig tapasztalni lehet.] Nem tudja elképzelni, hogy a nők nem szeretik, ha férfiak írják nekik elő, hogy hogyan öltözködjenek?”
A végidő egyik legjellegzetesebb jele a Szentírás szavai szerint ez: a gonoszak egyre gonoszabbak lesznek, a jók egyre jobbak. Ez az első olvasatra semmit mondónak tűnő mondat nagyon is sokat jelent: Normális korokban, még az aránylag rosszabbakban is, szinte fele-fele arányban fordul elő, hogy rossz emberek megtérnek, illetve jó emberekből rossz emberek válnak. Normális korokban az emberek elég nagy része hallgat a józan paraszti észre, és tapasztalatai nagyban befolyásolják viselkedését: de legalábbis a hasznosat meg tudják különböztetni a bizonyítottan haszontalantól. Most viszont ilyesmi nem létezik; én életem második felében, azaz már pár néhány évtized óta egyetlen egy esettel sem találkoztam, ahol valaki erkölcsi, szellemi, lelki téren javára változott volna meg, sőt. A rosszakból – a fenti idézet szerint – soha nem lettek kevésbé rosszak, vagy pláne jók, hanem csakis még rosszabbak.
Visszatérve a nekem adott válaszra: olvastán azonnal hálát adtam az Úristennek, hogy én, mióta csak az eszemet tudom, igenis kifejezetten örültem, ha valaki megmondta nekem, hogy hogyan kell viselkedjek, főleg ha ez a valaki egy férfi volt. Természetes, hogy nem vakon engedelmeskedtem bárkinek, de az, hogy a Szentírás szavainak ellentmondjak, hogy egy elöljárónak, tekintélynek parancsait szándékosan áthágjam, soha nem jelentett számomra „szabadságot”.
     Ezután azt próbáltam magamban felidézni, hogy az általam alaposan ismert emberek, akik mostanában határozottan semmibe veszik az Úristen parancsait, milyenek voltak korábban? És valóban: mindegyikőjük azok közé tartozik, akik korábban is rendszeresen kikérték maguknak, hogy mások, de komoly emberek mondják meg nekik, hogy mit csináljanak, sőt, azt is, hogy Isten legyen ez a megmondó.
A minap feltett cikkben olvasható, hogy az Úr a végidőkkel kapcsolatban ezt mondta Boldog Taigi Annamáriának: „A győztesek azok lesznek, akiknek megadom az alázatosság lelkületét”. Pontosan ez a döntő próbatétel! Ki az, aki alázatosan követi Isten parancsait, és meghajol akarata előtt, mégha ez látszatra nehézségeket is hozhat magával, és ki az, aki az ember emancipációjára, nagyságára, „szabadságára”, vagy saját vélt érdekeire hivatkozva, ellenáll neki!
A biztosan nem katolikus, de a világot elfogulatlanul szemlélő tudós, Konrad Lorenz „A civilizált emberiség nyolc halálos bűne” című könyvében ezt írja: „Az, akit bizonyos társadalmi magatartásmódok és a velejáró érzelmekre való képesség kiesésével sújtott a sorsa, valóban sajnálatra méltó beteg, és rászolgál teljes együttérzésünkre. Ez a betegség azonban a gonoszság. … Az az áldemokratikus dogma, amely szerint minden emberi magatartásforma tanulás útján alakul ki, egyre inkább elhallgattatja a természetes jogérzéket és táplálja a parttalan tolerancia veszélyes irányzatát. … A közfelfogás a kirekesztettben inkább a sajnálatra méltó beteget látja, semmint az ördögi gonoszt, ami tisztán elvi értelemben teljesen helytálló is. Ha azonban ehhez a felfogáshoz még magáévá teszi azt az áldemokratikus dogmát is, miszerint minden emberi magatartást a tanulás határoz meg, tehát korlátlanul változtatható és korrigálható, akkor súlyosan vétkezik az emberi társadalom ellen.”
     Magyarra lefordítva: igenis vannak olyan gonosz emberek, akik gonosznak születtek. Az ember rosszra hajló természete miatt pedig még a jó ember is a rosszra hajlik. Régen a környezet, a tanítás, a nevelés, az Egyház, a jogrendszer, és megannyi más szabályozási rendszer, erkölcsi elvárás, sokat lefaraghatott az emberek rossz tulajdonságaiból, de legalábbis jelentősen csökkenthette megjelenési formáikat, behatárolhatta működési területüket. Mai világunk többek között éppen azért annyira sátáni, mert ezeket a mérséklő erőket mára már mind felszámolták, sőt olyan rendszerekkel helyettesítették, melyek kifejezetten a bűnnek kedveznek, a bűnös, gonosz embereket jutalmazzák.
     Ennek következtében bármely környezetben születik, él valaki, rossz hajlamait, tulajdonságait senki és semmi nem „veri” ki belőle. És ami a legborzasztóbb, és legfontosabb e cikk tárgyát tekintve: pontosan ezek a rossz tulajdonságok azok, melyekre a Sátán épít, melyek a vele való kapcsolatot létrehozzák és fent tartják! Ezek között első a dölyf, az az ostoba fennhéjázás, a szelíd alázat pontos ellenkezője, ami a fenti nő válasza mögött áll: Az ember nem tűri, ha más, elsősorban Isten és az Egyház írja elő neki, hogy hogyan viselkedjen.
     Csakhogy az ember előtt kizárólag két út áll: vagy az Isten adta szabadság a jó követésére, vagy a Sátántól kapott rabszolgaság, mert rossz hajlamai, rendezetlen vágyai egyedül ide vezetik és zárják be.

Mindezek bemutatására álljon itt egy tegnap megjelent tudósítás összefoglalója, mely kitűnően példázza a már szinte teljesen sátánivá vált világ, benne elsősorban az ember-csinálta-egyház romlottságát:
„Imavirrasztás a homofóbia ellen”
(forrás: www.katholisches.info – 2018. május 15.)
2018. május 20-án, azaz Pünkösd vasárnapján Reggio Emilia, észak-olasz városban a Regina Pacis (béke királynője) nevű, Paolo Cugini által vezetett „plébánia” szervezésében „imavirrasztást a homofóbia ellen” tartanak. A rendezvény, melynek teljes neve: „Imavirrasztás a homofóbia, a transzfóbia és az intolerencia minden formájának leküzdéséért”, Szent János evangéliumának e sorait választotta mottójául: „Az igazság szabaddá tesz benneteket.” (Jn 8,32) A rendezvény szónoka a baptista pásztornő, könyvíró és „teológus”, Lidia Maggi. A virrasztás plakátján egy homo-színekre mázolt kereszt látható. …
Az illetékes „püspök”, Massimo Camisasca, akit a hívek arra szólítottak fel, hogy akadályozza meg az összejövetelt, meglepetésszerűen hírül adta, hogy tiltás helyett személyesen fog részt venni a virrasztáson. [Döntésének előzménye: Valamikor ő jelentette az olasz „tradicionalisták” titkos reménysugarát. Egyszer mondott valamit a homoszexualitás ellen, mire akkora médiakampányt indítottak ellene, hogy ő jobbnak látta megfutamodni, és teljes mellszélességgel a homokosok pártja mellé felsorakozni.]
Cugini szerint (aki az itt látható képen Che Guevara pólóban celebrál „misét”) a homoszexualitás „természetes” dolog, aminek plébániáján helyet akar adni [egyébként ugyanezt jelentette ki hivatalosan a brüsszeli „bíboros-érsek” is a napokban]. Cugini már az elmúlt évben is szervezett egy ilyen imavirrasztást az akkori homo-parádé alkalmából.
Az „imavirrasztást” „liturgikus” program követi, amit a baptista, metodista és waldensek „egyházának” „hit és homoszexualitás” nevet viselő bizottsága dolgozott ki. Ebben az „evangéliumi radikalitás kifejeződéseként” nyíltan az egyházi tradíciótól való elszakadást és a homoszexualitás elismerését követelik.
     Ugyanezek a körök támadják azokat a „tradicionalista, katolikus csoportokat”, akik nem vesznek részt a homofóbia leküzdéséért vívott harcukban, ami annál „sajnálatosabb”, mivel ők is „ugyanazt az igét hallgatják és ugyanazon az eucharisztikus úrvacsorán vesznek részt”. [Ebben teljesen igazuk van: mindannyian hitehagyott, vagy eretnek szekták tagjai, akik kultikus összejöveteleiken valójában bálványimádást végeznek.]
A baptista szónok, Lidia Maggi a progresszív „katolikus” körökben is szívesen látott vendég, akinek „katolikus” teológus támogatói vannak. Maggi a Trienti Zsinat városának egy másik „munkás-papjával”, Lino Zatelli-vel az elővárosi Borromei Szent Károly – több célra alkalmas berendezésű – beton-templomban, már „koncelebrált” is, anélkül, hogy az illetékes „püspök” erre bármit is reagált volna.
Végkövetkeztetés:
A Szentírásban alig van annyira világos, egyértelmű kijelentés, mint az, hogy a homoszexualitás „égbe kiáltó bűn”, amit Isten a Szodomát és Gomorrát ért csapáshoz hasonló módon torol meg. Ezért ezekre az emberekre és nagyjából az egész zsinati szektára szinte szóról szóra illenek ezek a szavak, melyeket az Úr mondott Elisabeth Canori-Mora látnoknőnek: „Isten a sötétség hatalmát fogja arra használni, hogy a szektásokat és istenteleneket, akik az Anyaszentegyházat alapjaiban akarják megrendíteni és megsemmisíteni, kiirtsa. Ezek a nyomorultak vakmerő gonoszságukban azt hiszik, hogy Istent letaszíthatják trónjáról; de Ő csak nevet alattomosságukon, és hatalmas karjának egyetlen jelével megbünteti az istenkáromlókat és istenteleneket.”
Boldog Taigi Annamáriának az Úr azt mondta, hogy akkor fog beavatkozni, azaz akkor jön el a nagy csapás, amikor „a körülmények úgy fognak alakulni, hogy az ember nem lesz képes többé befolyásolni őket”. Pater Pio pedig így intette híveit: „A házon kívül senkivel se beszéljetek. (Pater Pio 1950. február 7-én mondott intelmei a háromnapos sötétséggel kapcsolatban)
     E szavak és a tapasztalatok világosan bizonyítják, hogy „ember itt már semmit nem tehet”. Azokat, akik eddig nem tértek meg, semmilyen érv, egyáltalán semmilyen emberi tett nem tudja többé észre téríteni. És az is meglehet, hogy Isten maga is lemondott már róluk, miután tengernyi sok kegyelmi ajándékát mind egy szálig visszautasították.



Ferenc pápa: A gazdagságot azért adta Isten, hogy másoknak ajándékozzuk



Ferenc pápa: A gazdagságot azért adta Isten, hogy másoknak ajándékozzuk

Szűz Mária, a keresztények segítsége liturgikus emléknapján, május 24-én a Szent Márta-házban bemutatott szentmisén a Szentatya arra buzdított homíliájában, hogy vegyünk távolságot a gazdagságtól, amely elcsábít és szolgájává tesz minket.

A pápa a szentmisét a kínai népért ajánlotta föl, mivel ezen a napon ünneplik a Sheshani Szűzanyát.
A napi liturgia Jakab apostol leveléből (Jak 5,1–6) kiemeli, hogy a munkások bérének levonása az Úrhoz kiált, és az aratók szava felhatol Isten fülébe. Az apostol kemény szavakat használ, és kimondja: a vagyon, a kincs rozsda martalékává lett. Jézus is hasonlóképpen tanított: „Jaj nektek, gazdagok!” – olvassuk Lukács evangéliumában a boldogságok leírásánál. Ha ma valaki így prédikálna, másnap az újságok lehoznák, hogy az a pap kommunista – jegyezte meg a pápa. A szegénység azonban az evangélium középpontjában van. A szegénységről szóló prédikáció Jézus központi tanítása: „Boldogok a szegények.” Ez az első a boldogságok között: a személyi igazolvány, az azonosító kártya, amivel Jézus bemutatkozik, amikor visszatér szülőhelyére, Názáretbe, a zsinagógába. „Az Úr Lelke van énrajtam, mivel felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek” (vö. Lk 4,18). A történelemben azonban mindig megvolt ez a gyengeségünk, hogy megpróbáljuk kiszedni a szegénységről szóló tanítást, azt hívén, hogy ez szociális kérdés, politika. Nem! Ez színtiszta evangélium! – hangsúlyozta Ferenc pápa.

A Szentatya ezután arról elmélkedett, hogy miért ilyen kemény ez a tanítás. Az az oka, hogy a gazdagság bálványimádás, mely képes elcsábítani minket. Maga Jézus mondja: nem lehet két úrnak szolgálni. Vagy Istent szolgálod, vagy a gazdagságot. Tehát úr kategóriába sorolja a gazdagságot, vagyis a gazdagság megfog téged, és nem ereszt, és ez az első parancs ellen való, miszerint szeresd Istent teljes szívedből. A pápa megállapította, hogy a gazdagság a második paranccsal is szembemegy, mivel tönkreteszi az emberek közötti harmonikus kapcsolatot, megrontja az életet, a lelket. Ide kívánkozik a dúsgazdag és a szegény Lázár példabeszéde, amelyben a gazdag csak a szép életre, az ünneplésre, a luxusruhákra gondolt, míg a koldus Lázárnak semmije nem volt. A gazdagság eltávolít minket a testvéreinkkel való összhangtól, a felebarát szeretetétől, és önzővé tesz. Jakab követeli a munkások bérét, akik a gazdagok földjét aratták, és akiket nem fizettek ki. Valaki talán szakszervezetisnek nézheti Jakab apostolt, pedig az apostol a Szentlélek sugallatára szól – jegyezte meg a pápa.
Olaszországban is előfordul, hogy a nagy tőke megmentése miatt az emberek munka nélkül maradnak. Ez a második parancs ellen való, és jaj annak, aki ezt teszi! Nem én mondom, hanem Jézus – szólt a pápa. – Jaj nektek, akik kizsákmányoljátok az embereket, akik kihasználjátok a munkát, feketén fizettek, nem fizetitek a nyugdíjjárulékot, nem adtok szabadságot. Jaj nektek! Levonni, trükközni azzal, amit ki kell fizetni, a munkabérrel, bűn. „Nem, atyám, én minden vasárnap eljárok misére, és tagja vagyok annak a katolikus társulatnak, nagyon katolikus vagyok ám, imakilencedet imádkozom…” – „És nem fizetsz? Ez az igazságtalanság halálos bűn. Nem vagy Isten kegyelmében. Nem én mondom, hanem Jézus mondja, Jakab apostol mondja. Ezért a gazdagság messzire visz a második parancsolattól, a felebarát szeretetétől.”
A gazdagság képes rabigába vonni minket. Ezért buzdít Ferenc pápa, hogy imádkozzunk és tartsunk bűnbánatot a gazdagokért, és nem a szegényekért. „Nem vagy szabad a gazdagsággal szemben. Ahhoz, hogy szabad legyél tőle, távolságot kell venned, és imádkoznod kell az Úrhoz. Ha az Úr gazdagságot adott neked, az azért van, hogy tovább add másoknak, hogy a nevében sok jót tegyél másokkal. De a gazdagság képes elcsábítani, és ha beleesünk ebbe a bűvöletbe, akkor rabszolgájává tesz minket” – mutatott rá Ferenc pápa.


Évközi hetedik hét csütörtökje



Évközi hetedik hét csütörtökje


Jézus folytatja tanítványai oktatását a mai evangéliumban. Mondásainak sajátossága a túlzás, amellyel egyrészt megdöbbenti hallgatóit, másrészt felhívja a figyelmet arra, hogy a bűnt, a bűnös helyzeteket mindenáron kerülni kell. A bűn végső következményénél, a kárhozatnál még az is jobb, ha valaki rendkívül drasztikus megoldást választ annak érdekében, hogy elkerülje a bűnt. A mondások azonban nem öncsonkításra vonatkoznak. Helyes értelmezésükhöz tudnunk kell, hogy az evangéliumok keletkezése idején az első keresztények valóban közösségben gondolkodtak. A Krisztust követő keresztények úgy kapcsolódtak egymáshoz, miként a testrészek a fejhez. Aki botrányt okoz, bűnt követ el, az nem egyszerűen csak Istent sérti meg, hanem vét a közösség ellen, ezért jobb, ha eltávolítják a közösségből. Természetesen megvan számára a lehetőség a javulásra, a megtérésre, a bűnbánatra, de ha erre nem hajlandó, akkor inkább ne tartozzon a közösséghez.
Mindannyian vágyunk egy teljesebb életre. A világ csábító ajánlatait nehéz visszautasítani, ha a hit iránytűjét nem tartjuk a kezünkben és nem pillantunk rá időnként. A teljesebb élet a tanítványi élet, a Krisztus-követő élet, ez ment meg a kárhozattól és ez vezet az örök életre, az üdvösségre. A hit ugyanis keresést és követést jelent, Krisztus szüntelen keresését és az ő követését.
© Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te a mi emberi közreműködésünkkel akarsz csodákat tenni napjainkban, hogy jelenléted és segítséged megtapasztalható legyen minden ember számára. Adj nekünk igazi bölcsességet, hogy felismerjük azt az utat, amelyet te mutatsz nekünk, s amelyen te vezetsz minket az üdvösség felé!


2018. május 23., szerda

Ferenc pápa felhívása: Imádkozzunk a kínai keresztényekért!



Ferenc pápa felhívása: Imádkozzunk a kínai keresztényekért!


Május 23-án, a szerda délelőtti általános kihallgatás végén a Szentatya arra kérte a katolikus hívőket, hogy május 24-én, Máriának, a keresztények segítségének ünnepén különösen is imádkozzanak a Kínában élő katolikus hívőkért.


Holnap, május 24-én tartjuk a Boldogságos Szűz Máriának, a keresztények segítségének évente visszatérő ünnepét, akit különösen tisztelnek a Sheshanban, Sanghaj mellett, Kínában.
Arra hív minket ez az alkalom, hogy csatlakozzunk lélekben a Kínában élő összes katolikus hívőhöz. Kérjük értük Máriát, hogy nagylelkűen és békés lelkülettel tudják megélni hitüket, és hogy testvériséget, egyetértést és megbékélést tanúsító tetteket tudjanak végrehajtani, teljes közösségben Péter utódával.
Az Úr Kínában élő kedves tanítványai, az egyetemes Egyház veletek együtt és értetek imádkozik, hogy a nehézségek között is rá tudjátok bízni magatokat Isten akaratára. A Szűzanya sosem vonja meg segítségét tőletek, és óvni fog titeket anyai szeretetével!


Ferenc pápa: A Lélek által tudunk igazán só és világosság lenni az emberek számára



Ferenc pápa: A Lélek által tudunk igazán só és világosság lenni az emberek számára


A Szentatya május 23-án a bérmálásról tartotta katekézisét a Szent Péter téren. A keresztény tanúságtételt hangsúlyozta, mely abban áll, hogy folytatjuk Krisztus küldetését, és tetteinkben is megmutatkozik, hogy az ő tanítványai vagyunk.



Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A keresztségről szóló katekézisek után, ezek a napok, melyek pünkösd főünnepét követik, arra hívnak, hogy gondolkodjunk el arról a tanúságtételről, amelyre a Lélek indítja a megkeresztelteket, mozgásba hozva életüket, megnyitva azt mások javának szolgálatára. Jézus jelentős küldetést bízott tanítványaira: „A föld sója vagytok, a világ világossága vagytok” (vö. Mt 5,13–16). Ezek a képek magatartásunkra irányítják figyelmünket, mert a sónak mind a hiánya, mind az eltúlzása rossz ízűvé teszi az ételt, ahogyan a világosság hiánya vagy eltúlzása megakadályozza a látást. Ki tud minket ténylegesen ízt adó, a romlástól megvédő sóvá és a világnak fényt gyújtó világossággá tenni minket? Csak Krisztus Lelke! Ő az az ajándék, akit megkapunk a bérmálás, a konfirmáció szentségében, amelynél szeretnék most elidőzni veletek. „Konfirmációnak” nevezik, mert „konfirmálja” [megerősíti] a keresztséget, megerősíti annak kegyelmét (vö. Katolikus Egyház katekizmusa, 1289), de hívják [olaszul] „cresima”-nak is, minthogy a „krizmával” történő megkenés révén kapjuk meg a Lelket: a krizma pedig a püspök által megszentelt illatos olajkeverék, s ez a szó „Krisztusra”, a Szentlélek Felkentjére utal.

Az újjászületés az isteni életre a keresztségben az első lépés; utána viszont Isten gyermekeiként kell viselkednünk, vagyis hasonlóvá kell válnunk az Anyaszentegyházban működő Krisztushoz, engednünk kell, hogy a Szentlélek bevonjon minket az ő világban végzett küldetésébe. Erről gondoskodik a Szentlélek felkenése: „ereje nélkül semmi sincs az emberben” (vö. pünkösdi szekvencia). A Szentlélek ereje nélkül semmit sem tudunk tenni: a Lélek ad erőt ahhoz, hogy előre tudjunk haladni. Ahogyan Jézus egész életét a Lélek vezette, úgy az Egyháznak és minden egyes tagjának az életét is ugyanazon Lélek irányítja.

Jézus a Szentlélek működése révén fogantatott a Szűztől, és az után kezdi meg küldetését, hogy a Jordán vizéből kiemelkedve felszentelte őt a Lélek, aki leszállt rá, és rajta maradt (vö. Mk 1,10; Jn 1,32). Egyértelműen kijelenti a názáreti zsinagógában… Olyan szép, ahogyan Jézus bemutatkozik, ahogyan felmutatja személyazonosító igazolványát a názáreti zsinagógában! Hallgassuk csak, mit mond: „Az Úr Lelke rajtam, mert felkent, hogy örömhírt hirdessek a szegényeknek” (Lk 4,18). Falujának zsinagógájában Jézus úgy mutatkozik be, mint a Felkent, vagyis az, akit a Lélek felkent.

Jézus el van telve Szentlélekkel, és ő az Atya által megígért Lélek forrása (vö. Jn 15,26; Lk 24,49; ApCsel 1,8; 2,33). Húsvét estéjén ugyanis a feltámadt Krisztus rálehel tanítványaira, és azt mondja: „Vegyétek a Szentlelket” (Jn 20,22); pünkösd napján pedig – jól tudjuk – a Lélek ereje rendkívüli formában száll le az apostolokra (vö. ApCsel 2,–4).

A feltámadt Krisztus „Lélegzete” élettel tölti be az Egyház tüdejét, s ennek hatására a „Szentlélekkel eltelt” tanítványok ajka megnyílik, hogy hirdesse mindenkinek Isten nagy műveit (vö. ApCsel 2,1–11).

A pünkösd – melyet vasárnap ünnepeltünk – az Egyház számára az, ami Krisztus számára a Lélek általi felkenés volt a Jordánnál, vagyis missziós indíttatás az élet odaszentelésére az emberek megszentelése érdekében, Isten dicsőségére. Ha minden szentségben a Lélek működik, a bérmálásban különösen is, hiszen „a hívők ajándékul kapják a Szentlelket” (VI. Pál: Divinae consortium naturae apostoli konstitúció). A püspök, amikor krizmával megken minket, ezt a mondatot mondja: „Vedd a Szentlélek ajándékának jelét”: a Szentlélek Isten nagy ajándéka! Mindnyájunkban ott működik a Lélek. Ott van a szívünkben, a lelkünkben. A Lélek vezet minket, hogy igazán só és igazán világosság legyünk az emberek számára.

Ha a keresztségben a Szentlélek az, aki bemerít minket Krisztusba, a bérmálásban Krisztus az, aki eltölt minket az ő Lelkével, s ezáltal az ő tanúivá szentel fel minket, részeseivé ugyanazon élet- és küldetéselvnek, a mennyei Atya terve szerint. A Lélek által megerősített hívők tanúságtétele kinyilvánítja, hogy megkapták a Lelket, és hogy tanulékonyak az ő teremtő indításaival szemben. Felteszem a kérdést: miből látszik, hogy megkaptuk a Lélek ajándékát? Abból, hogy a Lélek tetteit hajtjuk végre, hogy a Lélek által tanított szavakat mondjuk (vö. 1Kor 2,13). A keresztény tanúságtétel abban áll, hogy csak azt tesszük és mindazt megtesszük, amit Krisztus Lelke kér tőlünk, hiszen meg is adja hozzá az erőt.