2015. szeptember 12., szombat

Zsolozsma CCLXXXVII.



A Siralmak könyvéből 
5, 1-22
Könyörgés a nép megváltásáért 

 
Emlékezz, Uram, hogy mi történt velünk, nézz ránk, tekints szégyenünkre. Örökrészünk bitorlók kezére szállt, házaink idegenekre. Apátlan árvákká lettünk, anyáink szinte özvegyek. Vizünket pénzért isszuk, fánkat is meg kell fizetnünk. Nyakunkon vannak hajszolóink, kifulladunk, de nem pihenhetünk. Egyiptomnak, majd Asszíriának adtunk kezet, hogy kenyérrel jóllakhassunk. Atyáink vétkeztek, de ők már nincsenek, és bűneik terhét mi viseljük. Szolgák uralkodnak rajtunk, és nincs, aki megszabadítson kezükből. Életünk kockáztatásával szerezzük be kenyerünket, szembeszállva a pusztában a karddal. Bőrünk úgy izzik, mint a kemence az égető hőségtől. Az asszonyokat meggyalázták Sionban, a hajadonokat Júda városaiban. A főembereket saját kezükkel akasztották fel, s az öregekre sem voltak tekintettel. Az ifjakat befogták malmot hajtani, s a gyerekek megrokkantak a fahordásban. A vének nem gyülekeznek már a kapukban, a fiatalok abbahagyták a mulatságot. Szívünk vidámsága eltűnt, táncunk gyászra fordult. Lehullt fejünkről a korona, jaj nekünk, mert vétkeztünk! Szívünk ezért lett szomorú, ezért homályosodott el a szemünk. Mert elpusztult a Sion hegye, sakálok tanyáznak rajta. De te, Uram, mindörökké megmaradsz, nemzedékről nemzedékre áll királyi széked. Miért is feledkeztél el rólunk végleg? Miért hagysz el oly sokáig minket? Téríts minket magadhoz, Uram, és mi megtérünk, fordítsd jóra napjainkat, úgy mint régen. Vagy tán végképp elvetettél minket, olyannyira haragszol ránk? 


Miért szeretjük Máriát?



Miért szeretjük Máriát?

Elmélkedés P. Szeghy Ernő OCD atyától 1939-ből.

XIV. Lajos, Franciaország királya igen magasztosan fogta fel saját
méltóságát, s hogy uralkodói tekintélyén soha a legkisebb csorba se
essék, a legbonyolultabb etikettel vette körül saját személyét. A
királynak - így gondolkodott - mint népével szemben Isten helyettesének,
minden cselekedete jelentõs, minden mozdulata fontos, s még mindennapi
életének apró mozzanatain is tisztelettel csüng nemzetének szeme. Ezért
voltak nála, például még a reggeli fölkelés és az esti lefekvés is
fényes szertartások, melyeken ünnepi díszben vett részt az egész udvar.
      De ha ennek a fölfogásnak volt értelme egy földi királynál, mit
mondjunk Jézus Krisztusról, a királyok királyáról? Mennyivel inkább
jelentõs Õnála minden szó, minden tett, s életének minden mozzanata! Õ
mondta: "Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet; aki engem követ, nem
jár sötétségben, hanem nála lesz az élet világossága." Hiszen az
életszentség sem egyéb, mint Krisztus Urunknak mindenben való hûséges
követése. Mivel pedig, bár "külsejében úgy találtatott, mint ember",
vagyis a bûnt kivéve minden ízében olyan volt, mint mi: ugyanakkor Isten
is volt, s következõleg  még csecsemõ korában is mintaképül szolgál.
Gõgicsélését, mosolyát, mozdulatait és elsõ szavait akkor ugyan még nem
az emberi értelem irányította, de megtette ezt helyette istensége. Õ
mindig Mesterünk volt; mikor nem tanított szóval, tanított példájával,
viselkedésével, s tette ezt a földi életének elsõ pillanatától kezdve.
      A kisded Jézus tökéletesen úgy viselkedett, mint egészséges emberi
csecsemõ, azzal a különbséggel, hogy míg ez utóbbiaknál gyakran
mutatkoznak a leendõ jellemhibák csírái, Õnála ilyesminek nyoma sem
volt. Kimondhatatlanul kedves csöppségnek kellett lennie.
      Most már ennek a csöpségnek elsõ tanítása a Mária-szeretet.
      Eltekintve attól, hogy kilenc hónap alatt Szûzanya vérébõl alakult
életképessé, belefeküdt karjaiba, s engedte, hogy azt tegyen Vele, amit
akar. Mária pedig bepólyázta Õt, lekötötte kis karjait és lábait,
lefektette, vagy vitte, hordozta, merre neki tetszett; a templomba
bemutatásra, majd meg Egyiptomba futva Heródes elõl. Íme teljesen
ráhagyatkozik Máriára. És bölcsen teszi, mert hiszen azokon a kis
lábakon még nem tud megállni, még kevésbé futni; azok a kis kezek még
szintén tehetetlenek. Legjobb Neki Mária karjaiban, az õ fátyla alatt.
Annak végtelenül gyengéd anyai szeretete virraszt fölötte és gondoskodik
minden szükségletérõl. Sohasem volt még trónörökösnek olyan fényes
bölcsõje, mint Mária karjai, soha oly gondos, szeretõ anyja, mint õ.
      Amíg a gyermekben az értelem nem érvényesül, viselkedését az emberi
ösztön irányítja, ez pedig elsõsorban szenvedélyes ragaszkodásban
nyilvánul meg az iránt, akitõl mindennapi táplálékát kapja. A csecsemõ
Jézus tehát szenvedélyesen szerette édesanyját, s mikor ajkait
rátapasztotta annak szûzi keblére, kimondhatatlan élvezettel szívta
magába éltetõ anyatejét, s mikor abból eleget kapott, édesen mosolygott
reá. Késõbb pedig, mint karon ülõ gyermek, már csókjait és öleléseit is
viszonozta, s csak az õ közelében érezte jól magát.
      Jézus azonban bizonyára igen korán kezdte használni emberi értelmét, s
így édesanyjához való viszonya hamarosan újabb, amennyiben mint jó
gyermek, szülõjét nemcsak forrón szerette, hanem tisztelte is.
Engedelmeskedett neki mindenben és föltétlenül, készségesen és örömmel.
Szóval elkezdõdött nála a Mária-tisztelet. Csupán egyetlen-egyszer, 12
éves korában érezteti édesanyjával, hogy van egy nálanál is felettesebb
hatósága; hogy Mennyei Atyjának még inkább tartozik engedelmességgel. De
miután ily módon egy pillanatra kicsillantotta Istenségét; miután
megértette vele, hogy lesz majd idõ, amikor el kell õt hagynia, miután
kissé rávetítette a Kálvária keresztjének árnyékát: "hazatért velük
Nazáretbe és engedelmeskedett nekik". A Mária-tisztelet tehát Õnála
második helyen áll: az elsõség a Mennyei Atyját illeti, de azért ez a
másodrangú érzelem olyan mérhetetlen fontosságú az Õ szemében, hogy
eltekintve attól a háromnapi kivételtõl, életének harminc esztendejét
ennek szenteli.
      Igen, ismételjük, Jézus Krisztus, a világ világossága, az Út, az
Igazság, az Élet, harminc esztendõn át tanít bennünket Mária-szeretetre
és Mária-tiszteletre.
      Kell-e még ezek után azzal a kérdéssel foglalkoznunk, hogy miért
szeretjük Máriát?
      Azonban azt is kutathatjuk, vajon a mi Mária-szeretetünk és
tiszteletünk pusztán elméleti, valami általános elgondoláson alapul-e?
Csupán azért kell-e õt szeretnünk és tisztelnünk, mert a mi drága
Üdvözítõnket hozta a világra, szoptatta, ápolta és nevelte? Hiszen igaz,
ez a végtelenül nagy jótétemény is elegendõ volna ahhoz, hogy
kimondhatatlanul hálás érzelemmel gondoljunk rá; szeressük, mint
legnagyobb jótevõnket és hódoljunk neki, mint a világ Ura és Megváltója
édesanyjának. Azonban ezen felül még sokkal bensõbb, gyöngédebb, sõt
egyéni kapcsolatok léteznek közötte és közöttünk.
      Mária mindazt, amit Jézussal tett, megtette és megteszi velünk is:
külön-külön mindegyikünkkel. A szó legszorosabb értelmében édesanyánk,
ki bennünket természetfölötti életre szül; ezt az életet bennünk édes
anyatejével táplálja; bennünk ápolja; ellenséggel szemben védelmezi; ha
akarjuk, karjain hordoz végig az életen; a halál után a tisztítûzben
viseli gondunkat, s végül onnan besegít a mennyországba, hogy ott, õvele
együtt, örökre szerethessük Istent, szerethessük az õ Jézusát. Ez a
viszonylat ott kezdõdött a Kálvárián, mikor a haldokló Üdvözítõ ajkairól
elhangzottak ezek a szavak" "Asszony, íme a te fiad, íme a te Anyád".
      Mintha csak azért használta volna Jézus ezt a látszólag hideg
megszólítást: "Asszony!", hogy eleve elhárítson e szavakról minden
pusztán érzelmi magyarázatot. Távol van tõlük az érzelgõsség, távol van
tõlük minden édeskés áhítat. Komoly hitigazságot, dogmát fejeznek ki.
Hogy nem pusztán az értelemhez szólnak, hanem hogy megrezegtetík a
szívnek valamennyi húrját, az magától értetõdik. Ez közös sajátságuk
minden egyéb dogmával. A katolikus ember nemcsak az eszével hisz, hanem
lángoló szívvel, forró szeretettel, értjük a katolikus embert, aki igaz
lelki életet él.
      Máriát az idézett szavak megteszik az összes, Jézus által szerzett,
isteni kegyelmek közvetítõjévé. Márpedig, amennyire fölötte van a
természetfölötti élet a természetesnek, annyival múlja felül Mária
anyasága édesanyánkét, és pedig minden tekintetben, tehát abban a
szeretetben is, mellyel bennünket Mária, mint újszülötteit, szívéhez
ölel.
      A zirci apátságnak van két kincset érõ gobelinje. A szõnyegképek Szent
Bernát életének egyes kiválóbb jeleneteit ábrázolják. Többek között ott
van egyik látomása, melyben a Szûzanya  saját tejét csurgatja a szentnek
a szájába. Ez a látomás nemcsak költõi szemléltetése annak a
hitigazságnak, hogy Mária a mi lelki életünknek, hogy úgy mondjuk,
szoptató dajkája, amennyiben õbelõle, - illetve Jézusból õrajta át -
árad belénk mindaz a kegyelem, mely ezt az életet embrió voltából naggyá
neveli és folytonosan erõsíti.
      Hát ha valaki nem szereti és nem ismeri Máriát, az nem lehet a kegyelem
állapotában? De igen ... Mert nincs az az édesanya, aki megvonná
szeretetét csecsemõjétõl, ha az vakon született, vagy esetleg süketnéma
is, úgyhogy talán semmi tudomása sincs arról, amit kap édesanyjától, s
következõleg hálát se érez vele szemben. Hasonlóképpen lehetséges
természetfölötti élet egyik-másik jó emberben, vagy pedig jóhiszemûleg
megvonja tõle a tiszteletet és szeretetet. Azt azonban nehéz volna
elképzelni, hogy lelkiélete olyan magasra tudjon növekedni, mint az
olyané, aki õt, mint édesanyát gyöngéden szereti, s magát teljesen az õ
vezetésére bízza. Sõt bátran kimondhatjuk, mert Anyaszentegyházunknak
közfelfogása, hogy magasabb lelki élet Mária-tisztelet nélkül kizártnak
tekinthetõ.
      Íme, ezért szeretjük Máriát.
      Mondja valaki, hogy nincs elég okunk rá.
 


A Megszentelt Élet Éve 253.



szeptember 12.

Szűz Mária Szent Neve
Imádkozzunk a Ferences Szegénygondozó Nővérekért!
  • Ferences Szegénygondozó Nővérek Kongregációja
Alapítójuk: P. Oslay Oswald ofm és Páhok Mária Franciska
Magyar alapítású, ferences lelkiségű, egyházmegyei jogú apostoli szerzetesrend vagyunk. Életünk középpontja az Eucharisztiában jelen levő Úr Jézus. Az imádságból erőt merítve Jézus küld minket azokhoz, akik a társadalom peremére szorultak, egyedül maradtak és segítségre van szükségük. Alapelvünk a szolgálatban: visszaadni az embernek emberi méltóságát. Családias, kis létszámú közösségekben élünk, testvéri légkörben, egyszerűen és vidáman. Lelkiségünket alkotják: az Isten dicsérete, legkisebbek szolgálata, minoritas Szent Ferenc szellemében, örvendező élet, szenvedő Jézussal való egység, Máriás lelkület.
Lelkiségünkből:
„Mária Nővérek a tabernákulumban lakó fehér Jézusnak jegyesei s az Ő élő, mozgó, meleg monstranciái. A ferences Mária Nővérek állapotbeli kötelességükké teszik a szegényeknek felkeresését és édesanyai szeretettel történő gondozását.” P. Oslay Oswald - Nővéreknek írt tanításokból
 


Évközi huszonharmadik hét szombatja



Évközi huszonharmadik hét szombatja


A jó gyümölcsöt és a rossz gyümölcsöt termő fákról szóló példabeszéd értelmét Jézusnak ez a kijelentése világítja meg a leginkább: „a szív bőségéből szól a száj.” Ha valaki felebarátjáról, történetesen a keresztény közösség egy másik tagjáról negatív tartalmú ítéletet fogalmaz meg, az valójában saját rosszindulatát mutatja ki ezzel, azaz mintegy elárulja önmagáról, hogy szíve mélyén mennyi rosszakarat rejlik. Ő a rossz fa, amely ehetetlen, rossz gyümölcsöt terem. Aki pedig inkább a jó tulajdonságokat veszi észre embertársában és azokat hangoztatja, arról jogosan gondolják mások, hogy jóindulat él szíve mélyén mindenki iránt. Ő az a jó fa, amely jó gyümölcsöt terem.
Ezt a mondanivalót viszi tovább a homokra és a sziklára épített ház, amelynek igazi értelmét a hasonlat bevezető része világítja meg. Nem elég hallgatni Jézus tanítását, hanem tettekre is kell azt váltani. S ehhez hozzátehetjük: nem elegendő szavakkal beszélni a jóról, hanem tettekben is meg kell nyilvánulnia a bennünk lévő jószándéknak. Keresztény életünk nem szép szavakból, ünnepélyes hitvallásokból és jelképes cselekedetekből áll, hanem mindehhez az embertársunknak végzett jócselekedeteknek kell kapcsolódnia. Ha vallásosságunk kimerül az előbbiekben, csak homokra épített házak vagyunk. A jócselekedetek viszont megszilárdítanak minket.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Jézusom, legyen enyém a te lelkületed! Nem magadért, hanem miértünk rendelted ezt a szentséget. Azért nyisd meg ajkamat, hogy másokat vigasztaljak, és ne csak a magam számára keressek vigasztalást. Nyisd meg fülemet, hogy megértsek, és ne csak a magam részére keressek megértést. Nyisd meg szívemet, hogy több szeretetet adjak másoknak, mint amennyit magam számára várok.
Várnagy Antal 



2015. szeptember 11., péntek

Zsolozsma CCLXXXVI.



A Siralmak könyvéből 
3, 1-33
Siralom és remény 

Olyan ember vagyok, aki átéltem a nyomorúságot haragjának vesszeje alatt. A sötétségbe vitt és vezetett, nem a világosságba. Egyedül ellenem emeli föl kezét újra meg újra, egész nap. Elsorvasztotta húsomat és bőrömet, összetörte csontjaimat. Igát ácsolt nekem, s gyötrő gondokkal övezte fejemet. A sötétségben adott nekem lakást a rég megholtak között. Fallal vett körül, nem mehetek ki, súlyos bilincsbe vert. Ha kiáltok és könyörgök, kizárja imádságomat. Faragott kövekkel zárta el utamat, eltorlaszolta ösvényemet. Mint a lesben álló medve, olyan lett hozzám, vagy mint a rejtekén megbúvó oroszlán. Ösvényemet eltérítette és összetépett, borzalommá tett. Kifeszítette íját és célba vett, nyilainak célpontjává lettem. Veséimbe vágta nyilait, tegzének fiait. Nevetség tárgyává lettem egész népem előtt, gúnydalt zengenek rólam egész nap. Keserűséggel tartott jól, és ürömmel részegített meg. Kaviccsal összetörte fogaimat, hamut adott eledelül. Lelkemnek nem volt békében része, elfelejtettem a boldogságot. És most így szólok: „Elhagyott az erőm és a reménységem is, amelyet az Úrba vetettem.” Visszaemlékezem nyomorúságaimra, sok sanyarúságomra: csupa üröm és keserűség. Lelkem folyvást ezen töpreng, s már-már összeroskad bennem. Ezeket fontolgatom szívemben, hogy föléledjen bennem a remény: Az Úr irgalma nem fogyott el egészen; jósága és kegyelme még nem merült ki. Minden reggel újjáéled, nagy az ő hűsége. „Az Úr az én osztályrészem – mondja a lelkem –, ezért hát remélek benne.” Akik benne bíznak, azokhoz jó az Úr, a lélekhez, amely őt keresi. Jó csendben várni az Úrra, mert ő megszabadít. Jó az embernek, ha igát hordoz ifjúságától fogva. Üljön le a magányban és hallgasson, amikor ráteszi az Úr; szája érjen le a földig! Talán még van remény. Tartsa oda arcát annak, aki üti, teljen el gyalázattal. Mert az Úr nem veti el az embert mindörökre. Mert ha büntet is, újra megkönyörül nagy irgalmában. Mert nem abban leli kedvét, hogy megalázza és nyomorúsággal sújtsa az emberek fiait.


Ferenc pápa: Mindenkinek kerülnie kell a képmutatást, a pápának is



Ferenc pápa: Mindenkinek kerülnie kell a képmutatást, a pápának is


Ahhoz, hogy irgalmasak legyünk másokkal, bátornak kell lennünk és szembenézni saját felelősségünkkel – jelentette ki a Szentatya szeptember 11-én reggel, a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szentmisén. A Vatikáni Rádió beszámolója.


Meg kell tanulnunk, hogy ne ítélkezzünk mások fölött, különben képmutatók leszünk. Ezt a veszélyt mindenkinek el kell kerülnie a „pápától elkezdve”. A megbocsátás, az irgalom nagylelkűségéről beszélt a Szentatya, megállapítva, hogy az elmúlt napok liturgikus olvasmányai elgondolkodtattak minket keresztényi mivoltunkról, amelyet a gyengédség, a jóság, a szelídség jellemez; és arra buzdítottak, hogy elviseljük egymást.

Az Úr megjutalmaz minket: Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek. Ha nem ítélkeztek mások fölött, titeket sem ítélnek majd el. Mi mondhatjuk persze: „Ez szép, nem igaz?” Közületek bárki mondhatja: „Atyám, ez szép, de hogyan kell elkezdeni? Mi az első lépés ezen az úton?” Az első lépést a mai olvasmányban és az evangéliumi szakaszban találjuk. Az első lépés az önmagunkkal való szembenézés. Hogy legyen bátorságunk magunkat vádolni, mielőtt másokat vádolnánk. Pál dicséri az Urat, mert kiválasztotta őt, és „hálát ad Jézusnak, hogy megbízhatónak ítélte, és erre a szolgálatra rendelte őt, aki azelőtt káromló, üldöző és gyalázkodó volt. De irgalmat talált” (vö. 1Tim 1,12–13).

Szent Pál arra tanít minket, hogy önmagunkat vádoljuk. És az Úr a szálka hasonlatával, amely a testvéred szemében van, míg a tiédben a gerenda, ugyanezt tanítja nekünk. Előbb a saját szemünkből kell kiszednünk a gerendát, önmagunkat kell vádolnunk. Első lépésként önmagadat vádold, és ne érezd bírónak magad, hogy kivedd a szálkát mások szeméből – figyelmeztetett a pápa. Jézus azt a szót használja, amit a kétszínű, hamis lelkű emberekkel szemben: képmutató. Azok, akik nem tanulják meg, hogy önmagukat vádolják, képmutatóvá válnak. Mindenki. Világos? Mindenki. A pápától kezdve lefelé: mindenki. Ha közülünk valakinek nincs meg az önvádló képessége, hogy aztán, ha szükséges, szóljon a többiek dolgáról, az nem keresztény. Az az ember nem lép be a kiengesztelődés, a megbékélés, a gyengédség, a jóság, a megbocsátás, a nagylelkűség, az irgalmasság szép művébe, amelyet Jézus Krisztus hozott el.

Az első lépés tehát ez: kérni az Úrtól a megtérés kegyelmét, és amikor a mások hibáira gondolnék, megállni. Amikor kedvem támad beszélni mások hibáiról, meg kell állnom. És én? Legyen bátorságom, mint Pálnak itt: káromló, üldöző és gyalázkodó voltam… És mi hány dolgot mondhatunk el magunkról? Takarítsuk meg a másokról való megjegyzéseket, és inkább magunkra tegyünk megjegyzéseket. Ez a nagylelkűség útjának első lépése. Mert az, aki csak a szálkát képes nézni a másik ember szemében, az végül hitvány lesz: hitvány lesz a lelke, tele kisszerűséggel, tele pletykával.

Kérjük az Úr kegyelmét, hogy Jézus tanácsát kövessük: nagylelkűek legyünk a megbocsátásban, nagylelkűek az irgalmasságban. Ahhoz, hogy szentté avassanak egy embert, el kell végezni egy egész eljárást, csodára van szükség, aztán az egyház szentnek nyilvánítja. De ha találnánk egy embert, aki soha, de soha nem mondott rosszat másokról, akkor őt azonnal szentté lehetne avatni – mondta péntek reggeli homíliájában Ferenc pápa.



A Megszentelt Élet Éve 252.



szeptember 11.

Szent Kereszt felmagasztalása (szeptember 14.)
Imádkozzunk a Mária Keresztes Közössége tagjaiért!
  • Mária Keresztes Közössége
1998. júliusában mi, Pius és Márk testvérek, közös életet kezdtünk Nemesvámoson, hogy Szent Benedek Regulája szerint imádkozó és dolgozó közösséget hozzunk létre. Dr. Márfi Gyula érsek két évvel később egyházjogilag is megalapította a Mária Keresztes Közösséget. Először hitoktatóként és lelkipásztori kisegítőként dolgoztunk, majd pappá szentelésünk után tizenhárom kisközség ellátását bízták ránk. Apostoli életünknek is Szent Benedek Regulája az alapja. Lelkipásztorkodásunk legfontosabb célkitűzése a szentségek kiszolgáltatásán túl a közösségek szervezése. Idősek számára zarándoklatokat, közös ünnepeket szervezünk; a fiataloknak táborokat, kirándulásokat, lelkinapokat és cserkészcsapatot. Saját alapítványunk segít ebben, a Tündöklő Csillag Alapítvány


Évközi huszonharmadik hét péntekje



Évközi huszonharmadik hét péntekje


Könnyű, egyszerűen megválaszolható kérdéseket tesz fel Jézus hallgatóságának a mai evangélium szerint. Egyértelmű, hogy egy vak ember nem vezethet egy másik vakot. Az is egyértelmű, hogy a mester nagyobb, okosabb, bölcsebb és tapasztaltabb tanítványainál, különben nem volna mit tanítania nekik. Az is világos, hogy egy hatalmas gerendát könnyebb meglátni, mint egy parányi szálkát észrevenni. Mit akar tanítani Jézus ezekkel a mondásokkal? Hogyan értelmezzük ezt a szentírási szöveget?
Valószínű, hogy a mondások hátterében inkább az evangélium megírása korának közösségében tapasztalható gondok állnak, mintsem Jézus hallgatóságának problémái. A keresztény közösség belső gondjainak megszüntetését szeretné elérni az evangélista. A közösség vezetőjének ki kell emelkedni a többiek közül, hogy jó példát mutathasson. Az első keresztény közösségekben megjelenhettek olyan személyek is, akik másokat bíráltak, a többiek hibáival törődtek, holott ők sem voltak bűntelenek. A figyelmeztetések tehát az ilyen lelkület megszüntetésére irányulnak. Mindenki a saját hibáinak kijavításával foglalkozzon, s ha ezt megtette, akkor jogosult arra, hogy másokat figyelmeztessen, de ezt tegye testvéri szeretettel és türelemmel. A bíráskodást mindenki kezdje önmagán!
© Horváth István Sándor
Imádság:

Vedd életemet végre a kezedbe, és tedd vele azt, ami neked tetszik. Ezentúl nem utasítom el magamtól sem az örömöket, sem a nehézségeket, amiket beleszőttél életembe. Elég, ha azt tudom, hogy minden dicsőségedre szolgál. Minden terved jó. Mert minden szeretet ... Csak önmagamtól szabadíts meg! Add, hogy hallgatagon, csöndesen belenyugodjak szent akaratodba. Akkor majd fölgyullad szívemben Örömöd fénye. Lángja a te dicsőségedre lobogjon. Csak azért éljek. Amen,
Th. Merton 



2015. szeptember 10., csütörtök

Zsolozsma CCLXXXV.



Kezdődik a Siralmak könyve1, 
1-12. 18-20
Jeruzsálem elhagyatottsága 

Ó, mily elhagyottan ül a város, amely egykor tele volt néppel! Olyan, mint az özvegy, bár nagy volt a népek között. A tartományok úrnőjét, lám, robotra fogták. Csak sír, egyre sír éjjelente, könnyei peregnek az arcán. Azok közül, akik szerették, egy sincs, hogy vigasztalja. Barátai mind cserbenhagyták és ellenségeivé lettek. Számkivetésbe került Júda, alávetve elnyomásnak, nehéz szolgaságnak. A pogány népek között lakik, s nem talál nyugalmat. Üldözői mind utolérték, ott, ahol nem volt menekvése. A Sionra vivő utak gyászolnak, mert nincs, aki ünnepelni jönne. Kapui mind elhagyottak, papjai sóhajtoznak. Lányai gyászban vannak, és ő maga is csupa keserűség. Akik szorongatták, fölé kerekedtek, ellenségei dúskálkodnak. Maga az Úr sújtott le rá, tömérdek vétke miatt. Gyermekei fogságba mentek az elnyomó szeme láttára. Sion leányának eltűnt minden dicsősége. Fejedelmei olyanok lettek, mint a kosok, amelyek nem találnak legelőt. Erejüket vesztve vonszolják magukat üldözőik előtt. Jeruzsálem emlékezetébe idézi nyomorúsága és elnyomatása napjait, amikor népe ellenség kezére került, és senki nem sietett segítségére. Elnyomói látták ezt, és mulattak pusztulásán. Súlyosan vétkezett Jeruzsálem, és tisztátalanná vált. Azok, akik tisztelték, most mind megvetik, mert látják gyalázatát. Ő maga meg csak sóhajtozik, és szégyenében elfordítja arcát. Szenny borítja ruhája szegélyét; nem gondolta volna, hogy ilyen végre jut. Szörnyű mélyre süllyedt, és nincs, aki vigasztalja. „Uram, lásd meg nyomorúságomat, mert ellenségem ujjong fölöttem.” Az ellenség kinyújtotta kezét minden drágasága felé. S látnia kellett, amint a pogányok behatoltak szentélyébe; azok, akiknek megtiltottad, hogy belépjenek gyülekezetedbe. Egész népe sóhajtozik, és kenyér után eseng. Odaadják élelemért minden kincsüket, csakhogy megmentsék életüket. „Nézz rám, Uram, és vedd észre, mennyire megvetnek!” Ó, ti mindnyájan, akik erre jártok az úton, nézzetek ide és lássátok: Van-e oly fájdalom, mint az én fájdalmam? Mert lesújtott rám az Úr izzó haragjának napján. Igazságosan sújt az Úr, mert lázongtam parancsai ellen. Hallgassatok ide mind, ti, nemzetek, és lássátok fájdalmamat: Hajadon leányaim és ifjaim fogságba mentek. Segítségért folyamodtam barátaimhoz, de cserbenhagytak. Papjaim és véneim elpusztultak a városban, amikor élelmet kerestek, hogy megmentsék életüket. Nézd, Uram, mennyire szorongok! Megrendült egész bensőm, s a szívem megfordult bennem. Bizony, mennyit lázongtam ellened! És most kívül fiaimtól foszt meg a kard, belül meg a halál pusztít.


Zsolozsma CCLXXXIV.



Habakuk próféta könyvéből
2, 5-20
Az elnyomók megátkozása

Bizony, a gazdagság hűtelen! Eszét veszti, és többé nem nyugszik, kitátja torkát, mint az alvilág, telhetetlen, mint a halál, összeharácsol minden népet, összegyűjt magának minden nemzetet. Vajon nem mondanak-e majd róla mindnyájan példázatokat? Azt mondják majd:
     „Jaj annak, aki a máséból gyűjtöget – ugyan meddig? –, aki zálogok terhével terheli magát. Nem kelnek-e fel hirtelen hitelezőid, nem ébrednek-e föl végrehajtóid? A zsákmányuk leszel! Mivel sok népet kifosztottál, a megmaradt népek téged fosztanak ki; amiért embervért ontottál, kifosztottad a földet, a várost és minden lakóját.
     Jaj annak, aki családja javára becstelenül harácsol; aki magasra rakja fészkét, hogy kikerülje a balsorsot! Házad szégyene mellett döntöttél, amikor eltiportál számos nemzetet; saját magad ellen vétkeztél. Mert a falban még a kő is kiáltozik, s a fagerenda válaszol neki.
     Jaj annak, aki vérrel épít várost, és vétkekből vet a városnak alapot! Hát nem a Seregek Urának akarata az, hogy a népek a tűznek dolgoznak, s hiábavalóságokért fáradnak a nemzetek? Mert az Úr dicsőségének ismerete betölti majd a földet, miként a víz a tengert.
     Jaj annak, aki leitatja társát, vegyíti a mérget, míg le nem részegíti, hogy láthassa meztelenségét. Gyalázattal teltél el, nem dicsőséggel! Igyál csak te is, és mutasd meg, hogy körül sem vagy metélve! Rajtad a sor, hogy kiidd az Úr jobbjából a kelyhet. Dicsőségedet elborítja majd a szégyened. Mert elborít a gonoszság, amit a Libanonon végbevittél; rémült állatokat gyilkoltál, embervért ontottál, pusztítottad a földet, a várost és mind, aki benne lakik.
     Jaj annak, aki így szól a fatönkhöz: »Ébredj!«, a néma kőhöz: »Kelj fel álmodból!« (Ez a szózat.) Nézd, ki van rakva ezüsttel, arannyal, de éltető lélek nincsen benne! Mire jó a bálvány, alkotója miért faragta? Az ércbe öntött kép, a hazudó jós? Alkotója mégis bízott benne, amikor e szótlan bálványt kifaragta. Az Úr pedig szent templomában lakik: némulj el színe előtt, egész földkerekség!”
 


Ferenc pápa: Aki nem bocsát meg, az nem keresztény



Ferenc pápa: Aki nem bocsát meg, az nem keresztény


Béke, kiengesztelődés és irgalmasság – Ferenc pápa ezekre a fogalmakra építette szentbeszédét szeptember 10-én, csütörtökön reggel a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szentmisén. A Vatikáni Rádió beszámolója.


A Szentatya elítélte azokat, akik fegyvereket gyártanak a gyilkos háborúkhoz, ugyanakkor óva intett a keresztény közösségeken belüli konfliktusoktól is.
Jézus a béke fejedelme, mert békét teremt szívünkben is. Ferenc pápa a napi olvasmányok alapján elmélkedett a békéről és a kiengesztelődésről. Azonnal feltette a kérdést: Vajon mi megköszönjük-e igazán a béke ajándékát, amelyet Jézusban kaptunk? A békét elhozták, de nem lelt befogadásra.

Ma is mindennap látjuk a tévéhíradóban, az újságokban, hogy háborúk dúlnak, pusztítás, gyűlölet és ellenségeskedés van – állapította meg keserűen a pápa. – Sok férfi és nő van, aki sokat dolgozik – de tényleg sokat! – azért, hogy gyilkolásra szánt fegyvereket gyártson, amelyeket a végén vérrel borít sok ártatlan ember vére. Vannak háborúk! Vannak háborúk és van gonoszság, ami előkészíti a háborúkat, az egymás elleni fegyverek gyártását a gyilkoláshoz! A béke megment, a béke élni enged, növel téged; a háború megsemmisít, lehúz téged.

Mindazonáltal – folytatta a Szentatya – a háború nemcsak ez, hanem a mi keresztény közösségeinkben is jelen van. A mai liturgia pedig ezt tanácsolja nekünk: Béküljetek ki egymással. A megbocsátás a kulcsszó: Ahogy az Úr megbocsátott nektek, úgy bocsássatok meg ti is egymásnak. Ha te nem tudsz megbocsátani, akkor nem vagy keresztény. Lehetsz jó ember attól, hogy nem teszed azt, amit az Úr tett. De ha nem bocsátasz meg, akkor nem kaphatod meg az Úr békéjét, az Úr bocsánatát. Mindennap, amikor elimádkozzunk a Miatyánkot: „Bocsáss meg nekünk, miképpen mi is megbocsátunk…”, feltételes módot használunk. Próbáljuk meggyőzni Istent, hogy legyen jó, ahogy mi is jók vagyunk, amikor megbocsátunk: fordítva. Szavak, nem igaz? Ahogyan abban a szép dalban volt: „Szavak, szavak, szavak” („Parole, parole, parole”: magyarul „Beszélj, beszélj, beszélj” címmel Domján Edit előadásában vált ismertté – a szerk.), nem igaz? Azt hiszem Mina (Anna Maria Mazzini énekesnő – a szerk.) énekelte… Szavak! Bocsássatok meg egymásnak! Ahogy az Úr megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is.
Keresztény türelemre van szükség – folytatta homíliáját a pápa. – Hány hősies nőt találunk népünkben, akik a család és gyermekeik javáért oly sok brutalitást, annyi igazságtalanságot viselnek el: tűrnek és viszik tovább a családot. Hány hősies férfi van keresztény népünkben, akik elviselik, hogy korán kell kelniük és munkába indulniuk – sokszor igazságtalan, rosszul fizetett munkába –, hogy késő este hazatérjenek, mert így tudják eltartani feleségüket és gyerekeiket. Ők az igazak. De ott vannak azok is, akik járatják a nyelvüket és háborúznak, mert a nyelv pusztít, háborút kelt! A másik kulcsszó, amire a Szentatya rámutatott, amit Jézus mond az evangéliumban: az irgalom. Fontos, hogy megértsünk másokat, és ne ítéljük el őket.

Az Úr, az Atya olyan irgalmas, hogy mindig megbocsát nekünk, mindig békét akar velünk kötni. De ha te nem vagy irgalmas, félő, hogy az Úr nem lesz irgalmas hozzád, mert mi aszerint leszünk megítélve, hogy mi hogyan ítéltünk meg másokat. Ha te pap vagy – folytatta a pápa –, és úgy érzed, hogy nem tudsz irgalmas lenni, mondd meg a püspöködnek, hogy adjon neked adminisztratív munkát, de ne ülj be a gyóntatószékbe, légy szíves! Az a pap, amelyik nem irgalmas, nagyon sokat árt a gyóntatószékben! Leszidja az embereket. „Nem, Atyám, én irgalmas vagyok, csak egy kicsit ideges…” Igaz. Akkor mielőtt beülsz gyóntatni, menj el az orvoshoz, és kérj tőle egy tablettát az idegeidre! De légy irgalmas! És egymás között is legyünk irgalmasak. „De ő ezt tette… Én mit csináltam?” „Az bűnösebb nálam!” – ki mondhatja azt, hogy a másik bűnösebb nála? Senki nem mondhatja ezt. Csak az Úr a tudója.
Ahogy Szent Pál tanítja, magunkra kell ölteni „az irgalom érzületét, a jóságot, az alázatosságot, a szelídséget és a béketűrést” (vö. Kol 3,12). Ez a keresztény stílus, az a stílus, amellyel Jézus békét és kiengesztelődést hozott. Nem a gőgöt, nem az ítélkezést, nem a másik kibeszélését. Fohászkodjunk, hogy az Úr adja meg mindannyiunknak a kegyelmet, hogy kölcsönösen elviseljük egymást, megbocsássunk egymásnak, és irgalmasak legyünk, amint az Úr irgalmas mihozzánk – zárta csütörtök reggeli homíliáját Ferenc pápa.
 



Papp Miklós: Értékek vezessék a nevelést



Papp Miklós: Értékek vezessék a nevelést


Merjünk új szempontokat előhozni. Milyen lesz a jövő, mit tehetünk a nevelésben? Hogyan kell ebben az új helyzetben jó családi életet élni? A boldog életnek függvénye a jólét? – Papp Miklós görögkatolikus morálteológussal, az idei Katolikus Társadalmi Napok (KATTÁRS) főelőadójával beszélgettünk.


– Sokan beszélnek az értékekre nevelés kérdéséről. Milyen megközelítésben foglalkozik a témával?
– A család témájában nem egy lerágott csonttal szeretnék foglalkozni. A KATTÁRS a katolikus egyház nagyon friss szellemű rendezvénye. Szeretnék ehhez méltóan új szempontokat behozni, hiszen új helyzetre kell felkészülniük ma a családoknak. A fő kérdés: Milyen lesz a jövő, és erre hogyan kell a nevelésben készülni? Hogyan kell ebben az új helyzetben jó családi életet élni? A nevelésben ugyanis már ma komolyan kell venni a jövőt. A pszichológia szerint az ember intencionális lény. Nem szabad csak a múltat elemezgetni vagy a jelenben elmerülni, hanem a jövő felé fordulva kell élni. Mindenkinek vannak ideáljai, ábrándjai, céljai, amelyeket el szeretne érni. Akinek a jelene elakad, azért akad el, mert a jövőképe nincs rendben. Ezt kell rendbe tenni, és akkor a jelen is megy. A jelent úgy is mondhatnám: olyan, mint egy vektor. Van iránya és van intenzitása, hogy milyen töményen él valaki. Szükséges, hogy legyen egy célpont, egy ideálkép, ami irányt ad. A mai nevelést a jövő képe határozza meg.
A személyiség kibontakozása a családban című előadása az értékek szerepét hangsúlyozza az életvezetésben. Miért ezt emeli ki?
– A világ nagyon gyorsan változik körülöttünk. Ebben a nagy folyamban rengeteg lelki folyamat zajlik egy családon, egy emberen belül. Mi ad az embernek támaszt? Az értékek. Kellenek olyan cölöpök, amelyeken állva a változási folyamatokban is meg tudja állni a helyét. Persze fontos szempont, amit Ferenc pápa mondott: nekünk a gyerekeket nem csak a társadalomnak kell nevelni, nem csak a társadalmi beilleszkedésüket kell elősegíteni, nem tökéletes belesimulásuk a cél. Olyan gyerekeket kell nevelni, akik ezt a társadalmat majd meg is változtatják, jobbá teszik. Ne a közfelfogásnak neveljünk, hanem az értékeknek. Ahhoz, hogy a folyamatokban az ember ember maradjon, illetve jól tudja alakítani azokat, értékalapra van szüksége. Így kerülök én morálteológusként a történetbe. Ezért kell beszélni értékekről.
– Hogyan határozza meg az érték fogalmát?
– Útmutatást adó csillagok. Ahogy haladunk a történelemben, mindig ragyognak, orientálnak minket: merre érdemes menni, merre nem. Amikor elakad az ember az életvezetésében akár a családban, a hivatásban vagy egy ország, nép vezetésében, azt látjuk, hogy a csillagok nem ragyognak. Porosak azok az értékek, melyek által együtt tudunk élni, melyek utunkat vezérlik. Le kell porolni őket, hogy újra haladni tudjunk. Az a hitvallásunk, hogy nem csak kenyérrel él az ember. Ha értékek vezérlik, megy az életvezetés.

– Az eszmény a nevelésben amellett, hogy irányt ad, szembesít a hibákkal. Mikor vagyunk elég jó szülők?
– Hangsúlyozni kell, hogy a kereszténység tökéletességről alkotott képe nem egyezik a görög filozófiáéval. Ott a hibátlan a tökéletes. Nézzünk meg egy görög szobrot. A kereszténység nagy alakjai, például Péter vagy Pál apostol, nem voltak hibátlanok. A keresztény tökéletesség a szeretetben való tökéletességet jelenti, az Istenre való tökéletes ráhagyatkozást. Ebben az Istennel való szeretetkapcsolatban kap olyan indíttatást, erőt, motivációt az ember, ami által tudja szeretni embertársait, önmagát, gyermekeit, házastársát. Ebben kellene tökéletesnek lenni, s nem piszmogó hibákkal foglalkozni.
– A szülő általában arra vágyik, hogy a gyermeke sikeres legyen.
– Éppen ma olvastam egy sikeres ember vallomását. Azt írta, az összes munkahelyi siker nem ér annyit, mint a családi siker. Izgalmas mondat egy befutott embertől. Nyilván törekszünk a sikerre, biblikusan úgy értelmezzük, a boldogságra, a gyümölcsözésre. Krisztusnak fontos a siker, sok olyan példabeszéde van, amiben gyümölcsökről beszél. Tessék nem meddőnek lenni, tessék gyümölcsöket hozni! Szülőként fontos végiggondolnom, hogy mely gyümölcsök a fontosak.
– Milyen meghatározó változásokra kell felkészülnünk?
– A jövőben nagyon mobilis lesz a világ. Mindenki utazik mindenhová, dolgozik hazájától távol. Régóta töprengek azon, hogyan kellene a gyerekeket erre felvértezni. Egyelőre nem tudom a választ. Attól tartok, ha kiszakadnak mindenestől a családból, a baráti körből, az egyházi értékrendszerből, tehát mindenből, akkor könnyen elsodródhatnak. Ezért valamiképpen a gyökereket is mobilizálni kell. Luxemburgban például magyar tisztviselők minden vasárnap összeadnak egy repülőjegyrevalót, hogy egy lelkész egy napra kiutazzon hozzájuk. Istentiszteletet, hittant tart, foglalkozik a gyerekekkel, beszélget a felnőttekkel. Mobilizálják, hogy magyar szót halljanak, istentiszteleten vehessenek részt. Mit tudunk még kitalálni? A fiataljaink menni fognak, férjek és feleségek dolgoznak kint, valahogy a gyökereket is mobilizálni kellene.

– Hogyan védekezhetünk a sodródás ellen?
– Vesszőparipám a folyamatos, élethosszig tartó tanulás. Természetesen nem csak szakmai értelemben. A házasságot is és a szülőséget is állandóan tanulni kell. Ez alól nincsen felmentés. Évente egyszer-egyszer elmenni egy előadásra, egyházközségben, főiskolán, egyetemen, szülők iskolájába. Elolvasni egy könyvet, megnézni egy tévéműsort erről. A családi életet tanulni kell. Akik ebbe energiát ölnek, és tanulnak, nem fognak elveszni. Az egyszer oltár előtt megkötött szentségi házasság magától nem marad meg. Azt művelni kell. Itt az egyháznak, így a mi főiskolánknak, a Sapientiának különös lehetőségei vannak, és ezt fel is kínáljuk. A Családteológiai Intézet esti sorozata tömegeket vonz. Az emberek akarnak tanulni a családi életről.
– Ha ma a gyerekeket megkérdezzük, mik akarnak lenni, ha felnőnek, egyházi iskolások is azt válaszolják: gazdag.
– Valóban, ma mindenki jól akar élni, nem pedig igaz módon. Ez két dolog. Ferenc pápa sokszor elmondja, hogy az evangélium szerinti élet nem polgári jólétet jelent. Ezt nagyon fontos tudatosítani. Egy párt, egy politikus nem hangsúlyozhatja ezt, hiszen azzal szereznek szavazatokat, hogy jólétet ígérnek. Az egyháznak azonban beszélnie kell a különbségről. Mernie kell kimondani: Emberek, ahhoz, hogy igaz módon, boldogan éljetek, nem a jólét a legelső cél! Az igazi boldogsághoz egyfajta szegénységet kell vállalni. Önkéntes szegénységet. Mindenkinek át kell gondolnia, mit jelent ez az életében. Isten nem mindenkit hív arra, hogy Szent Ferenc nyomán koldusszegényen éljen. Elég, ha a magam életnívójából engedek, akár csak egy fokot. Egy kicsit szerényebben élek. Nem arra törekszem, hogy okvetlenül a legújabbat, a legjobbat, a legkényelmesebbet akarjam megvenni, elfogadom azt, ami elég jó. Így marad energiám arra, hogy a lényegre figyeljek. Vallom, hogy a boldogságra való képességhez a szegénységre való képesség elengedhetetlen. Ezt nekünk, az egyháznak dolgunk hangsúlyozni, nem egy kormánynak. A szegénységre való meghívás nemcsak a szerzeteseknek szól, mindenkire vonatkozik. Szakmailag is, a családi életben is, mindenütt tudni kell egy kicsit szerényebbnek, szegényebbnek lenni, hogy a nagyobb értékekhez hozzáférjünk.

– „De a többiek is...” – négy gyermek édesapjaként nem kapja meg ezt a gyerekektől?
– Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy a gyerekeim egyházi iskolába járnak. Ott éles viták az alapértékekről nincsenek. Ami nálunk éppen aktuális, az a kamaszodó gyerekek útkeresése. Ebben a helyzetben nehéz jó szülőnek lenni. A lélektan azt tanítja, az a jó a gyermeknek, ha a családban erős a kohézió, az összetartás, de a rugalmasság is. Van összetartás, hűség egymás iránt, az értékekhez való ragaszkodás, és van saját út. Engedem, hogy járjon a saját útján. A kamaszodó gyermek esetében alapszabály a legfőbb értékek megtartása, melyekből nem engedünk. Tisztázni kell, miből engedünk. Ilyen például a stílus. Nem vita tárgya ugyanakkor a vasárnapi liturgia, a munka megbecsülése. Ha megvan a kötelesség, akkor jön minden más. Fontosak a jó barátságok, a szexuális tisztaság. Ezek a határok. De tudni kell engedni például az életstílusában, ízlésében; mi sem vagyunk teljesen olyanok, mint a szüleink.
– Hogyan alakítható ki, hogy ezt el is tudja fogadni a gyerek?
– Ez hosszú munka. Azt láttuk, hogy a világháború után a tekintély fogalmát tudatosan és nem tudatosan lejáratták. Átestünk a ló túlsó oldalára. A gyerek tizenhat évesen lesöpri mindazt, amit mi képviselünk, mondván, ő ezt másként gondolja. Az egyént mesterségesen annyira megerősítettük, annyira elszakítottuk a mesterektől, a tradícióktól, az egyháztól, a tekintélyektől, hogy ott áll egyedül. Ennek az lett az ára, hogy magára maradt. A pszichológusok nem győzik hangsúlyozni, hogy a lelkileg fejlődő fiatalnak támpontok kellenek, mint a futónövénynek a karó. Ha ezeket a támpontokat elvesszük a gyerektől, mert mi liberálisan nevelünk, ha szabadon engedjük a gyereket a liberalizmus nevében, akkor ő issza meg a levét, szorongó lesz. Nem tudja, hogy pontosan mik az igazodási értékek. Ő maga akarja a saját életét alakítani, de elvárja, hogy a határokat, a támpontokat adjuk meg neki. A fejlődő léleknek nagyon fontos, hogy adjunk támpontokat. Amikor elkezdődik a szülőkről való leválás, akkorra ezeket ki kell alakítani. A kamasznak az a dolga, hogy leváljon a szülőkről, kezdje el járni a saját útját. Azt kell mindkét fél fejében rendbe tenni, hogy a gyereknek nem mindenestől kell a szülőkről leválni. Vannak értékek, amik közösek maradnak mindig.
– Mi a leválás során a legfontosabb?
– Tudni együtt dönteni. Nekem nagy öröm, amikor látom, bízhatok a tizenöt éves lányom döntéseiben. Egy idő múlva mi, szülők tanácsadók vagyunk. A szülőségben valahol ez a legnehezebb. Élete legnagyobb döntéseit maga az érintett hozza meg. Ezek a hit, a pályaválasztás, a párválasztás kérdései. A szülő egy határig segít, terelget, de meg kell állnia. Pici kortól nevelni kell a döntés képességére, hagyni kell dönteni a gyerekeket. Az, hogy a legjobbat akarjuk helyette, nem jó neki, mert akkor életképtelen gyerekeket nevelünk. Már az első nagyobb döntéseknél – például iskolaválasztás, sportág, szakkörök választása – együtt próbáljunk dönteni. „Te mit akarsz? Én segítek, de te döntsd el!” Ezek az élet részterületei, mindig azt kell nézni, hogy az életvezetés egészében hol helyezkednek el. Mindezen túl hisszük, hogy nem önerőből kell jól nevelni, hanem ebben mindig együttműködünk Istennel. A Seregek Ura mindig is harcolt népével, népéért, ma is harcol velünk, értünk a jobb gyereknevelésért.
A Magyarországon 2013 óta megrendezett Katolikus Társadalmi Napoknak (KATTÁRS) idén ősszel Debrecen ad helyet. A szeptember 12-i rendezvény kiemelt témaköre a katolikus oktatás és nevelés, főelőadója Papp Miklós morálteológus.
 


A Megszentelt Élet Éve 251.



szeptember 10.

A pálos nővérek közösségének indulása (szeptember 8.)
Imádkozzunk a pálos nővérekért!
  • Első Remete Szent Pál Monasztikus Nővérei
Alapítójuk: Csipke Rózsa Mária Margit
Szemlélődő, engesztelő, remete életet élünk. Életünk középpontja az Oltáriszentség. Egyénileg naponta egy-egy órát imádjuk a magányban, akik örökfogadalmasok vagyunk. A képzésben levők kevesebbet. Végezzük a teljes zsolozsmát. Naponta másfél órát elmélkedünk - engesztelő óra, rózsafüzér. Egyházi ruhákat, kegytárgyakat készítünk, kertet művelünk. Apostoli tevékenységünk közé tartozik lelki elcsendesedők fogadása és az engesztelő család irányítása, mely a közösséghez tartozik.
Lelkiségünkből:
„Jézusért semmi sem sok.” Mária Margit anya
„A szótlanság néha többet mond a szavak egész tengerénél.” P. Gyéresi Ágoston OSPPE
„Minél gyöngébbnek érzed magad, annál erősebbé tesz a kegyelem.” P. Boldog Bereck pálos generális


A Megszentelt Élet Éve 250.



szeptember 9.

A Testvériség születésnapja (szeptember 8.)
Imádkozzunk Jézus kistestvéreiért!
  • Jézus Kistestvérei Női Szerzetes Közösség
Alapítójuk: Magdeleine Hutin
Az Eucharisztiára összpontosított és a világ szívében, különösen a szegények között megélt szemlélődő élet. - A jászol kisded Jézusának fényében élt gyermeki lelkület, melyet a Szűz Máriától kapott kisded Jézus világít meg. - A názáreti munkás Jézust utánozó szegénység. - Az Egyház és a Szentatya iránti teljes hűség és gyermeki szeretet. - És különösképpen a testvéri és egyetemes szeretet, melynek Jézus szíve végtelen szeretete a forrása.
Lelkiségünkből:
„Ha egy szóban kellene összefoglalnom a Testvériség küldetését, egy pillanatig sem haboznék kiáltani: Egység, mert az egység mindent összefoglal.” Magdeleine Hutin


Évközi huszonharmadik hét csütörtökje



Évközi huszonharmadik hét csütörtökje


A mai evangéliumi szakaszban az ellenségszeretetről tanít Jézus: „Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket” (Lk 6,27). Kijelentésével valóban magasra teszi a mércét. Mondanivalója megértéséhez abból érdemes kiindulnunk, hogy e szavait nem mindenkihez intézi. Most nem a nagy néptömegnek beszél, hanem csak tanítványainak, akik nem csupán hallják tanítását, hanem azzal a szándékkal hallgatják, hogy azt megszívlelik és életükben megvalósítják. Jézus érzi azt, hogy amikor nagyobb létszámú tömegnek beszél, akkor nem mindenkiben lehet meg ez a szándék. Az ellenségszeretetről tehát csak egy szűkebb kör tagjainak beszél, akikről feltételezi, hogy jobban lelkükbe fogadják a hallottakat. A beszéd konkrét hallgatóságának ilyen leszűkítése nem jelenti azt, hogy másoknak ne szólna, valójában mindenki a címzettek közé tartozik, minden embernek törekednie kell arra, hogy szeretettel forduljon még az ellenségei felé is.
Érdekes felvetés, vajon tényleg mondott olyat Jézus, hogy tanítványai szeressék még az ellenségüket is? Más merész kijelentéseit ismerve, jogosan feltételezzük, hogy a mondás valóban tőle származik. De ha nem is mondott volna ilyet, hanem csak az evangélisták adták utólag szájába e kijelentést, Jézus élete akkor is tanúskodik az ellenségszeretetről, hiszen szenvedése közben is szeretettel és megbocsátással tekintett azokra, akik halálát okozták.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Uram, mikor élek neked, mikor vagyok valóban a tied? Tied vagyok, ha törekszem neked tetsző életre. Tied vagyok, ha szeretem, amit te szeretsz, kerülöm, amit te nem szeretsz. Akkor nemcsak mondom és éneklem, hanem valóban a tied vagyok, én Istenem.
Jörg Zink
 


Évközi huszonharmadik hét szerdája



Évközi huszonharmadik hét szerdája


A mai evangéliumi rész bevezető mondatát olvasva eszünkbe jut az az ószövetségi jelenet, amikor Mózes lejött a hegyről a kőtáblákba vésett tízparancsolattal, és kihirdette azokat a népnek, mint olyan törvényt, amelyet Isten adott választott népének. Ettől kezdve a tízparancsolat volt az Istennel való kapcsolatnak, szövetségnek az alapszabálya. Ehhez hasonlóan Jézus lejön a hegyről és kihirdeti a „boldogságokat,” mint az újszövetség alapszabályait. Teszi ezt a maga isteni tekintélyével.
A boldogságokkal az alacsonyabb társadalmi helyzetben lévőkhöz, a szegényekhez, az éhezőkhöz, az elnyomottakhoz fordul. Nem feltétlenül társadalmi felemelkedést ígér nekik, hanem a boldogság útját. Meg kell ugyanakkor jegyeznünk, hogy ha mindenki komolyan venné Krisztus törvényét, akkor megszűnnének a társadalomban tapasztalható egyenlőtlenségek. A keresztény közösségnek és annak minden tagjának azon kell fáradoznia, hogy Jézus szavai ne csak a túlvilágon megvalósuló ígéreteknek tűnjenek, hanem szeretetteljes gondoskodással kell odafordulnia a szegényekhez, törődnie kell az éhezőkkel, és fel kell vennie a küzdelmet mindazokkal a személyekkel és körülményekkel, akik és amelyek a társadalmi egyenlőtlenségeket okozzák. A boldogságok meghirdetése tehát feladatot, tennivalót jelent számunkra.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Uram Jézus, életem Mestere, Uralkodó és Király, te hatalmas, szent és mindenható, íme itt vagyok. Lásd, örömmel jövök hozzád, hogy parancsaidat meghallgassam. Hiszem, hogy te vagy a világosság, aki téged követ nem jár sötétségben, hanem fényben. Engedd, hogy ez a napom a te dicsőségedet szolgálja, okosan, bátran, hűségesen és részrehajlás nélkül örömmel segítsek és jó legyek. Követni akarlak mint tanítványod, keresztény szívvel cselekedni, éljek a Lélek által, akit te szívembe küldtél. Állj mellettem, ints, követelj, segíts és vezess azzal az erővel, mely belőled árad és mindent megszentel, hogy estére kelve munkámat átadhassam mint jó szolga, aki a kevésben, amit kaptam, hűséges voltam. 



2015. szeptember 8., kedd

Zsolozsma CCLXXXIII.



A Teremtés könyvéből
 3, 9-20
Ítélet a bűnös felett és a megváltás ígérete

A bűnbeesés után az Úristen hívta az embert, és így szólt hozzá: „Hol vagy?” Ő így válaszolt: „Hallottam lépteidet a kertben, s féltem, mert meztelen vagyok, tehát elrejtőztem.” De ő így szólt: „Ki adta tudtodra, hogy meztelen vagy? Ettél a fáról, amelyről megtiltottam, hogy egyél?” Az ember így válaszolt: „Az asszony adott a fáról, akit mellém rendeltél, azért ettem.” Az Úristen megkérdezte az asszonyt: „Mit tettél?” Az asszony így felelt: „A kígyó vezetett félre, azért tettem.” Az Úristen így szólt a kígyóhoz: „Mivel ezt tetted, átkozott leszel minden állat és a mező minden vadja között. Hasadon csúszol, és a föld porát eszed életed minden napján. Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba.” Az asszonyhoz pedig így szólt: „Megsokasítom terhességed kínjait. Fájdalmak közepette szülöd gyermekeidet. Vágyakozni fogsz férjed után, ő azonban uralkodni fog rajtad.”Az embernek ezt mondta: „Mivel hallgattál az asszony szavára, és ettél a fáról, jóllehet megtiltottam, hogy egyél róla, a föld átkozott lesz miattad. Fáradsággal szerzed meg rajta táplálékodat életed minden napján. Tövist és bojtorjánt terem számodra. A mező füvét kell enned. Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél. Mert por vagy, és a porba térsz vissza.”Az ember Évának nevezte feleségét, mert ő lett minden élő anyja. 


A Megszentelt Élet Éve 249.



szeptember 8.

Kisboldogasszony - Az Isteni Ige Társasága alapításának napja
Imádkozzunk a verbitákért!
  • Isteni Ige Társasága
Alapítójuk: Janssen Szent Arnold
A verbita missziósok közösségét nehéz szükséghelyzetben alapította Janssen Szent Arnold (1837 - 1909) német pap. Felismerve a szükséget, lemondott jó megélhetést biztosító állásáról és vállalta, hogy szervez egy olyan Missziósházat Steyl-ben, ahol német katolikusok is felkészülhetnek missziós szerzetesi hivatásukra. A taglétszám gyors növekedése lehetővé tette, hogy már az alapítás után négy évvel, kiküldhetett két hithirdetőt Kínába. Közben Arnold atya kitartása által megvalósult, hogy a verbita közösség a világ minden tájára eljusson: Togóba, Pápua Új-Guineába, Észak- és Dél-Amerikába. Később azt is észrevette, hogy kizárólag férfi misszionáriusok nemigen juthatnak el mindenkihez, akinek szüksége van Krisztus örömhírére. Ezért hamarosan női missziós rendet is alapított. Őket a "Szentlélek Szolgálói" névre keresztelte el. Ma a jellegzetes rendi ruhájukról "kék missziós nővéreknek" nevezett szerzetesnők a világ minden táján eredményesen dolgoznak. Emellett Arnold atya arra is rájött, hogy a misszió eredménytelen imádságos támogatás nélkül. Ezért megalapította a "Szentlélek Szolgáló Örökimádó Nővérek" társaságát, akik állandóan ott virrasztanak az Oltáriszentség mellett.
Lelkiségünkből:
„Az Ige világossága és a kegyelem Lelke elől hátráljon meg a bűn sötétsége és a hitetlenség éjszakája, és éljen Jézus Szíve az emberek szívében.” Janssen Szent Arnold