2014. március 1., szombat

Hívom a családokat 2014 márciusában



Hívom a családokat 2014 márciusában – Bíró László püspök levele


Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!
Egyik barátom negyvenéves érettségi találkozójukról beszámolva elmondta, hogy azok között, akik eljöttek, csak ketten voltak, akik ma is első házasságukban élnek. A többség két, néhány osztálytárs pedig három házasságot tudhat maga mögött. Van, aki egyedül maradt, noha volt házassága, más pedig meg sem próbálkozott vele. Barátom megkérdezte osztálytársát, aki büszkén beszélt vállalkozása sikereiről és három házasságából származó 7 gyerekéről, hogy boldognak, megelégedettnek érzi-e magát. Tudod öregem – hangzott a válasz –, a boldogság nagyon relatív fogalom, mindenkit más tesz boldoggá. Anyagilag jól állok, bár állhatnék még jobban is. Az első feleségem helyett találtam jobbat, a második talált helyettem jobbat, a harmadikkal egész jól kijövök, azt hiszem, nincs már esélyem egy jobb negyedikre, tehát meg kell vele elégednem. És a gyerekeim? Örülök, hogy mindent meg tudok adni nekik, amire szükségük van, a boldogságukról meg gondoskodjanak majd maguk. Tudom, hogy te még mindig csak az első asszonynál tartasz, félő, hogy már nem is viheted sokra. De ha neked ez a boldogság, … nem irigyellek. A volt osztálytársak ebben aztán meg is egyeztek: nem irigylik egymást.
A „sikeres” vállalkozó azért nem irigykedik, mert barátomnak már kevés esélye van arra az útra lépni, amelyen ő kereste (de nem találta meg) a boldogságot, másik barátomnak pedig nincs oka irigyelni társát, aki kudarcos házassági kísérletei után sem mondhatja magát boldognak. Mindkettőjükben ott élt a vágy a boldogságra, a meghitt házastársi kapcsolatra, az egyikükben azonban az eszmény eltorzult, élete kisiklott, sőt mások boldogságát is zátonyra futtatta. Minden ember szíve mélyén szeretné megtalálni a párját, akivel egybeforrva kereshetik életük értelmét, akivel egységben, magukat kölcsönösen egymásnak ajándékozva törekedhetnek életük célja felé. A házasság már az őskorban megjelent, mielőtt még kialakult volna a társadalom. Nem a társadalom hozta létre a házasságot, hanem a házasságokból születő családokból alakult ki a társadalom. Isten az embert teremtésekor megajándékozta az életre szóló társ utáni vággyal, Ő alkotta a férfit és a nőt olyannak, hogy egymást kiegészítve tudjanak boldogok lenni. Az ember értelmes természetével adott törvényről, a természetes erkölcsi törvényről van szó. „A házasságra szóló meghívás már a férfi és a nő természetében adva van, ahogyan ezek a Teremtő kezéből kikerültek. A házasság nem pusztán emberi intézmény, jóllehet a századok folyamán a különböző kultúrák, társadalmi struktúrák és szellemiségek szerint számtalan változáson ment keresztül. E változások nem érintik a maradandó és általános vonásokat.” (KEK 1603)
Beszéljétek meg, milyen lenne olyan társadalomban élni, amelyben a házasság és család intézménye nem létezne! Miért nem találja meg az „igazit” az, aki csak a maga boldogágát tartja szem előtt?
Aki megismeri a minden ember szívébe írt természetes erkölcsi törvényben foglaltakat, szabad akaratával dönthet: megtartja-e a törvényt, vagy ellene cselekszik. „vessetek el minden tisztátalanságot és a különféle gonoszságokat, és fogadjátok szelídséggel a belétek oltott igét, mely meg tudja menteni lelketeket. Cselekedjetek az ige szerint, s ne csak hallgassátok önmagatokat ámítva. … Aki gondosan beletekint a szabadság tökéletes törvényébe, és megmarad abban, s annak nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megvalósítója, az boldog lesz tette által.” (Jak 1, 21-25) A jó megtételére és a rossz kerülésére az ember belülről, lelkiismeretének szavára érez késztetést, míg a jogi törvények csak külsőleg kényszerítenek, akaratunk ellenére is érvényesíthetők. Bárhogyan is próbálja szabályozni egy társadalmi csoport a házasságot, ha a szabályzás ellent mond a természetes erkölcsi törvénynek, más szóval összeütközésbe kerül az emberi természettel, válságba fogja sodorni a házasságokat és a családokat.
„A házasság és a család intézményének méltósága nem mindenütt egyforma fénnyel ragyog, mert a többnejűség, a válás járványa, az úgynevezett szabad szerelem és egyéb erkölcsi eltévelyedések elhomályosítják; továbbá a hitvesi szerelmet igen gyakran megszentségteleníti az önzés, a hedonizmus és a meg nem engedett fogamzásgátlás. Ezeken kívül a mai gazdasági, társadalom-pszichológiai és polgári állapotok is súlyos zavarokat okoznak a családban. A Föld egyes részein a népesség növekedéséből származó aggasztó problémákat lehet megfigyelni. Mindez szorongással tölti el a lelkiismeretet. Mindazonáltal a házasság és a család intézményének jelentősége és ereje abból is kiviláglik, hogy a mai társadalom mélyreható változásai a velük járó nehézségek ellenére is, újra meg újra, különféle formákban megmutatják ennek az intézménynek igazi természetét.” (GS 47)
Soroljatok fel olyan jogi, egészségügyi, közigazgatási szabályzásokat, amelyek összeütköznek a természetes erkölcsi törvényekkel! Hogyan tudjátok gyerekeiteket segíteni abban, hogy megértsék a természetes erkölcsi törvényeket?
Korunkban gyakran beszélnek a házasság és a család válságáról. Valóban, ha csak azt tekintjük, hogy a megkötött házasságok hány százaléka bomlik fel néhány évvel az esküvő után, arra következtethetünk, hogy sok házasság fut zátonyra. Ilyenkor az egyes házasságok válságáról, de nem a házasság intézményéről van szó. Ha megvizsgáljuk az okokat, hamar kiderül, hogy már a párkapcsolat létrejöttekor sem volt minden rendben. A természetes erkölcsi törvény figyelmen kívül hagyása válságba sodorja az embert, az ember pedig magával viszi válságát házasságába és családjába. Nagyon fontos, hogy a házasságra készülők hallgassanak lelkiismeretük szavára és tudjanak szabadon a jó és igaz mellett dönteni. Ezért hárul nagy felelősség azokra, akik a fiatalokat felkészítik házasságukra. Ők segítik a fiatalokat a természetes erkölcsi törvény megértésében, és abban, hogy „igen”-jük biztos alapokra épüljön.
Sokan azért, mert a saját házasságuk nem sikerült, a házasság intézményének kudarcáról, válságáról beszélnek. Mondjatok példát családi, baráti, ismerősi körben olyan házasságokra, amelyek a mai viszonyok között is biztosítani tudták az egész család boldogulását, a házasság intézményének erejét! Mit gondoltok, mi a titkuk?
Megkérdeztem barátomat: minek köszönheti, hogy „még mindig csak az első asszonynál tart?” Akkor, amikor már elhatároztuk, hogy összeházasodunk – válaszolta –, de még nem voltunk jegyesek, elpanaszoltam lelkiatyámnak, hogy szerelmes lelkesedésemet kezdi beárnyékolni a szorongás: vajon képes leszek-e egy életen át hűséges szeretetben élni? Hiszen én már óvodás koromban is „szerelmes” voltam, mindig volt egy-egy lány, akiért lelkesedtem. Most mi a biztosíték arra, hogy soha többé nem fog lángra gyújtani egy lány sem, hogy örökre hűséges maradok? Lelkiatyám hosszan hallgatott, aztán megkérdezte: Mondd, akarod, vagy nem? Hát persze hogy akarom – válaszoltam –, mindig is eszményképem volt az férfi, aki szívében sem tör soha házasságot, ahogy az az evangéliumban (Mt 5, 28) olvasható. Az atya erre felemelte a hangját: Akkor meg ne nyavalyogj, hanem cselekedj! Különbséget tudsz tenni a jó és a rossz között, szabad akaratod van, választhatsz. Ne nyavalyogj, hanem bízzál Istenben, akard és tedd a jót! És én – fejezte be barátom –, akartam. Hála Istennek még mindig csak az első asszonynál tartok!

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
 


Jézus csodái 42. - A lepra szentté tette 2.



Másnap, kora reggel gyülekezik már a nép a ház körül, ahol Jézus aludt, attól félve, hogy talán titokban elhagyja őket. Jézus megjelenik a ház küszöbén, mosolyogva kitárja feléjük karját, megáldva a türelmesen várakozó falubelieket.
– Béke mindnyájatokkal!
– Vártatok engem? Attól féltetek, hogy elmenekülök anélkül, hogy üdvözölnélek titeket?... – És hosszasan beszél hozzájuk a családi kötelezettségekről. (Lásd: Gy 4,155-160.)
Beszédje végén Jézus megáldja a falu házait, a bárkákat, kerteket és a munkások szerszámait, és utána azt mondja:
– Most menjünk oda, ahol János tartózkodik, mielőtt elmegy a paphoz. Beszélni fogok ott, mert többé nem térek vissza ide, és igazságos, hogy legalább egyszer ő is halljon engem. Vigyetek magatokkal kenyeret, halat és gyümölcsöt! Ott fogjuk megenni, az erdőben, a meggyógyult leprás előtt, és neki is adunk a jobb falatokból, hogy teste is ünnepeljen, és testvérnek érezze magát az Úrban hívők között.
És Jézus elindul, követve nemcsak a falu lakóitól, hanem a közben más vidékekről érkezettektől is, akikhez a falu lakosai éjjel elvitték a hírt, hogy a Messiás náluk tartózkodik.

(6-1070)

– Az én Uram! – kiált fel a volt leprás, amint meglátja Jézust, és térdre veti magát. Utána, felállva, megkérdezi: – Hogyhogy visszatérsz hozzám?
– Azért, hogy miután meggyógyultál, útravalót adjak neked szavammal.
– Útravalót annak adnak, aki eltávozik, és én valóban el fogok távozni ma este, a tisztulási szertartások elvégzésére. De azért megyek el, hogy visszatérjek, és csatlakozzam a tanítványokhoz, ha el akarsz fogadni engem. Nincs többé otthonom, sem rokonságom, Uram. Öreg vagyok ahhoz, hogy ismét folytassam tevékenységemet az életben. Vissza fogják adni javaimat. De milyen lehet házam, miután tizenöt éven át senki sem lakott benne? Mit találok majd ott? Talán leomlottak már falai... Olyan vagyok, mint a fészek nélküli madár. Engedd, hogy csatlakozzam azok seregéhez, akik követnek téged! Ami a többit illeti... többé nem tartozom saját magamhoz, mert az által, amit nekem adtál, a tied vagyok. Nem tartozom többé a világhoz, amely kizárt engem magából, igazságosan, mert tisztátalan voltam, oly hosszú időn keresztül. Most én találom tisztátalannak a világot, miután megismertelek téged, és menekülök a világtól, hogy hozzád menjek.
– Én nem utasítalak vissza téged. De azt mondom neked, szeretném, ha te ezen a vidéken maradnál. Aerában és Arbelában van egy tanítvány, az ottaniak közül, aki hirdeti nekik a jó hírt. Te légy az Hippó, Gamala, Afeka és a szomszédos helyek számára! Én hamarosan lemegyek Júdeába, és nem térek vissza többé erre a vidékre. Azt akarom, hogy ezeken is hirdesse valaki a jó hírt.
– A te akaratod kedvessé tesz számomra minden lemondást. Úgy teszek, amint akarod. Elkezdem, amint befejeztem a tisztulási szertartást. Arra gondoltam, hogy nem törődöm többé házammal. De most azt mondom, hogy helyreállítom úgy, hogy lakhatóvá váljék, és télen befogadhassam abba a lelkeket, akik tudni akarnak rólad. És megkérem valamelyik tanítványt, aki téged követ már évek óta, hogy jöjjön velem, mert te azt akarod, hogy én kis mesterré váljak, és nekem szükségem van az oktatásra attól, aki nagyobb nálam. És tavasszal elmegyek, mint a többiek, és hirdetem nevedet.
– Helyesen gondolkodsz. Isten segíteni fog téged megvalósításában.
– Már elkezdtem megsemmisíteni a tűzzel mindazt, ami hozzám tartozott: azaz szegényes ágyamat és az általam használt bútorokat, régi ruháimat, amelyek beteg testemet érintették. A barlang, ahol éltem, fekete a benne gyújtott tűztől, hogy megsemmisítsek és megtisztítsak. Senkit sem fog megfertőzni, aki menedéket keres benne egy viharos éjjelen. És aztán... (a férfi hangja elhalkul) és aztán... volt egy régi ládám, amely már darabokra hullt... megszuvasodott... mintha az is leprássá vált volna... De számomra... értékesebb volt a világ minden kincsénél. Kedves dolgok voltak benne... emlékek anyámtól... Annám menyegzős fátyola... Ah! Amikor levettem róla, boldogan, a lakodalom estéjén, és szemléltem azt a liliomszép és tiszta arcot, amelyet csak néhány évig láthattam, és utána egy sebbé vált! És... gyermekeim ruhái... játékai... amelyeket kis kezükben tartottak, amíg fogni tudták azokat... néhány... és... ó, mennyi fájdalom... bocsásd meg könnyeimet! A seb most jobban fáj, miután elégettem azokat... anélkül, hogy megcsókolhattam volna... mert leprásoké voltak... Igazságtalan vagyok, Uram... Könnyezem előtted... De légy irántam részvéttel... Megsemmisítettem utolsó emléküket... és most olyan vagyok, mint aki elveszett egy pusztában... – A férfi összeroskadva sír, múlt emlékeinek hamuja fölött.
– Nem vagy elveszve, János, és nem vagy egyedül! Én veled vagyok. És tieid hamarosan velem lesznek az égben, hogy rád várjanak. Ezek a hátrahagyott dolgok emlékeztetnek téged azokra, akiket a betegség eltorzított, vagy akik szépek és egészségesek voltak, a szerencsétlenség előtt. Mindez fájdalmas emlék. Hagyd őket ott, a máglya hamujában! Semmisítsd meg azokat, biztosan abban, hogy én megadom neked, hogy boldogan megtalálod ismét őket a mennyei boldogságban. A múlt meghalt, János. Nem sírj többet miatta! A fény nem késlekedik, hogy az éjszaka sötétségét nézze, hanem örvendezve elválik attól, és ragyogva felszáll az égbe, követve a napot, minden reggel. És a nap nem késlekedik keleten, hanem felkel, felugrik, és fut egészen addig, míg az égbolt közepén nem ragyog. A te éjszakád befejeződött. Ne gondolj rá többet! Szállj fel lélekben oda, ahová a Világosság visz téged. Ott, a kedves remény és a szép hit által már megtalálod az örömöt, mert szereteted kiáramlik Istenre és a rád várakozó szeretteidre. Nem több mint egy gyors haladás felfelé... és hamarosan a magasságban leszel, velük. Az élet csak egy lehelet... az örökkévalóság pedig az örök jelen.
– Igazad van, Uram. Te megvigasztalsz engem, és megtanítasz arra, miként kell szentül túltennem magamat ezen az órán... De te a napon állsz, hogy közelebb állj hozzám, mint amennyi megengedett neked. Vonulj vissza, Mester! Eleget adtál nekem. Megárthat neked az erős napsütés.
– Azért jöttem, hogy veled legyek. Mindnyájan ezért jöttünk. De menj csak te is a fák felé, és közel leszünk egymáshoz anélkül, hogy veszélyes lenne.
A férfi engedelmeskedik, elhagyva a sziklát, amelynek lábánál van a hamurakás: a múlt, és arra a helyre megy, ahová Jézus irányítja, ahol ott állnak, megindulva, az apostolok és az asszonyok, a falu lakosaival és azokkal együtt, akik a városból jöttek, hogy meghallgassák a Mestert.
– Gyújtsatok tüzet, hogy megsüssétek a halat! Szeretetlakomát fogunk tartani – rendelkezik Jézus. És miközben az apostolok teljesítik kívánságát, Ő körülmegy az emberek között, akik a vadon nőtt fák alatt állnak. A szenvedők és lesújtottak elmondják Jézusnak bajaikat, és Ő meggyógyítja őket, tanácsot ad nekik, vagy megerősíti őket, türelmesen és hatalmát gyakorolva. A gyermekek egy réten játszanak a kafarnaumi fiúcskával, boldogan kiáltozva.
Az étel elkészült. Hívják Jézust. Ő elkéri egy falubelitől annak kosarát, amelyben az fügét és tojást hozott, és megtölti kenyérrel, a legszebb hallal, ízletes gyümölccsel, és beleteszi mézes vizet tartalmazó kulacsát, és a volt leprás felé indul.
– Kulacs nélkül maradsz, Mester – figyelmezteti Őt Bertalan. – Ő nem adhatja azt vissza neked.
Jézus mosolyogva válaszol:
– Még sok víz van az Emberfia szomjának oltására. Van víz az Atya által elhelyezve a mély kutakban. És az Emberfiának még szabad a keze, hogy összefogott markából igyon... Eljön majd az a nap, amikor nem rendelkezem majd sem ezzel, sem azzal. És nem rendelkezem még a szeretet vizével sem, hogy a Szomjazó szomját eloltsam... Most oly sok szeretet van számomra, körülöttem. – És folytatja útját, két kézzel fogva a nagy kosarat, amely kerek és alacsony, és leteszi a fűre, néhány méterre Jánostól, és azt mondja neki:
– Vedd, és egyél! Ez Isten lakomája. – Utána visszatér helyére. Felajánlja, és megáldja az ételt, és kiosztatja a jelenlevők között, akik hozzáteszik azt, amijük van.
Mindnyájan élvezettel és békés örömmel esznek. Mária a kis Alfeussal foglalkozik, anyai kedvességgel. Utána, amint befejezték az étkezést, Jézus a nép és a volt leprás között állva, elkezdi beszédét, miközben az anyák álomba ringatják jóllakott gyermekeiket, hogy azok ne okozzanak zavart.
Jézus a Tízparancsról beszél nekik, és egy példabeszéddel világítja meg annak fontosságát. (Lásd: P 8,311-317.)
Miután befejezte beszédét, azt mondja:
– Most pihenünk. Este én elmegyek Hippó felé, János a megtisztulásra, ti pedig házatokba. Az Úr békéje legyen veletek!

(6-1077)


Zsolozsma 56.



Szent Gergely agrigentumi püspöknek a Prédikátor könyvéhez írt magyarázatából

Közeledjetek az Úrhoz, és megvilágosodtok

Édes a fény (Préd 11, 7), jegyzi meg a Prédikátor, és a szemnek olyan jó érzés ebbe a napba beletekintenie. Ha valaki kioltaná ezt a fényt, alaktalanná szürkülne a világ, és élettelenségbe zuhanna az élet. Ezért ír így Isten titkainak nagy szemlélője, a kezdetre visszatekintő Mózes: Isten látta, hogy a világosság jó (Ter 1, 3). De most inkább arra a nagy, igaz és örök világosságra kell gondolnunk, amely minden embert megvilágosít(Jn 1, 9), Krisztus Urunkra, a világ fenntartójára és megváltójára, aki emberré lett, és vállalta az embersorsot minden szenvedésével, s akiről Dávid próféta így énekel: Énekeljetek Istennek, zsoltárt zengjetek nevének, készítsetek utat neki, aki a felhő fölött vonul, mert „az Úr” az ő neve; örvendezzetek színe előtt (Zsolt 67, 5) Édesnek nevezte ezt a fényt, és jó érzésnek jelezte e dicsőség napjának a szemlélését, már tudniillik előre arról szólva, aki Isten létére emberi testet vett magára, és azt mondotta: Én vagyok a világ világossága; aki követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága (Jn 8, 12). És egy másik helyen: Ez az ítélet: a világosság a világba jött (Jn 3, 19). Ezért tehát ez a nap, amelyet testi szemünkkel szemlélünk, az igazság Napját jelzi előre. Ez valóban a legédesebb fény lett mindazok számára, akik méltók lehettek arra, hogy tőle tanuljanak, és akik őt saját szemükkel csak egy köztük élő és velük levő embernek látták, jóllehet nem olyan ember volt, mint a többi. Mert ő igaz Isten is volt, és ezért tudta megvalósítani, hogy a vakok lássanak, a sánták járjanak, a süketek halljanak, és megtisztította a leprásokat, s egyetlen szavával életre keltette a holtakat. Hiszen most is az élet legédesebb gyönyörűsége, ha lelki szemünkkel rátekintünk, tiszta és isteni szépségében elmerülünk, és róla elmélkedünk. Hiszen abból a tényből, hogy közösségbe lépett velünk, és felvette a mi emberi természetünket, mi is megvilágosodunk, lelkiekben gazdagodunk, öröm tölti el a lelkünket, életszentségre jutunk, értelmünk világossága felfokozódik, s végül mennyei ujjongással töltekezünk, s mindez megaranyozza életünk minden hétköznapját is. A bölcsen gondolkodó szent író ezért írta: Ha sok évig él is az ember, örüljön mindegyiknek (Préd 11, 8). Mert azok számára, akik őt szemlélik, minden öröm forrása csak az igazság Napja. Erről mondja Dávid próféta: Ujjonganak Isten előtt az igazak, elragadtatással ünnepelnek (Zsolt 67, 4); majd ismét: Örvendjetek, igazak, az Úrban, a szentekhez dicséret illik (Zsolt 32, 1).


2014.03.01. szombat



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.03.01. szombat

Szent Jakab apostol levele végén is nagyon fontos tanácsokat ad minden hívő katolikusnak: „Szenved valaki közületek? Imádkozzék! Jókedve van? Énekeljen zsoltárt! Beteg valamelyiktek? Hívassa el az Egyház elöljáróit, és azok imádkozzanak fölötte, s kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó ima megszabadítja a betegeket, és az Úr talpra állítja” (Jak 5,11-15a)

Az emberek a betegséget szokták általában szenvedésnek nyilvánítani. Igaz, hogy minden, amit nehéz elviselni, fájdalmat jelent. Jézus így kapcsolja össze a kettőt: „Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek”(Lk 22,15) Az Úr szenvedése már ekkor hatalmas fájdalom volt, de az igazi fájdalom a Getszemáni kertben kerítette hatalmába:„Odaértek a Getszemáni nevű majorba. Itt így szólt (Jézus) tanítványaihoz: Üljetek le itt, amíg imádkozom. Magával vitte Pétert, Jakabot és Jánost. Remegni kezdett és gyötrődni. Majd így szólt hozzájuk: Halálos szomorúság fogta el lelkemet. Maradjatok itt és virrasszatok! Valamivel odébb ment, leborult a földre és imádkozott”. (Mk 14,32-35a) Amikor az áruló Júdás, megérkezett, elfogták és a szenvedése tizenhat- tizennyolc órás testi - lelki kínná vált. A főtanács, szeretett népének legfőbb intézménye válogatott és elegendő számú testülete jelenlétében a főpapok meg az írástudók ezt kérdezték: „Ha te vagy a Messiás, mondd meg nekünk. Így válaszolt rá: Ha megmondom is, nem hiszitek el. Ha pedig kérdezlek benneteket, nem feleltek. De az Emberfia mostantól fogva Isten hatalmának jobbján fog ülni. Erre egyszerre közbevágtak: Tehát te vagy az Isten Fia? Ti mondjátok, hogy én vagyok. „Mi szükségünk van még tanúkra?– mondták erre. Magunk hallottuk a saját szájából”(Lk 22,67-71) Ma sincs olyan szenvedés, amit Jézus szenvedtetője, a bukott sátán ne próbálna ki Jézus tanítványain. Ezért kell imádkoznunk, az igazságért vállalt szenvedéseinkben Jézusért. Jakab apostol írásban hagyja ránk Jézus nagy ajándékának bizonyságát, hogy a betegek kenetét Jézus rendelte el. „Beteg valamelyiktek? Hívassa el az Egyház elöljáróit, és azok imádkozzanak fölötte, s kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó ima megszabadítja a betegeket, és az Úr talpra állítja. Ha pedig bűnöket követett el, bocsánatot nyer”. (Jak 5,14-15) A XVI. századi hitújításig egyöntetűen vallották a keresztények a betegek kenetének érvényességét, vagyis azt, hogy a többi hat szentséghez hasonlóan Jézus alapította, a papok szolgáltathatják ki, kegyelmeket közvetít, vagyis gyógyít vagy legalább enyhíti a betegséget.Hasonlóan ajánlja Jakab apostol az egymásért végzett, hitből fakadó imát. Olyan nagy prófétát említ példának, mint Illés, aki többek között úgy tudott imádkozni, hogy kérésére nem esett eső Izrael földjére három és fél évig a vad bálványimádás idejében, amikor pedig imáját elmondta a Kármel hegyén, azonnal óriási eső mentette meg az egész országot a pusztulástól. (1Kir 17-18) Jakab apostol levelének befejező sorai ma élő és az utóbbi hatvan-hetven évet átélt magyaroknak szólnak: „Testvéreim, ha valaki közületek letér az igazság útjáról, és akad, aki visszatéríti, a tudja meg, hogy aki a bűnöst letéríti a tévelygés útjáról, megmenti a lelkét az (örök) haláltól és a bűnök sokaságára fátyolt borít”. (Jak 5,19-20) Össze kell fognunk az imában, mert történelmünk második félévezredének minden élő és meghalt szereplőjének térdet kell hajtanija az igazság Királya, Jézus Krisztus előtt. Jézus mondja ki Jakab apostolának mostani áldását: „Aki a bűnöst letéríti a tévelygés útjáról, megmenti a haláltól, és a bűnök sokaságára fátyolt borít.
 
 

2014. február 28., péntek

Jézus csodái 41. - A lepra szentté tette



A lepra szentté tette

 

Jézus a Genezáreti-tó keleti partján Hippo elővárosánál köt ki az apostolokkal. Amint a nép észreveszi megérkezését, eléje sietnek betegeikkel:
– Asszony, vedd azonnal a gyermeket, és jöjj utánam! Talán Ő az. Ő meg fogja gyógyítani. Isten angyala vezeti Őt hozzánk – mondja egy kertész a feleségének, akinek arca vörös a sok sírástól.
– Én, a magam részéről hiszek! Emlékezem arra a csodára. Mindazok a disznók! (A közelben űzte ki az ördögök légióit Jézus, s azok megszállva egy disznócsordát, a tóba kergették az állatokat.) A disznók a vízzel ki akarták oltani a hőséget, amit a beléjük szállt ördögök okoztak... Nagy kínt okozhattak nekik, hiszen a disznók mindig annyira megvetik a tisztaságot, s akkor mégis a vízbe vetették magukat... – mondja egy férfi.
– Ki vezet el engem a Rabbihoz? Legyetek irgalmasok egy vak iránt! Hol van? Mondjátok meg nekem! Kerestem Őt Jeruzsálemben, Názáretben, Kafarnaumban. Mindig eltávozott, mielőtt még megérkeztem volna... Hol van? Ó, legyetek könyörületesek hozzám! – mondja egy negyven év körüli férfi, botjával tapogatva maga körül.
Azonban csak szitkozódásokat kap azoktól, akiket megütött botjával, de senki se könyörül rajta, és nem nyújtja feléje kezét, hogy irányítsa. A szegény vak, megfélemlítve és elcsüggedve megáll...
– A Rabbi! A Rabbi! – sikoltoznak örömükben az asszonyok.
– Meg fogja áldani gyermekeinket!
– Szavai átjárják majd méhemben hordott magzatomat. Örvendj, gyermekem! Az Üdvözítő beszél hozzád! – mondja egy virágzó jegyes, megsimogatva a magzattól dagadó testét.
– Ó, talán termékennyé fog tenni engem! Örömet és békét hozna ez közém és Elizeusom közé. Elmentem minden helyre, amelyről azt mondják, hogy termékennyé tette az asszonyokat. Ittam a Ráchael forrásának vizéből, a patakból, ahol Anyja megszülte Őt... Elmentem Hebronba, hogy három napot töltsek azon a földön, ahol megszületett a Keresztelő... Ettem Ábrahám tölgyének makkjából, sírtam, segítségül híva Ábelt azon a helyen, ahol megszületett, és ahol megölték... Megpróbálkoztam minden szent dologgal, minden csodálatos hellyel a földön és az égen, az orvosokkal, orvosságokkal, fogadalmakkal, imákkal és áldozatokkal... de nem nyílt meg méhem a mag számára, és Elizeusom alig tud elviselni engem, és erőlködésébe kerül, hogy ne gyűlöljön!!! Jaj nekem! – nyög egy már élemedett korú asszony.
– Már öreg vagy, Szella! Törődj bele! – mondják neki részvéttel vegyes kis lesajnálással és nyilvánvaló diadallal azok, akiknek méhe duzzad az anyaságtól, vagy akik éppen csecsemőiket szoptatják.
– Ne! Ne mondjátok ezt! Ő halottakat támasztott fel! Ne tudna életet adni bensőmnek?
– Helyet! Helyet! Nyissatok utat beteg anyámnak – kiáltja egy fiatalember, aki egy hevenyészett hordágyon, amelynek másik végét egy leány fogja, csontvázzá soványodott, s megsárgult fiatal anyját viszi.
– Szólni kell neki a szerencsétlen Jánosról! Meg kell mutatni neki a helyet, ahol van! Ő mindenkinél szerencsétlenebb, mert leprás, és nem mehet megkeresni a Mestert... – mondja egy tekintélyes öreg.
– Először mi! Először mi! Ha tovább megy Hippó felé, mindennek vége. A városbeliek lefoglalják Őt maguknak, és mint mindig, mi lemaradunk.
– De mi történik ott? Miért kiáltoznak úgy azok az asszonyok, a parton?
– Mert ostobák!
– Nem. Ünnepelve kiáltoznak! Fussunk!...
A nép folyóként hömpölyög a part felé, ahol Jézus és övéi megrekedtek.
– Csoda! Csoda! Eliza fia, akiről az orvosok már lemondtak, íme, meggyógyult! A Rabbi meggyógyította őt, nyálával a torkában.
Az asszonyok még örvendetesebben sikoltoznak, a férfiak pedig hozsannáznak.
Jézust szó szerint elnyomja a tömeg. Az apostolok mindent megtesznek, hogy utat nyissanak neki. Mária és a nőtanítványok elszakadtak az apostolok csoportjától. A kisfiút Mária, Alfeus felesége tartja karjában. A fiú sírni kezd, s az emberek találgatják, kinek a gyermeke lehet. (Lásd: Gy 4,146-154.)
Jézus nagy nehezen eléri a hordágyon hozott beteg anyát, és meggyógyítja. A terméketlen asszony pedig leborul Mária elé, és esdekel:
– Anyaságodra kérlek, légy irgalmas irántam!
Mária lehajol föléje, és megkérdi:
– Mit akarsz, nővérem?
– Hogy anyává legyek... Egy gyermeket... Csak egyet! Gyűlölnek magtalanságom miatt. Hiszem, hogy Fiad mindent meg tud tenni, de oly nagy a beléje vetett hitem, hogy azt gondolom, mivel tőled született, téged oly szentté és hatalmassá tett, amint amilyen Ő. Most kérlek téged... anyai örömödre kérlek: tégy engem termékennyé! Érints meg kezeddel, és boldog leszek...
– Nagy a te hited, asszony! De abban kell hinni, akinek joga van erre, Istenben. Jöjj azért Jézusomhoz... – Megfogja kezét, és kéri kedvesen a tömeget, hogy engedjék őt Fiához menni.
A többi nőtanítvány követi őt. Amikor megérkeznek Jézushoz, Mária kéri:
– Jézus, hallgass meg! Itt van egy asszony, aki kegyelmet kér. Terméketlen...
– Ne zavard a Mestert őérette, asszony. Méhe elhalt – mondja valaki, aki nem fogja fel, hogy Isten Anyjához beszél. Mikor figyelmeztetik erre, megzavarodik, és igyekszik eltűnni, miközben Jézus egyszerre válaszol neki és a könyörgőnek:
– Én vagyok az Élet. Asszony, legyen hited szerint! – És kezét egy pillanatra annak fejére teszi.
– Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! – kiáltja az előbbi vak, aki lassan eljutott a tömeg széléhez, és a földre borulva könyörög.
Jézus, aki lehajolt a terméketlen asszonyhoz, felemeli tekintetét, és a vak felé néz, aki úgy könyörög hozzá, mint egy hajótörött.
– Mit akarsz, hogy veled tegyek?
– Azt, hogy lássak! Sötétben vagyok.
– Én vagyok a Világosság. Akarom!
– Ah, látok! Látok! Újra látok! Engedjetek engem, hogy oda menjek! Hogy megcsókoljam Uram lábát!
– Mester, itt mindenkit meggyógyítottál. De van egy leprás, egy erdei kunyhóban. Mindig kér minket, hogy vigyünk el téged hozzá...
– Menjünk! Föl! Engedjetek engem menni! Ne legyetek rosszak! Én mindenkiért vagyok itt... Rajta! Adjatok helyet! Ártotok az asszonyoknak és a gyermekeknek! Nem megyek még el. Itt maradok holnap, és utána öt napig a környéken leszek. Követhettek engem, ha akartok...
Az emberek oly szorosan veszik körül Jézust, hogy az apostolok sem igen tudnak utat törni számára, pedig ugyancsak igénybe veszik könyöküket, sőt még sípcsonton is rúgnak egyeseket... Hasztalan minden erőlködés. Negyedórába telik, míg tíz méterrel előbbre jutnak.
Végre mégis elérkeznek az erdőhöz, amelyben a leprás kunyhója van.
– Íme itt vagyunk! Álljunk meg, hogy ne fertőzzük meg magunkat! Közel vagyunk ahhoz a sziklához, amelyre rá szoktuk tenni a neki szánt adományokat. Gazdag volt, tudod? Emlékszünk rá. Jó ember is volt. De most egy szent. Minél inkább növekszenek fájdalmai, annál szentebbé válik. Nem tudjuk, hogyan betegedett meg. Azt mondják, zarándokokat fogadott be házába, akik Jeruzsálembe tartottak. Egészségeseknek látszottak, de biztosan leprások voltak. Csak miután elmentek, betegedett meg először a felesége és a szolgái, utána a gyermekei, és végül ő maga is. Először azoknak a kezén mutatkozott a betegség, akik a zarándokok lábát és ruháit mosták. Azért mondjuk, hogy ők okozhatták a bajt. A három gyermek hamar meghalt. Utána a feleség, inkább a fájdalomtól, mint a betegségtől... Ő... amikor a pap mindnyájukat leprásoknak nyilvánította, megvette a hegynek ezt a részét, immár hasztalanná vált vagyonából, oda vitt ételt, a maga és övéi számára... beleértve a szolgákat is, és ásót és csákányokat... és elkezdte megásni a sírokat... egymás után elhelyezte bennük mindnyájukat: gyermekeit, feleségét, szolgáit.:. Ő egyedül maradt, elszegényedve, mert idővel minden elfogy... és már tizenöt éve van ott... Mégis..: sose panaszkodott. Művelt ember volt: emlékezetből ismétli az írásokat. Azokról beszél a csillagoknak, a fűnek, fáknak, madaraknak, és nekünk is, akik oly sokat tanultunk tőle, és megvigasztal minket fájdalmainkban... érted? Ő vigasztal minket, szenvedéseinkben. Eljönnek hozzá Hippóból, Gamalából, Gergezából és Afekából is, hogy meghallgassák. Amikor hallott a két megszállottal művelt csodádról... ó, elkezdett beszélni a beléd vetett hitről. Uram, ha az emberek Messiásként üdvözöltek téged, és az asszonyok győztes királyként fogadtak, és a gyermekek ismerik nevedet és azt, hogy te vagy Izrael Szentje, azt a szegény leprásnak köszönheted – mondja mindnyájuk nevében az öreg, aki először beszélt Jánosról.
– Meg fogod gyógyítani? – kérdezik többen.
– És még kérdezitek? Ha irgalmas vagyok a bűnösök iránt, mit fogok tenni egy igazzal? De talán ő jön ott? Ott, azok között a bokrok között...
– Biztosan ő. De milyen jó szemed van, Uram! Mi halljuk a zajt, de semmit sem látunk...
A zaj is megszűnik. Mindenki csendben várakozik...
Jézus jól látható, egyedül, kissé a többiek előtt, mert előre ment a szikláig, ahová letették az ételeket. A többiek a fák árnyékában állnak. A gyermekek is elhallgatnak, mert elaludtak anyjuk karjában, vagy, mert megijedtek a csendtől és a síroktól és a holdvilág által vetett furcsa árnyékoktól.
De a leprásnak jól kell látnia Jézust, rejtekhelyéről, mert Jézus fehérbe van öltözve, és a hold jól megvilágítja alakját. A leprás felkiált:
– Íme, az Isten Báránya! Íme az, aki eljött, hogy meggyógyítsa a világ minden baját! Jézus, áldott Messiás, Királyunk és Üdvözítőnk, légy hozzám irgalmas!
– Mit kívánsz? Hogyan hihetsz az Ismeretlenben, és láthatod benne azt, akire vártak? Ki vagyok én számodra? Az Ismeretlen...
– Nem. Te az élő Isten Fia vagy. Hogyan tudom, és honnan látom? Nem tudom. Itt, bennem, egy hang azt kiáltotta: „Íme, a Várvavárt! Eljött, hogy megjutalmazza hitedet.” Ismeretlen? Igen. Senki sem ismeri Isten arcát. Azért az „Ismeretlen” vagy, megjelenésedben. De az Ismert vagy, természeted szerint, valóságod szerint. Jézus, az Atya Fia, a megtestesült Ige, és Isten, mint az Atya. Íme, ki vagy, és én üdvözöllek téged, és kérlek, hiszek benned.
– És ha én nem tudnék semmit sem tenni, megszűnne hited a kiábrándulás miatt?
– Azt mondanám, hogy ez a Magasságbeli akarata, és továbbra is hinnék és szeretnélek, mindig remélve az Úrban.
Jézus a tömeg felé fordul, amely hallotta a párbeszédet, feszült figyelemmel várva, és azt mondja:
– Bizony, bizony, mondom nektek, hogy ennek az embernek hegyeket mozgató hite van. Bizony, bizony, mondom nektek, hogy az igazi szeretet, hit és remény jobban megnyilvánul a szenvedésben, mint az öröm idején, mert a túlságos öröm néha kárt tesz a még ki nem alakult lélekben. Könnyű hinni, és jónak lenni akkor, amikor nyugodt valakinek az élete, mégha nem örvendetes is, és egyformán telnek napjai. De aki akkor is ki tud tartani a hitben, reményben és szeretetben, amikor betegségek, nyomorúságok, halálesetek, szerencsétlenségek miatt magára marad, elhagyják, mindenki elmenekül tőle, és nem mond mást, csak azt: „Legyen meg az, amit a Magasságbeli hasznosnak tart számomra”, igazán, az ilyen nemcsak megérdemli Isten segítségét, hanem, mondom nektek, a mennyországban készen áll számára a hely, és nem ismeri meg a tisztulás helyét, mert életszentsége megsemmisítette elmúlt életének minden tartozását. Ember, mondom neked: „Menj békében, mert veled van az Isten!” – Amikor ezt mondja, megfordul, és kitárja karjait a leprás felé, mintegy magához vonzva őt, és amikor már jó közel van, és jól látható, megparancsolja: – „Akarom! Tisztulj meg!...” – és úgy tűnik, hogy a hold megtisztítja, és ezüstös sugarával eltávolítja a gennyező sebeket, a csomókat és bőrkeményedéseket, amelyet ez a rettenetes betegség okozott.
A test újjá alakul, és egészségessé válik. Egy méltóságteljes öreg, aszketikus kinézetű, soványságában, aki a tömeg hozsannázása közben leborul, és megcsókolja a földet, mert nem érintheti meg Jézust, se senki mást, amíg el nem telt a Törvény által előírt idő.
– Kelj fel! Hozni fognak számodra tiszta ruhákat, hogy elmehess a paphoz. De érts hozzá, hogy mindig tiszta lélekkel járj Istened előtt! Isten veled, ember! Béke veled!
És Jézus visszamegy a néphez, és lassan visszatér a faluba, hogy lepihenjen.

(6-1062)
 
 

Zsolozsma 55.



Szent Gergely agrigentumi püspöknek A Prédikátor könyvéhez írt magyarázatából

Örvendezzék lelkem az Úrban!

„Rajta, edd vidáman kenyeredet, és idd jókedvűen a borodat! Mert kezdettől fogva tetszik az Istennek, ha így teszel” (Préd 9,7)Ha a fenti igéket első hallásra és egyszerű értelemben akarnánk kifejteni, semmiképp sem tévedünk, ha azt mondjuk: Úgy látszik, a szent író arra akar bölcsen buzdítani bennünket, hogy szeressük az egyszerű életmódot, és ragaszkodjunk rendíthetetlenül az Istenbe vetett őszinte gyermeki hit tanításához, és akkor esszük örömmel kenyerünket, és isszuk jókedvvel borunkat. Buzdít, hogy le ne alacsonyítsuk magunkat gonosz beszéddel, és ne vetemedjünk semmiféle cselvetésre, ha nem inkább mindig egyenes lelkűen gondolkozzunk, és – amennyire tőlünk telik – siessünk a rászorulók és koldusok segítségére az irgalmasság és a nagylelkűség gyakorlásával; legfőképpen pedig azzal foglalkozzunk, és azt tegyük meg készségesen, ami az Isten előtt is tetsző. De a fentiek elmélyülő magyarázata még magasabb gondolatokra ragad bennünket, és arra tanít, hogy már az égi és misztikus kenyeret szemléljük, amely az égből szállott alá, és életet hozott a világnak: s ugyanígy arra tanít, hogy a lelki bort tiszta szívvel vegyük magunkhoz, azt tudniillik, amely az igazi szőlőtő megsebzett oldalából kicsordult megváltó szenvedése idején. Erről szól üdvösségünk szent evangéliuma: Jézus kezébe vette a kenyeret, megáldotta, majd szent tanítványaihoz és apostolaihoz így szólt: Vegyétek, és egyétek, ez az én testem, amely értetek adatik a bűnök bocsánatára; hasonlóképp vette a kelyhet is, és így szólt: Igyatok ebből mindnyájan, ez az Újszövetség az én véremben, amely értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára. (vö. Mt 26, 26-28). Akik ugyanis ezt a kenyeret eszik, és ezt a misztikus bort isszák, azok valóban örvendeznek és ujjonganak, és boldogan mondhatják: Örömet adtál szívünkbe (Zsolt4,7). Továbbá úgy gondolom, hogy erről a kenyérről és borról szól A példabeszédek könyvében is a személyes isteni Bölcsesség, a mi megváltó Krisztusunk, amikor ezt olvassuk: Gyertek, egyetek a kenyeremből, igyatok a borból, amelyet kevertem (Péld 9, 5). Itt már mintegy előre jelzi az Isteni Igéből való titokzatos részesedést. Azok méltók arra, hogy e szavak hozzájuk szóljanak, akiknek a lelki ruhájuk és a világosságban végbevitt cselekedeteik egészen tiszta fényben ragyognak, mint ahogy az Úr is mondja az evangéliumban: Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat (Mt 5, 16). Sőt ezeknek a fején mindig ott csillog az olaj kenete is, tudniillik a Szentléleknek, az igazság Lelkének a kenete, hogy ez megvédje és megmentse őket a bűn minden foltjától. 


2014.02.28. péntek



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.02.28. péntek

Tudjuk, hogy az apostolok közül az üldözések idején csak Alfeus fia, Jakab maradt Jeruzsálemben, aki az apostoli zsinat egyik oszlopos tagja, akit Szent Pál annyira becsült, hogy az apostolok névsorában a főapostol, Péter elé sorolt. Az általa képviselt tanítás Jézus Krisztusé, akit az Atya küldött, akit az akkori zsidó vallási vezetők elvetettek, de az isteni törvények és Jézus halála és föltámadása az üdvösség egyetlen forrásává lett minden hívő számára, aki hisz benne és megkeresztelkedik, s vállalja a keresztény életet. „Legyetek hát türelemmel, testvérek, az Úr eljöveteléig! Lám, a földműves türelemmel vár a föld drága termésére, míg a korai és késői eső meg nem érkezik. Legyetek türelemmel ti is, erősítsétek meg szíveteket, mert az Úr eljövetelének ideje közel van! Testvérek, ne panaszkodjatok egymásra, nehogy ítéletet vonjatok magatokra. Nézzétek, a bíró már az ajtóban van. Testvérek, a szenvedés elviselésében és a kitartó türelemben vegyetek példát a prófétákról, akik az Úr nevében szóltak. Boldognak mondjuk azokat, akik hűségesen kitartanak. Hallottatok Jób türelméről, és tudjátok az Úr célját is, hiszen az Úr igen irgalmas és könyörületes” (Jak 5,7-11)„Legyetek tehát türelemmel, testvérek, az Úr eljöveteléig!” Abban az időben a jámbor keresztények az Úr eljövetelét úgy képzelték el, hogy az rövid időn belül bekövetkezik. Türelmet azért kér az apostol, mert a híveket felajzotta a közelmúlt Jézus-élménye. Jó volt hallgatni, amikor az Atyáról beszélt, „Akit itt a földön látni nem lehet”, de Jézus szavai nyomán az édesapa összes ismerős vonzó jellemvonását az istenemberi Fia arcán, szemén, hangjában átélve szerették volna mielőbb látni, és udvarában otthont találni. Hiszen a földön mindenkinek kemény munkája, kenyérgondja, betegsége van: fönt pedig a zavartalan örök boldogság lakik. Bizony elkelt a földművesek életpéldája: a szántás-vetés izzadságos munkája, a zöldülő gabonát fenyegető szárazság, viharok, vadállatok károkozása, aztán az aratás és cséplés akkori primitív módszerei, a kézi malom, a dagasztás, sütés: ott fönn mindez felesleges lesz. Ott ennivalóra sem lesz szükség. Sokan eladták a földjüket, hiszen küszöbön áll a világvége. A főapostol arra is figyelmeztet, hogy „egy dolog ne kerülje el figyelmeteket: az, hogy egy nap az Úr előtt annyi, mint ezer év, ezer év pedig annyi, mint egy nap”. (2Pét 3,8) Aztán más témára vált az apostol: „Testvérek, ne panaszkodjatok egymásra, nehogy ítéletet vonjatok magatokra. Nézzétek, a bíró már az ajtóban áll”. Még a nagy szerelemben kötött házasságok sem zökkenésmentesek. A házimunkában, ha valami nem megy vidáman és kedvesen, mert fáradtak a családtagok, akkor bizony nehéz szeretetteljesen mosolyogni a másik ügyetlenségére és arra gondolni, hogy a türelem ilyenkor igen nagy kincs. Isten mindig az ajtóban áll, mindig segít, hogy az üdvösséget eredményesen szolgáljuk, hogy elviseljük egymást türelemmel, és győzzön ilyenkor is. a szeretetszolgálat. Azt ajánlja az apostol, hogy az ószövetségi Szentírásból vegyünk példát, hogy tűrtek a próféták, pedig hűséges szolgálatukért mindegyiket kivégezték az emberek. Mi már tudunk úgy szolgálni, hogy tudjuk, hogy amennyi jót teszünk szeretetből, fizetés nélkül embertestvéreinkkel, annyi jutalmunk lesz a mennyországban mindörökre. Hála Istennek.


2014. február 27., csütörtök

Jézus csodái 40. - Menjünk azonnal a megsebesülthöz! 2.









A Tízváros vidékén, miután Jézus meggyógyított egy gyermeket és néhány felnőttet (Gy 4,144-146) odavezetik egy süketnéma fiatalemberhez, aki nyitott szájjal áll meg Jézus előtt. Jézus megérinti nyelvével a néma nyelvét, és középső ujjait annak füléhez teszi. Egy pillanatig az égre emelt szemmel imádkozik, és utána azt mondja:
– Nyíljatok meg! – elereszti őt, és félre lép.
– Ki vagy, hogy megoldod nyelvemet és fülemet? – kiált fel a fiatalember.
Jézus ki akar menni a ház hátsó bejáratán, de visszatartják.
– Ő a názáreti Jézus, a Messiás – mondja a csodát kérő férfi a fiatalembernek.
– Ó, maradj, hogy imádjalak! – kiáltja a meggyógyult.
– Imádd a Magasságbeli Istent, és légy mindig hűséges hozzá. Menj! Ne vesztegesd az időt felesleges szavakkal, ne tedd a csodát emberi szórakozás tárgyává. Használd nyelvedet a jóra, és szíveddel inkább, mint füleddel, hallgass a Teremtő Lélek szavára, aki szeret és megáld téged! (Vö. Mk 7,31-37)
Hasztalan azonban hallgatásra buzdítani a boldog meggyógyultat. És a nép is marasztalja Jézust, hogy tanítsa őket. Ekkor mondja el Jézus A szobrászművészről szóló példabeszédet. (P 7,262-264)

(6-842)


Zsolozsma 54.



Szent Kolumbán apát Utasításaiból

Isten kifürkészhetetlen mélysége

Isten mindenütt jelen van, teljességgel mérhetetlen, s mindenütt a lehető legközelebb van hozzánk, amint saját maga tanúsítja: Közeledő Isten vagyok, mondja, nem távoli Isten (vö. Jer 23, 23). Tehát nem a tőlünk távol maradó Istent keressük, hanem – ha érdemesek vagyunk rá –magunkban is hordozzuk őt. Bennünk lakik, mint a lélek a testben, feltéve, ha élő tagjai vagyunk; feltéve, ha meghaltunk a bűnnek. Ekkor tényleg bennünk lakik ő, aki ezt mondta: Bennük fogok lakni, és közöttük fogok járni (vö. Lev 26, 12). Ha pedig méltók vagyunk arra, hogy ő bennünk legyen, akkor igazán ő éltet bennünket, mint eleven tagjait, ahogy az Apostol mondja: Benne élünk, mozgunk és vagyunk (ApCsel 17, 28]. Ki kutatta át a Magasságbelit kimondhatatlan és felfoghatatlan lényegében? Ki fürkészte ki Isten mélységeit? Ki dicsekedhet azzal, hogy ismeri a végtelen Istent, aki mindent betölt és körülvesz, aki mindent áthat, de mindent felülmúl, mindent magába foglal, és őt semmi sem képes magába fogadni? Ki ismeri őt, akit senki sem látott úgy, ahogy van? (vö. 1 Jn 4, 12). Senki se képzelje magáról tehát, hogy megismerheti Isten kifürkészhetetlen titkait, hogy mi az, hogyan van, és kicsoda ő. Ezek kimondhatatlanok, kifürkészhetetlenek és átláthatatlanok. Csak egyszerűen, de erősen hidd, hogy az Isten így van, így lesz, ahogyan volt, mivel változhatatlan az Isten. Kicsoda tehát az Isten? Atya, Fiú és Szentlélek, egyetlen Isten. Többet ne akarj tudni Istenről, mert aki nagy mélységeket akar ismerni, annak előbb a dolgok természetét kellene ismernie. A Szentháromság ismeretét méltán hasonlítják a tenger mélységeihez, a Prédikátor e szavai szerint: Felette mély az, ki tudná azt megismerni (vö. Préd 7, 24). Mert amint a tenger mélysége el van rejtve az emberi tekintetek elől, úgy a Szentháromság isteni mivolta az emberi érzékek számára felfoghatatlan. Ezért ha valaki – úgymond – tudni akarja azt, amit hinnie kell, ne gondolja, hogy majd jobban megért valamit, ha beszél róla, mintha hittel elfogadja: az isteni bölcsesség ugyanis, amit megismerni vágyott az ember, még jobban távol lesz tőle, mint előzőleg volt. A legmagasabb tudást tehát ne vitákban keresd, hanem az erkölcsi tökéletességedben; ne nyelvvel keresd, hanem a szív egyszerűségéből jövő hittel, ami nem a tudós hitetlenség magyarázkodásából alakul ki. Ha tehát értekezésekkel keresed a kimondhatatlant, távolabb kerül tőled(Préd 7, 23), mint előbb volt: de ha hittel keresed, akkor ott áll a bölcsesség, ahol a tartózkodási helye van, a kapuknál, és ahol működik, ott legalább részben látható. De valójában már akkor is eléri az ember valamennyire, amikor a láthatatlant megfoghatatanként hiszi; hinnünk kell, hogy Isten a maga mivoltában láthatatlan, jóllehet e világban a szív bizonyos mértékben meg tudja őt látni. 


2014.02.27. csütörtök



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.02.27. csütörtök

Jézus a világmindenség teremtője Atyjával és a Szentlélekkel együtt.

Övé a mérhetetlen csillagvilág. Azokban a földről diónyi ragyogásnak tűnő csillagokban fölmérhetetlen anyagi érték rejtőzik. A földünknek világosságot és meleget szolgáltató napunk kis energiaforrásnak számít az óriás testvére között. Földünk lassan teljesen kifogy minden tartalékából: ásványolajból, gázból, ivóvízből, szénből, nemesfémekből. Napunk belsejében évmilliók óta másodpercenként több tonna héliumgáz robban kitódulva a napkorong peremére világítva, melegítve a földet. Hány álmos ember lép ki udvarára, nyújtózkodik, gyönyörködik a fényözönben, és nem rebben ki az ajkán egy értelmes szó: Köszönöm, Istenem, amit most és majd egész estig világosság árjaként, testemet melengető napsugárként ingyen árasztasz rám és a családomra. Jakab apostol elsősorban a gazdagokat kárpálja, akik az értéket napról-napra Istentől kapták, vagy szorgalmas emberkézből vettek át kész, értékes használati cikként. A szegényebbek sem hálálkodnak mindig sem Istennek, sem embernek. A hitetlen gazdagoknak szól elsősorban Szent Jakab figyelmeztetése: „Rajta, gazdagok, jajveszékelve sírjatok a rátok törő nyomorúság miatt! Vagyonotok oda, ruhátokat megette a moly. Aranyotokat és ezüstötöket belepte a rozsda, és ez a rozsda tanúul szolgál ellenetek, és megemészti testeteket, mint a tűz. Vagyonotokat gyarapítottátok még az utolsó napokban is. Nos, a bér, amelyet a földeteket learató munkásoktól levontatok, felkiált és az aratók szava felhatolt a Seregek Urának fülébe. Bőségben éltetek a földön és tobzódtatok, hizlaltátok szíveteket a leölés napjára. Az igazat elítéltétek, megöltétek, s ő nem tanúsított ellenállást” (Jak 5,1-6)


2014. február 26., szerda

Zsolozsma 53.



Szent Jeromos áldozópapnak A Prédikátor könyvéhez írt magyarázatából

Keressétek, ami odafönt van!

Ha valakinek Isten gazdagságot és vagyont adott, és megengedte, hogy élvezze és kivegye részét belőle, és örömét találja munkájában: ez Isten ajándéka. Mert az ilyen nem sokat törődik élete napjaival, mivel Isten örömmel tölti el szívét (Préd 5, 18-19). A Szentírás itt összehasonlítja annak az embernek a sorsát, aki nagy vagyona miatt még az ételét is nagy gondok közepette veszi magához és még élni sem ér rá múlandó javai miatt, annak a boldogabb embernek a sorsával, aki a jelen élet javait élvezni is tudja. Ennek ugyanis van legalább valamilyen kis gyönyörűsége is az élvezetben, de amannak csak emésztő gondjai adódnak. Sőt meg is magyarázza, hogy miért Isten ajándéka az, ha valaki örülni tud vagyonának. Ugyanis az ilyen nem sokat törődik élete napjaival. Mert elvonja őt Isten a gondoktól, és örömet ad szívébe. Nem lesz szomorú az élete, hiszen nem kell gondokban vergődnie, és a jelen élet örömei meg gyönyörűségei sem tartják távol Istentől. De sokkal jobb, ha az Apostol gondolata szerint a Szentírás e szavain az Istentől adott lelki ételt és lelki italt értjük, és így megtaláljuk minden munkánkban az örömünket is. Valóban csak nagy erőfeszítés és sok munka árán érhetünk el oda, hogy ezeket az igazi javakat élvezhessük. Ez hát a mi sorsunk, hogy magának az erőfeszítésnek és munkának is örülni tudjunk. Ez az öröm jó dolog, de csak addig, amíg Krisztus, a mi életünk megjelenik (vö. Kol 3, 4), hiszen ez még nem a teljes boldogság. Az ember minden fáradozása a szájáért van, de vágyát mégsem tudja kielégíteni. Mivel van többje a bölcsnek, mint a balgának? És mivel a szegénynek, aki a nyilvánosság előtt fenn tudja tartani a látszatot? (vö. Préd 6, 7-8). Mindazt, amiért az emberek itt a földön fáradoznak, elnyeli a szájuk, megőrli a fog, és a gyomorba jut, hogy azt megeméssze. Tehát meglehetősen kevés az a gyönyörűség, amit ezek a dolgok szereznek. Hiszen jóformán csak addig jelentenek elvezetet, amíg ízleljük azokat. Az ember azonban az evéssel nem tudja kielégíteni a vágyát. Vagy azért, mert újra megkívánja azt, amit evett, és sem bölcs, sem balga nem élhet eledel nélkül; a szegény nem is keres egyebet, csak azt, hogy testét táplálja, és éhen ne vesszen. Vagy pedig azért marad kielégítetlen evés után is az ember, mert a testi jóllakás semmi különös előnyt sem jelent a léleknek, hiszen a bölcs is, a balga is ugyanolyan testi eledellel él, és a szegény figyelme odairányul, ahol valami evilági jót vett észre. Sokkal jobb tehát ezt a helyet arra az igazán bölcs emberre érteni, aki jártas a Szentírásban, és így valóban minden fáradsága a szájáért van,de vágyát mégsem tudja kielégíteni(Préd 6,8)mert mindig többet óhajt abból megtanulni. Itt aztán valóban többje van a bölcsnek, mint a balgának; mert bár magát szegénynek tartja (éspedig olyan értelemben, ahogy az evangélium boldognak hirdeti a szegényt), és az örök élet javainak elnyerésére törekszik. Közben azon a szűk és keskeny ösvényen jár, amely az örök életre vezet. Szegény ugyan a gonosz tettekben, de tudja, hogy hol talál rá Krisztusra, aki maga az élet. 


Jézus csodái 39. - Menjünk azonnal a megsebesülthöz!



Menjünk azonnal a megsebesülthöz!

 

Józsefet, az egyik volt betlehemi pásztor fiát és Illést, egy másik volt betlehemi pásztort, kővel dobálták meg a Cedron patak hasadékaiban. Józsefet majdnem megölte egy kő, amely fején találta. Nyolc napig egy mély barlangban rejtőzött, majd éjszaka átment a Jordánon túlra, Salamon házába, amelyet az Jézus rendelkezésére bocsátott.

(6-719)

Jézus felkeresi ott őt. Kora reggel érkezik meg apostolaival együtt, s bevárja a hajnalt, hogy ne ébressze fel a házat őrző öreg Ananiást és a beteg Józsefet. Amint azonban Ananiás kijön a házból, megkérdezi őt:
– Hogy van József?
– Tudod?... Rosszul. Gennyezik egyik füle, és nagyon fáj a feje. Azt hiszem, meg fog halni. Azaz: azt hittem. Most itt vagy te, és hiszem, hogy meggyógyítod.
– József társai is itt vannak?
– Ketten. A többiek előre mentek. Salamon és Illés itt van.
Jézus kissé elbeszélget Ananiással, s utána azt mondja:
– Menjünk azonnal a megsebesülthöz! Hol van?
– A jobbik ágyban.
Belépnek a szépen rendben tartott kertbe, s abból a konyhába, és a konyhából a kis szobába. Jézus a nyögések között alvó beteg fölé hajol. Lejjebb és lejjebb hajol... és rálehel fülére, amelynek kötését már átitatta a genny. Feláll. Csendben visszavonul.
– Nem ébresztetted fel? – kérdi suttogva az öreg.
– Nem. Hagyd aludni! Nincs többé fájdalma. Meg fog gyógyulni. Menjünk a többiekhez!
Jézus zajtalanul kimegy az ajtón, és elmegy annak a szobának ajtaja előtt, amelyben még alszik a két, fáradt tanítvány.
– Reggelig őrködnek. Én pedig reggeltől estig. Azért fáradtak. Nagyon jók.
A kettő azonban nyitott fülekkel alhatott, mert azonnal felébred:
– Mester! A mi Mesterünk: Jókor jöttél! József be...
– Meggyógyult. Már megtettem. Alszik, és nem tudja. De többé semmi baja sincs. Csak le kell mosnia a gennyet, és olyan lesz, mint azelőtt volt.
– Ó, akkor tisztíts meg minket is, mert vétkeztünk!
– Mivel?
– Azzal, hogy Józsefet segítettük, és nem mentünk el a Templomba...
– A szeretet minden helyen templomot alkot. És a szeretet Templomában ott van Isten. Ha a földön mindenki szeretné egymást, mindenütt egy Templom lenne. Nyugodjatok meg! Eljön majd az a nap, amelyen a pünkösd azt jelenti: „Szeretet”. A szeretet megnyilvánulása. Ti, valójában, hónapokkal megelőztétek a jövő pünkösdjét, mert szerettétek testvéreteket.
A másik szobából József kiáltása hallatszik:
– Ananiás! Illés! Salamon! Meggyógyultam! – és megjelenik a férfi, rövid ingében, lesoványodva, még sápadtan, de szenvedés nélkül. Meglátja Jézust, és azt mondja:
– Ah! Te voltál, Mesterem! – és odafut, hogy megcsókolja a lábát.
– Isten adjon békét neked, József, és bocsásd meg nekem, ha miattam szenvedtél!
– Dicsőségemre válik, hogy véremet ontottam érted, amint atyám is tette. Áldalak azért, hogy méltónak találtál engem erre! – József arca sugárzik az örömtől, amikor ezt mondja, és vonásai nemessé válnak a belsejéből kiáradó fénytől.
Jézus megsimogatja őt, és azt mondja Salamonnak:
– A te házad nagyon jó szolgálatot tesz.
– Ó, azért, mert most a tied! Előzőleg csak arra szolgált, hogy a révész mélyen aludjon benne. De meg vagyok elégedve, hogy neked és ennek az igaz embernek jó szolgálatot tett. Most néhány jó napunk lesz itt, veled.
– Nem, barátom. Ti azonnal útnak fogtok indulni. Nem lehet tovább pihenni itt. Ez az idő igazi próbára tétel lesz, és csak azok maradnak hűségesek, akiknek erős az akaratuk. Most együtt étkezünk, utána útnak indultok, azonnal, a folyó mentén, fél nappal előttem menve.
– Igen, Mester. József is?
– Igen. Hacsak nem fél attól, hogy újra megsebesül.
– Ó, Mester! Bár kívánná Isten, hogy előtted menjek a halálba, véremet ontva éretted!
Míg Ananiás gyorsan elkészíti az ételt, Jézus Illés és József között sétál, akik elbeszélik, mi történt velük, és hogy milyen erős Salamon, aki kilométereken keresztül vállán vitte a sebesültet, éjszakánként kis utat téve meg...
– De te, József, megbocsátasz, nemde, annak, aki megsebesített?
– Sose haragudtam arra a szerencsétlenre. Felajánlottam bocsánatomat és szenvedésemet üdvösségéért.
– Így kell tennie a jó tanítványnak!
A kertben étkeznek, és amint befejezik, Jézus megáldja a három tanítványt, aki elhagyja a házat, gyorsan haladva a folyó melletti úton.
– És most pihenjünk estig, és utána mi is követjük őket – rendelkezik Jézus.

(6-836)


2014.02.26. szerda



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.02.26. szerda

A „rendetlen kívánságok” alcímmel sok nagyon fontos tanácsot és útmutatást adott Jakab apostol, amihez még egy fontos tanács tartozik:„Ne rágalmazzátok egymást, testvérek. Aki testvérét megrágalmazza, vagy ítélkezik testvére fölött, az a törvényt rágalmazza, és a törvény fölött ítélkezik. Ha a törvény fölött ítélkezel, a törvénynek ahelyett, hogy megtartanád, a bírája vagy. Egy a törvényhozó és a bíró, aki megmenthet vagy elveszíthet. Ki vagy te, hogy ítélkezel felebarátod fölött?” (Jak 4,11-12)

Ezt a jézusi parancsot az evangéliumokban is megtaláljuk.
Jó, ha a hitet hirdető apostol is szól róla. Jézus kapta a törvényhozó és a törvényt számon kérő hatalmat a Mennyei Atyjától, mind a halált azonnal követő külön-ítéletre, mind pedig a világtörténelmet lezáró végítéletre.Ő lesz az egyedül ítélő bíró.(Mt 24,29-31) Mint Emberfia ítélkezik mindkét ítéleten, rangját az Atyától kapta. Ez igazságos megfizetés lesz minden jóért és minden bűnért. Az irgalom ideje lejárt. Jézus emberi értelme mindent tud arról,amit valaki megtett, mert Isten akaratát kellett megtennie. Ezért jár az igazságos jutalom mindörökké. Ismeri a bűnöket, a gonosz gondolatokat és tetteket. Amit ezek közül meggyónt és megbánt valaki, azt a bűnt nem kéri számon, mert a feloldozáskor a gyóntató pap azt eltörölte.Minden meg nem bánt és fel nem oldozott bűn azonban
„közszemlére lesz téve” mindenki láthatja. Jézusnak nincs szüksége sem vádlóra, sem védőre. Emberi értelmével is tud mindent rólunk és így ítélkezik. A halálos és bocsánatos bűnökért is jár büntetés. A szentgyónásban Isten ezekből is engedhet el, a gyóntatótól kapott elégtétel is, imáink és vezekléseink is csökkentik. Ami még ezek után is fenn marad a büntetésekből, az Egyház által engedélyezett búcsúkkal tovább csökkenthető.Ha a halálakor marad még valakinek érvényes büntetése, azt a tisztítótűzben kell levezekelnie. A teljes tisztulás után azonnal nyílik a tisztítótűzből egy ajtó a mennyei boldogságba. Ezek után talán könnyebben értjük, miért tiltja az Egyház apostola is keményen, ha valaki rossz indulattal kotnyeleskedik Jézus dolgába„Ki vagy, hogy ítélkezel felebarátod fölött?”Isten a világot egyetlen pillanat alatt tervezte meg és indította útjára művét. A sok-ezer esztendős történelme sem több Isten előtt egyetlen pillanatnál. Ezért tűnik mulatságosnak az itt következő emberi tervezetés: „Rajta, kik mondjátok: Ma vagy holnap elmegyünk abba a városba, és ott maradunk egy évig, kereskedünk és nyerészkedünk, ti, akik nem tudjátok, mit hoz a holnap. Mert mi a ti életetek? Pára vagytok csak, amely egy kis ideig látszik, aztán ismét eloszlik. Ahelyett, hogy ezt mondanátok: Ha az Úr akarja és élünk, ezt, vagy azt fogjuk tenni!De most nagyravágyástokban dicsekedtek tetteitekkel. Minden ilyen dicsekvés gonoszságszámba megy. Aki tehát tudna jót tenni, de nem tesz, bűnt követ el”(4,13-17)Nyolcvan éve kis barátaimmal minden alkalmat megragadtunk a közös játékra. Egyikünk sem azért, hogy majd évek múlva a labdarúgással legyünk nagyok. Mi nemcsak játszottunk, hanem imádkoztunk ministráltunk, dolgozni is megtanultunk és még élni is tudunk. Jöttek olyanok, akiknek csak dicsekvésre állt a szájuk, ima helyett is ezt gyakorolták, házainkat és az utcánkat is lenyelték, kiárusították, a munkát, főleg az imádságot kilopták szívünkből, szánkból. Most higgyünk újra Szent Jakabnak, Mesterének,Jézusunknak. Építsük fel az ősi házat, foglaljuk el utcánkat sok gyerekkel, öregekkel, földszerető magyarokkal. Zengje népünk az ősi búcsús éneket bizalommal: „Nagyasszonyunk, hazánk Reménye, Bús nemzeted zokogva esd. Nyújtsd irgalom- karod feléje, Botlásiért óh, meg ne vesd! Mi lesz belőlünk, hogyha elhagysz? Bús árvaságunk sírba hervaszt. Minden reményünk csak Te vagy! Ó, Szűzanyánk, Szent Szűzanyánk, Ó, el ne hagyj!”