Jézus csodái 37. - Add vissza fiát az anyjának! 2.

Add vissza fiát az anyjának!

A Holt-tenger vidékén fekvő Engaddiban jól fogadják Jézust. Példabeszédet mond nekik a pálmamagról és meggyógyítja a zsinagógafőnök megvakult és gyengeelméjűvé vált feleségét. (P 6,241-244)

Utána Ábrahám, a zsinagógafőnök elvezeti Őt a hegyekben rejtőző leprás fiához:

Az út a Holt-tengert szegélyező dombok tetején vezet, amelynek oldalában, barlangszerű hasadékok vannak.

– Ábrahám, a főút lentebb vezet. Miért kezdesz újra fölfelé menni, s így megnyújtod az utat ezzel a járhatatlan ösvénnyel? – figyelmezteti őt az egyik Engaddiból való ember.

– Meg kell mutatnom valamit a Messiásnak, és meg akarom kérni, tegyen még valamit, hogy odatehessük a velünk már eddig művelt jótéteményeihez. De ha fáradtak vagytok, térjetek haza, vagy várjatok meg itt! Majd egyedül megyek – válaszolja az öreg zsinagógafőnök, és lihegve, bicegve siet fölfelé, a nehezen járható, meredek ösvényen.

– Ó, nem! Veled megyünk! De fáj látnunk kínodat. Kimerül a szíved...

– Ó, az nem az ösvénytől van!... Egészen mástól! Egy kard okozza, amely szívemben forgolódik... meg egy reménytől, amely dagasztja szívemet. Jöjjetek, fiaim, és majd megtudjátok, mennyi fájdalom, mennyi fájdalom volt annak szívében, aki minden fájdalmatokban megvigasztalt titeket! Mennyi... nem csüggedés, az nem, de... elfogadása annak, hogy ne ámítsam magamat, hiszen úgysem lesz többé örömöm. Ez volt abban az emberben, aki titeket mindig arra buzdított: reméljetek az Úrban, aki mindent megtehet... Azt tanítottam nektek: higgyetek a Messiásban... Emlékeztek, ugye, hogy amikor már megtehettem anélkül, hogy neki bajt okozhattam volna, milyen határozottsággal beszéltem Róla? Ti azt mondtátok: „Nos, és Heródes mészárlása?” Hát igen! Ez nagy tüske volt szívemben! De egész valómmal kapaszkodtam a reménybe... Így beszéltem: „Ha Isten három emberhez – akik nem is tartoztak Izrael népéhez – elküldte a csillagot, hogy elhívja őket a Gyermek Messiás imádására, a csillaggal pedig elvezette őket az egyszerű házhoz, amelyről mit sem tudtak Izrael rabbijai, papi fejedelmei és írástudói, ha egy álommal figyelmeztette őket, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, s ezáltal mentsék meg a Gyermeket, akkor – fokozott erővel – nem figyelmeztette volna-e apját és Édesanyját, hogy meneküljenek el, s így mentsék meg Isten és az ember reménységét?

És megmenekülésében való hitem csak erősödött, hiába támadta az emberi kételkedés és mások szava. És amikor... s amikor rám zúdult az egy apa számára legnagyobb fájdalom... amikor egy sírboltba kellett vezetnem az élőt... és azt mondanom neki... és azt mondanom neki... „Maradj itt, amíg életed tart... és gondolj arra, hogy ha anyai simogatások utáni vágyad vagy más ok arra késztetne, hogy a házak felé menj, meg kellene téged átkoznom, elsőként kellene lesújtanom rád, és oda száműznöm téged, ahol többé még az én vigasztalan szeretetem sem tudna neked segítséget nyújtani”, amikor ezt meg kellett tennem... akkor még erősebben kapaszkodtam az Istenbe vetett hitbe, a Szabadítóba, a Megmentőbe, és így beszéltem magamhoz és fiamhoz... leprás fiamhoz... értitek? Leprás volt... így beszéltem: „Hajtsuk meg fejünket az Úr akarata előtt, és higgyünk Messiásában! Én Ábrahám... te a betegségtől, és nem tűztől feláldozott Izsák, ajánljuk fel fájdalmunkat, hogy kiérdemeljük a csodát...” És minden hónapban, minden holdhónap első napjának ünnepén... amikor titokban idejöttem, megrakva ennivalóval... ruhákkal... szeretettel... s ezeket mind gyermekemtől messzire kellett leraknom... mert vissza kellett térnem hozzátok... gyermekeim... és megvakult hitvesemhez, elborult elméjű hitvesemhez, akit az iszonyú fájdalom tett vakká és gyengeelméjűvé... vissza kellett térnem gyermekeim nélkül maradt házamba... ahol már hiányzott a kölcsönösen tudatos szeretetnek a békéje... a zsinagógámba, és beszélnem nektek Istenről... magasztos fölségéről... a világban széthintett szépségeiről... holott magam előtt fiúgyermekem összeroncsolt alakját láttam... és még védelmére sem kelhettem, amikor hallottam a reá szórt zúgolódó szavakat, amelyekkel őt hálátlannak, vagy otthonról elszökött gonosztevőnek mondták... és minden hónapban, mint mondtam, amikor ezt az apai zarándoklatot végeztem élő fiam sírjához, szíve bátorítására azt mondtam neki: „Él a Messiás! El fog jönni. Meggyógyít téged...”

A múlt évben, húsvétkor, Jeruzsálemben, amikor téged kerestelek azon rövid idő alatt, amikor távol voltam vak feleségemtől, ezt mondták nekem: „Valóban él. Tegnap itt volt. Leprásokat is meggyógyított. Gyógyítva, vigasztalva, tanítva járja be egész Palesztinát.” Ó, oly fürgén tértem haza, hogy menyegzőjére siető ifjúnak tűntem! Meg sem pihentem Engaddiban, hanem egyenesen idejöttem, szólítottam fiamat, fiúgyermekemet, haldokló magzatomat, és ezt mondtam neki: „Ő el fog jönni!”

Uram... Te mindenféle jót műveltél városunkban. Úgy távozol, hogy senkit sem hagytál betegen... Még fáinkat és állatainkat is megáldottad... És nem akarnád... Meggyógyítottad feleségemet... de méhének magzatán nem könyörülsz meg?.. Egy fiút az anyjának! Add vissza a fiát az anyjának, te, minden kegyelmek Anyjának tökéletes Fia! Édesanyád nevében, könyörülj meg rajtam, rajtunk!...

Mindenki együtt sír az öreggel, akinek szavai oly nagy hatást tettek rájuk, és annyira megindították szívüket.

Jézus karjába zárja a zokogó öreget, ezt mondva:

– Ne sírj tovább! Menjünk Elizeusodhoz! Hited, igazságszereteted, reményed megérdemli ezt és még többet is. Ne sírj, apa! Ne késlekedjünk tovább! Szabadítsunk meg egy teremtést a szörnyűségtől!

– Lemenőben a hold. Nehéz a keskeny út. Nem várhatnánk be a hajnalt?

– Nem. Sűrűn állnak körülöttünk gyantás fák. Törjetek róluk ágakat, gyújtsátok meg, és menjünk! – parancsolja Jézus.

Mennek tovább, fölfelé egy keskeny, nehezen járható ösvényen. Olyan ez, mint valami vízvájta, kiszáradt meder. A fáklyák füstölögve, vörösen pattognak, és nagy gyantaszagot árasztanak a levegőben.

Egy szűknyílású barlangüreg – amelyet szinte elrejtenek egy patak partján nőtt, dúslevelű nagy bokrok – tűnik fel egy keskeny sík lejtőn túl. Ezt a sík részt egy repedés szeli ketté, és ebbe ömlik a forrás vize.

– Ott van Elizeus, évek óta... a halálra vagy Isten kegyelmére várakozva... – mondja az öreg halkan, a barlangra mutatva.

– Szólítsd gyermekedet! Bátorítsad! Hogy ne féljen, hanem bízzék.

Ábrahám hangosan szólítja:

– Elízeus! Elízeus! Fiam! – Majd megismétli a kiáltást, de remeg a félelemtől, mert csak a csend válaszol.

– Talán meghalt? – mondják néhányan.

– Nem! Halott, most, nem! A gyötrelem végén! Egyetlen öröm nélkül? Nem! Ó, a fiúgyermekem! – nyögi az apa.

– Ne sírj! Szólítsd újra!

– Elízeus! Elízeus! Miért nem válaszolsz a...

– Apa! Apám! Hogyhogy a megszokott időn kívül jössz? Talán meghalt anyám, és jössz, hogy... – a hang, előbb távolról, most közelebbről hallatszik. Egy kísértet tolja félre a bejáratot rejtő ágakat, egy iszonyatos rémalak, egy csontváz, félmeztelen, roncs, aki – mihelyt megpillantja a sok embert fáklyákkal és botokkal – ki tudja, mire gondol, és hátrálva így kiált:

– Apám! Miért árultál el? Én soha ki nem mozdultam innen... Miért hozod rám a megkövezőket?! – A hang távolodik, a jelenségből csak himbálózó ágak maradnak meg emlékül.

– Bátorítsd! Mondd meg neki, hogy a Szabadító van itt! – buzdítja őt Jézus.

Csakhogy az embernek már elfogyott az ereje... Keservesen sír... Maga Jézus szólal meg:

– Ábrahám és a mennyei Atya gyermeke, hallgass ide! Beteljesedik, amit igazlelkű apád jövendölt meg neked. Itt van a Szabadító, és ővele vannak barátaid Engaddiból és a Messiás apostolai. Eljöttek, hogy feltámadásodnak örvendezzenek. Gyere ki, félelem nélkül! Jöjj előre a földhasadékig! Én is oda megyek, és megérintelek, te pedig megtisztulsz. Jöjj, ne félj az Úrtól, aki szeret téged!

Az ágak újra félrehajlanak, és a leprás ijedten néz ki. Nézi Jézust, ezt a fehér alakot, aki a sima lejtő füvén lépked, s aki megáll a földhasadék szélén... Nézi a többieket... de főleg öreg apját, aki szinte megbabonázva követi Jézust, előrenyújtott karral, szemét pedig leprás fiára meresztve. A fiú jön, előre. Lábsebei miatt erősen sántít, karjait széttárja, a szétroncsolódott kézfejekkel... Jön, szemben Jézussal... Nézi... Jézus pedig előrenyújtja két gyönyörű kezét, szemét az égre emeli, magába gyűjti, magába gyűjteni látszik a végtelen sok csillag minden fényét, és mintha kiárasztaná magából azok kristálytiszta fényét a tisztátalan, gennyes, lógó húscafatokra, amelyeket a fáklyák – minthogy lóbálják őket, hogy több fényt árasszanak – még irtózatosabbaknak mutatnak az égő faágak vörös fényénél.

Jézus a földhasadék fölé hajol. Ujjai hegyével megérinti a leprás ujjak hegyét, és azt mondja:

– Akarom! – Leírhatatlan szépségű a mosolya. Még kétszer megismétli: – Akarom! – Imádkozik, és parancsol ezzel a szóval...

Majd eltávolodik, egy lépést hátrál, kereszt alakban széttárt karral, és ezt mondja:

– És amikor majd elvégezted a tisztulási szertartást, prédikálj az Úrról, mert jó izraelita és jó gyermek voltál. Legyen feleséged, és legyenek gyermekeid, és neveld őket az Úrnak! Íme, semmivé vált keserves keserűséged. Áldd érte Istent, és légy boldog!

Majd megfordul, és így szól:

– Ti, fáklyások! Jöjjetek előre, és lássátok, mit tehet az Úr azokért, akik megérdemlik!

Leengedi karjait, amelyek – széttárva és köpenyével födve – eddig megakadályozták a leprás látását, és félreáll.

Először az öreg kiált fel, aki Jézus mögött térdelt:

– Fiam! Fiam! Fiam, amilyen húszéves korodban voltál! Szép, mint akkor! Egészséges, mint akkor! Szép, ó, szebb, mint akkor!... Ó, egy deszkát, egy faágat, valamit, hogy átmehessek hozzád!... – és már neki akar lendülni.

Jézus azonban visszatartja:

– Nem! Az öröm ne tegyen törvényszegővé! Neki előbb el kell végeznie a tisztulási szertartást! Csak nézd őt! Csókold meg szemeddel és szíveddel. Légy most is olyan erős, mint voltál, annyi éven át. És légy boldog...

Ez valóban teljes csoda. Nemcsak gyógyulás, hanem helyreállítása annak, amit a betegség tönkretett, és a negyven év körüli ember olyan ép, mintha soha semmi baja sem lett volna. Csak nagy soványsága maradt meg, ami nem mindennapi, természetfölötti szépséget ad aszkétikus megjelenésének. Két karját lengeti, letérdel, áldást mond... Nem tudja, mit tegyen, hogy kifejezze köszönetét Jézusnak. Végre virágokat pillant meg a fűben, leszedi, megcsókolja, és átdobja a hasadékon a Szabadító lábához.

– Menjünk! Ti engaddibeliek, maradjatok zsinagógafőnökötökkel! Mi megyünk tovább Maszada felé.

– De nem ismeritek az utat... Nem lehet látni...

– Ismerem, tudom az utat. Mindent ismerek! A föld és a szívek útjait, amelyeken Isten és Isten Ellensége jár, és látom, ki fogadja be ezt vagy azt. Éljetek! Az én békémmel éljetek! Nemsokára kivilágosodik, és hajnalig majd égő faágakkal világítunk. Ábrahám, jöjj, hadd adjak búcsúcsókot! Az Úr legyen mindig veled, tieiddel és jó városoddal, mint eddig is volt.

– Nem jössz oda többé vissza, Uram? Hogy lásd boldog otthonomat?

– Nem. Utam végcéljához közeledik. De az égben velem leszel, tieid pedig veled. Szeressetek engem, a kicsiket pedig neveljétek Krisztus hitében... Isten legyen mindnyájatokkal! Béke és áldás minden jelenlevőnek és családjaiknak. Békesség veled, Elízeus! Légy tökéletes, hálából az Úr iránt! Jöjjetek, ti, apostolaim...

(6-646)