2011. június 19., vasárnap

Szentháromság vasárnapja


Szentháromság vasárnapja


Ravennai Szent Romuáld apát emléknapja


Pünkösd utáni első vasárnap emlékezete


Áldott legyen az Atyaisten,

És Isten egyszülött Fia,

Valamint a Szentlélek,

Mert irgalmasságot gyakorolt velünk.


Könyörögjünk!

Mennyei Atyánk, te elküldted a világba Fiadat, az igazság Igéjét és a megszentelő Szentlelket, és ezzel kinyilatkoztattad belső életed csodálatos titkát. Add, hogy az igaz hit megvallásával, a Szentháromság dicsőségével megismerjük, és fölséges hatalmú egy Istent imádjuk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Non enim misit Deus Filium suum in mundum, ut judicet mundum.”

(János 3, 17ab.)

„Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot.” Jelenti ki a mi Urunk, Jézus Krisztus Nikodémusnak, de úgy, hogy ne csak az hallja meg szavait, hanem, hogy meghallja az evangélista Szent János apostol is, hogy később az papírra vesse ezeket a szavakat, és ezekről a papírokról még mi két ezer évvel később élő keresztény katolikus hívek is olvashassuk, hallgathassuk, magyarázhassuk. Hogy-e szavak ünnepet hozzanak a hétköznapjainkba, ünnepet és szeretetett hozzanak családjainkba, lelkeinkbe. Testvéreim, megváltásunk misztériumait végig megünnepeltük. A kegyelem ezek által újra szívünkbe szállt, megerősödött és gyarapodott. Most az évközi, nyári időben kezdődik a nyugodt növekedés és érés, a kipróbálás és a megpróbáltatás ideje. Ez tart egész nyáron és őszön át. És valóban, erre a két évszakra gondolva, két észrevétlenül egymásba olvadó részre tudjuk osztani ezt az időt. A fordulópont majd a Pünkösd utáni 18. vasárnap. Az ez előtti időszak inkább visszatekint a múltba, a Húsvét ünnepére és a kegyelmekre, amelyeket hozott. Az utána jövő viszont már előretekint, és Krisztus eljövetelére készül maga is, és erre készít fel minket is. A vasárnapok misztérium ünnepe kegyelmi hatásában jelenlevő valósággá teszi az üdvösség azon tényét, amelyre elsősorban irányul. Jézus Krisztus, az Úr, az égben trónol, az Egyház azonban itt maradt a földön, és várja az Ő visszatérését. Ebből a tényből és ennek következményéből fakad ennek az egész időnek a hangulata. És ez a hála: ezért a megváltásért „hálát adva”, azaz „Eucharisztiát tartva” tekintenek az Egyház tagjai Jézus Krisztusra. Örömmel gondolnak Húsvétra, mely nekik a megváltást, Jézus Krisztusnak pedig a dicsőséget hozta. A hívők számára minden vasárnap új Húsvét. Ezért a régi időben vasárnap, a feltámadás napján, csak állva imádkoztak. Ennek nyoma még, hogy vasárnap a Mária-antifonát és az Úrangyalát állva imádkozzuk. Vasárnap a szenteltvízzel való meghintés keresztségünkről és a mi lelki feltámadásunkról való megemlékezés. De földi életünk, az időben való járásunk, „távol az Úrtól” e Krisztus-ellenes világban az Egyház számára szenvedést, üldözést és az üdvösség ellenségeivel való harcot hozza magával. És a belsőbe, a hívők szívébe is be akar hatolni a világ lelke, és valóban talál is utat oda. Ebből fakad a vágy, a forró kívánság: szabadulni, megváltva lenni ettől a fáradságtól, ettől a harctól. Vágyakozással telítve néz a liturgiában a hívő lélek Jézus Krisztus eljövetele elé, aki ezt a megváltást hozza. Oly szívesen időzne Jézus Krisztusnál, fejénél és vőlegényénél, a megdicsőülésben. Ez a liturgia másik nagy érzelme ebben az időben. Az Egyház a Pünkösd utáni vasárnapokon a frissen rügyező élet zöld színébe öltözik. Az Egyház magasztos küldetését a Pünkösd utáni időben a Szentlélek Úristen csendes működésének megfelelően tölti be, minden nagyobb változatosság és minden különösebb ünnepi fény nélkül. A vasárnapi evangéliumok, a Szent Pál leveleiből vett olvasmányok legnagyobb része, de különösen a forma és gondolatmélység tekintetében utolérhetetlen oratiók, a közös imádságok juttatják kifejezésre, amire a léleknek az üdvösség szempontjából szüksége van, és amit Istentől kell és szabad remélnie: a bocsánatot, a kegyelmet, az Istennel való egyesülés boldogságát. Mindezeket azonban a Szentlélek Isten működése adja meg nekünk addig a napig, amíg az Úr, mint ítélőbíró eljön, hogy megítélje az embereket, jókra és rosszakra, kiválasztottakra és átkozottakra ossza szét. Azért lesz a Pünkösd utáni idő utolsó vasárnapjain az evangélium tárgya az általános utolsó ítélet, amely az egész egyházi évnek méltó és jelentőségteljes befejezését adja. Az egész egyházi év szent idejével és ünnepeinek misztériumával újra megjeleníti előttünk Jézus Krisztus életét, kiváltképp megváltói működését. Jézus Krisztus ma is él Egyházában és az Egyház által mi bennünk. Azért lelki szemeinket állandóan rá kell irányítanunk, amikor az Egyház vezetésével a liturgikus évet átéljük. Ma Krisztusban szeretett Testvéreim, a Szentlélek Isten eljövetele után a három legnagyobb titkot ünnepli az Egyház: a Szentháromság, az Oltáriszentség és Jézus Szent Szíve titkát. Kérjük a Szentlélek Isten megvilágosító kegyelmét, hogy e nagy titkok előtt leborulva, hittel szívünkbe fogadhassuk. Az egész liturgia célja a Szentháromság dicsérete. Ezért kezdünk minden imádságot az Atyának, a Fiúnak, a Szentléleknek nevében és ezért fejezzük be azzal, hogy „Dicsőség az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek”. A szentmisében a Kyrie, a Glória, a Credo, a Sanctus, az imádságok befejezése: mind a Szentháromság dicsérete. Öntudatosítsuk magunkban a mai napon a liturgiának ezt a nagy tanítását és alakítsuk úgy lelki életünket, hogy ez a Szentháromság nagy dicsérete legyen. Bár minden szentmise a Szentháromság tisztelete, a hívő lélek áhítata még is külön ünnepet keresett. Ennek nyomai a X. századig nyúlnak. Érdekessége a magyarok vonatkozásából ennek az ünnepnek, hogy a pápák sokáig vonakodtak, hogy külön ünneppel is megszenteljék, hiszen a hittitok magasztalása minden nap, minden istentiszteleten, minden imádságban előfordul. Hazánkban már Kálmán király elrendelte éppen a mai időpontban a Szentháromság ünnepének megülését. Ez azt jelenti, hogy nálunk kétszáz évvel korábban ünnepeltük ezeket a titkokat. De azért csak XXII. János pápa alatt lett az 1334. évben az egész Egyházra kötelező az Ünnep megülése; még pedig a pünkösd utáni első vasárnapon. A külön prefáció szerzőjének I. Pelagius pápát (555-560) tartják és először nem prefáció volt, hanem csak ezen titok hitvallási formulája. XIII. Kelemen (1758-69) minden vasárnapra ezt rendelte el, hacsak nincs az ünnepkörnek megfelelően más prefációja a misének.

A Szentháromság ábrázolása a liturgikus művészetben többféle: Az egyik szerint az Atyaisten és Fiúisten papi öltözetben, az Atya, mint aggastyán, kezében a földgömbbel, a Fiú életének virágkorában, a kereszttel, trónon ülnek és kettőjük fölött a Szentlélekisten lebeg galamb alakjában. Másik ábrázolás szerint az Atyaisten, mint aggastyán, ölében tartja mindkét kézzel a keresztet, melyen isteni Fia függ és keblén, vagy pedig feje fölött a Szentlélek lebeg galamb képében, kiterjesztett szárnyakkal. Néha a Szentlelket a másik két személyhez hasonlóan, mint embert ábrázolják, mégis leggyakrabban galamb jelképében. Egykor a galamb hirdette ugyanis Noénak a vízözön után a béke olajágával Isten kiengesztelődését. És a Szentlélek is az engesztelés és béke szelleme. Nagyon elterjedt jelképe a Szentháromságnak az egyenlő oldalú háromszög is, melynek középpontjába egy szemet festenek, emlékeztetőül, hogy Isten mindenütt jelen van és mindentudó. Vagy pedig ez a héber szó áll benn: «Jáhve» – t. i. «Én vagyok, aki vagyok» és Isten örökkévalóságára emlékeztet. Ezen az ünnepen és életünk minden napján vegyük körül élő hittel és valljuk meg nyíltan a háromszemélyű egy Isten titkát. Erre szolgál a doxológia: «Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek. Miképpen volt kezdetben és van most és lesz mindig, mindörökké örökkön.» és a keresztvetés. Tudnunk kell, hogy minden áldást és kegyelmet a Szentháromság nevében nyerünk, és ezért hálás szeretettel emlékezünk meg a jótéteményekről, melyeket nekünk a három isteni személy juttatott. „Isten nem csodálatos magányban él, elsősorban az élet kifogyhatatlan forrása, amely szüntelenül ajándékozza magát és szól hozzánk” – XVI. Benedek korábban elhangzott szavai az ünnepről rámutatnak a Szentháromság legmélyebb titkára. „Mindenben, ami létezik, bele van vésve a Szentháromság »neve«, mert minden a szeretetből származik, afelé tart és a szeretettől hajtva mozog” – mondta a Szentatya. Egy alkalommal Testvéreim, Nagy Ádám képeiből nyílt kiállítás a Szombathelyi képtárban. Összegyűjtött vallásos munkái előtt a szüntelen függést tudatosítjuk − Isten szeretetén. A szemlélődő szem tárja fel a legérzékenyebb függést. Szemünk és Isten jelenléte, a Valóság között − a legérzékenyebb, „láthatatlan” híd feszül. Nem tudatosítjuk, de minden pillantásunk olyan szál, melyen életünk egésze (a szemünkben hordozott világgal) függ Isten szeretetén. Ez a Kozmosz középpontja. Ezt meséli el a chartesi székesegyház minden irányt egybe gyűjtő Rózsa-ablaka „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen . Ez az evangéliumi sor a létezés tengelye. Olyan, mint tenyérben az életvonal. Minden élet reá fűződik fel. A megváltó kereszten az Áldozat egeket megnyitó nehézkedése. A fájdalmas Piéta, Mária karjaiban: kiontott életű gyermeke némaságának súlya. Ám ugyanígy az élet, a növekedés nehézkedései is e köré az élet-tengelyből szövődnek. A Kisdedet szoptató Mária; minden anyja emlőin csüggő gyermek. „Mert az Isten azért nem küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön a világ általa”. Ezt a szentháromságos életvonalat kell végigsimítanunk egymás kezében. Ekkor lesz béke a Földön; békesség közöttünk. Népek kell, hogy megnyissák a népek kezeit; ember az ellenségét; közösségek az általuk belakott és megbántott természet tenyerét. Ez a Szentháromságon való függés megtapasztalása. Különben, Heidegger szavaival: az ember úgy hozza létre környező világát, hogy abban nem lehetséges magát újra felismernie. Ezt a „faktikus életet” nevezi zuhanásnak. Az Istent nem hordozó, őt kizáró élet − maga válik eséssé, anélkül, hogy észlelnénk. „Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, az már ítélet alatt van, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében”. Testvéreim nagyon fontos, hogy ezzel a Szentháromságos lelkülettel készüljünk a közelgő nagy ünnepünkre a Szent Vér búcsúra, amely idén egyben Egyház megyei zarándoklat is lesz, amelynek keretén belül legalább ötven papot várunk a Klastrom-hegyre, a hívek száma pedig elérheti a több ezret is. Ez nem kis feladatot fog ránk, hívekre hárítani, amelyre időben kell készülnünk. Ennek az ünnepi készülődésnek akár szlogenje, mottója is lehetne a mai elmélkedésünk fő sora: „Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot.” Pláne nem azért teremtett bennünket is, hogy elítéljük embertársainkat, vagy magát az Istent, Egyszülött Fiát, vagy akár a Szentlelket. Ha e hármasságot méltóképpen a szívünkbe tudjuk fogadni, akkor életünk nemcsak harmonikus lesz, hanem boldog is. Ezt kívánom nektek a mai ünnepen!


Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, e szentség vétele, és az örökkévaló, egy és oszthatatlan Szentháromság megváltása szolgáljon testünk-lelkünk üdvösségére. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!