Ferenc
pápa harmadik elmélkedése a papoknak: Krisztus jó illata és irgalmasságának
világossága
Június
1. és 3. között zajlott Rómában a papok és szeminaristák szentévi találkozója,
amelyre több mint hatezren érkeztek. Ferenc pápa június 2-án a Szent
Pál-bazilikában tartotta számukra harmadik elmélkedését, amelynek magyar nyelvű
fordítását teljes egészében közöljük.
Reméljük,
hogy az Úr megadja, amit az imában kértünk tőle: utánozni Jézus türelmének
példáját, és türelemmel felülemelkedni a nehézségeken.
Ennek
a harmadik elmélkedésnek a címe: „Krisztus jó illata és irgalmasságának
világossága.” Harmadik találkozónkon azt ajánlom, hogy az irgalmasság
cselekedeteiről elmélkedjünk: kiválasztjuk valamelyiket, amelyikről úgy
érezzük, szorosabban kapcsolódik karizmánkhoz, de szemléljük őket együttesen
is, nézzük őket Szűz Mária irgalmas szemével, amely segít felfedeznünk „a
fogytán lévő bort”, és arra bátorít, hogy „megtegyük mindazt, amit Jézus mond
majd nekünk” (vö. Jn 2,1–12), hogy irgalmassága végbevigye azokat a csodákat,
amelyekre népünknek szüksége van.
Az
irgalmasság cselekedetei szoros kapcsolatban állnak a „lelki érzékekkel”.
Imádságunkban kérjük a kegyelmet, hogy úgy „érezzük és ízleljük” az
evangéliumot, hogy az érzékennyé tegyen minket az életre. Ha a Lélek működik
bennünk, ha Jézus vezet minket, akkor az irgalmasság szemével már messziről
megláthatjuk azt, aki az út szélén a földön fekszik, meghallhatjuk Bartimeus
kiáltását, úgy érezhetünk, ahogyan az Úr megérezte a ruhája szegélyét félénken,
mégis határozottan megérintő vérfolyásos asszonyt, kérhetjük azt a kegyelmet,
hogy ízlelhessük ővele együtt a kereszten minden megfeszített ember epéjének
keserűségét, hogy érezhessük a nyomornak azt az erős szagát – tábori
kórházakban, emberekkel teli vonatokon és bárkákon –; azt a szagot, amelyet az
irgalmasság olaja nem vesz el, de a vele való megkenés lehetővé teszi, hogy
remény ébredjen.
Az
irgalmasság cselekedeteiről szóló részben a Katolikus Egyház katekizmusa
elbeszéli, hogy amikor Limai Szent Rózának az anyja szemrehányást tett neki
amiatt, hogy a házba szegényeket és betegeket fogadott be, ő habozás nélkül így
válaszolt: „Amikor a szegényeknek és a betegeknek szolgálunk, Krisztus jó
illata vagyunk” (2449. pont). Krisztusnak ez a jó illata – a szegényekkel való
törődés – az egyház jellegzetessége, és mindig is az volt. Pál ebben foglalja
össze az „oszlopokkal” való találkozását, ahogyan ő hívta őket, Pétert, Jakabot
és Jánost. Ők „csak azt kérték, hogy emlékezzünk meg a szegényekről” (Gal
2,10). Ez eszembe juttat egy jelenetet, amelyet már említettem néhányszor:
amikor megválasztottak pápának, de még folytatódott a szavazatok
összeszámlálása, odahajolt hozzám ez egyik bíboros testvérem, átölelt, és azt
súgta: „Ne feledkezz el a szegényekről!” Ez volt az első üzenet, amelyet az Úr
eljuttatott hozzám abban a pillanatban. A katekizmus azt is mondja, szuggesztív
módon, hogy „azok, akikre ránehezedik az emberi nyomorúság, különleges
szeretetben részesülnek az egyház részéről, mely a kezdetektől fogva – sok
tagjának mulasztása ellenére – sem szűnik meg azon munkálkodni, hogy könnyítsen
terheiken, védelmezze és felszabadítsa őket” (2448. pont). És ezt ideológiák
nélkül, csak az evangélium erejével!
Az
egyházban sok nem annyira jó dolgot tettünk és teszünk, sok a bűnünk is, de
ebben a szegények szolgálatában az irgalmasság cselekedeteivel, egyházként
mindig követtük a Lelket, és szentjeink ebben nagyon leleményesek és hatékonyak
voltak. A szegények iránti szeretet volt a jel, a fény, amely az embereket az
Atya dicsőítésére indítja. Az emberek értékelik ezt, a papot, aki gondját
viseli a szegényeknek, a betegeknek, aki megbocsátja a bűnöket, aki türelemmel
tanít és figyelmeztet… Népünk sok hibát megbocsát a papoknak, csak azt nem, ha
pénzsóvárak. A nép azt nem bocsátja meg. Nem annyira önmagában a gazdagságért,
hanem mert a pénz miatt elveszítjük az irgalmasság gazdagságát. Népünk
„kiszagolja”, mely bűnök súlyosak a pásztorra nézve, amelyek tönkreteszik
szolgálatát, mert funkcionáriussá, vagy – ami rosszabb – bérmunkássá teszik őt,
és melyek azok a bűnök, amelyek, nem mondanám, hogy másodlagosak – mert nem
tudom, teológiailag lehet-e ilyet mondani –, de olyan bűnök, amelyeket el lehet
tűrni, lehet hordozni, mint keresztet, míg az Úr végül meg nem tisztítja őket,
ahogyan a konkollyal teszi majd. Az viszont, ami vét az irgalmasság ellen, az
egy alapvető ellentmondás. Vét az üdvösség dinamizmusával szemben, Krisztussal
szemben, „aki szegénnyé lett, hogy szegénysége által gazdaggá tegyen minket”
(vö. 2Kor 8,9). És ez azért van így, mert az irgalmasság úgy gyógyít, hogy
„elveszít valamit önmagából”: szívünk egy darabja ott marad a sérült
személynél; életünk egy időszakaszát, amikor szerettünk volna valamit csinálni,
elveszítjük, amikor odaajándékozzuk másoknak az irgalmasság egyik
cselekedetével.
Ezért
nem arról van itt szó, hogy Isten legyen hozzám irgalmas valamely
hiányosságomért, mintha egyébként pedig elegendő lennék önmagamnak, vagy hogy
időnként hajtsak végre egy különleges irgalmas tettet egy rászoruló érekében. A
kegyelem, amelyet ebben az imában kérünk, az, hogy engedjük, hogy Isten
irgalmat gyakoroljon velünk életünk minden területén, és hogy irgalmasak
legyünk másokkal egész cselekvésünkben. Számunkra, papok és püspökök számára,
akik a szentségekkel dolgozunk – keresztelünk, bérmálunk, gyóntatunk, misézünk
–, az irgalmasság annak módja, hogy Isten népének egész életét „szentséggé”
alakítsuk. Irgalmasnak lenni nemcsak az egyik létmód, hanem a
létmód! Nincs másik lehetőség arra, hogy papok legyünk! Brochero plébános
azt mondta: „A pap, aki nem érez együtt mélyen a bűnösökkel, az csak fél pap.
Ezek a megáldott rongyok, melyeket magamon hordok, nem ezek tesznek pappá; ha
szívemben nem hordok szeretetet, még keresztény sem vagyok.”
Meglátni
azt, ami hiányzik, hogy azonnal segíthessünk, de még jobb előre gondoskodni –
ez az, ami egy apának/atyának a tekintetét jellemzi. Ez a papi tekintet – annak
tekintete, aki az anyaegyház ölén az apa szerepét betölti – az, ami segít, hogy
az embereket az irgalmasság szemüvegén keresztül lássuk, ez az, aminek az
ápolását már a szemináriumtól kezdve tanítani kell, és ennek kell táplálnia
minden lelkipásztori tervet. Kívánjunk és kérjünk az Úrtól olyan tekintetet,
amely megtanulja megkülönböztetni az idők jeleit a szerint, hogy „az
irgalmasságnak mely cselekedetei szükségesek ma az embereknek”, hogy érezhessék
és ízlelhessék a történelem Istenét, aki közöttük jár. Mert, amint az Aparecidai
dokumentum mondja, Szent Alberto Hurtadót idézve, „cselekedeteinkben
népünk tudja, hogy megértjük fájdalmát” (386. pont).
Népünk
megértésének az a bizonyítéka, hogy az irgalmasság cselekedeteiben, melyeket
végzünk, mindig Isten áldása kísér minket, az emberek pedig segítenek nekünk,
együttműködnek velünk. De nem ez a helyzet másfajta terveinkkel, amelyek
időnként működnek, máskor meg nem. Akadnak, akik nem jönnek rá, miért nem
működik egy terv, valahogy mindig kiagyalnak egy újabb, nem lehet tudni,
hányadik lelkipásztori tervet, amikor egyszerűen ki lehetne jelenteni: nem
működik, mert hiányzik belőle az irgalmasság, és nem is kellene a részletekbe
belemenni. Nincs rajta áldás, mert hiányzik belőle az irgalmasság. Hiányzik
belőle az az irgalom, amely inkább tartozik egy tábori kórházhoz, mint egy
luxusklinikához, az az irgalom, amely értékel valami kis jót, és ezzel
előkészíti a talajt ahhoz, hogy az illető majd találkozzon Istennel, és nem
elriasztja őt éles kritikával… Ajánlok nektek egy imát a házasságtörő, de
bocsánatot nyert asszonnyal (vö. Jn 8,3–11), hogy kérjük a kegyelmet, hogy
irgalmasak legyünk a gyóntatószékben, utána pedig egy másik imát az irgalmasság
cselekedeteinek társadalmi dimenziójáról.
Mindig
meghat az az evangéliumi szakasz, amelyben az Úr elé viszik a házasságtörő
asszonyt, és amikor ő nem ítéli el, akkor az Úrban „hiányzott” a törvény iránti
tisztelet; amikor kérték, hogy nyilatkozzon – „meg kell-e követni, vagy nem?”
–, nem mondott semmit, nem alkalmazta a törvényt. Úgy tett, mintha nem értene –
az Úr ebben is mesterünk mindannyiunknak –, másvalamivel jött elő. Így elindult
egy folyamat az asszony szívében, akinek ezekre a szavakra volt szüksége: „Én
sem ítéllek el.” Jézus kinyújtotta kezét, felsegítette, s ez lehetővé tette
számára, hogy találkozzon egy végtelenül kedves tekintettel, amely
megváltoztatta szívét. Az Úr kinyújtja kezét Jairus lánya felé: „Adjatok neki
enni!” A halott fiú felé, Naimban: „Kelj fel!”, és visszaadta anyjának. És e
bűnös asszony felé: „Állj fel!” Az Úr visszahelyez minket abba a helyzetbe,
amelybe Isten akarta, hogy az ember legyen: talpon, állva, és sosem a földön!
Előfordul, hogy egyszerre fájdalmat és felháborodást érzek, amikor valaki
igyekszik gyorsan megmagyarázni Jézus utolsó parancsát, azt, hogy „ne vétkezz
többé”; és arra használja ezt a mondatot, hogy „megvédje” Jézust, és hogy ne
maradjon meg a tény, hogy áthágta a törvényt. Azt gondolom, hogy a szavak,
amelyeket az Úr használ, egyetlen egységet alkotnak a tetteivel. A tény, hogy
lehajol írni a földre kétszer is, szünetet tartva az előtt, amit mond azoknak,
akik meg akarják kövezni a nőt, és az előtt, amit neki mond, arról az
időtartamról árulkodik, amelyet az Úr magának ad, hogy ítéletet hozzon és
megbocsásson. Ez az idő mindenkit arra kényszerít, hogy magába tekintsen, és
eléri, hogy azok, akik ítélkeznek, visszavonuljanak.
A
nővel folytatott beszélgetésében az Úr más tereket nyit: egyik a nem ítélkezés
tere. Az evangélium kiemeli ezt a teret, amely szabadon maradt. Jézus
tekintetére irányít minket, és azt mondja, hogy Jézus „senkit sem lát maga
körül, egyedül az asszonyt”. Aztán maga Jézus mondja az asszonynak, hogy nézzen
szét maga körül: „Hol vannak azok, akik besoroltak téged?” (Fontos ez a szó,
mert azt fejezi ki, amit annyira visszautasítunk, vagyis hogy beskatulyázzanak
és kifigurázzanak minket.) Miután szólt neki, hogy nézze meg maga körül a mások
ítéletétől szabad teret, azt mondja neki, hogy ő sem árasztja el azt a maga
köveivel: „Én sem ítéllek el.” Abban a pillanatban egy másik szabad teret nyit
előtte: „Menj, és mostantól fogva ne vétkezz többé!” A parancs a jövőre szól,
hogy segítsen előrehaladni, „a szeretetben járni”. Ilyen az irgalmasság
kíméletessége, amely könyörülettel tekint a múltra és bátorít a jövőre. Ez a
„ne vétkezz többé” nem valami nyilvánvaló dolog.
Az Úr
ezt „vele együtt” mondja, segíti az asszonyt szavakba önteni azt, amit ő maga
érez, azt a szabad nemet a bűnre, amely olyan, mint Mária igenje a kegyelemre.
A nem minden ember bűnének gyökerére vonatkozóan mondatik ki. Az asszony
esetében egy társadalmi bűnről volt szó, olyasvalakinek a bűnéről, akihez az
emberek vagy azért közeledtek, hogy vele legyenek, vagy azért, hogy
megkövezzék. Nem volt más közeledési forma ehhez a nőhöz. Ezért az Úr nemcsak
szabaddá teszi előtte az utat, hanem útnak is indítja, hogy ne legyen többé
mások tekintetének „tárgya”, hanem legyen főszereplő. A „ne vétkezz” nemcsak az
erkölcsi oldalt érinti, gondolom, hanem egy olyan bűnre vonatkozik, amely nem
engedi, hogy a saját életét élje. A beteszdai béna férfinak is azt mondja
Jézus: „Ne vétkezz többé” (Jn 5,14); de ezt az embert, aki igazolta magát a
vele történő szomorú dolgokkal, aki áldozatszerepet vett fel – az asszony nem
volt ilyen! –, továbblöki egy kicsit ezzel a mondattal: „nehogy még nagyobb baj
érjen”. Az Úr Jézus kihasználja az ő gondolkodásmódját, azt, amitől fél, hogy
kivezesse bénaságából. A félelemmel mozdítja ki, mondhatjuk. Következésképpen
mindannyiunknak saját bensőjében, egyénileg kell meghallania ezt a „ne vétkezz
többé”-t.
Nagyon
jó ez a kép az Úrról, aki útnak indítja az embereket: ő az az Isten, aki együtt
halad népével, aki viszi előre és kíséri történelmünket. Ezért igen pontosan
meg van határozva a tárgy, amelyre irgalma irányul: ez az irgalom a felé
fordul, ami azt okozza, hogy egy férfi vagy egy nő ne haladjon előre a maga
helyén, szeretteivel, saját ritmusában a felé a cél felé, ahová az Úr hívja. Az
a fájdalom, az a megrendítő, ha valaki elvész, vagy ha lemarad, vagy ha gőgje
miatt hibázik; ha nincs a helyén, mondjuk így; ha nem áll az Úr rendelkezésére,
nincs kész arra a feladatra, amelyet rá akar bízni; ha valaki nem jár
alázatosan az Úr jelenlétében (vö. Mik 6,8), ha nem él szeretetben (vö. Ef
5,2).
A
gyóntatószék tere, ahol az igazság szabaddá tesz minket
Most
pedig térjünk át a gyóntatószék terére, ahol az igazság szabaddá tesz minket.
Térről
volt szó, most nézzük a gyóntatószék terét. A Katolikus Egyház katekizmusa
úgy mutatja be nekünk a gyóntatószéket, mint azt a helyet, ahol az igazság egy
találkozás által szabaddá tesz minket. Így fogalmaz: „Amikor a pap a
bűnbocsánat szentségét kiszolgáltatja, a jó pásztor szolgálatát végzi, aki
keresi az elveszett bárányt; az irgalmas szamaritánusét, aki bekötözi a
sebeket; az atyáét, aki a tékozló fiúra vár és visszatértekor szeretettel
fogadja; az igazságos bíróét, aki személyválogatás nélkül igazságos és irgalmas
ítéletet hoz. Egyszóval a pap Isten bűnös iránti irgalmas szeretetének a jele
és eszköze” (1465. pont). Emlékeztet arra is, hogy „a gyóntató Isten
megbocsátásának nem ura, hanem szolgája. E szentség szolgájának egyesülnie kell
Krisztus szándékával és szeretetével” (1466. pont). Egy találkozás jele és
eszköze. Ez vagyunk mi. Hatékony vonzás egy találkozás felé. Jelnek lenni
azt jelenti, hogy vonzanunk kell, mint amikor valaki jelzéseket ad, hogy
felhívja mások figyelmét. Egy jelnek hitelesnek és világosnak, de legfőképp
érthetőnek kell lennie. Vannak ugyanis olyan jelek, amelyek világosak, de csak
a szakértők számára, ezek semmit sem érnek. Jel és eszköz. Az eszköz élete a
hatékonyságán múlik – használ, vagy nem használ? –, hogy tud-e a valóságra
hatni meghatározott, megfelelő módon. Eszközök vagyunk, ha az emberek
találkoznak az irgalmas Istennel. A mi dolgunk „lehetővé tenni, hogy
találkozzanak”, hogy szemtől szembe álljanak egymással. Hogy aztán ők mit
csinálnak, az az ő dolguk. Van egy tékozló fiú a disznóólban és van egy apa,
aki minden este felmegy a teraszra, hogy megnézze, nem jön-e haza; van egy
elveszett bárány és egy pásztor, aki elindult megkeresni; van egy magára
hagyott sebesült az út szélén és van egy jólelkű szamaritánus. Mi tehát a mi
szolgálatunk? Jelnek és eszköznek lenni, hogy ezek találkozzanak. Lássuk
világosan, hogy mi nem vagyunk sem az apa, sem a pásztor, sem a szamaritánus.
Hanem a másik három mellett vagyunk, mint bűnösök. A mi szolgálatunknak az a
feladata, hogy ennek a találkozásnak a jele és eszköze legyen. Ezért a
Szentlélek területén és szolgálatán belül helyezkedünk el, hiszen ő az, aki
teremti az egyházat, aki létrehozza az egységet, aki mindannyiszor feléleszti a
találkozást. A jelnek és az eszköznek egy másik sajátossága az, hogy ne legyen
autoreferenciális [önmagára utaló], hogy bonyolultam fejezzem ki magam. Senki
sem áll meg a jelnél, miután megértette a dolgot; senki sem áll meg nézni a
csavarhúzót vagy a kalapácsot, hanem a felszerelt festményt nézi. Hasztalan
szolgák vagyunk. Tehát eszközök és jelek, amelyek nagyon hasznosak voltak a
másik kettő számára, akik eggyé váltak egy ölelésben, mint az apa a fiával.
A jel
és az eszköz harmadik jellegzetessége a rendelkezésre állás. Hogy az
eszköz legyen kész a használatra, a jel legyen látható. A jel és az eszköz
lényege az, hogy közvetítők, készségesek. Valószínűleg itt található
ebben az Isten irgalmasságával való találkozásban játszott szerepünknek a
kulcsa. Talán világosabb, ha negatíve fogalmazunk. Szent Ignác arról beszélt,
hogy „ne legyünk akadályok”. Az a jó közvetítő, aki megkönnyíti a dolgokat, és
nem az, aki akadályokat támaszt. Az én földemen élt egy nagyszerű gyóntató,
Cullen atya, aki benn ült a gyóntatószékben, és amikor nem lépett be senki, két
dolgot csinált: bőrlabdákat javítgatott a focizó fiúknak, és egy nagy kínai
szótárt olvasgatott. Hosszú időt töltött ugyanis Kínában, és meg akarta őrizni
nyelvtudását. Azt mondta, hogy amikor az emberek látták, hogy ilyen hasztalan
dolgokkal foglalkozik, mint régi labdákat javítgat, és ilyen hosszú időn
keresztül, és kínai szótárt olvas, azt gondolták: „Nyugodtan odamehetek ehhez a
paphoz beszélni vele egy kicsit, hiszen látszik, hogy semmi dolga sincs.”
Rendelkezésre állt a legfontosabb dolog számára. Volt időbeosztása a gyóntatás
számára, de akkor is ott volt. Nem támasztott akadályt, nem azt a képet
mutatta, mintha mindig nagyon elfoglalt lenne. Itt van a kutya elásva! Az
emberek nem jönnek, ha azt látják, hogy pásztoruk nagyon-nagyon elfoglalt,
mindig vannak teendői.
Mindannyian
ismertünk jó gyóntatókat. Tanulnunk kell jó gyóntatóinktól, azoktól, akikhez
mennek az emberek, akik nem ijesztik el őket, és meghallgatják, amíg a másik
elmeséli, mi történt, ahogyan Jézus tette Nikodémussal. Fontos megértenünk a
gesztusok nyelvét; hogy ne kérjünk olyan dolgokat, amelyek világosan kiderülnek
a gesztusokból. Ha valaki gyónni jön, azért jön, mert bánkódik, vagyis már
jelen van a bűnbánat. És ha jön, akkor azért jön, mert él benne a vágy a
változásra. Legalábbis vágyakozik erre a vágyra, még ha a helyzet lehetetlennek
tetszik is előtte (ad impossibilia nemo tenetur, ahogyan a mondás
tartja, lehetetlenre senki sem kötelezhető). A gesztusok nyelve. Olvastam
korunk egyik szentjének életrajzában, hogy – szegényke – mennyit szenvedett a
háborúban. Volt egy katona, akire éppen kivégzés várt, ő pedig odament hozzá,
hogy meggyóntassa. Világossá vált, hogy ez az ember egy kissé szabados életet
élt, sokat bulizott együtt nőkkel… „Megbántad ezt?” „Nem, annyira szép volt,
atyám!” Ez a szent nem tudta, hogyan oldja meg a helyzetet. Ott volt már a
kivégzőosztag, és akkor azt mondta neki: „Mondd, legalább elszomorít, hogy nem
bánod?” „Azt igen.” „Akkor jól van!” A gyóntató mindig keresi az utat, és a
gesztusok nyelve a lehetőségek nyelve ahhoz, hogy elérkezzünk a ponthoz.
Tanulnunk
kell a jó gyóntatóktól, azoktól, akik tapintatosak a bűnösökkel, és akiknek egy
fél szó is elég, hogy értsenek mindent, ahogyan Jézus a vérfolyásos asszonnyal,
és éppen abban a pillanatban árad ki belőlük a bűnbocsánat ereje. Én olyan
sokat épültem az egyik kúriai bíboroson, akiről eleve azt feltételeztem, hogy
nagyon rideg. És ő, amikor volt egy bűnbánó, akinek volt egy olyan bűne,
amelyet szégyellt kimondani, és elkezdte kifejezni egy vagy két szóval, ő
azonnal értette, miről van szó, és azt mondta: „Menjen csak tovább, értettem,
megértettem!” Félbeszakította, mert megértette. Ez a tapintat! De azok a
gyóntatók – elnézéseteket kérem –, akik folyton csak kérdeznek és kérdeznek…:
„De mondd meg, kérlek…” Vajon azért van szükséged ennyi részletre, hogy
megbocsáss vagy „filmet forgatsz magadnak”? Sokat épültem azon a bíboroson. A
gyónás teljessége nem matematikai kérdés: Hányszor? Hogyan, Hol? Stb.
Előfordul, hogy a szégyenkezés sokkal inkább a számok előtt, mint maga a bűn
előtt van. Ezért engedni kell, hogy megrendüljünk az emberek helyzete előtt,
amely sokszor több dolog keveredése: betegség, bűn, elháríthatatlan akadályok…,
ahogyan Jézus megrendült, amikor látta a tömeget, egész bensőjét átjárta, a
zsigereit, beleit, és ezért gyógyított és gyógyított, akkor is, ha valaki „nem
jól kérte”, mint az a leprás, vagy ha valaki körbejár, mint a szamariai
asszony, aki olyan volt, mint a bíbic, az egyik helyen sipít, de a másik helyen
fészkel. Jézus türelmes volt.
Tanulnunk
kell azoktól a gyóntatóktól, akik elérik, hogy a bűnbánó meghallja a
figyelmeztetést, és egy kis lépést tegyen előre, ahogyan Jézus is, aki adott
egy feladatot, amely elég volt, és meg tudta becsülni azt, aki visszatért
köszönetet mondani, vagy azt, aki még jobbá tudott válni. Jézus azt kérte a
bénától, hogy csomagolja össze a hordágyát, vagy kérette magát egy kicsit a
vakoktól vagy a szír-föníciai asszonytól. Nem érdekelte, ha utána már nem
törődtek vele, mint a béna a beteszdai fürdőnél, vagy ha elmesélték a dolgokat,
amikor pedig meghagyta nekik, hogy nem meséljék el, aztán pedig úgy tűnt,
mintha a leprás ő maga lenne, mert nem tudott bemenni a falvakba, vagy az
ellenségei találtak okot arra, hogy elítéljék. Ő gyógyított, enyhülést és
pihenést nyújtott, a vigasztaló Lélek fuvallatát lélegeztette be az emberekkel.
Amit
most fogok mondani, azt sokszor mondtam már, valaki közületek talán már
hallotta is. Ismertem Buenos Airesben egy kapucinus atyát – ma is él –, aki
fiatalabb nálam, és kiváló gyóntató. Gyóntatószéke előtt mindig sorokban állnak
az emberek, rengetegen, és mindenfélék: egyszerűek, jómódúak, papok,
szerzetesnővérek, hosszú sorokban, és ő egész nap csak gyóntat. Ő egy nagy
megbocsátó! Mindig megtalálja az utat a megbocsátáshoz, és hogy segítse az
embert egy lépést előrehaladni. Ő a Lélek ajándéka. Időnként azonban kétely
ébred benne, hogy túlzásba viszi a megbocsátást. Egyszer, amikor beszélgettünk,
ezzel fordult hozzám: „Időnként ez az aggályom.” Én pedig megkérdeztem tőle:
„Mit teszel, amikor elfog ez az aggály?” „A tabernákulumhoz megyek, ránézek az
Úrra, és azt mondom neki: »Uram, bocsáss meg nekem, ma sokat bocsátottam meg.
De, hogy világos legyen: ez a te bűnöd, mert te voltál, aki rossz példával
jártál előttem!«” Vagyis az irgalmasság jóvá tette a bűnt még több irgalmassággal.
Végül
a gyónás témájában szeretnék két tanácsot adni. Az első, hogy sohase
funkcionáriusként tekintsetek az emberekre, ne csak „eseteket” lássatok bennük,
akiket le kell rázni. Az irgalmasság megszabadít minket attól, hogy úgymond
bíró-funkcionárius papok legyünk, akik, mivel „eseteket” ítélnek meg,
elveszítik érzékenységüket a konkrét személyek és arcok iránt. Emlékszem,
amikor másodéves teológushallgató voltam, elmentem a társaimmal, hogy
meghallgassuk az „audiendas” [gyóntatási] vizsgát, amelyet a harmadévesek
tettek le a papszentelés előtt. Tanulni akartunk egy kicsit, mindig tanul
valamit az ember. Emlékszem, hogy az egyik társamnak feltettek egy kérdést, az
igazságosságról, de iure, de roppant bonyolultat, nagyon mesterkéltet…
Az a fiú pedig nagy alázattal így szólt: „De atyám, ilyen nincs az életben!”
„De van a könyvekben!” Az a „könyvszagú” erkölcs, minden tapasztalat nélkül!
Jézus szabálya ez: „Úgy ítéljetek, ahogyan szeretnétek, hogy felettetek
ítéljenek!” A szerint a belső mérce szerint, amellyel az ember meg tudja
ítélni, hogy méltósággal bánt-e valakivel, figyelembe vett-e vagy rosszul
bánt-e valakivel, segített-e talpra állni… Ez adja a kulcsot mások
megítéléséhez. Figyeljünk fel arra, hogy az Úr bízik ebben a mértékben, amely
ennyire szubjektíven személyes. Nem azért, mintha ez a mérték lenne a
„legjobb”, hanem mert ez őszinte, és ebből kiindulva helyes kapcsolatot lehet
kiépíteni. A másik tanács: ne legyetek kíváncsiak a gyóntatószékben. Utaltam
már rá. Kis Szent Teréz elmeséli, hogy amikor a rábízott novíciák bizalmas
közléseit fogadta, jól odafigyelt arra, hogy ne kérdezősködjön a dolgok további
folyásáról. Nem kutakodott az emberek lelkében (vö. Önéletrajz, a
Gonzagáról nevezett Mária anyának szóló „C” kézirat, XI. fej., 32r). Az irgalmasságnak
az a tulajdonsága, hogy „befed a palástjával”, elfedi a bűnt, hogy ne sértse
meg a másik méltóságát. Szép az a szentírási szakasz Noé fiairól, akik
betakarják ruhájukkal lerészegedett apjuk mezítelenségét (vö. Ter 9,23).
Az
irgalmasság cselekedeteinek társadalmi dimenziója
Most
pedig mondjunk pár szót az irgalmasság cselekedeteinek társadalmi
dimenziójáról.
Lelkigyakorlatos
könyvének végére helyezi Szent Ignác a „szemlélődést a szeretet megszerzésére”,
hogy összekösse azt, amit az imában megélt, a mindennapi élettel. Ez
elgondolkodtat minket arról, hogy a szeretetnek inkább tettekben, mint
szavakban kell megnyilvánulnia. Az ilyen tettek az irgalmasság cselekedetei,
azok, amelyeket az Atya „előre elkészített, hogy azok szerint éljünk” (Ef 2,10),
azok, amelyeket a Lélek sugall mindenkinek a közjóért (vö. 1Kor 12,7). Miközben
hálát adunk az Úrnak a jóságából kapott számtalan jótéteményéért, kérjük a
kegyelmet, hogy el tudjuk vinni minden embernek az irgalmasságot, amely
megmentett minket.
E
társadalmi dimenzió kapcsán azt javaslom, hogy elmélkedjünk az evangéliumok
néhány befejező szakaszán. Ott az Úr maga állítja fel ezt a kapcsolatot a
között, amit kaptunk és a között, amit adnunk kell. Olvashatjuk ezeket a záró
részeket az „irgalmasság cselekedeteinek” jegyében. Ezek az egyháznak azt a
korát állítják elénk, amelyben a feltámadt Jézus él, kísér, elküld, és vonzza
szabadságunkat, amely őbenne találja meg konkrét és mindennap megújuló
megvalósulását.
Máté evangéliumának vége arról számol be, hogy az Úr
elküldi az apostolokat ezekkel a szavakkal: „tanítsátok őket, hogy megtartsák
mindazt, amit parancsoltam nektek” (vö. Mt 28,20). Ez a „tanítani a tudatlant”
önmagában az irgalmasság egyik cselekedete. És a fényhez hasonlóan megtörik a
többi cselekedetekben: a Máté-evangélium huszonötödik fejezetében
találhatókban, amelyek többnyire az ún. testi cselekedetekben állnak, aztán az
összes parancsban és evangéliumi tanácsban, a „megbocsátásban”, a „testvéri
figyelmeztetésben”, a szomorúak vigasztalásában, az üldöztetések elviselésében,
és így tovább.
Márk evangéliuma az Úrnak azzal a képével fejeződik be,
aki „együtt munkálkodik” az apostolokkal, és „megerősíti az igehirdetést a
nyomában járó jelekkel” (vö. Mk 16,20). Ezek a „jelek” magukon hordozzák az
irgalmasság cselekedeteinek jellemzőjét. Márk többek között a betegek
gyógyításáról és a gonosz szellemek kiűzéséről beszél (vö. Mk 16,17–18).
Lukács folytatja evangéliumát az Apostolok cselekedeteinek
– praxeisz – könyvével, elbeszéli, hogyan működnek a Lélek által vezetett
apostolok, és bemutatja azt is, milyen tetteket hajtanak végre.
János azzal fejezi be evangéliumát, hogy azokról a „sok más
dologról” (Jn 21,25) vagy „jelről” (Jn 20,30) beszél, amelyeket Jézus művelt.
Az Úr tettei, cselekedetei nem pusztán tettek, hanem jelek, amelyekben
személyes és mindenki felé egyedülálló módon megmutatkozik az ő szeretete és
irgalma.
Szemlélhetjük
az Urat, aki elküld minket erre a munkára az irgalmas Jézus képével, ahogyan az
kinyilatkoztatásban feltárult Fausztina nővér előtt. Azon a képen az isteni
irgalmasságot láthatjuk, mint az egyetlen világosságot, amely Isten bensőjéből
indul, és Krisztus szívén keresztülhaladva különböző fénysugarakban árad
tovább, az irgalmasság minden egyes cselekedetének saját színével.
Az
irgalmasság cselekedetei végtelen számúak, mindegyiknek saját személyes
lenyomata van, minden arc történetével. Nemcsak az általánosan ismert hét testi
és hét lelki cselekedet létezik. Ezek inkább így, szám szerint olyanok, mint az
alapanyagok [materia prima] – magának az életnek az anyagai –, amelyek, amikor
az irgalmasság keze megérinti vagy megformálja őket, átalakulnak – valamennyien
– kézműves munkává. Olyan művé, amely megszaporodik, mint a kenyér a
kosarakban, amely mértéktelenül növekszik, mint a mustármag. Mert az
irgalmasság termékeny és inkluzív. Ez két fontos tulajdonság: termékeny és
inkluzív. Igaz, hogy általában az irgalmasság cselekedeteire egyesével
gondolunk, és mint olyanokra, amelyek egy-egy intézményhez kapcsolódnak:
kórházak betegek számára, menzák éhezők számára, szállók hajléktalanok számára,
iskolák az oktatásra szorulóknak, gyóntatószék és lelkivezetés a tanácsadásra
és megbocsátásra szorulóknak…
De ha
együtt nézzük őket, az üzenet az, hogy az irgalmasság tárgya maga az emberi
élet és az a maga teljességében. Maga az életünk mint „test” éhezik és
szomjazik, ruhára, házra, látogatásokra szorul, de méltó temetésre is, amelyet
senki sem adhat meg magának. A leggazdagabb ember is, amikor meghal,
nyomorúságos holttesté válik, és senki sem visz költöztető kamiont saját gyászmenete
mögött. Maga az életünk mint lélek rászorul arra, hogy neveljék,
figyelmeztessék, bátorítsák, megvigasztalják. Ez egy nagyon fontos szó a
Szentírásban: gondoljunk csak a Vigasztalások könyvére Izajás prófétánál.
Szükségünk van arra, hogy mások tanácsot adjanak nekünk, megbocsássanak nekünk,
segítsenek nekünk és imádkozzanak értünk. A család annyira helyesen és
önzetlenül gyakorolja az irgalmasságnak ezeket a cselekedeteit, hogy észre sem
lehet venni, de elég, ha egy kisgyermekes családban hiányzik az anyuka, máris
nyomorba dől minden. A legszörnyűbb és legkegyetlenebb nyomort az a gyermek éli
át, aki az utcára kerül, szülők nélkül, a keselyűk karmaiban.
Kértük
a kegyelmet, hogy jel és eszköz lehessünk; most a „cselekvésről” van szó,
nemcsak gesztusokról, hanem tettek intézményesítéséről, az irgalmasság
kultúrájának megteremtéséről, amely nem ugyanaz, mint a jótékonykodás
kultúrája; különbséget kell tennünk. Amikor cselekedni kezdünk, azonnal
érezzük, hogy a Lélek az, aki indít minket, és aki eredményessé teszi ezeket a
cselekedeteket és intézményeket. És ezt úgy teszi, hogy azokat a jeleket és
eszközöket használja, amelyeket akar, jóllehet előfordul, hogy ezek önmagukban
nem éppen a legmegfelelőbbek. Mi több, azt is mondhatnánk, hogy az irgalmasság
cselekedeteinek gyakorlásához a Lélek inkább a legszegényebb eszközöket
választja, a legalázatosabbakat és legjelentéktelenebbeket, amelyeknek maguknak
is a legnagyobb szükségük van az isteni irgalmasságnak arra az első sugarára.
Ezek azok, akik jobban hagyják magukat alakítani és felkészíteni, hogy valódi
hatékonyságú és minőségű szolgálatot végezzenek. Az öröm, amelyet „hasztalan
szolgákként” éreznek, azok számára, akiket az Úr megáld kegyelmének
termékenységével, és akiket ő maga személyesen ültet asztalához, és akiknek
felkínálja az Eucharisztiát, visszaigazolása annak, hogy az ő irgalmasságának
cselekedeteiben fáradoznak.
Hívő
népünk szívesen gyűlik egybe az irgalmasság cselekedetei körül. Elég eljönni az
egyik szerdai általános kihallgatásra, és láthatjuk, milyen sokan vannak:
embercsoportok, akik együttesen végzik az irgalmasság cselekedeteit. Mind a
szertartásokon, bűnbánati liturgiákon és ünnepi szentmiséken, mind a segítő és
oktató-nevelő akciókban az emberek engedik, hogy egybegyűjtsék és vezessék őket,
oly módon, hogy azt nem mindenki ismeri el és értékeli, még ha sok más,
elvontabb dinamikákra építő lelkipásztori terv kudarcot vall is. Hívő népünk
tömegesen van jelen kegyhelyeinken és zarándoklatainkon, az arcok sokasága
miatt anonim jelenléttel, azzal a vággyal, hogy egyedül Jézus és Mária
tekintsen le rájuk irgalmasan, számtalanul vannak, akik segítenek másokat, akik
támogatnak sok szolidáris intézményt – erre igencsak oda kell figyelnünk, ezt
meg kell becsülnünk és támogatnunk kell! Meglepetés volt számomra, hogy itt,
Olaszországban milyen erősek ezek a szervezetek, és mennyire megmozgatják az
embereket.
Mint
papok kérjünk két kegyelmet a jó pásztortól: azt, hogy engedjük magunkat
vezetni hívő népünk hitérzékétől, és a „szegények iránti érzékétől” is. Mindkét
érzék a Krisztus iránti érzékhez [sensus Christi] kapcsolódik, amelyről Szent
Pál beszél, ahhoz a szeretethez és hithez kapcsolódik, amellyel népünk Jézushoz
ragaszkodik.
Fejezzük
be a Krisztus lelke (Anima Christi) kezdetű ima elmondásával. Ez egy
szép imádság, kérhetjük vele az irgalmasságot a testben eljött Úrtól, aki
irgalmas övéihez, akik az ő teste és lelke vagyunk. Kérjük tőle, hogy legyen
hozzánk irgalmas, együtt az ő népével: lelkétől azt kérjük, hogy „szenteljen
meg minket”; az ő testéhez azért könyörögjünk, hogy „üdvözítsen minket”;
véréhez azért esdekeljünk, hogy „részegítsen meg minket”, vegyen el tőlünk
minden szomjat, amely nem reá irányul; az átszúrt oldalából kifolyó víztől azt
kérjük, hogy „mosson meg minket”; kínszenvedésétől, hogy „erősítsen meg
minket”; vigasztald meg népedet; megfeszített Urunk, kérünk, a te sebeidbe
„rejts el minket”… Ne engedd, Urunk, hogy néped elszakadjon tőled! Hogy semmi
és senki ne szakítson el irgalmadtól, amely megvéd minket a gonosz ellenség
cselvetéseitől. Így énekelhetjük irgalmasságodat, Urunk, összes szentjeiddel
együtt, amikor megparancsolod, hogy hozzád menjünk!
[A Krisztus
lelke ima.]
Hallottam,
hogy egyes papok azt mondják: „Ez a pápa túl sokszor ütlegel minket,
szemrehányást tesz nekünk.” Igaz, egy kis ütlegelés és szemrehányás előfordul.
De meg kell vallanom, hogy sokat épültem számos pap, sok kiváló lelkipásztor
életpéldáján! Azok életén, akik – ismertem ilyeneket –, amikor még nem volt
üzenetrögzítő, a telefont az ágyuk mellett, az éjjeliszekrényen tartották, úgy
aludtak, és senki sem halt meg szentségek nélkül: bármikor hívhatták őket, ők
felkeltek, és indultak. Kiváló papok! Köszönöm az Úrnak ezt a kegyelmet.
Mindannyian bűnösök vagyunk, de elmondhatjuk, hogy van sok jó, szent pap, akik
csendben és rejtekben dolgoznak. Időnként kirobban egy botrány, de mi tudjuk,
hogy egyetlen fa kidőlése nagyobb zajt csap, mint egy egész erdő növekedése.
Tegnap
kaptam egy levelet, odatettem a személyes levelek közé. Akkor nyitottam ki,
mielőtt ide jöttem volna, hiszem, hogy az Úr sugallta ezt nekem. Egy
Olaszországban élő pap levele, aki három falu plébánosa. Azt hiszem, jót tesz
nekünk, ha meghallgatjuk egyik testvérünknek ezt a tanúságtételét. Pár nappal
ezelőtt, május 29-én írta.
„Bocsásson
meg a zavarásért! Kihasználom az alkalmat, hogy egyik papbarátommal, aki
ezekben a napokban Rómában van a papok jubileumán, eljuttassak Önnek, minden
elvárás nélkül – három kis hegyi plébánia egyszerű plébánosaként, szívesen
hívatom magam »pásztorocskának« – néhány gondolatot egyszerű lelkipásztori
szolgálatomról, melyeket néhány olyan dolog váltott ki – szívből köszönöm Önnek
–, amelyeket Ön mondott, és amelyek mindennap megtérésre hívnak engem.
Tudatában vagyok, hogy semmi újat nem írok Önnek. Nyilván hallotta már ezeket a
dolgokat. Szükségét érzem, hogy én is szóvivő legyek.
Szíven
talált, szíven talál az a felhívás, amellyel Ön többször is fordult hozzánk,
pásztorokhoz, hogy tudniillik bárányszagunk legyen. A hegyek közt élek, jól
tudom, mit jelent ez. Azért leszünk papok, hogy azt a szagot érezzük, amely
aztán a nyáj igazi illata. Valóban szép lenne, ha a mindennapi érintkezést a
nyájunkkal, a nyájunk állhatatos felkeresését, ami hivatásunk igazi indítéka,
nem váltanák fel a plébániáknak, az általános iskoláknak és más egyebeknek az
adminisztrációs és bürokratikus teendői. Az a szerencsém, hogy vannak kiváló és
hozzáértő világiak, akik foglalkoznak ezekkel a dolgokkal. De mindig ott van a
plébánosnak mint egyetlen és egyedül törvényes képviselőnek a jogi megbízatása,
amely miatt végül neki kell futkosnia mindenfelé, időnként az utolsó helyre
téve a betegek, a családok látogatását, amit legfeljebb csak gyorsan és
módjával ejthet meg az ember. Én magam mondom, hogy olykor valóban frusztráló
megállapítani, hogy papi életemben annyit törődöm a bürokratikus és
adminisztratív apparátussal, hogy aztán elhanyagolom az embereket, szinte
teljesen magára hagyom azt a kicsiny nyájat, amely rám bízatott. Higgye el,
Szentatyám, ez szomorú, és nagyon sokszor sírni tudnék e hiányosságom miatt.
Igyekszik az ember rendszerezni a teendőit, de a végén mégis beszippantják a
mindennapi ügyes-bajos dolgok.
Vagy
ott van egy másik aspektus, amelyre Ön szintén utalt: az atyaság hiánya. Azt
mondják, hogy a mai társadalomban hiányoznak az apák és anyák. Időnként az az
érzésem, hogy mi is lemondunk erről a lelki atyaságról, brutálisan a szent
dolgok bürokratáivá silányítjuk magunkat, azzal a szomorú következménnyel, hogy
magunkra hagyatva érezzük magunkat. Nehezen megy ez az atyaság, ami aztán
elkerülhetetlenül kihat a feletteseinkre is, akiket szintén elborítanak az
érthető teendők és nehézségek, és így az a veszély fenyegeti őket, hogy
formális kapcsolatot tartanak velünk, amelyben inkább a közösség vezetéséről
van szó, mint arról, hogy miként élünk mi, emberként, hívőkét és papként.
Mindez
– és ezzel befejezem – nem veszi el tőlem mégsem azt az örömet és szenvedélyt,
hogy pap lehetek az emberekért és az emberekkel. Ha olykor pásztorként nincs is
bárányszagom, mindannyiszor meghatódom nyájamon, amely nem vesztette el
pásztorszagát! Milyen szép, Szentatyám, amikor észrevesszük, hogy a bárányok
nem hagynak magunkra minket, ott van náluk lényünk fokmérője, és ha esetleg a
pásztor elhagyja az ösvényt és elréved, ők megragadják, és kézen fogva segítik.
Sosem szűnök meg hálát adni az Úrnak, amiért mindig megment minket az ő nyája
által, azon nyáj által, amelyet ő bízott ránk, az egyszerű, jó, alázatos és
derűs emberek által, azon nyáj által, amely a pásztor valódi kegyelme.
Bizalmasan
juttattam el Önhöz ezt a pár egyszerű gondolatot, mert Ön közel van a nyájhoz,
képes megérteni, és továbbra is tud minket segíteni, támogatni. Imádkozom
Önért, és köszönetet mondok Önnek azokért a „fülhúzásokért” is, amelyeket
szükségesnek tartok utamhoz. Áldjon meg engem, Ferenc pápa, imádkozzon értem és
plébániáimért!” Aláírás, és a végén az a pásztorokra jellemző gesztus: „Küldök
egy kis anyagi hozzájárulást. Imádkozzon a közösségeimért, különösen néhány
súlyos betegért, és néhány családért, akik anyagi s egyéb nehézségekkel küzdenek.
Köszönöm!”
Ez a
mi egyik testvérünk. Nagyon sok ilyen van, nagyon sok! Biztosan itt is. Sokan.
Ez mutatja az utat, mi pedig haladjunk előre! Ne veszítsétek el az imát!
Imádkozzatok, ahogy csak tudtok, és ha elalszotok a tabernákulum előtt, azon is
áldás van! De imádkozzatok, ne veszítsétek el ezt! Nem veszítsétek el, hogy
engedjétek nézni magatokat Mária által, és ti is tekintsetek rá, mint anyára!
Ne veszítsétek el buzgóságotokat, igyekezzetek… Ne veszítsétek el a közelséget
az emberekhez, sem a rendelkezésre állást, de hadd mondjam nektek, ne
veszítsétek el a humorérzéketeket sem!
És gyerünk tovább!