Jézus Szíve, vétkeinkért engesztelő áldozat,
Irgalmazz nekünk!
Egy
egyszerű évközi vasárnap, de megállni kényszerít. Talán Elizeus valamilyen
különös kegyelemben részesült Istentől? Ha Pál szavait olvasom, akkor azt kell
gondolnom, hogy nem. De azt is gondolom, hogy ha nem, akkor bennünk van a hiba,
akiknek életük van Krisztus Jézusban Istennek! Vajon éljük ezt az életet, és
hisszük-e, hogy valami másra vagyunk rendelve, mint amit élünk, és amilyen
életet engedünk élni egymásnak?
E
gondolatok és kérdések válaszát keressük Jézus mai szavaiban. Vajon Isten segít
megtalálni a kérdéseinkre a választ?
Jézus
először megszólít engem, a magam személyében: van bárki is az emberek között,
akinek véleménye, elvárása velem szemben, vagy szava fontosabb számomra, mint
Krisztusé, az Isten Fiáé?
Amikor
arra figyelmeztet, hogy fel kell vennem a magam keresztjét, viselnem, hordoznom
kell, ha Krisztussal akarok inkább közösségben lenni, mint bárki mással, akkor
arról is szól, hogy a Vele való közösség lemondással, áldozattal, vagyis: olyan
dolgokkal is jár, ami nincs kedvemre. Ezt úgy is fogalmazhatnám, hogy, ha
mindig azt teszem, ami számomra kedves, kellemes, élvezetes, kívánatos, akkor
nem biztos, hogy Krisztussal közösségben járok. A maga útját járom így, mert az
tetszik nekem. De, miért várom el azt, hogy Istennek mindig az tetsszen, ami
nekem? Voltaképpen, be kell látnom, hogy ha valaki kedves a számomra, és kedvét
keresem – ebben az életben – akkor az is lemondásokról szól. Annak kedvét
keresem, és nem a magamét. Mert aki kedves nekem, úgy az válik számomra is
kedvessé, ami kedves a számára. Ha ez a kapcsolat nem függőségből, kényszerből
fakad, akkor bizony számomra, önző magamról, lemondással fog járni. Mennyivel
inkább van ez így, kell legyen így, ha Isten kedvét keresem, aki rejtve van
szemem elől mindaddig, míg Vele szemben alázatra nem bírom magam.
Majd
Jézus folytatja: méghozzá olyan dolgokkal, olyan kapcsolatokra mutat rá, ami a
Vele való közösségben létet képes megerősíteni. Azt a kérdést tettem fel
elmélkedésem elején, hogy ’vajon, éljük az életünket Krisztusban, és hisszük-e,
hogy valami másra vagyunk rendelve, mint amit élünk, és amilyen életet engedünk
élni egymásnak?’ Jézus arra mutat rá, amire érzékeny volt az a Sunámi nő: felismerte
Elizeusban, hogy ő Istennek szent embere. Képesek vagyunk erre, vagy mások
mondják meg számunkra azt, hogy ki Isten embere? Mert se magunkba nem bízunk,
se hitünk nincs rá, hogy lelkünk felismerhesse? Esetleg annyira eltorzult Isten
kapcsolatunk, vagy ki sem fejlődött, hogy önismeretünk betegségében vergődünk?
Félrevezetjük magunkat, és így egymást is! Nincs valós személyiségünk, és éppen
ezért személyiségzavart keltünk.
Nekem
magamnak van szükségem a személyes Istenkapcsolatra. Kell legyen, különben a
szentségi élet, a szentségekben részesedés sem válhat személyes megerősítő
kegyelemmé számomra! Én vagyok az, akit Isten a maga szentségi létében akar
részesíteni a szentségek által! Ezzel a szentségi állapotunkkal kellene egymást
megajándékoznunk. Egymásban táplálni, erősíteni azt a tényt, hogy ahogy én, úgy
Te is a személyes Istentapasztalásokon keresztül válhatunk Krisztusban
közösségivé!
Miket
mond Jézus ezekben a szavakban? Nézzük meg sorjában:
- „Aki
befogad titeket, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki
küldött engem.” Jézus a tanítványaihoz beszél, azokhoz, akik Vele közösséget
vállalnak. Akiket így szólít meg beszéde elején: „úgy küldelek titeket, mint
bárányokat a farkasok közé. Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és egyszerűek,
mint a galambok. De óvakodjatok az emberektől!” [Mt 10,16-17] Tehát, akikhez
szól, azok Krisztus nevében, Isten embereként kapják a küldetésüket! Akit nekem
magamnak kell képesnek lennem felismernem, ha hozzám kapott küldetést Istentől.
Vagy, én magamnak kell ebben a szolgálatban lennem, alázattal, szelídséggel;
vagyis megengedőn, hogy Isten eszközévé válni képessé tegyem magam. Nem nekem
kell felismernem azt, hogy én Isten embere vagyok. Hanem annak, akihez küld,
elvezetni akar Isten. Igen, meg kell aláznom magam, meg kell alázkodnom, hogy
ne én legyek a magam számára a fontos, ne a másik ember legyen számomra a
fontos, hanem egyedül Isten!
- „Aki
befogad egy prófétát, mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. Aki befogad
egy igazat, mert igaz, az az igaz jutalmát kapja.” Ha felismerem, mert én
közösségben vagyok Istennel, akkor a prófétát, a papot, az igazat, azért
fogadom be, mert benne Isten prófétáló erejét, Isten papját, Isten igazságát
tisztelem. Másrészről, ha én kiválasztott vagyok Isten szolgálatára, de e
szolgálatra emberi méltósággal nem nőttem még föl, akkor bizony
kiválasztottságomat kitakarhatom emberi gyengeségeimmel. Mert az egómat nem
bírtam még Isten alázatára.
- „aki
inni ad akár csak egy pohár friss vizet is egynek e legkisebbek közül, mert a
tanítványom, bizony, mondom nektek: nem veszíti el jutalmát.” Itt Jézus arra
mutat rá, hogy a legkisebbet, akit mindenki lenéz, mindenki elmegy mellette,
de, ha én észreveszem benne, hogy ő Isten embere, és azért könyörülök meg
rajta, azért Isten fog megjutalmazni. De, talán nem azért, mert vele tettem
jót, hanem azért is, mert mások figyelmébe ajánlottam az Isten emberét.
Jézusom,
Te, Aki Krisztus vagy, Istenfiú, Belőled akarok építkezni, hogy Veled
közösségre juthassak az Atyánál. Szentlelkeddel táplálj engem, hogy képessé
legyek napról napra növekedni Benned, az Igében, Aki Te vagy! Ámen