2017. július 2., vasárnap

Jézus Szíve, vétkeinkért engesztelő áldozat, Irgalmazz nekünk!



Jézus Szíve, vétkeinkért engesztelő áldozat,
Irgalmazz nekünk!



Egy egyszerű évközi vasárnap, de megállni kényszerít. Talán Elizeus valamilyen különös kegyelemben részesült Istentől? Ha Pál szavait olvasom, akkor azt kell gondolnom, hogy nem. De azt is gondolom, hogy ha nem, akkor bennünk van a hiba, akiknek életük van Krisztus Jézusban Istennek! Vajon éljük ezt az életet, és hisszük-e, hogy valami másra vagyunk rendelve, mint amit élünk, és amilyen életet engedünk élni egymásnak?
E gondolatok és kérdések válaszát keressük Jézus mai szavaiban. Vajon Isten segít megtalálni a kérdéseinkre a választ?
Jézus először megszólít engem, a magam személyében: van bárki is az emberek között, akinek véleménye, elvárása velem szemben, vagy szava fontosabb számomra, mint Krisztusé, az Isten Fiáé?
Amikor arra figyelmeztet, hogy fel kell vennem a magam keresztjét, viselnem, hordoznom kell, ha Krisztussal akarok inkább közösségben lenni, mint bárki mással, akkor arról is szól, hogy a Vele való közösség lemondással, áldozattal, vagyis: olyan dolgokkal is jár, ami nincs kedvemre. Ezt úgy is fogalmazhatnám, hogy, ha mindig azt teszem, ami számomra kedves, kellemes, élvezetes, kívánatos, akkor nem biztos, hogy Krisztussal közösségben járok. A maga útját járom így, mert az tetszik nekem. De, miért várom el azt, hogy Istennek mindig az tetsszen, ami nekem? Voltaképpen, be kell látnom, hogy ha valaki kedves a számomra, és kedvét keresem – ebben az életben – akkor az is lemondásokról szól. Annak kedvét keresem, és nem a magamét. Mert aki kedves nekem, úgy az válik számomra is kedvessé, ami kedves a számára. Ha ez a kapcsolat nem függőségből, kényszerből fakad, akkor bizony számomra, önző magamról, lemondással fog járni. Mennyivel inkább van ez így, kell legyen így, ha Isten kedvét keresem, aki rejtve van szemem elől mindaddig, míg Vele szemben alázatra nem bírom magam.
Majd Jézus folytatja: méghozzá olyan dolgokkal, olyan kapcsolatokra mutat rá, ami a Vele való közösségben létet képes megerősíteni. Azt a kérdést tettem fel elmélkedésem elején, hogy ’vajon, éljük az életünket Krisztusban, és hisszük-e, hogy valami másra vagyunk rendelve, mint amit élünk, és amilyen életet engedünk élni egymásnak?’ Jézus arra mutat rá, amire érzékeny volt az a Sunámi nő: felismerte Elizeusban, hogy ő Istennek szent embere. Képesek vagyunk erre, vagy mások mondják meg számunkra azt, hogy ki Isten embere? Mert se magunkba nem bízunk, se hitünk nincs rá, hogy lelkünk felismerhesse? Esetleg annyira eltorzult Isten kapcsolatunk, vagy ki sem fejlődött, hogy önismeretünk betegségében vergődünk? Félrevezetjük magunkat, és így egymást is! Nincs valós személyiségünk, és éppen ezért személyiségzavart keltünk.
Nekem magamnak van szükségem a személyes Istenkapcsolatra. Kell legyen, különben a szentségi élet, a szentségekben részesedés sem válhat személyes megerősítő kegyelemmé számomra! Én vagyok az, akit Isten a maga szentségi létében akar részesíteni a szentségek által! Ezzel a szentségi állapotunkkal kellene egymást megajándékoznunk. Egymásban táplálni, erősíteni azt a tényt, hogy ahogy én, úgy Te is a személyes Istentapasztalásokon keresztül válhatunk Krisztusban közösségivé!
Miket mond Jézus ezekben a szavakban? Nézzük meg sorjában:
- „Aki befogad titeket, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem.” Jézus a tanítványaihoz beszél, azokhoz, akik Vele közösséget vállalnak. Akiket így szólít meg beszéde elején: „úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és egyszerűek, mint a galambok. De óvakodjatok az emberektől!” [Mt 10,16-17] Tehát, akikhez szól, azok Krisztus nevében, Isten embereként kapják a küldetésüket! Akit nekem magamnak kell képesnek lennem felismernem, ha hozzám kapott küldetést Istentől. Vagy, én magamnak kell ebben a szolgálatban lennem, alázattal, szelídséggel; vagyis megengedőn, hogy Isten eszközévé válni képessé tegyem magam. Nem nekem kell felismernem azt, hogy én Isten embere vagyok. Hanem annak, akihez küld, elvezetni akar Isten. Igen, meg kell aláznom magam, meg kell alázkodnom, hogy ne én legyek a magam számára a fontos, ne a másik ember legyen számomra a fontos, hanem egyedül Isten!
- „Aki befogad egy prófétát, mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. Aki befogad egy igazat, mert igaz, az az igaz jutalmát kapja.” Ha felismerem, mert én közösségben vagyok Istennel, akkor a prófétát, a papot, az igazat, azért fogadom be, mert benne Isten prófétáló erejét, Isten papját, Isten igazságát tisztelem. Másrészről, ha én kiválasztott vagyok Isten szolgálatára, de e szolgálatra emberi méltósággal nem nőttem még föl, akkor bizony kiválasztottságomat kitakarhatom emberi gyengeségeimmel. Mert az egómat nem bírtam még Isten alázatára.
- „aki inni ad akár csak egy pohár friss vizet is egynek e legkisebbek közül, mert a tanítványom, bizony, mondom nektek: nem veszíti el jutalmát.” Itt Jézus arra mutat rá, hogy a legkisebbet, akit mindenki lenéz, mindenki elmegy mellette, de, ha én észreveszem benne, hogy ő Isten embere, és azért könyörülök meg rajta, azért Isten fog megjutalmazni. De, talán nem azért, mert vele tettem jót, hanem azért is, mert mások figyelmébe ajánlottam az Isten emberét.
Jézusom, Te, Aki Krisztus vagy, Istenfiú, Belőled akarok építkezni, hogy Veled közösségre juthassak az Atyánál. Szentlelkeddel táplálj engem, hogy képessé legyek napról napra növekedni Benned, az Igében, Aki Te vagy! Ámen


Ferenc pápa: Az evangélium szabad és vidám misszionáriusai legyünk!



Ferenc pápa: Az evangélium szabad és vidám misszionáriusai legyünk!

Július első vasárnapján délben a Szentatya arról elmélkedett, hogy minden hívőnek misszionárius tanítványnak kell lennie, a Jézussal való kapcsolatot kell első helyre tennie, mert Jézust kell életével mások felé közvetítenie. A pápa beszédét teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai liturgia a Máté-evangélium tizedik fejezetében található missziós beszéd utolsó mondatait tartalmazza (vö. Mt 10,37–42). Ebben a beszédben Jézus a tizenkét tanítvány tanítja, mielőtt első alkalommal misszióba küldené őket a galileai és júdeai falvakba. A beszédnek ebben a záró részében két olyan szempontot hangsúlyoz Jézus, amely lényegi fontosságú a misszionárius tanítvány élete szempontjából. Az első az, hogy a Jézussal való kapcsolat erősebb minden más köteléknél; a második az, hogy a misszionárius nem önmagát, hanem Jézust viszi, rajta keresztül pedig a mennyei Atya szeretetét. Ez a két szempont kapcsolódik egymáshoz, hiszen minél jobban a tanítvány szívének és életének középpontjában van Jézus, ez a tanítvány annál jobban „áttetsző” az ő jelenlétére. Ez a két dolog együtt jár.
„Aki jobban szereti apját vagy anyját nálam, nem méltó hozzám” (Mt 10,37), mondja Jézus. Az apa szeretete, az anya gyengédsége, a testvérek közötti szoros barátság – ezeket, jóllehet mind nagyon jó és jogos, nem szabad Krisztus elé helyezni. Nem azért, mintha ő azt akarná, hogy szívtelenek és hálátlanok legyünk, sőt épp ellenkezőleg, mert a tanítványlét megkívánja, hogy a mesterhez fűződő kapcsolat legyen az első. Bármilyen tanítványról, világi hívőről, papról vagy püspökről legyen is szó: ez a kapcsolat az elsődleges! Valószínűleg az első kérdés, amelyet egy kereszténynek fel kell tennünk, ez: „Te találkozol Jézussal? Kéred Jézust?” A kapcsolat! Szinte át is fogalmazhatnánk a Teremtés könyvének kijelentését, így: ezért az ember elhagyja apját és anyját, Jézus Krisztussal egyesül, és ketten egyek lesznek (vö. Ter 2,24).
Aki hagyja magát bevonni ebbe szeretet- és életkötelékbe az Úr Jézussal, az az ő képviselőjévé, az ő „nagykövetévé” válik, főleg a maga lét- és életmódjával. Olyannyira így van ez, hogy Jézus, amikor misszióba küldi tanítványait, azt mondja nekik: „Aki titeket befogad, az engem fogad be, és aki engem befogad, az azt fogadja be, aki küldött engem” (Mt 10,40). Szükséges, hogy az emberek azt érezhessék, hogy e tanítvány számára Jézus valóban „az Úr”, Jézus valóban az ő életének középpontja, az ő életének mindene. Az pedig nem érdekes, hogy mindenki máshoz hasonlóan neki is megvannak a maga korlátai, sőt vétkei – csak tudja alázattal elismerni őket –; csak az a fontos, hogy ne legyen kettős szíve. Mindig fenyeget ugyanis ez a veszély. „Keresztény vagyok, Jézus tanítványa vagyok, pap vagyok, püspök vagyok, de kettős a szívem.” Nem! Ezt nem szabad! Nem lehet kettős a szívünk! Egyszerű, Jézussal egyesült szívvel kell élnünk. Nem élhetünk kettős életet, őszintének kell lennünk önmagunkhoz és másokhoz. A kettős élet nem keresztény! Ezért kéri Jézus az Atyát, hogy a tanítványokat ne fertőzze meg a világ szelleme. Jézussal vagy, Jézus szelleme vezérel, vagy a világ szelleme.
Ezen a téren a papi élet tapasztalata egy gyönyörű és nagyon fontos dolgot tanít nekünk: éppen Isten hívő, szent népének ez a befogadása, éppen az a „pohár friss víz” (Mt 10,42), amelyről beszél az Úr a mai evangéliumban, és amelyet hívő szeretettel adnak, ez az, ami segít téged, hogy jó pap légy! A misszióban is megjelenik a kölcsönösség: ha mindent elhagysz Jézusért, az emberek felismerik benned az Urat; ugyanakkor segítenek, hogy mindennap megtérj az Úrhoz, hogy megújulj, megtisztulj a megalkuvásoktól és legyőzd a kísértéseket. Minél közelebb van a pap Isten népéhez, annál közelebb érzi magát Jézushoz, és minél közelebb van a pap Jézushoz, annál közelebb érzi magát Isten népéhez.
Szűz Mária saját személyében tapasztalta meg, mit jelent önmagától elszakadva szeretni Jézust, új értelmet adva a családi kötelékeknek a Jézusba vetett hit alapján. Anyai közbenjárásával segítsen minket, hogy az evangélium szabad és vidám misszionáriusai legyünk!
A Szentatya szavai az Angelus elmondása után:
Kedves testvéreim! Július 5-én tartják Venezuela függetlenségének ünnepét. Imádkozom ezért a kedves nemzetért, és lélekben közel vagyok azokhoz a családokhoz, akik elveszítették gyermekeiket az utcai tüntetésekben. Felhívást teszek közzé annak érdekében, hogy vessenek véget az erőszaknak, és találjanak békés, demokratikus megoldást a válságra. A Coromotói Szűzanya járjon közben Venezueláért! Most pedig mindnyájan kérjük a Coromotói Szűzanyát Venezueláért: „Üdvöz légy, Mária…”
Köszöntelek mindannyiatokat, akik itt vagytok, rómaiak és zarándokok! Külön is megemlítem a Belfastból jött ír híveket, a Schattdorfból (Svájcból) jött fiatalokat, akik nemrég részesültek a bérmálás szentségében. Köszöntöm az egyházközségi csoportokat, a társulatokat, valamint a Carditóból (Nápoly mellől) indult motoros zarándoklat résztvevőit.
Szép vasárnapot kívánok mindenkinek! Kérlek, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Finom ebédet! A viszontlátásra!


Sarlós Boldogasszony



Sarlós Boldogasszony


Hordozd a kereszted! 

Az ember egész életén át azokra a legalapvetőbb kérdésekre keresi a választ, miszerint honnan származunk, kitől kaptuk a létezés ajándékát, mi a célja földi életünknek és hová fogunk jutni annak lezárulta után. A vallásalapítók annyit mertek állítani, hogy ezekre a kérdésekre egyedül Isten adhat választ, a megoldás nála van. Ezzel szemben Jézus egyedülálló tekintéllyel azt állította, hogy ő a megoldás. Nem azt mondta, hogy a megoldás nála van, hanem hogy az ő személye a megoldás. Őt kell követni és akkor megismerjük az emberi létezés eredetét, értelmét és végső célját. Jézus szava már nem egy prófétai beszéd abban az értelemben, hogy majd eljön valaki a jövőben, aki meghozza a megoldást, hanem ő a Megváltó, akinek a személye választ ad az emberi létezés kérdéseire. Ebben az értelemben érdemes olvasnunk Jézus kijelentését a mai evangéliumban: „Aki nem veszi föl a keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt.” Ilyen tartalmú üzenettel és ezzel a következetességgel korábban egyetlen tanító sem mert az emberek elé állni. Jézust kell elfogadnunk, őt kell követnünk, vele kell hordoznunk életünk keresztjeit, és akkor megtaláljuk az élet útját. És ha ezen az úton úgy járunk, hogy készek vagyunk Krisztussal meghalni, akkor részesedni fogunk majd az ő dicsőségében, a feltámadásban.
Az evangéliumok szerint ezt a gondolatmenetet az élet értelméről még Jézus legközelebbi tanítványai sem értették meg igazán. Ezt leginkább azok a jelenetek szemléltetik, amikor az Úr a rá váró szenvedésről és halálról beszél nekik, és ők teljesen értetlenül fogadják szavait. Mást várnak, mások az elképzeléseik arról, hogy miként fog megvalósulni a messiási uralom. Azt remélik, hogy Isten majd kiszabadítja a Messiást a gonosz emberek kezéből, akik életére törnek, a mennyei Atya majd megmenti Fiát a haláltól. A nagypénteki események végleg cáfolják az apostoloknak és a tanítványoknak ezt az elképzelését. Éppen a nagypénteki kereszthalál lesz a legértetlenebb számukra, mivel a keresztre feszítés annak a Jézusnak a halálát okozta, aki az élet szerzőjének és az emberi élet megoldásának nevezte önmagát. Hogyan lehet ő a megoldás az emberi életre, amikor meghal? Látják az életnek és a halálnak a küzdelmét, s úgy vélik, hogy a halál győzedelmeskedik ebben a harcban. A kereszt a teljes megsemmisülést, a megalázottságot, az elesettséget, a magára maradottságot, a tehetetlenséget jelentette számukra. Emiatt válik a kereszt a hit próbatételévé. Olyan helyzetben kell, kellene hinni Isten igazmondásában, amikor látszólag mindannak ellenkezője valósul meg, amit Isten ígér. Olyan helyzetben kellene látni a kiutat, amikor minden ajtó bezárul. És Isten talál megoldást, feltámasztja Jézust a halálból.
Az életnek és a halálnak ezt a titokzatos küzdelmét akkor értjük meg, ha figyelembe vesszük, hogy ez a küzdelem nem a szemlélőkben és nem a kívülállókban játszódik le, hanem Jézus személyében. Ő maga az, aki átéli a magára maradottságot, a teljes megaláztatást, a tehetetlenséget, s amikor Atyjának ajánlja lelkét a kereszten, akkor tőle várja a megoldást, közbeavatkozást, amely az élet győzelmét jelenti.
A mai vasárnap üzenetét így foglalhatjuk össze: Hordozd a kereszted! Ajánld életedet és halálodat Isten kezébe és akkor megkapod az örök életet.
© Horváth István Sándor

Imádság

Életem Ura, Jézus Krisztus! Készen állok arra, hogy tétovázás nélkül induljak és kövesselek téged! Tudom, hogy nehéz lesz ez az út számomra, de vállalom, mert ez vezet holt múltamból a jövő felé, az örök élet felé, az üdvösség felé. Nem tart vissza semmi. Nem hátráltathat semmi. Nem akadályozhat semmi. Te vagy számomra az út és te vagy a cél! Te légy vezetőm az örök élet felé! Te vagy az egyetlen, akiben megtalálom boldogságom és örök életem. Segíts, vezess, élj bennem! Adj erőt, hogy hűséges tanítványod és követőd legyek!