2018. április 5., csütörtök

Ferenc pápa a pokolról



Ferenc pápa a pokolról


Nagyhéten szerte a világban, így hazánkban is bejárta a sajtót a hír, hogy egy olasz napilapban megjelent írás azt állítja, a pápa nem hisz a pokol létezésében. Habár a Vatikán még aznap közleményben cáfolta az állítást, utánajártunk, valójában mit is mondott korábban a Szentatya a pokolról.


Az olasz napilap által a pápa szájába adott kijelentés története a következő:
Eugenio Scalfari, a La Repubblica olasz napilap (nem hívő) alapítója jó barátságban van Ferenc pápával. Évente egyszer felkeresi egy baráti beszélgetésre, de időnként telefonon is érdeklődnek egymásról. Most is az történt, mint korábban: elment a pápához egy baráti beszélgetésre. Később ezt úgy adta elő (a március 29-i lapszámban), hogy interjút készített Ferenc pápával, és idézőjelben közölte is a pápa állítólagos mondatait. A Szentszék szóvivője viszont még aznap hivatalosan közölte, hogy interjú készítésére nem került sor, és amit idézőjelben közöl az újság a pápától, az mind úgy kezelendő mint az újságíró későbbi saját, szabad rekonstrukciója, és egyik mondat sem tulajdonítható a pápának.
* * *
Egy római plébánián tett lelkipásztori látogatás alkalmával (Róma, Parrochia Santa Maria Madre del Redentore a Tor Bella Monaca, 2015. márc. 8.), a fiatalokkal történt találkozáson a következő hangzott el:
Két cserkészlány intézett kérdést a Szentatyához: „Ez egy kérdés, amit mind a ketten intézünk hozzád, és már hosszú ideje foglalkoztat minket, de végül is szeretnénk rá választ kapni. Ha Isten mindenkinek megbocsát, akkor hogyan létezhet a pokol?”
Ferenc pápa így válaszolt: „Először is ez a nagyon fontos kérdés – amit te, egy szép cserkészlány tettél fel, szép kislány szép kérdést tett fel –, bizony nehéz. De most én is felteszek egy kérdést: Isten mindent megbocsát, ugye? ( Válasz: Igen! Mindent megbocsát!) Mert Ő jó… jóságos, ugye? (Igen! Ő nagyon jó!) De tudjátok, hogy volt egy angyal, aki nagyon gőgös, nagyon kevély volt, és nagyon okos (intelligens). Ő irigykedett Istenre. Isten helyét akarta elfoglalni, Isten akart lenni. Isten meg akart neki bocsátani, de ő azt mondta: »Nincs szükségem megbocsátásra, én elég vagyok önmagamnak!« Ez a pokol: azt mondani Istennek, hogy »törődj a magad dolgával, én elintézem a dolgot egymagam«. A pokolba nem küldenek téged: te magad mégy oda, mivel te ezt választottad. A pokol annyit jelent, hogy el akarok távolodni Istentől, mert nem kell nekem az Isten szeretete. Ez a pokol. Érted? Ez egy kis teológia… könnyű megmagyarázni, de ez van. Az ördög a pokolban van, mivel ő ezt akarta: nem akart kapcsolatot Istennel. De ha te vagy… Gondolj csak egy bűnösre: ha te lennél egy remegő bűnös, a világ minden bűnével terhelten; és akkor téged halálra ítélnének, és te ott állsz, halálra készen, és fölnézel a mennybe és azt mondod: »Uram…!« Hová mégy, az égbe vagy a pokolba? Talán…. (Az égbe!) Az égbe mégy, mivel volt ott egy más valaki, aki gonosztevő volt. Keresztre lett feszítve Jézus mellett. És akkor egyike a két gonosztevőnek (latornak) megsértette Jézust. Ez nem hitt Jézusban, elviselte a szenvedéseket egészen haláláig. De egy bizonyos ponton valami megmozdult benne és mondta: »Uram, légy irgalmas hozzám!« És mit mondott Jézus? Emlékszel, mit mondott? »Ma, ma este velem leszel a paradicsomban.« Miért? Mert azt mondta »emlékezzél«, »tekints rám«. Egyedül csak az megy a pokolba, aki azt mondja Istennek: »Nincs szükségem rád, én mindent elintézek egyedül«, amint azt az ördög tette, aki az egyetlen, akiről biztosan tudjuk, hogy a pokolban van. Világos tehát a dolog? Köszönöm a kérdést, úgy látszik, hogy te egy teológa vagy!”
(Fordította: Miklósházy Attila SJ)
* * *
Amikor Ferenc pápa 2014-ben Rómában a maffia áldozataival találkozott és imádkozott velük (Róma, VII. Gergelyről nevezett plébánia, 2014. március 21.) homíliájában határozottan figyelmeztette az olasz bűnszervezet tagjait:
„Úgy érzem, nem tudom mondandómat úgy lezárni, hogy ne szóljak azokhoz is, akik most nagyon nincsenek jelen, a jelen nem lévő főszereplőkhöz: a maffia férfi és nő tagjaihoz. Kérlek titeket, változtassatok életviteleteken, térjetek meg, álljatok le, hagyjatok fel a gonoszsággal! Mi imádkozunk értetek. Térjetek meg, térden állva kérem; saját javatok érdekében! Ez az életmód, amelyet most folytattok, nem ad nektek megelégedettséget, nem tölt el örömmel, nem tesz boldoggá. A hatalom, a pénz, amelyhez mindenféle mocskos ügylettel, számtalan bűncselekményekkel jutottatok, vérrel szennyezett pénz, vér áztatta hatalom, amelyet nem vihettek magatokkal a másik életbe. Térjetek meg, még van idő; hogy ne kerüljetek a pokolba. A pokol vár benneteket, ha ezt az utat folytatjátok. Nektek is volt apátok és anyátok: gondoljatok rájuk! Sírjatok egy kicsit, és térjetek meg!”
(Fordította: Tőzsér Endre SP)
* * *
Legutóbb pedig a 2016 nagyböjtjére írt üzenetében említette a pápa a poklot:
„De mindvégig fennmarad annak veszélye, hogy a Krisztustól történő mind nagyobb elzárkózás miatt, aki a szegényeken keresztül tovább kopogtat szívük ajtaján, a gőgösök, a hatalmasok és a gazdagok végül önmagukat ítélik arra, hogy alámerülnek a magány örök örvényébe, amely a pokol. Emiatt kell értük és mindnyájunkért elismételni újra Ábrahám szívből jövő szavait: »Van Mózesük és vannak prófétáik. Azokra hallgassanak« (Lk 16,29). Ez a cselekvő odafigyelés a legjobb módja annak, hogy felkészüljünk a már feltámadt Vőlegény halál és bűn fölötti végleges győzelmének megünneplésére, aki szeretné megtisztítani Jegyesét, miközben jövetelére vár.”


A tett a tét! Húsvét hitében – Kozma Imre OH húsvéti üzenete



A tett a tét! Húsvét hitében – Kozma Imre OH húsvéti üzenete


Az alábbiakban Kozma Imre irgalmasrendi szerzetes, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító elnöke 2018 húsvétjára írt üzenetét olvashatják.


Jézus fölbecsülhetetlen világosságot lobbantott a földön.
Bátorsága és érzékenysége minden becsületes embert meggyőzött jó szándékáról. Szokatlanul mély és világos szavakat használt. Föltárta a világ szenvedéseinek okait, és a kölcsönös megbecsülésben és szeretetben látta az orvoslás egyetlen lehetőségét.
Az igazi kérdéseket a világ teszi föl. Halaszthatatlan kérdései vannak, amelyek az egész emberiséget érintik. A lét kérdései ezek.
Ilyen az eltömegesedés, amely kapcsolatainkat terheli, szinte lehetetlenné teszi, hogy ember és ember, nép és nép békességben éljen egymással.
Ilyen a jéghideg erőszak, a bűnözés, amely nőttön nő, a szellemi érdeklődés gyöngülése, amely mindennapos tapasztalat.
Ilyen a technikai civilizáció, amely soha nem hitt reményekre jogosít fel, de a teljesítmények árnyékában pusztulás fenyegeti vizünket, levegőnket, földünket, környezetünket.
Ha Jézus Krisztus az egyedül érvényes, igaz és nélkülözhetetlen, akkor az Egyháznak és a keresztényeknek nem egy „új, másfajta” Krisztust kell hirdetnie, hanem ugyanazt a Jézust „másképpen” kell hordoznia tetteiben, jobban azonosulva Vele, s egyben a világgal.
A belső felismerések és a külső botrányok idejét éljük. A becsületes önvizsgálatban tárulnak fel sorban a kérdések. Az oly nehezen magára eszmélő és megosztottságától szenvedő világunkban, elegendő teret adunk-e Krisztusnak életünkben, s ezáltal a világban? A bennünk lévő szeretet elég-e arra, hogy a világ hidegségében meleget árasszon, nem feledve az Egyház mai önzetlenségét, szenvedését és véráldozatát?
Erre csak az képes, aki már nem méricskéli az életét, nem latolgatja, hogy „miért” és „mivégre”, hanem él és cselekszik, mint küldött, akit Krisztus bízott meg azzal, hogy örömhírt és igaz szavakat adjon a világnak, és szállást készítsen a szeretet és a szabadság szellemének, ami arról ismerszik meg, hogy sugarában növekedni kezdenek az emberek, mint növények a nap alatt.
Ez a szemlélet megteremti azt az emberi magatartást, amely a világ mértékére szabott, de ugyanakkor Isten szándékait tartja szem előtt.
Ha Isten kimondhatatlanul „nagyobb” és „több” a világnál, akkor nem fogadhatunk el mindent, amit a világ nyújt, és elutasítunk mindent, ami akadályt gördít az istenszeretet és emberszeretet útjába.
A hívő ember éber figyelmével és szeretetével élünk a világban, Isten nagyobb dicsőségére és embertársaink javára, megteremtve a társadalom vallási, lelki, kulturális alapjait.
Krisztus agóniájából támadt üdvösséget ünneplő húsvétot kívánok.
Budapest, 2018 húsvétján

P. Kozma Imre OH
prior



Húsvétcsütörtök



Húsvétcsütörtök


Újabb jelenésről olvasunk az evangéliumban, most az apostolok közösségének jelenik meg a feltámadt Krisztus. Talán egy kicsit elcsodálkozunk azon, miért nem nekik jelent meg elsőként Jézus? Ők voltak hozzá a legközelebb, őket személyesen Jézus választotta ki, hogy tanúi legyenek, miért nem nekik jelent meg legelőször? A sírhoz siető asszonyok már találkozhattak vele, az emmauszi két tanítvány is felismerhette őt, amikor megtörte számukra a kenyeret, de az apostoloknak csak e jelenések után jelenik meg az Úr. Ennek okát aligha fogjuk megismerni. Mindenesetre az biztos, hogy a feltámadt Krisztus akkor jelenik meg, amikor akar, és annak jelenik meg, akinek ő meg akarja mutatni magát. Jelenéseiben nem korlátozhatja senki ember, és nem korlátozhatják őt fizikai akadályok. Nem akadály tehát az sem számára, hogy olyan helyiségben jelenjen meg, amelynek zárva van az ajtaja.
Az a tény, hogy ebben az esetben egy nagyobb létszámú csoport van jelen, azt igazolja, hogy nem egyes személyek képzelődéséről van szó. Ezt további két dolog erősíti meg: egyrészt az Úr megmutatja kezén és lábán azokat a sebhelyeket, amelyeket a keresztre feszítéskor szerzett, másrészt eszik, ételt vesz magához, amit a jelenlévők láthatnak.
E jelek segítségével az apostolok eljutnak a hitre, de az ő esetükben sem beszélhetünk gyorsaságról, ők is csak lassan, fokozatosan jutnak el annak felismerésére, hogy valóban a Feltámadott mutatja meg nekik önmagát.
© Horváth István Sándor

Imádság

Mennyei Atyám! Kifejezem hálámat, hogy meghívtál szolgálatodra. Egyetlen jutalomért, az örök üdvösségért fáradozok, s tudom, hogy ennek elnyeréséért érdemes mindent megtennem. Elismerem, hogy bűnös vagyok, aki a te kegyelmeddel mégis felemelkedhetek elesettségemből. Légy hozzám irgalmas! Légy hozzám nagylelkű! Légy velem megbocsátó!



2018. április 4., szerda

A francia püspökök tiltakoznak az emberi fajnemesítés ellen



A francia püspökök tiltakoznak az emberi fajnemesítés ellen


Az embriónak fogantatásától kezdve kijár a minden emberi személyt megillető tisztelet. Nem lehet kísérleti anyagnak tekinteni, tiszteletben kell tartani méltóságát – Georges Pontier, a francia püspöki kar elnöke ezt hangsúlyozta a Lourdes-ban március 28–31-ig zajló bioetikai konferencián.


A főpásztor szerint az emberi lényt életének egyik szakaszában sem lehet úgy kezelni, hogy nem veszünk tudomást méltóságáról. Ha ezt tennénk, akkor olyan társadalom felé haladnánk, amelyikben az eugenetika, a fajnemesítés törvényes lenne, ahol a legkisebb fogyatékkal élő személy is fölöslegesnek érezné magát, ahol úgy döntenek, hogy számára nincs hely a társadalomban.
Ezért szükséges végiggondolni, milyen világot, milyen életet akarunk – hangsúlyozza Pontier marseilles-i érsek. Ez a világ legyen testvéries, reményteli, ahol senkit nem hagynak magára, ahol a szolidaritás véget vet a halál, a csüggedés, az elhagyatottság gondolatainak. A halált választani vagy a halált nyújtani valakinek csakis az elkeseredés és a mélységes magány jele lehet. A francia püspökök a gyöngédség és a testvéri jelenlét bátorságára szólítanak, ami lehetővé teszi, hogy az ember mindvégig szeretettnek és szeretetre méltónak érezze magát.


Ferenc pápa: A mise a mindennapokban tanúsított krisztusi magatartásunkban éri el célját!



Ferenc pápa: A mise a mindennapokban tanúsított krisztusi magatartásunkban éri el célját!


Április 4-én a délelőtti általános kihallgatás keretében a Szentatya a szentmiséről tartott katekéziseinek végéhez érkezett. Ferenc pápa katekézisének fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.


Beszédében Ferenc pápa arról elmélkedett, hogy a Jézussal való szentségi egyesülésnek ahhoz kell minket hozzásegítenie, hogy szorosabb egységbe kerüljünk az emberekkel is, és tanúságot tudjunk tenni Krisztushoz tartozásunkról a mindennapi életben.
Kedves testvéreim, jó napot és áldott húsvétot kívánok!
Láthatjátok, hogy ma virágok borítják a teret: a virágok az örömről, az örvendezésről szólnak. Egyes helyeken a húsvétot „virágzó húsvétnak” is hívják, mert kivirágzik a feltámadt Krisztus: ő az új virág, kivirágzik megigazulásunk, virágba borul az Egyház életszentsége. Ezért van itt ilyen sok virág: az örömünket fejezi ki. Egész héten a húsvétot ünnepeljük, egész héten. Ezért köszönjük egymást továbbra is az „áldott húsvétot” jókívánsággal. Mondjuk közösen: „Áldott húsvétot!” Mindnyájan! [Együtt mondják: „Áldott húsvétot!”] Szeretném, ha áldott húsvétot kívánnánk a szeretett Benedek pápának is – hiszen Róma püspöke volt –, aki néz minket a tévében. Kívánjunk Benedek pápának, együtt, áldott húsvétot! [Együtt mondják: „Áldott húsvétot!”] És egy nagy tapsot; erőset!
A mostani katekézissel befejezzük a misének szentelt katekézissorozatot. A mise ugyanis nemcsak visszaemlékezés, hanem felidézése, újraélése Jézus kínszenvedésének és feltámadásának. A legutóbbi alkalommal eljutottunk az áldozásig és az áldozás utáni könyörgésig. E könyörgés után a mise a pap által adott áldással és a nép elbocsátásával fejeződik be. [1] Ahogyan a kereszt jelével, vagyis az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében kezdtük, úgy a végén a Szentháromság nevében megpecsételjük a misét, vagyis a liturgikus cselekményt.
Ugyanakkor tudjuk jól, hogy miközben a mise befejeződik, elkezdődik a keresztény tanúságétel feladata. A keresztények nem azért mennek misére, hogy hetente elvégezzék a házi feladatot, és aztán letudva megfeledkezzenek róla. A keresztények azért mennek misére, hogy részesüljenek az Úr kínszenvedésében és feltámadásában, utána pedig még inkább keresztényként éljenek: vár rájuk a keresztény tanúságtétel kötelezettsége. Kimegyünk a templomból, hogy „békében járjunk”, hogy elvigyük Isten áldását mindennapi tevékenységeinkbe, otthonunkba, munkahelyünkre, a földi városhoz tartozó elfoglaltságok közé, hogy „megdicsőítsük az Urat életünkkel”. Ha viszont pletykálva megyünk ki a templomból, egymás közt összesúgva: „Nézd azt, nézd amazt…”, tehát ha fecsegünk, akkor a mise nem hatolt el a szívünkig. Miért? Mert nem vagyok képes megélni a keresztény tanúságtételt. Valahányszor kimegyek a miséről, úgy kell kimennem, hogy jobb vagyok, mint amikor bementem: több élettel, több erővel, több kedvvel a keresztény tanúságtételhez. Az Eucharisztián keresztül az Úr Jézus belénk lép, a szívünkbe és a testünkbe, hogy „ki tudjuk fejezni életünkkel a hitben magunkhoz vett szentséget”. [2]
A szertartásból az életbe: tehát tudatában annak, hogy a mise a maga teljességét annak az embernek a konkrét döntéseiben találja meg, aki engedi, hogy személyesen bevonódjon Krisztus misztériumaiba. Ne felejtsük el: azért ünnepeljük az eucharisztiát, hogy megtanuljunk eucharisztikus férfiakká és nőkké válni. Mit jelent ez? Azt, hogy engedjük Krisztust cselekedni tetteinkben: hogy az ő gondolatai legyenek a mi gondolataink, az ő érzelmei legyenek a mi érzelmeink, az ő döntései legyenek a mi döntéseink. És ez az életszentség: úgy cselekedni, ahogyan Krisztus cselekedett: ez a keresztény életszentség. Pontosan megfogalmazza ezt Szent Pál, amikor saját Jézushoz hasonulásáról beszél: „Krisztussal együtt megfeszíttettem, és már nem én élek, hanem Krisztus él bennem. Ezt az életet pedig, amelyet most e testben élek, Isten Fiának hitében élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem” (Gal 2,19–20). Ez a keresztény tanúságtétel. Pál tapasztalata minket is megvilágosít: amilyen mértékben meghalunk önzésünknek, vagyis halálra adjuk azt, ami szemben áll az evangéliummal és Jézus szeretetével, olyan mértékben jön létre nagyobb tér az ő Lelkének hatalma számára. A keresztények olyan férfiak és nők, akik engedik, hogy a Szentlélek ereje kitágítsa lelküket, miután magukhoz vették Krisztus testét és vérét. Engedjétek kitágítani lelketeket! Ne legyetek szűkkeblűek, zártszívűek, kislelkűek, önzők, nem! Legyünk tágszívűek, nagylelkűek, széles látókörűek! Engedjétek kitágítani lelketeket a Szentlélek erejével, miután magatokhoz vettétek Krisztus testét és vérét!
Mivel Krisztus valódi jelenléte az átváltoztatott kenyérben nem fejeződik be a misével, [3] az Eucharisztiát meg kell őrizni a tabernákulumban a betegek áldoztatásához és az Úr csendes imádásához az Oltáriszentségben; a szentségimádás ugyanis, akár egyénileg, akár közösségileg, segít, hogy Krisztusban maradjunk. [4]
A mise gyümölcseinek tehát a hétköznapi életben kell megérlelődniük. Úgy is megfogalmazhatjuk, kissé erőltetett képpel: a mise olyan, mint a mag, a búzamag, amely aztán a mindennapi életben kikel, növekszik, és éretté válik a jótettekben, a minket Jézushoz hasonlóvá tevő magatartásformákban. A mise gyümölcseinek tehát a hétköznapi életben kell megérlelődniük. Azáltal, hogy az Eucharisztia szorosabbá teszi Krisztussal való egységünket, voltaképpen felfrissíti azt a kegyelmet, amelyet a Lélek a keresztségben és a bérmálásban adott nekünk, hogy keresztény tanúságtételünk hiteles legyen. [5]
Azon kívül, hogy az Eucharisztia felébreszti bennünk az isteni szeretetet, mit tesz még? Elszakít minket a bűntől: „Minél inkább részesedünk Krisztus életében és minél szorosabbá válik a vele való barátságunk, annál nehezebb lesz halálos bűnnel elszakadnunk tőle.” [6]
Az eucharisztikus lakomában való rendszeres részesedés megújítja, megerősíti és elmélyíti kapcsolatunkat a keresztény közösséggel, amelyhez tartozunk, azon alapelv szerint, hogy az Eucharisztia hozza létre az Egyházat[7],valamennyiünket egybekapcsol.
Az Eucharisztiában való részesedés végül kötelességet ró ránk a többi emberrel, különösen a szegényekkel szemben, ránevel minket, hogy Krisztus testéről átlépjünk testvéreink testére, akikben arra vár, hogy felismerjük, szolgáljuk, megbecsüljük és szeressük őt. [8]
Mivel a Krisztussal való egység kincsét cserépedényben hordjuk (vö. 2Kor 4,7), folytonosan rászorulunk arra, hogy visszatérjünk a szent oltárhoz mindaddig, amíg a paradicsomban nem ízleljük teljesen a Bárány menyegzős lakomájának boldogságát (vö. Jel 19,9).
Mondjunk köszönetet az Úrnak, amiért megadta, hogy közösen újra felfedezhettük a szentmisét, és megújult hittel engedjük magunkat ehhez a Krisztussal való valóságos találkozáshoz vonzani, hiszen ő nemcsak meghalt és feltámadt értünk, hanem kortársunk is! Életünk is legyen mindig „virágzó”, mint a húsvét, nyíljanak benne a remény, a hit és a jótettek virágai! Találjunk mindig erőt ehhez az Eucharisztiában, a Jézussal való egyesülésben! Áldott húsvétot mindenkinek!