Ferenc pápa üzenete Fatimába, az Equipes Notre-Dame mozgalom találkozójára

Az Équipes Notre-Dame lelkiségi mozgalom július 16. és 21. között tartja XII. nemzetközi összejövetelét Fatimában. Ebből az alkalomból Ferenc pápa üzenetet küldött a máriás mozgalom két vezetőjének. Az üzenetet a portugáliai apostoli nuncius, Rino Passigato érsek olvasta fel a találkozón.

A Szentatya üzenetében, a találkozó témájához igazodva, a Lukács-evangélium 15. fejezetében olvasható példabeszédről, a tékozló fiú történetéről elmélkedik, és az irgalmas Atyáról, aki nagy örömünnepet rendez visszatérő fiának. A pápa arra hív mindenkit, hogy önmagára ismerjen ebben az eltévedt fiúban, aki visszatér atyjához, aki magához öleli őt és visszaadja emberi méltóságát.

Ferenc pápa – utalva az Evangelii gaudium kezdetű buzdítása 3. pontjára – mindenkit arra ösztönöz, hogy újítsa meg találkozását Krisztussal; felidézi a tékozló fiú hazatérését, és azt ajánlja: mindenki, meghatódva az Atya jóságától, ilyenformán tárja fel szívét: „Bűnös vagyok, eltévedtem, elszöktem szereted elől, de visszatértem, hogy megújítsam szövetségemet Veled, Uram! Szükségem van Rád, szabadíts meg engem, fogadj vissza megváltó karjaidba.” (vö. EG, 3)

Jézusnak a kereszten kitárt karjai azt bizonyítják, hogy senki sincs kizárva az Atya szeretetéből, irgalmasságából. Nem akar elveszíteni senkit: férjet és feleséget, szülőket, gyermekeket. Jézus szemében senki sincs végleg elveszve. De vannak eltévelyedett személyek, akiket keresnünk kell. Mert ha meg akarjuk találni az Urat, ott kell keresnünk Őt, ahol Ő akarja, hogy találkozzunk Vele. A Pásztort csak az eltévedt bárányoknál találhatjuk meg: arra ösztönzi a 99 juhot, hogy Vele együtt fáradozzanak a nyáj egyesítéséért. Jézus, a jó Pásztor nemcsak vállára veszi és hazaviszi az eltévedt bárányt, hanem nagy ünnepet rendez neki, mint a tékozló fiú atyja – emlékeztet üzenetében a Szentatya.

Majd így folytatja: Szűz Máriával, aki kézen fog bennünket, énekelhetjük örömmel az Úr irgalmasságát. Jézus és Mária irgalmas szívének szentelve számíthattok az Úr kegyelmére; ez a kegyelem ragyogott fel száz évvel ezelőtt a fatimai három kisgyerek szemén, és arra sarkallta őket, hogy életüket a „bűnösök megmentésének” vágya alakítsa. Az ő példájuk lelkesítse az Équipes Notre-Dame lelkiségi mozgalom tagjait.

Ferenc pápa végül apostoli áldását küldte a fatimai nemzetközi találkozó résztvevőinek.

* * *

Az Éuipes Notre-Dame máriás mozgalmat nyolcvan évvel ezelőtt alapította a francia Henri Caffarel. A lelkiségi mozgalom napjainkban jelen van az öt világrészen kilencvenöt országban több mint tizenháromezer csoporttal.

Áldani születtünk – Böjte Csaba az ajándékról, amely mi magunk vagyunk

Böjte Csaba július 20-án, a tizedik hungarikumfesztivál első napján Balatonalmádiban járt a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkórussal.

A főútról letérve, a parti sétányra lépve mintha hirtelen visszarepülnénk az időben körülbelül száz évet; nem lepne meg, ha egyszer csak Karinthy vagy Kosztolányi jönne szembe. A Balaton mágikus kisugárzása lehet az oka: hirtelen minden megnyugszik, elcsendesedik körülöttünk, és „kimondhatatlanul jól van, ami van”. Egy olyan, békebeli, előkelő, mégsem extra drága kávézó teraszán pihenünk meg, amely mintha nem is valódi hely lenne, hanem filmkulissza. Eddig hajszoltnak éreztük magunkat, és egyfolytában aggódtunk, hogy megtaláljuk-e időben a fesztivál színpadát, most viszont nem lehet bírni az optimizmusunkkal, és már semmi sem sietős. Megérkeztünk. Noha csak néhány óránk adatik most a Balaton partján, máris nyaralunk.

Optimizmusunkat negyedórával később az élet is visszaigazolja, mivel a zenepavilon mellett már fél hatkor – ekkor még „civilben” – észrevesszük Böjte Csabát, majd őt követve sétálunk át a part mentén a színpadhoz és a kirakodóvásárba, a Wesselényi strand bejárata elé.

Ahhoz képest, hogy a megnyitóra érkeztünk, máris teljes fokozaton a fesztiváli nagyüzem, és úgy általában tombol a nyár. Engem például majdnem elüt egy úr, aki öt-hat méter hosszú műanyagkrokodillal a hóna alatt nézelődik, de komolyabb vízi járműveket is áttolnak időnként a téren a víz irányába. A színpadon páncélos vitézek kardoznak, a sétányon egy hatalmas konyha a legfőbb látványelem, ezért én a szünetben a „Mit sütsz, kis szűcs?” lakodalmasnóta ütemeire megnézem, mi az az almádi pecsenye. Csülök sült újkrumplival: egy srác éppen kis adagot kér belőle, de nagyot kap – vajon dekára kell fizetni?

Aztán Csaba testvér, Keszey János, Balatonalmádi polgármestere és Gyenes Ákos, a Balatonalmádi Turisztikai Egyesület elnökhelyettese lép a színpadra. Megtudjuk, hogy ez már a tizedik hungarikumfesztivál, és hogy évről évre nő a törvényi védelmet élvező hungarikumok száma. Most hetvennél tartanak, a fesztiválon huszonhéttel lehet ezek közül találkozni. Új elem, hogy idén magyar vadászkutyafajtákat és a solymászatot is bemutatják itt. De – mondja Gyenes úr – a magyar nóta, a táncház és a cigányzene is a hungarikumok közé tartozik, sőt az operettet és a retródiszkót is megemlíti, ezekkel is meg fogják örvendeztetni a fesztivál látogatóit a következő tizenkét napon. Hogy ezek is hungarikumok-e, azt nem tudom, de bizonyára sokak örömére szállnak majd a dallamaik az almádi éjszakában. A polgármester megnyitja a fesztivált, majd szerényen átadja a szót Csaba testvérnek, aki azzal kezdi: örülne, ha a nagy család is hungarikummá válhatna, ha az iskoláink-templomaink megtelnének. Köszöni, hogy minden évben akkora vendégszeretettel fogadják a vele érkező, 2005-ben alapított, azóta nemzetközi sikereket arató, Magyar Örökség díjas Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkart, amely utána fog énekelni. Aki hosszabb elmélkedésre is kíváncsi, és a gyerekeket is szívesen hallgatná még, jöjjön át a zenepavilonhoz hétre, ott ugyanis misézni fog, teszi hozzá.

Miközben a kórus énekel, én még körbejárok: a gasztronómiai és a kézműves színteret egyaránt alaposan tanulmányozom. A kép roppant színes, a kínálat meglepetéseket is tartogat. Ilyen például a „jeges mámor” (hungarikum?): az az újfajta fagylalt, amelybe spatnival aprítják a gyümölcsöt. A levendulás mézbor csábításának sem tudok ellenállni.

Addig-addig kalandozom, hogy a kolléganőm rám telefonál: mindjárt kezdődik a mise. Átsietek a zenepavilonhoz, ahol éppen Nagy Éva Vera iskolanővér, a kórus vezetője beszél arról, hogy Csaba testvér műve hatására hogyan született meg benne és Czakó Gabriellában az erdélyi magyarok szolgálatának ez a módja, amely a zenei nevelés „ürügyén” közösséget akar építeni. Évről évre eljönnek pénzt gyűjteni a Balatonhoz, az itteni adományokból épült a kórus szovátai háza (Csaba testvér gyermekvédelmi központnak nevezi). Most a kórustag gyerekek házainak korszerűsítésére, felújítására gyűjtenek, mert jó néhányuknak nincsen fürdőszobája. Népfőiskolai rendszerben, hétvégeken és nyáron oktatnak, többféle (kórus-, hangszeres, reneszánsz) táboruk van. Most a Csíksomlyói passió előadására készülnek, a Duna TV augusztus 18-án élőben fogja adni a produkciót.

Feltűnően sokan idetaláltak: a szervezők a kitett körülbelül negyven székkel nagyon alulbecsülték az érdeklődést: legalább négyszer-ötször annyian állnak még.

Csaba testvér azzal kezdi, hogy nem is tudna gyönyörűbb templomot elképzelni a Balaton-partnál, az esti tó fenséges látványánál. Majd a nyár előrehaladtára utalva megkérdezi: Teremtünk-e az utóbbi hetekben maradandó gyümölcsöket? Mit tettünk egymásért? Az alapgondolata a későbbiekben is ez marad. Jézus az Isten bátorító, segítő szava-jelenléte, azaz ajándék volt az emberek számára. Az ő mintájára nekünk is ajándékká kell válnunk egymás számára, és ez a házasságban is így van. A Jóisten annyira szerette a feleségedet vagy a férjedet, hogy téged teremtett neki ajándékul. Általad akarja megsimogatni. „Arra születtem, hogy Isten áldását közvetítsem” – ébredt rá Csaba testvér, amikor diakónussá szentelték. Mindannyian erre születtünk. A vadászkutya ösztönével kellene keresnünk a lehetőséget, hogy mikor és hol tehetünk valami jót. Mindennap már reggeltől kezdve ezzel kellene foglalkoznunk. „Arra születtünk, hogy a föld sebeit begyógyítsuk”, mint a régi sláger állította. A szív vérrel látja el a testünket, és rettenetesen sokat dolgozik ennek érdekében. Természetesen őt magát is az általa pumpált vér élteti, de neki magának csak jóval kevesebbre lenne szüksége. Legyen a szív a példaképünk, szemben a szervezeten élősködő daganatokkal, amelyek végső soron maguknak is ártanak.

Mi volt Isten első parancsa a Bibliában? Az, hogy szaporodjatok. Ehhez képest a Kárpát-medencei férfiak hetven százalékának nincsen gyermeke, öngyilkosságban viszont a harmadik helyen állunk a világon. Ezért figyeljünk a környezetünkre; vegyük észre, ha valaki bajban van, segítségre, vigasztalásra szorul. Talán bajba került házasságokat is meg lehetne menteni, ha nem lennénk egymás iránt közömbösek. A kórusban éneklő, tehetséges gyerekek példája is azt bizonyítja, hogy a törődés csodát tesz az emberrel. Küzdjünk egymásért. Gondoljunk Jézusra, aki mindenkiben hitt, mindenkiben a jót látta, és bizalmat szavazott a megtérésének. „Szeressük ki” egymásból a jót!

Szeptember 13-án, az Arénában találkozunk! – búcsúzik Csaba testvér a mise után. – Idén 25 éves ugyanis a Szent Ferenc Alapítvány, amit nagy koncerttel, sztárokkal ünneplünk meg.

A kórus még hosszan énekel, és úgy tűnik, a vendégeknek, a misére érkezett sokaságnak sincs igazán mehetnékje. Sötétedőben a Balaton-part, a hattyúkat sem eteti már senki (máskor sem helyes), ezért olyan lassan, méltóságteljesen úszkálnak, mintha azt várnák, hogy festmény készüljön róluk. Minden elcsendesül, áhítatos a hangulat. „Itt kéne maradni, itt kéne élni, hogy amit most érzek-értek, sohase múljon el” – ezzel a kicsit szomorú búcsúgondolattal szállok fel a vonatra.

Évközi tizenötödik hét szombatja

Évközi tizenötödik hét szombatja

Ismét a szombati nyugalom megtartására vonatkozó törvények helyes értelmezésével kezdődik az evangéliumi történet. A farizeusok nehezményezik, hogy Jézus szombaton meggyógyította a félkezére béna embert, mivel a gyógyítás munka, tehát szombaton tilos. Cselekedetével Jézus azt igazolta, hogy a törvény nem öncélú, hanem az emberért van, azaz szabad szombaton irgalmasságot gyakorolni, gyógyítani. A farizeusok véleménye ezzel ellentétes, ők csak azt látják, hogy az új tanító nem tartja meg és tanítványaival sem tartatja meg a törvényeket.
Az eset kapcsán Máté evangélista jelzi, hogy az ellenfelek már nem csupán ellenérzést táplálnak szívükben Jézus iránt, hanem újabb lépést tesznek, közösen megvitatják a dolgot és elhatározzák Jézus vesztét. Jézus személye, tevékenysége és tanítása nem fér bele abba a keretbe, amit ők, a törvények hivatalos magyarázói és a vallási élet irányítói elképzelnek. Jézus jól ismerte őket és tudott szándékukról, ezért jobbnak látta, ha távozik. Ezt követően újabb jelét látjuk annak, hogy a nép nem osztja a farizeusok és írástudók véleményét, hanem Jézus után mennek. Jézus pedig tovább megy, hogy teljesítse küldetését, amely az a messiási küldetés, melyről a próféták jövendöltek. Az Izajás prófétától származó jövendölést azzal a szándékkal idézi az evangélista, hogy bemutassa: a jövendölés Jézus személyében teljesedett be.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Úr Jézus, mindenség királya, előtted a kételkedő hitre jut. Áldalak téged a keresztségért, melyben eltörölhetetlen pecsétként színünkre szoríthatunk. Uralkodjál szívünkben is szívesen, ne kelljen kételyünkkel hadakoznod. Áldott legyél, Szentháromság, aki megszenteled népedet a hit a szentségek és a parancsolatok ajándékával.

Teilhard de Chardin látomása az Egyetemes Krisztusról és az Eucharisztiáról Megkezdődött Magyarországon a lelki előkészület a 2020-as Eucharisztikus Világkongresszusr

Teilhard de Chardin látomása az Egyetemes Krisztusról és az Eucharisztiáról

Megkezdődött Magyarországon a lelki előkészület a 2020-as Eucharisztikus Világkongresszusra. Ehhez a távolabbi előkészülethez szeretnénk segítséget nyújtani, bemutatva a 20. század lelki megújásának három tanúja: Teilhard de Chardin jezsuita tudós, Prohászka Ottokár püspök és Dienes Valéria filozófus eucharisztikus lelkiségét.

Pierre Teilhard de Chardin (1881–1955) jezsuita tudós és gondolkodó 1955. április 10-én, Húsvét napján hunyt el New Yorkban. E szép ünnepen szólította magához a Feltámadt Krisztus, akit oly sokszor dicsőített, akinek tudományos munkásságát szentelte. Teilhard lelkiségének ragyogó Napja az Egyetemes, eucharisztikus Krisztus volt.

A 20. század lelki megújulásának három tanúja: Teilhard de Chardin, Prohászka Ottokár, Dienes Valéria eucharisztikus lelkisége

E kiváló paleontológus (őslénytan-kutató) számára a „múlt tanulmányozása felfedte a jövő körvonalait”, amint maga vallotta. Az elsők között volt, akik megmutatták: az evolúció elmélete nincs ellentétben a teremtés eszméjével. Az evolúció a tapasztalati világban kifejezése a teremtői, létet adó isteni működésnek.

Jóllehet Teilhard „keresztény” evolucionizmusát a 20. század első felében a hagyományos katolikus gondolkodók hevesen támadták, az Egyház korszerűsítését célzó II. Vatikáni zsinaton (1962–1965) már polgárjogot nyertek új világképének termékeny meglátásai.

A világfejlődés Ómega-pontja

Teilhard az egyetemes világfejlődést a tudat/szellem növekedésének tekinti: montée de conscience. Főművében Az emberi jelenség-ben ezt írja: „A Gondolat nemcsak részét képezi a Fejlődésnek, mint valami rendellenesség vagy epifenomén (felületi jelenség), hanem az Evolúció olyannyira visszavezethető a Gondolat felé való haladásra, olyannyira azonosítható vele, hogy lelkünk mozgása kifejezi és méri magának az Evolúciónak az előrehaladását.”

A világfejlődés, a teremtő egyesülés végpontja az „Ómega”, a Feltámadt Krisztus. Teilhard víziójában Krisztus alapvető szerepet játszik a kezdeteknél, a teremtésben, és Ő lesz a Végpont az Úrjövetkor, a Parúziában: Ő az Alfa és az Ómega. Teilhard gyakran hivatkozik Szent Jánosra (1,1kk) és főleg a páli levelekre: Ef 1,3–14; Kol 1,13–20. A Fiú megtestesülését az Atya örök üdvösségtervében kell szemlélnünk: Isten már a világ teremtése előtt kiválasztott bennünket, hogy Fiában, Krisztusban fogadott gyermekei legyünk. Tehát Isten öröktől fogva akarta Krisztust, hogy általa az isteni életben részesítsen bennünket.

Teilhard teremtéshitét és a páli krisztológiát illeszti a fejlődő világegyetem távlatába. Nincs szó nála önkényes konkordizmusról, vagyis a kinyilatkoztatás és a modern világkép, a bibliai teremtéstörténet és az evolúció erőltetett összeegyeztetéséről. Ma már a teremtést nem képzelhetjük el statikusan, tehát mintha a világ Isten teremtő aktusára egy csapásra készen jelent volna meg. Ha a világot állandó teremtésnek fogjuk fel, egyáltalán nem kerülünk ellentétbe a teremtés hitével, hiszen a teremtett lény állandóan, létében függ a teremtő Istentől. Erre annak idején P. Sertillanges domonkos teológus nagyon jól rámutatott a teremtés eszméjéről írt könyvében, amelyet Teilhard is örömmel üdvözölt.

Nb. A teremtés és az evolúció filozófiai/teológiai kérdését később Karl Rahner német jezsuita teológus elmélyítette, pontosította, amikor a fejlődő világ önfelülmúlásról (Selbstüberbietung) beszélt: fejlődés során a léttöbblet a Teremtőtől származik. Vagy Teilhard kifejezésével: az Evolúció a Teremtés kifejeződése térben és időben.

Folytassuk Teilhard érvelését: Ha Isten mindent Krisztusban és Krisztusért teremtett, és minden Krisztusban áll fenn, ahogyan a Kol 1,15–20 Krisztus-himnusza tanítja, akkor azt mondhatjuk, hogy a fejlődő világegyetem Ómegája nem más, mint Krisztus; a teljes Krisztus, aki Testében, az Egyházban növekszik a végső beteljesedéséig. Ilyen értelemben beszél Teilhard „krisztogenezisről”: az antropogenezist (a gondolkodó ember megjelenését) folytató „noogenezis” (a szellemi szféra kibontakozása) korszakában természetfeletti síkon növekszik Krisztus egyházi Teste, mégpedig éppen eucharisztikus Teste hatására a hívők közösségében. Szent Pál misztikus Krisztusáról van szó, és arról a „teljes Krisztusról”, akiről Szent Ágoston oly gyakran beszélt. A feltámadt Krisztus Lelke által magához kapcsolja hívőket, az üdvözülő lelkeket, és a test–lélek kapcsolatán keresztül az egész Mindenséget, az anyagi valóságot is.  Krisztus (titokzatos) Teste, az Egyház, a maga kozmikus vonatkozásaival, állandó növekedésben van. Az Eucharisztia építi e Testet, így a Fő Krisztus bennünk, misztikus tagjaiban növekszik.

Az Egyetemes Krisztus és az Eucharisztia

Teilhard lelkiségének Napja a feltámadt/egyetemes, az eucharisztikus Krisztus. Mivel az Eucharisztia a Megtestesült Ige valóságos jelenléte közöttünk: a meghalt és feltámadt Krisztus húsvéti misztériumának megjelenítése, és mivel főleg általa „épül ki” Krisztus egyházi Teste, az egész világfolyamatot úgy tekinthetjük, mint a teremtett világ készülődését, illetve előkészítését a konszekrációra, az átváltoztatásra, amelyet a Szentlélek visz véghez.

Az Eucharisztia „kiszélesítéséről” ezeket írja Teilhard: „Amikor elhangzanak a szentségi szavak: »Hoc est Corpus meum«: ez az én Testem, akkor a »Hoc« elsősorban a kenyeret jelenti. De másodlagosan, a természet második fázisában, a szentség anyaga maga a Világ, amelyben szétárad az Egyetemes Krisztus emberfölötti jelenléte, hogy beteljesítse ezt a Világot. A [humanizált] Világ az a végleges és valóságos Ostya, ahová lassacskán leszáll Krisztus. (…) Öröktől fogva egyetlen szó és egyetlen működés tölti be a dolgok egyetemességét: »Hoc est Corpus meum«: ez az én Testem. Minden csak azért dolgozik a teremtésben, hogy közelről vagy távolról a Világegyetem konszekrációját segítse előbbre jutni.”

A fiatal paleontológus Teilhard Mise a világ felett című költői elmélkedése 1923-ban Kínában – született. Mongólia sivatagjában így imádkozott: „Uram! Mivel itt az ázsiai szteppén nincs sem kenyerem, sem borom, sem oltárom, felemelkedem a szimbólumokon túlra, egészen a Valóság tiszta fenségéig, és felajánlom Neked, én a Te papod, az egész Föld oltárán, a világ munkáját és szenvedését. (…) Kelyhem és paténám lelkem mélye lesz, amely szélesen kitárul mindazon erőknek, amelyek a jelen pillanatban a Föld minden pontjáról feltörnek és a Szellem felé összpontosulnak. Jöjjön hát hozzám mindazok emléke és titokzatos jelenléte, akiket a Fény ma új napra ébreszt! (…) Fogadd el, Uram, ezt a teljes Ostyát, amelyet a vonzásodtól mozgatott Teremtés bemutat Neked ez új nap hajnalán!”

XVI. Benedek pápa Teilhard de Chardinnek e meglátására, misztikus elmélkedésére hivatkozott 2009. július 27-én az aostai székesegyházban tartott homíliájában: „Ez Teilhard de Chardin nagy víziója: végül majd igazi egyetemes liturgiánk lesz, amikor a világmindenség átalakul élő ostyává.”

Ferenc pápa az Assisi Szent Ferenc szellemétől ihletett, Laudato sì kezdetű enciklikája 83. pontjában a feltámadt Krisztus egyedülálló szerepéről ír. A jegyzetben ő is hivatkozik rendtársa, Teilhard de Chardin meglátására (a 18. jegyzetben idézve pápaelődeit, II. János Pált és XVI. Benedeket).

Idézzük az enciklika 83. pontját: „A világegyetem útjának célpontja Isten teljessége, amelyet már elért a feltámadt Krisztus, az egyetemes érlelődés gyújtópontja. Ily módon hozzáadunk (reflexiónkhoz) egy újabb érvet, hogy visszautasítsuk az emberi lény minden despotikus és felelőtlen uralmát más teremtmények felett. A többi teremtmény végső célja nem mi vagyunk. Mert valamennyien velünk együtt és általunk a közös célpont, Isten transzcendens teljessége felé tartanak, ahol a feltámadt Krisztus átkarol és megvilágít mindent. Az értelemmel és szeretettel rendelkező emberi lényt ugyanis Krisztus teljessége vonzza, és arra hivatott, hogy minden teremtményt visszavezessen Teremtőjéhez.”

Teilhard de Chardin a „mindig nagyobb Krisztus” prófétája volt: tudományos munkásságával és világnézeti írásaival azért fáradozott, hogy a feltámadt Krisztus növekedjék – Lelkével – misztikus Testében, az Egyházban. A szeretet civilizációját építjük – az igazságosabb és testvéribb világot. Humanizáljuk a fejlődésben levő világot, és így emberi erőfeszítésünkkel előkészítjük a nagy ostyát az átváltoztatásra. Az átistenítést (divinizációt) a teremtő Lélek viszi véghez, ha a hívő lelkek kitárulnak a felülről kapott szeretetnek. (Vö. Róm 5,5; 8,12–17; 14,17), hogy végül majd „Isten legyen minden mindenben” (vö. 1Kor 15,28).