Hívom a
családokat 2015 májusában – Bíró László püspök levele
Hívom a családokat, a házaspárokat,
a jegyeseket és a szerelmeseket, a szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit,
aki a család és az élet mellett áll!
Egy fővárosi gimnázium harmadik osztályában az
osztályfőnöki órán az osztályfőnök-tanár arra kérte tanulóit (16-17 éves
fiatalokat), hogy írják fel egy papírlapra: milyen pályára készülnek, és miért;
milyen jövőt szeretnének maguknak. A tanár szeretett volna megismerni a tanulók
jövőképét és azt, hogy mennyire tudatosan készülnek kilépni az életbe. Ezért
azt kérte, mindenki őszintén írja le azt, amit éppen most gondol, a nevét pedig
ne írja rá a papírra, nehogy az őszinteségét zavarja a félelem, hogy osztályfőnöke
válasza alapján megítéli, vagy beskatulyázza valahová. Amikor a tanár átnézte
az összeszedett papírlapokat, ilyen válaszokat talált: „még nem döntöttem, sok
minden érdekel, de nem tudom, elég tehetséges vagyok-e;” „nincs határozott
elképzelésem, majd kialakul valami;” „nem tudom, ezen még gondolkoznom kell.” A
lányok között volt, aki „családanya”, vagy „gyerekekkel foglalkozó”
szeretne lenni, de voltak a fiúk és a lányok között is, akik a jó életet, a
szórakozást, a társasági életet helyezték előtérbe. Több esetben előjött a jó
kereset utáni vágy, általában konkrét megalapozottság nélkül. Akadt olyan is,
aki élvonalbeli sportoló volt, és jövőjét csak sport-pályafutásként tudta
elképzelni. Tanár ismerősöm csodálkozva mondta, hogy ez az osztály jó
tanulmányi eredményeket ér el, több tanuló nyert valamelyik tanulmányi
versenyben, mégis ilyen kialakulatlan a jövőképük, jó egy évvel az érettségi
előtt még nem tudják, mihez kezdjenek az iskolában szerzett tudásukkal, és
határozott célkitűzéseik sincsenek.
Korunkban nem is olyan könnyű egy fiatalnak
elhatároznia, hogy merre induljon, mit kezdjen magával. A régi időkben az
emberek mozgástere sokkal szűkebb határok között mozgott. A fiatalok általában
követték szüleik mesterségét, az iparos gyereke általában iparos lett, a
hivatalnok ember gyerekei hivatali pályára mentek, legfeljebb a szülőkénél magasabb
hivatali lépcsőfokra vágytak. Az volt a természetes, hogy a fiatal generáció a
szülők, nagyszülők lakóhelyén maradt, ott alapított családot és élte le életét.
Természetesen mindig voltak vállalkozó szellemű fiatalok. Közülük sokan azért
váltottak, mert úgy érezték, hogy többre képesek, mint amit az adott hely
nyújtani tud, másokat meg vonzott a távoli, ismeretlen világ és vállalták a
kalandot. A többség azonban az elődök által kitaposott úton haladt. Ma más a
helyzet, megsokasodtak a lehetőségek, a fiatalnak sok választási lehetősége
van. Választhat foglalkozást és hosszabb vagy rövidebb tanulmányi időt,
választhat munkahelyet szülőhelyén, vagy attól távol, de külsejét, öltözködését
is tetszése szerint alakíthatja. Másrészt az adott lehetőségekért versenyeznie
kell, meg kell küzdenie kortársaival. A korunkat jellemző gyors változások
miatt is gyakran kell alkalmazkodnia, módosítania az elképzeléseken. A kitartó
szorgalomnál sikeresebb a rugalmas ügyesség, a következetesen kötelességtudónál
eredményesebb a gyorsan váltani tudó.
Idézzétek fel saját pályaválasztásotokat fiatal
korotokban! Milyen tényezők befolyásolták döntéseteket? Ki volt, aki jó
tanáccsal, előrelátóan segített?
Ferenc pápa ez év január 18-án a fülöp-szigeteki
fiatalokkal találkozva arról beszélt, hogy korunkban, részben a sokféle
médiának köszönhetően nagy információgazdagságban élünk. Ezért aztán nagy a
veszélye annak, hogy a fiatalok magukban hatalmas mennyiségű információt
felhalmozva élő múzeumokká válnak, tudásuk holt tőke lesz, mert nem tudják mire
használni. A legfontosabb tantárgy azonban, amely megtanít élni, és amit az
egyetemeken sem tanítanak: a szeretet. A fiatalok előtt álló nagy kihívás az,
hogy ne csak sok információt, tudást halmozzanak fel magukban, hanem hogy
megtanuljanak szeretni, és tudásukat a szeretet által gyümölcsözővé tenni.
Három eszköze van ennek: az ész (a tudás), a szív (az érzelem) és a kéz (a
cselekedet), e háromnak összhangban kell egymással lennie. „Amit tudsz, azt
érzelmeid is igenlik, tehát tettekre váltod; a benned lévő információ, a
tudásod megérinti a szívedet, és lendületbe hozza a kezedet; tetteid eszed
szerint helyesek és a szívednek örömet okoznak. Teljes összhangban van tudásod,
érzelmed és cselekedeted.” (Beszéd a manilai fiatalokhoz, Szt. Tamás Egyetem,
2015. jan. 18.)
Hogyan tudod gyermekeidet segíteni abban, hogy
összhangban legyen „eszük, szívük és kezük”? Mi veszélyezteti korunkban ezt az
összhangot?
A gyermek a családban eszmél, itt válik az Egyház és a
társadalom értékes tagjává. A családban tanul meg szeretni és másokért
önzetlenül áldozatot hozni, mások javára lemondani saját vágyairól. A család a
találkozások iskolája, itt tanulható meg a közösségben és a közösségért való
élet. A fiatalok a családban készülhetnek fel legjobban arra, hogy megtalálják
saját kiteljesedésük útját. Nincs olyan egyetemi kurzus, ahol a fiatalt
szeretni és szerethetőnek lenni jobban és szebben megtanítanák, mint egy
Istent szerető családban.
A családot ma sok és kemény támadás éri, ezek a családokat
el akarják téríteni Istentől kapott feladatuk teljesítésétől. Gazdasági
nehézségek (szegénység, munkanélküliség, otthontalanság, természeti
katasztrófák, stb.), a kábítószerek és az alkoholizmus, a családi életet
romboló materialista hedonizmus, a keresztény erkölcsi elvek semmibe vétele, a
családot és házasságot újra definiálni akaró törekvések, a relativista
életszemlélet, a selejtezés kultúrája, az élet fogadására való nyitottság
hiánya mind olyan tényezők, amelyek a családot akadályozzák feladatai
teljesítésében. Ha pedig a családok nem tudják a fiatalokat felelős, tetterős
emberekké nevelni, akiknek helyén van az „esze, a szíve és a keze”, akkor
folytatódik társadalmunk szétesése.
Milyen segítséget tudnak nyújtani a családközösségek a
családot érő támadásokkal szembeni ellenálláshoz? Hogyan tudjátok
gyerekeiteknek megmutatni a közösség, a közös fellépés erejét?
Szent II. János Pál pápa prófétai üzenete ma is
aktuális:
„Az emberi nem jövője a családtól függ!
Elengedhetetlen és fontos feladat tehát, hogy minden
jóakaratú ember vállalja a kötelezettséget, hogy őrizze és ápolja a család
javait. …
Szeretni a családot azt jelenti: becsülni és állandóan támogatni értékeit
és képességeit.
Szeretni a családot ugyanaz, mint fölismerni a reá leselkedő veszélyeket
és bajokat, azért, hogy le lehessen azokat győzni.
Szeretni a családot azt jelenti, hogy törekszünk azon feltételek és
körülmények megteremtésére, melyek elősegítik a család fejlődését.
A szeretet kiemelkedő módja az is, ha korunk keresztény
családjainak – melyeket gyakran megkísért a kislelkűség és a félelem a növekvő
nehézségek miatt – újra visszaadjuk az önbizalmat, amely a természet és a
kegyelem segítségére és arra a küldetésre támaszkodik, amelyet Isten
bízott a családra.
Korunk családjainak vissza kell térniük az eszményhez!
Krisztust kell követniük!” (Familiaris Consortio, 86).
Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke