2014. február 1., szombat

Zsolozsma 28.



A II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű, az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló lelkipásztori konstitúciójából

A halál misztériuma

Az ember sorsa a halállal szembesítve válik a legnagyobb rejtéllyé. Az embert gyötri a fájdalom és a test fokozódó felbomlása, és még inkább a rettegés, hogy egyszer s mindenkorra szűnik meg majd a léte. Igaza van azonban, amikor szívének ösztönzésére irtózattal utasítja el azt a gondolatot, hogy személyisége teljesen szertehull, és végképpen megsemmisül. Az ember lázad a halál ellen, mivel magában hordja az örökkévalóság magját, amely nem vezethető vissza a puszta anyagra. A technika összes próbálkozásai, bármilyen hasznosak is, nem képesek csillapítani szorongását. Az élet meghosszabbítása ugyanis nem elégítheti ki a továbbélésnek azt a vágyát, amely kitéphetetlenül gyökerezik az ember szívében. A halállal kapcsolatban csődöt mond minden képzelet; az Egyház azonban, minthogy a kinyilatkoztató Istentől vette, állítja, hogy Isten az embert arra teremtette, hogy eljusson egy, a földi nyomorúság határain túli boldog célba. Sőt, a keresztény hit azt is tanítja, hogy az ember nem halt volna meg, ha nem vétkezett volna, és hogy eljön az idő, amikor a testi halál vereséget szenved, mert a mindenható és könyörületes Üdvözítő visszaadja az embernek az üdvösséget, amelyet ez a bűnével elveszített. Isten ugyanis arra hívta és hívja az embert, hogy egész lényével kapcsolódjék őhozzá a romolhatatlan isteni élet közösségében. A győzelmet a feltámadó Krisztus vívta ki, halálával megszabadította az embert a haláltól. A hit tehát, ha szilárd érvekkel együtt terjesztik elő, minden gondolkodó embernek megadja a választ jövő sorsát illető aggodalmára. Egyúttal lehetőséget nyújt neki arra is, hogy fenntartsa a lelki közösséget Krisztusban azokkal a szeretett hozzátartozóival, akiket a halál elragadott; a hit ugyanis megadja a reményt, hogy ők Istennél megtalálták már az igazi életet. A keresztény ember – ez magától értetődik – kénytelen, sőt köteles is, sok gyötrődés közepette küzdeni a rossz ellen, és el kell szenvednie a halált is, de reményből merített erővel a feltámadás felé menetel, hiszen a húsvéti misztériumban részesedett, és Krisztus halálához hasonul. Mindez azonban nemcsak a keresztény hívőre vonatkozik, hanem minden jó szándékú emberre is, akinek szívében láthatatlan módon működik a kegyelem. Mivel Krisztus mindenkiért meghalt, és mivel az embernek valójában csak egy végső hivatása van, mégpedig az isteni, vallanunk kell: a Szentlélek mindenkinek módot ad arra – Isten tudja, miképpen –, hogy a Húsvét titkában részesedjék. lyen szép és nagy az ember misztériuma, így tündöklik a hívők előtt a krisztusi kinyilatkoztatás fényében. Krisztus által és Krisztusban világosság derül tehát a szenvedés és a halál rejtélyére, amely Jézus evangéliuma nélkül összezúzna minket. Krisztus feltámadt, halálával legyőzte a halált, és élettel ajándékozott meg bennünket, hogy mint fiak a Fiúban, kiáltsuk a Lélek ösztönzésére: Abba, Atya! (Róm 8, 15). 


Jézus csodái 15. - Akarom, tisztulj meg!



Akarom, tisztulj meg!

 

A hegyi-beszéd után, a hegy lábánál várja be a tömeg a szombat elmúltát. A földet illatossá tevő, szemet gyönyörködtető temérdek virág közül kiemelkedik egy sebekkel borított, bűzlő, csonttá-bőrré aszott ember alakja.
Az emberek felordítanak a rémülettől, és visszaözönlenek a hegy alsó lejtőire. Néhányan köveket ragadnak, hogy a meggondolatlanra hajítsák. Jézus azonban, kitárt karral, megfordul, és ezt kiáltja:
– Nyugalom! Maradjatok ott, ahol vagytok, és ne féljetek! Tegyétek le a köveket! Könyörüljetek szegény testvéreteken! Ő is Isten gyermeke.
A népsokaság, a Mester hatalmától lenyűgözve, engedelmeskedik. Ő keresztülgázol a magas, virágos növényeken, és a leprástól néhány méternyire megáll. A leprás is közelebb jön, amikor megérti, hogy Jézus védelmébe vette. Jézus közelébe érve leborul, a virágos növények pedig elnyelik, és úgy eltakarják, mint a friss, illatos víz. A virágok ringatóznak és összeborulnak, szinte fátylat vonva a közöttük rejtőző nyomorúság fölé. Csak a közülük kihallatszó panaszos hang emlékeztet egy szerencsétlen ember jelenlétére. A hang ezt mondja:
– Uram, ha te akarod, meg tudsz gyógyítani engem. Rajtam is könyörülj meg!
Jézus így válaszol:
– Emeld föl arcodat, és nézz rám! Az embernek tudnia kell az égre tekinteni, amikor hisz benne. Te pedig hiszel, mert kérsz.
A növények megmozdulnak, és újra szétválnak. Ahogy egy hajótörött feje bukkan fel a tengerből, úgy emelkedik ki a leprás ember hajatlan, szakálltalan, csupasz arca. Egy koponya-fej ez, még nem teljesen megfosztva a húsrészektől. Jézus mégis rá meri tenni ujja hegyét arra a homlokra, oda, arra a helyre, ahol tiszta, vagyis sebnélküli, ahol csak hamuszínű, pikkelyes bőr van két gennyes, pusztuló bőrrész között. Az egyik gennyes rész a hajas bőrt rombolta szét, a másik pedig lyukat vájt ott, ahol a jobb szem volt, úgyhogy nem tudnám megmondani, hogy abban a hatalmas lyukban – amely a halántéktól az orrig terjed, fölfedve az arccsontot és az orr porcos részét, és tele van gennyel – ott van-e még a szemgolyó vagy sem.
És Jézus, szép kezével azt a helyet érintve, ezt mondja:
– Akarom. Tisztulj meg!
És mintha az ember nem is lenne szétmart és csupa seb, hanem csak piszok födné, és erre mosószeres vizet öntenének, úgy tűnik el a lepra. Először a sebek záródnak össze, azután a bőr világos színe tér vissza, majd a jobb szem tűnik elő az újra kinőtt szemhéjak között, s az ajkak is összezáródnak a sárgás fogak fölött. Csak a haj és a szakáll hiányzik, vagyis csak ott vannak ritkás szőrcsomók, ahol előbb még volt egy darabka ép bőr-felhámréteg.
A tömeg kiáltozik az ámulattól. Az ember pedig az ujjongó kiáltásokból érti meg, hogy meggyógyult. Fölemeli két kezét, amelyet addig eltakart a növényzet, és megérinti szemét ott, ahol a hatalmas lyuk volt; megérinti fejét ott, ahol az a nagy seb volt, amely szabadon mutatta a koponyacsontot, és érzi az új bőrt. Ekkor föláll, és ránéz mellére, csípőjére... Mindenütt egészséges és megtisztult... Az ember leroskad a virágos rétre, és sír az örömtől.
– Ne sírj! Állj föl, és idehallgass! Térj vissza az életbe, a szokásos eljárás szerint, és ne beszélj senkivel, amíg az előírt szertartást el nem végezted. Előbb mutasd meg magadat a papnak, és add meg a Mózes által előírt adományt gyógyulásod csodájának bizonyságául.
– Előtted kellene bizonyságot tennem, Uram!
– Nekem majd azzal teszel bizonyságot, hogy szereted tanításomat. Menj!
A tömeg ismét közelebb jön, és – bár csak a köteles távolságból – szerencsét kíván a csoda folytán meggyógyultnak. Van, aki annak érzi szükségét, hogy útiköltséget adjon, és pénzt dob oda neki. Mások kenyeret és ennivalót dobnak neki. Egy ember pedig látva, hogy a leprás köntöse egyetlen, cafatokban lógó rongy, amely mindent látni enged, leveszi köpenyét, csomóra köti, mintha kendő lenne, és odadobja a leprásnak, aki így tisztességesen be tudja takarni magát. Egy másik ember – minthogy a könyörülő szeretet ragályos, amikor együtt vannak, nem tudja megállni, hogy oda ne adja neki szandálját, azért leveszi, és oda dobja.
– No, és te? – kérdi Jézus, aki látja a tettet.
– Ó, én a közelben lakom. Mezítláb is mehetek. Neki hosszú utat kell megtennie.
– Isten áldjon meg téged és mindazokat, akik jót tettek testvérükkel. Ember, imádkozz ezekért!
– Igen, igen, értük és érted; hogy a világ higgyen benned!
– Isten veled! Menj békében!
Az ember néhány méternyire eltávolodik, majd visszafordul, és így kiált:
– De a papnak megmondhatom, hogy te gyógyítottál meg?
– Nem szükséges. Csak ennyit mondj: „Az Úr irgalmat gyakorolt velem.” Ebben benne van a teljes igazság, és másra nincs szükség.

(3-233)


2014.02.01. szombat



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.02.01. szombat

Jézus karjaiban

A papi hivatás Jézus követésében, akaratának napi teljesítésében áll. Ő a mi Urunk, kezére figyelünk. Sokan vállalták már ezt az önátadást,de elfeledték nem is kevesen, hogy nem szolgák vagyunk, akik parancsokat lesnek és hajtanak végre, hanem Jézus barátai, akik önként odadugjuk érzékeny emberkezünket Jézus keze mellé. Először büszkén, amikor a magunk keze annyira jézusi lesz a papszentelésben, hogy úgy fogjuk meg a kenyeret az oltáron, hogy szinte Jézus keze lesz a mienk. Nem hebegünk nem dadogunk, amikor kimondjuk az Ő szavait: „Ez az én testem, mely értetek adatik” Ő adta ezt a hihetetlen bátorságot. Az apostolok is lassan döbbentek rá, hogy nemcsak Jézus gyógyító hatalma szállt az ő kezükbe, hanem Jézus átszegezett keze mellé odakerült a mi papi kezünk is. Amikor Jézus a Damaszkusz előtt megtért Saulhoz küldi Ananiás nevű tanítványát, hogy keresztelje meg, tegye látóvá és tanítvánnyá, ezzel csillapítja le idegenkedését:„Csak menj, mert kiválasztott edényem ő nékem. Megmutatom ugyanis neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért” (ApCsel 9, 15-16) Assisi Szent Ferenc csak diakónussá volt felszentelve, mégis oda kellett adnia nemcsak a kezét,hanem egész testét, hogy Jézus öt szent sebhelyét átvegye a Verna-hegyi látomásban.Mi rendszerint nem kapunk ilyen kitüntető külső jelet,de az életének igen sok sebét át kell vennünk, hogy megdicsőüljön bennünk. A ferences falakon, kapukon ott van egymás mögött a két stigmás kéz, köztük a kereszt. Hordozzuk lélekben valamennyien küldetésünk szent jelét, amikor szenvedünk.


Hívom a családokat 2014 februárjában




Hívom a családokat 2014 februárjában – Bíró László püspök levele


Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!
Ha régi iskolatársak az utcán összetalálkoznak, szinte meg se várják „hogy vagy” kérdésükre a választ, rögtön panaszkodásba kezdenek: az újabb rendeletek nem kedveznek az üzleti vállalkozásnak. Két ismeretlen asszony a piacon nem győzi egymást túllicitálni az árukínálat és az árak, de legfőképpen az árusok szidásában. A szülők elégedetlenek gyerekeik iskolájával: nem azt tanítják és nem úgy, ami és ahogy az – szerintük – a gyerek mihamarabbi érvényesülését szolgálná. Az idős asszony felháborodottan meséli, hogy az orvosi rendelőben órákat kellett várnia, mire ahelyett, hogy gyógyítani kezdték volna, a szakrendelőbe küldték vizsgálatokra. Akárhova nézünk, úgy tűnik, semmi nem működik jól, minden lehetne jobb, igényeinknek, elvárásainknak megfelelőbb. Úgy érezzük, hogy a társadalom, amelyben élünk nem figyel ránk, nem törődik velünk. Ha gondjaink, nehézségeink vannak, nincs kihez fordulnunk, jó, ha egyáltalán valaki meghallgat. Vannak mindenféle hivatalos és magán intézmények, amelyek feladata a bajba jutottakon való segítés, ezekre azonban nehéz rátalálni, és nehéz bennük megbízni.
Mondjatok olyan területeket, ahol minden jól működik, ahol mindig jól érzitek magatokat! Mi lehet ezeknek a területeknek a titka?
Szerencsés ember, aki olyan családban élhet, ahol nyugalom és béke van, ahol a családtagok egymás javát akarják, tudva, hogy a család java a családtagok javának összességéből adódik. Az ilyen családban mindenkinek van kire támaszkodnia, ha tanácsra, segítségre van szüksége, mindenki figyel a másikra anélkül, hogy megfosztaná önállóságától. Itt mindenki fontosnak érzi a maga szolgálatát, és hálás a többiek szolgálatáért. A családi összetartozás önmagában biztonságérzetet ad, segíti a családtagok kiteljesedését. A családtagok nem azon versengenek, hogy kinek jut valamiből több, hanem azon, hogy ki tud többet adni magából, szolgálatkészségéből. Nem legyőzni akarják egymást, hanem közös erővel akarják a család előrehaladását szolgálni. Az ilyen családban élni jó és öröm, még akkor is, ha gondok, nehézségek szakadnak a családra, mert újra és újra megtapasztalják, hogy mindig számíthatnak egymásra, hogy egymáshoz fűződő kapcsolatuk nem attól függ, hogy az éppen most előnyös vagy hátrányos számukra.
Milyen összefüggés van a családon belüli kapcsolatok és a családtagok istenkapcsolata között? Hogyan tudsz segíteni a valamilyen okból kilátástalan helyzetbe került családnak, hogy túljusson a krízisen?
Még ha társadalmunkat sok jó család alkotja is, messze vagyunk attól, hogy a társadalomban béke és nyugalom uralkodjon. Mai posztmodern társadalmunkat egyre inkább a piaci érdekek vezérlik, az embert akkor tekintik értéknek, ha van piacképes tudása, munkaereje, befektetni való vagyona. Egyre nagyobb a szakadék a tehetősek és a szerény lehetőségekkel rendelkezők között, egyre nehezebben tud kitörni nehéz körülményei közül az, aki nem „piacképes”. Ez pedig a társadalom egészének fejlődését akadályozza, a társadalmi igazságtalanság növeli a társadalmi feszültséget. „Hamis az a társadalmi béke, amely csak arra szolgál, hogy igazoljon egy, a gyengéket hallgatásra kényszerítő társadalmi berendezkedést. … Az emberi méltóság és a közjó sokkal nagyobb érték, mint az előjogaikról lemondani nem tudó kevesek jóléte”. (Evangelii Gaudium 218).
A társadalom és a család kölcsönhatásban állnak egymással. Jó családok nélkül nem képzelhető el jó társadalom, ugyanakkor a társadalom is rányomja bélyegét az őt alkotó családokra. Békétlen, igazságtalan társadalomban nehéz a családoknak kiteljesedni. Az emberi történelem folyamán a társadalom sokat változott, és napjainkban is változik. Megváltozott a család helyzete a társadalomban és az egyén és a társadalom viszonya is. Másképp tekintenek a családra, mint a társadalom alapegységére a föld különböző részein, mások a családon belüli szerepek és hierarchikus kapcsolatok a posztmodern korban, mint a világháborúk előtti világban. Az ember azonban állandó, a változó felszín alatt a történelem során változatlanul keresi önmagát, élete értelmét és célját, boldogságát. Vágyik arra, hogy hódolattal boruljon le az előtt, aki belehelyezte ebbe a csodálatos világba, amelynek jobbítására meghívást kapott. „A te indításod az bennünk, hogy gyönyörűség dicsérnünk téged, mert magadnak teremtettél minket, s nyugtalan a szívünk, míg csak el nem pihen benned.” (Szt. Ágoston: Vallomások I/1)
Az útját kereső és boldogulni akaró ember egyedül nem juthat célba, szüksége van kapcsolatokra. Amíg pedig a maga közvetlen környezetében igyekszik jobbítani a világot, tisztelnie kell mások érdekeit és törekvéseit is, még akkor is, ha ezekkel a másokkal nincs szoros és állandó kapcsolatban. Sőt, ahhoz hogy a kapcsolatok valóban az emberek kölcsönös boldogulását szolgálják, szükséges, hogy kölcsönösen tiszteljék egymás személyi méltóságát. Fontos ez a családban épp úgy, mint a táradalomban, a közéletben, a politikában, a gazdasági életben, a kultúrában, de még a népek és nemzetek közötti kapcsolatokban is. A világ jobbításán fáradozni is csak úgy érdemes, ha a szűkebb és tágabb közösség javát, a közjót tartjuk szem előtt. A családban sem vezet jóra, ha olyan megoldásokat alkalmazunk, amelyek egy-egy családtagnak kedveznek, az egész családnak pedig hátrányosak. Az sem vezet jóra, ha a családoknak, vagy a családok egy csoportjának az érdekeit az egész közösség, falu, vagy város érdeke fölé helyezik. Ilyenkor békétlenség keletkezik, a társadalom sodródik a szétesés felé. Fontos tehát, hogy mind a családok, mind pedig az egyes társadalmi csoportok figyelembe vegyék egymás érdekeit, intézkedéseikben legyenek egymással szolidárisak. A szolidaritáshoz hozzá tartozik a bármilyen okból bajba jutottak önzetlen megsegítése is, nem csupán anyagi téren, hanem minden vonatkozásban. Az idősebb testvér szolidáris a kisebbel, ha segít neki a nehéz matematika házi feladat megoldásában; az egészséges vizű kúttal rendelkező szomszéd szolidáris azzal a szomszédjával, akinek engedi, hogy az ő kútjából hordja a vizet; a népek közötti szolidaritás szép példáit látjuk akkor, amikor katasztrófák idején segélyekkel, mentőcsapatokkal sietnek a bajba jutottak segítségére. A másik személyi méltóságát sértjük azonban, ha segítség címén elvégezzük helyette a feladatot, vagy ráerőltetünk olyasmit, amit maga is meg tud szerezni, vagy oldani. Károkat okoz, rombolja a családi, társadalmi kohéziót, ha figyelmen kívül hagyják a szubszidiaritás elvét. Régi igazság, hogy az élelemmel rosszul ellátott közösségen nem az segít igazán, aki élelmiszercsomagokat küld, hanem az, aki megtanítja halászni, búzát termelni, vagy kecskéket tartani.
Az emberi személy méltóságának elve a közjó, a szolidaritás és a szubszidiaritás elve az emberről szóló, az értelem és a hit által megismert teljes igazság kifejeződései, amelyek az evangéliumi üzenetnek és a belőle eredő követelményeknek – melyeket a főparancs, az Isten és az embertárs iránti szeretet parancsa és az igazságosság foglal össze – felelnek meg. (vö. Az egyház társadalmi tanításának kompendiuma, 160-161.)
Mondjatok példát családi, baráti, ismerősi körben megtörtént esetre, melyben nem az anyagi segítség, hanem a szolidaritás, a másik igaza melletti kiállás segített a békét helyreállítani! Hogyan érvényesíthető a személyi méltóság tisztelete a munkahelyen, pl. a főnök – beosztott viszonyban?
Ha a társadalomban érvényesülnének ezek az elvek, olyan rendeletek születhetnének, amelyek nem az egymást kiszorítani akaró konkurens vállalkozók korlátozására, hanem együttműködésük elősegítésére irányulnának. A piaci árusok azon mesterkednének, hogy a vevőknek kedvében járjanak, olcsó és jó árut kínálnának, a vevők pedig ezt hűségükkel hálálnák meg. A szülők és tanárok együtt működnének azon, hogy a gyerekek élete kiteljesedhessen. Az orvos úgy fogadná a hozzá fordulót, hogy az már a fogadtatás hatására is megkönnyebbülne. Mindennek következtében a családokban és a társadalomban béke és nyugalom lenne, mindenki megérezhetné, hogy „az Isten országa köztetek van.”(Lk 17, 21)


Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
 
 

2014. január 31., péntek

Zsolozsma 27.



Bosco Szent János áldozópap levelezéséből

Mindenkor szeretettel munkálkodtam

Ha azt akarjuk, hogy meglássák rajtunk az emberek, hogy mi a növendékeink örök boldogságáért fáradozunk, és őket a sajátos feladataik teljesítésére tanítjuk meg, akkor mindenekelőtt szükséges, hogy sohase feledkezzetek meg arról, hogy ti e szeretett ifjak szüleit helyettesítitek. Ezekért az ifjakért mindenkor szeretettel munkálkodtam, tanultam, és teljesítettem papi szolgálatomat, de nemcsak én magam, hanem az egész Szalézi Társaság is. Rövidnek éppen nem mondható eddigi életemben, fiacskáim, hányszor meg kellett győződnöm e nagyszerű igazságról! Könnyebb dolog valakire megharagudni, mint őt elviselni; könnyebb a gyermeket megfenyíteni, mint őt meggyőzni; sőt, nyíltan megmondom: türelmetlenségünkben és önkényeskedve kényelmesebb dolog a makacsokat büntetgetni, mint határozott és nyájas türelmünkkel őket megjavítani. Hadd ajánljam figyelmetekbe Szent Pálnak azt a szerető magatartását, amelyet a hitújoncokkal szemben tanúsított. Ez a szeretet őt gyakran könnyekre fakasztotta, s arra serkentette, hogy könyörögjön is nekik, amikor úgy tapasztalta, hogy kevésbé tanulékonyak, és az ő szeretetének ellenszegülnek. Vigyázzatok arra, nehogy olyannak tartsanak benneteket az emberek, mint akiket a megtorlás indulata vezérel. Nehéz dolog ugyanis a büntetésben megőrizni a léleknek azt a következetes nyugalmát, amelyre azért van szükség, nehogy azzal gyanúsítsanak bennünket, hogy csak tekintélyünk fitogtatása miatt cselekszünk, vagy, hogy indulatunkat szabadjára engedjük. Tekintsük fiainkat azoknak, akik fölött valamelyes hatalmat kell gyakorolnunk. Legyünk inkább szolgálatukra, miként Jézus, aki azért jött, hogy engedelmeskedjék, és nem azért, hogy uralkodjék; szégyelljük magunkat bármi uralkodni vágyás miatt! Ne uralkodjunk hát fölöttük, hanem inkább arra törekedjünk, hogy jobban szolgáljuk őket. Ilyen volt Jézus magatartása is az apostolokkal szemben. Elviselte őket, mint tudatlanokat és faragatlanokat, sőt mint kishitűeket is, és a bűnösökhöz is olyan jósággal és meghitt szeretettel közeledett, hogy ezen egyesek csodálkoztak, mások pedig megbotránkoztak miatta, és ismét másokban pedig azt a bizalmat keltette, hogy kérjék Istentől bűneik bocsánatát. Ezért hagyta meg nekünk parancsban, hogy szelídek és alázatos szívűek legyünk. A mi gyermekeink ezek! Tehát ha hibáikat javítani akarjuk, tegyünk félre minden haragot, vagy legalábbis mérsékeljük azt annyira, mintha egészen kiirtottuk volna. Ne legyen felindulás a szívünkben, ne legyen megvető tekintet a szemünkben, sem gyalázkodó szó ajkunkon, hanem legyünk irgalmasok minden adott helyzetben, a jövőre nézve pedig tudjunk remélni a javulásban, mint ahogyan az olyan igazi atyákhoz illik, akik a fiak igazi megjavítására és jobbá tételére törekszenek. Az igen nehéz helyzetekben pedig tartsuk előbbre valónak azt, hogy esedezve és alázatosan kérjük az Istent, és ne mennydörgő szavak áradatát zúdítsuk a vétkesre, hiszen ez csak kárára lesz mindannak, aki csak hallja, és magát a vétkest sem javítja meg. 


2014.01.31. péntek



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.01.31. péntek

Akik Krisztust választják, azoknak mit üzen?

Örök tervek alapján gondolkodom. Atyám akarta, örömmel elfogadtam, hogy a teremtett világba lépek és emberként is fogok élni a földön a történelem bizonyos szakaszában. Lesz emberi testem és emberi lelkem, úgy, mint nektek, csak emberi személyem nem lesz, mert Isteni Személy maradok. Az emberi bűnök jóvátételét is elvállaltam, mert hiába próbálkoztam azzal, hogy megjavítalak benneteket, nem sikerült.Ezért szenvedtem oly sokat és haltam meg keresztre feszítve értetek. Mondhatnám, megfizettem értetek. A Megváltótok vagyok. A mennyei boldogságba is be akarlak vinni benneteket, bezárt kapuját kinyitottam nektek, ezért mondják, hogy Üdvözítőtök is vagyok. Én vagyok a jó Pásztor. Amikor a földön éltem, azon a vidéken óriási rétek voltak, és azokon bárányok legelésztek. Az őket irányító, támadásoktól, megvédő embereket nevezték pásztoroknak. Amikor hozzám jött sok-sok ember, úgy láttam, nekem is efféle dolgom van velük, mint a gyámoltalan bárányokkal a pásztornak, mert nekem a gonosz lelkekkel szemben kell megvédenem a bennem bízókat.Rendeltem melléjük most élő férfiakat, hogy látható őrzőik is legyenek.Pápának,
püspököknek, papoknak hívják Őket,akik a helyetteseim.Lelkipásztorok.

 

 

Jézus csodái 14. - Csodák a hegyi-beszéd alatt




Csodák a hegyi-beszéd alatt

A hegyi-beszéd hétnapos beszédsorozat volt, s az emberek elvitték oda betegjeiket is. Az első napon Jézus így bocsátotta el a népet:
– Menjetek! Holnap újra beszélek nektek. Most csak a betegek maradjanak, hogy segítséget nyújtsak nekik bajaikban!

(3-182)

A második napon Jézus ezzel fejezi be beszédjét:
– Itt, énelőttem is van valaki, aki gyűlöl engem, és nem meri kérni: „Gyógyíts meg!” mert tudja, hogy ismerem gondolatait. Én azonban azt mondom: „Legyen meg, amit akarsz! És ahogyan a hályog lehull szemeidről, úgy hulljon ki szívedből is a harag és a sötétség.”
Menjetek mindnyájan, az én békémmel! Holnap újra beszélek nektek.
Az emberek lassan távoznak. Talán a megtörtént csoda hangos bejelentésére várnak, de az nem hangzik el. Az apostolok és legrégibb tanítványok is – akik a hegyen maradnak – megkérdezik:
– Ugyan, ki volt? Talán nem gyógyult meg? – És nem távoznak a Mester mellől, aki állva maradt, karbatett kézzel, hogy lássa, mint vonul lefelé a nép. Jézus először semmit sem válaszol, majd kijelenti:
– A szeme meggyógyult, a lelke nem. Nem gyógyulhat meg, mert tele van gyűlölettel.
– De ki az? Talán az a római?
– Nem. Egy szerencsétlen ember.
– De akkor miért gyógyítottad meg? – kérdi Péter.
– Sújtsak talán villámmal minden hozzá hasonlót?
– Uram... tudom, te nem akarod, hogy azt mondjam: „igen”, és ezért nem is mondom... csak gondolom... és ez ugyanaz...
– Ugyanaz, Simon, Jónás fia. De tudd meg, hogy akkor... Ó, mennyi szív van körülöttem is tele a gyűlölet hályogával! Gyere! Menjünk fel egészen a csúcsra, és nézzük meg onnan föntről a mi szép Galileai-tengerünket. Csak mi, én meg te.

(3-138)

A harmadik napon, miután Jézus elbocsátja a népet, ott tart két szegényt. Az egyik egy csonttá-bőrré aszott asszony, a másik egy igen öreg férfi. De nincsenek együtt, a véletlen hozta őket össze, és ott maradtak az egyik sarokban, megalázottan, mert hiába nyújtották kezüket az előttük elhaladók felé.
Jézus egyenesen feléjük tart, minthogy nem mernek előbbre jönni, és kézenfogva vezeti őket a tanítványok csoportjának közepére, egy sátorféleség alá, amelyet Péter készített egy sarokban. Talán ez alatt húzzák meg magukat éjszakára, és ott gyűlnek össze a nap legmelegebb óráiban. Egy lombos ágakból és... köpenyekből összetákolt fészer ez. A célnak azonban megfelel, bár olyan alacsony, hogy Jézus és a Kerióti, a két legmagasabb, csak meghajolva tud belépni alája.
– Ez itt az apa, és ez itt egy nővéretek. Hozzátok ide, amink van. Amíg elfogyasztjuk, meghallgatjuk történetüket. – És Jézus személyesen szolgálja ki a két szégyenlőst, és végighallgatja panaszos elbeszélésüket. Az öreg egyedül él, mivel leánya messzire költözött urával, és megfeledkezett apjáról. Egyedül él az asszony is, mert férjét megölte a láz, és ráadásul ő is beteg.
– Az emberek megvetnek minket, mivel szegények vagyunk – mondja az öregember. – Én kéregetve járok, hogy összekuporgassam azt, amiből majd megülöm a pászkaünnepet. Nyolcvanéves vagyok. A húsvétot mindig megültem, és lehet, hogy ez lesz az utolsó. De nem akarok semmiféle lelkiismeret furdalással sem megtérni Ábrahám kebelére. Ahogy megbocsátok leányomnak, ugyanúgy remélek én is bocsánatot. És meg akarom ülni húsvétomat.
– Hosszú az út odáig, apa!
– Hosszabb az égbe vezető, ha elmulasztjuk az előírt szertartást!
– Egyedül mégy? És ha rosszul leszel az úton?
– Isten angyala majd lezárja szememet.
Jézus megsimogatja a reszkető, hófehér fejet, és megkérdi az asszonytól:
– És te?
– Én munka után járok. Ha jobb táplálékhoz jutnék, kigyógyulnék a lázból. S ha meggyógyulnék, dolgozhatnék a csépléseknél is.
– Gondolod, hogy pusztán az étel meggyógyítana?
– Nem. Te is itt vagy. Dehát én egy szegény vagyok, túl szegény ahhoz, hogy könyörületet kérhessek.
– És ha meggyógyítanálak, utána mit kívánnál?
– Semmi többet. Mert akkor máris többet kaptam, mint amennyit remélhetek.
Jézus mosolyog, és odanyújt neki egy darabka kenyeret, kis vízbe és ecetbe mártva, ami itt italul szolgál. Az asszony szótlanul megeszi, Jézus pedig tovább mosolyog.
Az étkezés hamar véget ér. Oly szűkös volt! Az apostolok és a tanítványok mennek, hogy árnyékot keressenek a lejtőkön, a bokrok között. Jézus a sátor alatt marad. Az aggastyán egy füvel benőtt sziklának dőlve, fáradtan alszik.
Egy kis idő múltán az asszony, aki szintén távolabbra ment, hogy árnyékot és pihenőhelyet keressen, Jézus felé jön, aki bátorítóan mosolyog rá. Az asszony félénken, de mégis vidáman jön, amíg a sátor közelébe nem ér, s aztán elfogja az öröm, és az utolsó lépéseket már gyorsan teszi meg, és arccal a földre borul, elfojtott kiáltással:
– Meggyógyítottál engem! Te áldott! Ez a nagy hideglelés órája, de most nem jelentkezett... Ó! – és megcsókolja Jézus lábát.
– Biztos vagy abban, hogy meggyógyultál? Én ezt nem mondtam neked. Véletlen is lehet...
– Ó, nem! Most értettem meg mosolyodat, amellyel átnyújtottad nekem azt a kenyeret. A te erőd szállt belém azzal a falattal. Semmim sincs, amivel viszonozhatnám neked, csak a szívem. Parancsolj szolgálódnak, Uram, és ő haláláig engedelmeskedni fog neked!
– Igen. Látod azt az öreget? Egyedül van, és igaz ember. Neked volt férjed, de elragadta tőled a halál. Neki volt leánya, de elvette tőle az önzés. Ez rosszabb. És mégsem szitkozódik. De nem volna rendjén, egyedül hagyni őt utolsó óráiban. Légy a leánya!
– Igen, Uram!
– De vigyázz, mert ez azt jelenti, hogy kettő számára kell dolgoznod.
– Most már erős vagyok, és megteszem.
– Akkor menj oda, arra a meredek lejtőre, és mondd meg annak az embernek, aki ott pihen, annak a hamuszínű ruhát viselőnek, hogy jöjjön ide hozzám!
Az asszony gyorsan odamegy, és a zelóta Simonnal tér vissza.
– Gyere ide, Simon! Beszélnem kell veled. Várj, asszony!
Jézus odébb megy néhány méterrel.
– Gondolod, hogy megterhelést jelentene Lázárnak, ha eggyel több munkásnőt fogadna fel?
– Lázárnak? De, azt hiszem, azt sem tudja, hány szolgája van! Eggyel több vagy kevesebb!... De ki az?
– Ez az asszony. Meggyógyítottam és...
– Elég, Mester. Ha te meggyógyítottad, az annak a jele, hogy szereted. Amit te szeretsz, az Lázár előtt szent. Vállalom az ő nevében!
– Igaz. Amit én szeretek, az Lázár előtt szent. Helyesen mondtad. És emiatt lesz Lázár szentté, mert ha azt szereti, amit én szeretek, a tökéletességet fogja szeretni. Azt az öregembert az asszony mellé akarom adni, és azt akarom, hogy az a pátriárka boldogan ülje meg utolsó húsvétját. Én nagyon szeretem a szent öregeket, és boldog vagyok, ha derűs alkonyt adhatok neki.
– A gyermekeket is szereted...
– Igen, és a betegeket...
– Meg azokat is, akik sírnak...
– És azokat is, akik egyedül vannak...
– Ó, Mesterem! Hát nem veszed észre, hogy te mindenkit szeretsz? Ellenségeidet is?
– Nem veszem észre, Simon. Szeretni: az én természetem. Nézd, a pátriárka ébredezik. Menjünk, mondjuk meg neki, hogy a húsvétot egy leánya mellett fogja megülni, és többé nem hiányzik majd számára a kenyér.
Visszamennek a sátorhoz, ahol az asszony vár rájuk, majd mindhárman együtt mennek az öreghez, aki felült, és éppen saruját köti fel.
– Mit csinálsz, apa?
– Megyek le a völgybe. Remélem, találok valami helyet, ahol éjszakára meghúzhatom magamat. Holnap pedig majd koldulok az úton, és utána, egy hónap múlva, ha meg nem halok, a Templomban leszek.
– Nem.
– Ne menjek? Miért?
– Mert a jó Isten nem akarja. Nem egyedül fogsz menni. Ez az asszony megy veled. Elvezet téged oda, ahová én mondom, és irántam való szeretetből befogadnak titeket. Megülöd a húsvétodat, de nem kell fáradoznod. Már eleget hordoztad keresztedet, apa! Most tedd le! És merülj el a jó Istennek mondott hálaimában.
– De miért?... de miért?... én... én nem érdemlek ennyit... Te... egy leányt... Több ez, mintha húsz évet ajándékoznál nekem... És hová, hová küldesz engem?... – Az öreg sír nagy, bozontos szakállában.
– Lázárhoz, Teofil fiához. Nem tudom, ismered-e?
– Ó... én Szíria határvidékére való vagyok, és emlékszem Teofilra. De... de... Ó! Isten áldott Fia, engedd, hogy megáldjalak!
És Jézus, aki ott ül a füvön, szemben az aggastyánnal, valóban meghajol, és hagyja, hogy az öreg ünnepélyesen a fejére tegye a két kezét, és elmondja öreges-üreges hangján, az ősi áldást: „Az Úr áldjon meg és oltalmazzon meg. Az Úr mutassa meg neked arcát és legyen hozzád irgalmas. Fordítsa feléd arcát az Úr, és adja meg neked békéjét!”
Jézus, Simon és az asszony együtt felelik rá:
– Úgy legyen!

(3-198)

Az ötödik napon a beszéd előtt Jézus azt mondja Tamásnak:
– Te és társaid válasszátok ki a betegeket és a szegényeket, és vezessétek őket ide előre.
Jézus a betegek csoportjához megy, és a betegek fölé hajol. A tömeg fel-felhangzó hozsannája jelzi az egyes csodákat.
Egy asszony azt mondja János apostolnak:
– Szeretnék beszélni a Mesterrel...
– Valami betegséged van? Szegény nem vagy...
– Nem vagyok beteg, és nem vagyok szegény. De szükségem van Őrá... mert vannak lázmentes bajok és szegénység nélküli nyomorúságok is... és az enyém... – és sír.
– Hallgass ide, András – mondja János a mellette álló apostolnak. – Ennek az asszonynak a szívében van valami fájdalom, és szeretné elmondani a Mesternek. Mit tegyünk?
András ránéz az asszonyra, és ezt mondja:
– Biztosan olyasmi, amit fáj elmondani... – az asszony rábólint fejével. András így folytatja: – Ne sírj!... János, vezesd a mi sátor-fészerünk mögé. Én meg odaviszem a Mestert.
Ezzel János mosolyogva utat kér a tömegben, András pedig ellenkező irányban, Jézus felé megy. A mozgást észreveszi két szomorú férfi is, s az egyik Jánost állítja meg, a másik Andrást, és kevéssel utóbb mindkettő, az asszonnyal és Jánossal együtt a sátor falát képező lombos ágaknál van.
András abban a pillanatban ér Jézushoz, amikor Ő meggyógyít egy nyomorékot, aki úgy emeli magasba mankóit, mint két győzedelmi jelvényt, életerősen, mint egy táncos, és hangos szóval mond áldást.
András odasúgja:
– Mester, a mi fészer-sátrunk mögött három síró ember van. De bajuk szívbeli, és más nem ismerheti.
– Jól van. Még itt van ez a kisleány és ez az asszony. Utána megyek. Eredj, mondd meg nekik, bízzanak!
(A kisleány meggyógyítását lásd: Gy 2,44.)
Jézus meggyógyítja a beteg asszonyt is. Minden beteg meghallgatást nyert, és harsányan kiáltozik az éljenző, hatalmas tömegben:
– Dávid Fia, aki Isten dicsősége és a mi dicsőségünk!
Jézus a fészer-sátor felé megy.
– Előbb az asszony. Gyere velem ide, a sövények közé! Beszélj, félelem nélkül!
– Uram, a férjem elhagy egy utcanő miatt. Öt gyermekem van, és a legkisebb kétéves... Nagy az én bánatom... és a gyermekekre gondolok... Nem tudom, magával akarja-e vinni őket, vagy meghagyja nekem. A fiúkat, legalábbis az elsőt, akarja majd... És nekem, aki azt szültem, az az örömöm se lesz meg, hogy lássam? És mit gondolnak majd apjukról vagy rólam? Az egyikről rosszat kell, hogy gondoljanak. De nem szeretném, ha elítélnék apjukat...
– Ne sírj! Én az Élet és a halál Ura vagyok. Férjed nem fogja feleségül venni az a nőt. Menj békében, és légy továbbra is jó!
– De... ugye, nem ölöd meg? Ó, Uram, én szeretem őt!
Jézus mosolyog:
– Senkit se fogok megölni. De lesz, aki majd elvégzi dolgát. Tudd meg, hogy az ördög nem nagyobb Istennél. Városodba visszatérve majd megtudod, hogy volt valaki, aki megölte azt a megrontó teremtést, éspedig oly módon, hogy férjed ráeszmél, mit készült elkövetni, és téged megújult szerelemmel fog szeretni.
Az asszony megcsókolja a kezet, amelyet Jézus a fejére tett, és elmegy.
Jön az egyik férfi.
– Van egy lányom, Uram. Szerencsétlenségére elment barátnőjével Tibériásba, és ott mintha mérget szívott volna magába. Úgy jött haza, mint aki megrészegült. El akar menni egy göröggel... és utána... Ugyan, miért is született meg? Anyja megbetegedett a fájdalomtól, és talán meg is hal... Én... engem csak a múlt héten hallott szavaid tartanak vissza attól, hogy megöljem. De bevallom neked, szívemben már megátkoztam.
– Ne! Isten, aki Atya, csak a már elkövetett és megrögződött bűnt átkozza meg. Mit akarsz tőlem?
– Hogy térítsd észre.
– Én őt nem ismerem, ő pedig biztosan nem jön hozzám.
– De te meg tudod változtatni szívét távolból is. Tudod, ki küldött engem hozzád? Johanna, Kúza felesége. Éppen Jeruzsálembe indult, amikor felkerestem palotájában, hogy megkérdezzem, ismeri-e azt a becstelen görögöt. Gondoltam, hogy nem ismeri, hiszem ő jó, bár Tibériásban él, de mivel Kúza jóban van a pogányokkal... Nem ismeri. De azt mondta nekem: „Menj Jézushoz! Ő nagyon messziről hívta vissza lelkemet, és meggyógyított, azzal a hívással tüdővészemből. Meg fogja gyógyítani leányod szívét is. Én imádkozni fogok. Te pedig bízzál!” Bízom. Látod. Légy könyörülettel, Mester!
– Leányod még ma este édesanyja térdein fog sírni és bocsánatot kér. Te is légy jó, mint anyja, és bocsáss meg. A múlt meghalt.
– Igen, Mester, ahogy te akarod, és légy áldott!
Megfordul, hogy távozzon... de aztán visszajön:
– Bocsáss meg, Mester... De annyira félek... A paráznaság erős ördög! Adj nekem egy szálat ruhádból! Beleteszem leányom fejvánkosába. Amíg alszik, az ördög nem fogja kísérteni.
Jézus elmosolyodik, és fejét csóválja... de eleget tesz az ember kérésének, mondván:
– Hogy nyugodtabb légy. De hidd el, hogy amikor Isten ezt mondja: „Akarom”, az ördög eltávozik, és másra nincs szükség. Ez azt jelenti, hogy rám való emlékezésül tartsd meg ezt – és bojtjai közül odaad neki egyet.
Jön a harmadik ember:
– Mester, meghalt az apám. Mi azt hittük, nagy pénz-vagyona van. De nem találtunk semmit. És ez nem is lenne baj, hiszen mindegyik testvéremnek van miből élnie. Csakhogy én laktam apámmal, minthogy az elsőszülött vagyok. A másik két fivérem azzal vádol, hogy eltüntettem a pénzt, és be akarnak vádolni, mint tolvajt. Te látod a szívemet. Nem loptam el egy fillért sem. Apám egy szekrényben tartotta pénzét, egy vasládikában. Halála után kinyitottuk a szekrényt, de a ládika nem volt sehol. Ők azt mondják: „Akkor éjszaka, amíg mi aludtunk, te kivetted.” Nem igaz. Segíts, hogy visszaálljon közöttünk a béke és a megbecsülés!
Jézus erősen ránéz, és elmosolyodik.
– Miért mosolyogsz, Mester?
– Mert apád a vétkes. Vétke olyan, mint a kisgyermeké, aki eldugja játékát, mert fél, hogy elveszik tőle.
– Pedig nem volt fösvény. Hidd el! Sok jót tett.
– Tudom. De nagyon öreg volt... Ezek már az öregek betegségei... Számotokra akarta megóvni, és – túlzott szeretetből – összeveszített titeket. A ládika el van ásva a pincelejárat lépcsőjének az aljánál. Ezt azért mondom meg neked, hogy megtudd: én tudom. Mialatt hozzád beszélek, öcséd, puszta véletlenségből, dühösen dobbantva a földre, megmozgatta a ládikát, és így ráakadtak. Most aztán zavarban vannak és bánják, hogy megvádoltak. Térj haza megnyugodva, és légy jó hozzájuk! Egy szóval se említsd becstelenségüket!
– Nem, Uram! De nem is megyek. Téged akarlak hallgatni. Majd holnap megyek.
– És ha elveszik a te részedet?
– Te azt mondod, nem szabad kapzsinak lenni. Nem is akarok azzá válni. Nekem elég, ha béke van köztünk. Különben... nem is tudom, mennyi pénz volt a ládikában, és semmilyen, az igazságnak meg nem felelő hírtől sem lesz szívfájdalmam. Meg arra gondolok, hogy az a pénz el is veszhetett volna... Ahogyan előbb éltem, úgy fogok élni ezután is, ha letagadják előttem az összeget. Elég, ha nem neveznek tolvajnak.
– Nagyon előre haladtál Isten útján. Menj tovább, és béke legyen veled!
Ez is elégedetten távozik.

(3-211)

2014. január 30., csütörtök

Zsolozsma 26.



János nápolyi püspök beszédeiből

Szeresd az Urat, és járj ösvényein!

„Világosságom és üdvösségem az Isten, kitől félnék? (Zsolt 26, 1). Milyen okos volt az a szolga, aki megértette, hogy honnét és miként világosodott meg, és hogy önmaga milyen volt azelőtt. Látta a fényt. Nem azt, amelynek alkonya is van, hanem azt, amelyet szem nem láthat (1 Kor 2, 9). Akiknek ez a fény világít, azok nem törik magukat a bűnös élet után, és gonoszsággal sem vétkeznek. Ezt mondta ugyanis az Úr: Addig járjatok, amíg van világosságtok (Jn 12, 35). Melyik világosságról szólott így, ha nem önmagáról? Ő mondotta: Világosságul jöttem a világba (Jn 12, 46), azért, hogy akik látnak, ne lássanak, a vakok viszont visszanyerjék látásukat. Tehát maga az Úr a mi világosságunk, az igazság Napja, aki beragyogta a földkerekségen mindenfelé elterjedt katolikus Egyházát. Az ő hírnökeként szólt a próféta is: Világosságom és üdvösségem az Isten, kitől félnék? A megvilágosult lelkű ember nem sántikál kétfelé, nem tér le a helyes útról, és mindent elvisel, Az, aki távolból már látja hazáját, elviseli érte a kellemetlenségeket, és földi gondok miatt nem aggódik, mert Istenében erősségre talál. Fékezi szíve vágyait, és állhatatos marad, alázatosságából türelmet merít. Az az igazi fény, amely minden embert megvilágít, aki a világba jött (Jn 1, 9), és önmagát ajándékozza azoknak, akik félik őt. Annak ad kegyelmet, akinek és amikor akar, és annak mutatja meg magát, akinek a Fiú akarja. Az, aki eddig sötétségben és a halál árnyékában ült – a gonoszság sötétjében és a bűnök árnyékában –, elborzad magától, és megtagadja régi önmagát, ha kigyullad lelkében ez a fény. Bűnbánatot tart, és szégyenkezik, és azután már ő is mondja: Világosságom és üdvösségem az Isten, kitől félnék? Nagy üdvösség ez számunkra, testvéreim! Mert ennek birtokában az ember már nem fél a betegségtől, nem ijed meg a gyengeségtől, nem ad a fájdalomra. Szívvel-lélekkel kell tehát kiáltanunk, és nemcsak szóval mondani, de bensőnkkel is megvallani: Világosságom és üdvösségem az Isten, kitől félnék? Ha ő világosít meg engem, ha ő ad segítséget nekem, kitől félnék? Jöjjön bár a kísértések ködös világa, az Úr az én világosságom. Jöhet, de eredményt nem ér el; szívünket ostromolhatja, de le nem győzi. Törjön rám bár vak szenvedély: Világosságom az Isten. Tehát ő a mi erősségünk, aki nekünk ajándékozza magát, mi pedig neki adjuk magunkat. Addig siessetek ehhez az orvoshoz, amíg megtehetitek, nehogy amikor majd menni akarnátok, akkor már késő legyen! 


Jézus csodái 13. - Ismerek egy orvost



Ismerek egy orvost

 

Jézus, Simonnal együtt megérkezik a Getszemáni-kertben lévő házba. János a sötét konyhában szundikál. Jézus megszólítja:
– János!
– Te, Mester? Estére vártalak.
– Előbb jöttem. Hogy érezted magadat, János?
– Mint egy pásztora mellől elcsatangolt bárány. Mindenkinek beszéltem rólad, mert rólad beszélni annyi volt, mint egy kicsit veled lenni. Beszéltem néhány rokonomnak, ismerősnek, idegennek. Annásnak is... Meg egy nyomoréknak, akit három dénárral barátommá tettem. Úgy kaptam, és neki adtam. És egy asszonynak is – olyan korú, mint édesanyám – aki egy ajtó előtt sírdogált egy csoport asszony között. Megkérdeztem: „Miért sírsz?” Azt mondta: „Az orvos kijelentette nekem: 'Leányod tüdőbajos. Nyugodj bele! Az első októberi zivatarok idején meg fog halni.' Nincs más gyermekem rajta kívül. Szép, jó és tizenöt éves. Úgy volt, hogy tavasszal férjhez megy, de menyasszonyi láda helyett sírboltot kell majd készíttetnem neki.” Erre azt mondtam: „Ismerek egy Orvost, aki meggyógyíthatja neked, ha van hited.” „Már senki se tudja meggyógyítani. Három orvos is megvizsgálta. Már vért köp!” „Az enyém ám nem olyan orvos, mint a tieid” mondtam. „Nem orvossággal gyógyít, hanem hatalmával. Ő a Messiás...” Egy kis öregasszony akkor így szólt: „Ó, hidd el, Erzsi! Ismerek egy vak embert, aki neki köszönheti, hogy lát!” Az anya erre a bizalmatlanságból átcsapott a reménykedésbe, és vár téged... Jól tettem? Csak ennyit tettem.
– Jól tetted. Este elmegyünk barátaidhoz... Holnap pedig elindulunk Galilea felé.

(2-50)

Másnap Jézus a Hal-kapunál várja Júdást, s közben elbeszélget egy római katonával, Sándorral.
– Mester, ott jön Júdás a pásztorokkal és az asszonyokkal. Ha jól látom, köztük van a tegnapi lány is – mondja János.
– Békesség mindnyájatoknak – mondja Jézus, amikor odaérnek. Még mást is akar mondani, azonban egy sovány, de fiatal leány kiválik a csoportból, és Jézus lábaihoz borul:
– Még egyszer add rám áldásodat, Mesterem és Megmentőm, és én is hadd csókoljalak meg újra! Ezzel megcsókolja Jézus kezeit.
– Menj! Légy boldog és jó. Jó leány, majd jó hitves, s azután jó anya. Születendő gyermekedet tanítsd majd meg nevemre és tanításomra. Béke veled és édesanyáddal! Béke és áldás mindazoknak, akik Isten barátai! Béke veled is, Sándor!

(2-301)

Annalia, a meggyógyított leány, később felkeresi Jézust Názáretben, és kifejezi vágyát, hogy szüzességet fogadjon, és meghaljon, Jézus halála előtt. Jézus teljesíti mindkét vágyát. Lásd M 7,261-265; 13,535-540, F 50-53.



2014.01.30. csütörtök



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.01.30. csütörtök

Mit jelent a Messiás papi küldetése?

Dávid király, mint kiváló zsoltáros több ízben foglalkozik késői unokája, a Messiás papi küldetésével. Az 53. zsoltárban ezer évvel a megtestesülés előtt írja: „Lenéz Isten a mennyből az emberek fiaira, hogy lássa, van-e még okos, aki Istenre gondol? Elfordultak mindannyian, megromlottak valamennyien. Nincs, aki jót cselekedne, nincs egyetlen egy sem" (Zsolt 53, 3-4) Másik zsoltárában is erre figyel fel, mint mennyországi beszélgetésre: „Vágóáldozatot és ételáldozatot nem kívántál, hanem készségessé tetted fülemet. Égő s bűnért való áldozatot nem követeltél, ezért így szóltam: íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem akaratodat. Ezt akarom, én Istenem, törvényed a szívemben van". (40, 7-9) Félreérthetetlenül Dávid Uráról és Fiáról szól mindez: „Szólt az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobbomra, amíg ellenségeidet lábad zsámolyává teszem. Megesküdött az úr és nem bánja meg: Pap vagy te mindörökké Melkizedek rendje szerint". (110, 1. 4) Most is lenéz a Szentháromság, a panasza nyilván ugyanaz. Aki jót cselekedne, kevés, nagyon kevés. Adjátok oda a szíveteket neki, mert meg akarja menteni a megromlott világot.


2014. január 29., szerda

Jézus csodái 12. - A királyi tisztviselő fia



A királyi tisztviselő fia

 

Jézus ismét felkeresi Kánában Zsuzsannát. Vele vannak unokatestvérei. Mialatt a házban tartózkodnak, pihennek és étkeznek, Jézus egyszerű szavakkal tanítja a jó embereket, és vigasztalja bánatában Zsuzsanna férjét. Úgy látszik, Zsuzsanna beteg, mert nincs jelen, és állandóan az ő szenvedését emlegetik. Ekkor belép egy előkelő öltözetű férfi, és Jézus lábaihoz borul.
– Ki vagy? Mit kívánsz?
Amíg az sóhajtozik és sír, a házigazda félrehúzza Jézust, és fülébe súgja: „Ez a negyedes fejedelem egyik tisztviselője. Ne nagyon bízzál benne!”
– Beszélj hát! Mit akarsz tőlem?
– Mester, megtudtam, hogy visszaérkeztél. Úgy vártalak, ahogyan Istent várják. Gyere azonnal Kafarnaumba! Fiam oly súlyos betegen fekszik, hogy órái meg vannak számlálva. Találkoztam Jánossal, a tanítványoddal. Tőle tudtam meg, hogy idejöttél. Gyere azonnal, gyere, mielőtt túl késő lenne!
– Hogyan? Te, aki Izrael szentje üldözőjének vagy a szolgája, tudsz hinni bennem? A Messiás Előfutárában nem hisztek. Hogyan tudtok akkor hinni a Messiásban?
– Igaz. A hitetlenség és a kegyetlenség bűnét követtük el. De könyörülj meg egy apán! Én ismerem Kúzát. És láttam Johannát. Láttam a csoda előtt és a csoda után is. És hittem benned.
– Bizony! Annyira hitetlen és romlott nemzedék vagytok, hogy hacsak jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek. Hiányzik belőletek az első szükséges feltétel ahhoz, hogy elnyerjétek a csodát.
– Igaz! Teljesen igaz! De látod... Én most hiszek benned, és kérlek: gyere, azonnal gyere Kafarnaumba! Kerítek neked egy bárkát Tibériásban, hogy gyorsabban odaérj. De gyere, mielőtt kisfiam meghal! – És keservesen sír.
– Most nem megyek. De te menj vissza Kafarnaumba. Fiad e pillanattól fogva egészséges, és él.
– Isten áldjon meg, Uram! Hiszek! De mivel azt akarom, hogy egész házam ünnepeljen téged, jöjj el majd otthonomba!
– Elmegyek. Isten veled! Béke legyen veled!
Az ember sietve távozik, és utána nyomban lódobogást lehet hallani.
– De csakugyan meggyógyult az a fiú? – kérdezi Zsuzsanna férje.
– Te képes volnál azt hinni, hogy hazudom?
– Nem, Uram. De te itt vagy, a fiú pedig ott.
– Az én lelkem számára nem léteznek sem korlátok, sem távolságok.
– Ó, Uram, aki menyegzőmön borrá változtattad a vizet, változtasd mosollyá sírásomat! Gyógyítsd meg nekem Zsuzsannát!
– Mit adsz nekem cserébe érte?
– Akkora összeget, amekkorát csak akarsz!
– Nem piszkolom be a Mammon vérével azt, ami szent. A lelkedtől kérdem, mit adsz nekem.
– Akár önmagamat is, ha akarod.
– És ha egy kimondottan nagy áldozatot kérnék tőled?
– Uram, én hitvesem testi egészségét kérem tőled, és mindnyájunk megszentelődését. Azt hiszem, hogy én, ennek elnyeréséért, semmit sem tarthatok túl nagynak...
– Te epekedsz asszonyod után. De ha én őt egészséges élettel visszaadnám neked, azonban örökre meghódítanám nőtanítványomnak, mit szólnál?
– Hogy... hogy jogod van hozzá, és hogy... utánozni fogom Ábrahámot a készséges áldozatvállalásban.
– Helyesen mondtad. Halljátok mindnyájan: Áldozatom ideje közeledik. Mint a víz, úgy szalad, gyorsan, megállás nélkül a torkolat felé. Teljesítenem kell mindazt, ami kötelességem. Az emberi keményszívűség azonban oly sok missziós területet elzár előlem. Édesanyám és Mária, Alfeus felesége, velem jön majd, amikor eltávozom innen, hogy olyan emberek közé menjek, akik még nem szeretnek engem, vagy nem is fognak szeretni soha. Bölcsességem tudja, hogy a nők tudnak majd segíteni a Mesternek ezen az elzárt területen. Azért jöttem, hogy a nőt is megváltsam, és az eljövendő hosszú időszakban, az én időmben, látni fognak majd nőket, akik papnőkhöz hasonlóan szolgálnak az Úrnak és az Úr szolgáinak. Tanítványaimat én választottam ki. De hogy kiválaszthassam a nőket, akik nem szabadok, ezt az apáktól és a férjektől kell kérnem. Akarod te ezt?
– Uram... én szeretem Zsuzsannát. És mostanáig inkább úgy szerettem őt, mint testet, és nem mint lelket. De oktatásod nyomán máris megváltozott bennem valami, és feleségemet, mint lelket nézem, és nemcsak mint testet. A lélek Istené, és te, a Messiás, Isten Fia vagy. Nem vitathatom el jogodat arra, ami Istené. Ha Zsuzsanna követni akar téged, én nem leszek ellene. Csak, kérlek, művelj csodát, és gyógyítsd meg őt testében, engem pedig érzelmeimben...
– Zsuzsanna meggyógyult. Néhány órán belül ő maga jön elmondani neked örömét. Hagyd, hogy lelke kövesse elhatározását anélkül, hogy szólnál neki arról, amit most mondtam. Meg fogod látni, hogy lelke úgy jön majd hozzám magától, mint ahogy a láng tör fölfelé. Ettől azonban nem hal ki belőle a hitvesi szeretet. Hanem följut a legmagasabb fokra, ami azt jelenti, hogy legkiválóbb részetekkel: lelketekkel szeretitek egymást.
– Zsuzsanna a tied, Uram! Lassan, nagy fájdalmak között kellett volna meghalnia. És mint halottat, valóban elveszítettem volna őt a földön. De mivel úgy lesz, amint te mondod, továbbra is mellettem lesz, hogy magával vihessen a te utaidon. Isten adta őt nekem, és Isten veszi el tőlem. Áldott legyen a Magasságbeli, amikor ad, és amikor elvesz!

(3-50)


Zsolozsma 25.



Szent Bernát apátnak az Énekek énekéről mondott beszédéből

Amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem

Hol találna biztos menedéket és megnyugvást a gyönge ember, ha nem Üdvözítőnk sebeiben? Hogyne lenne biztonságos az én lakásom nála, aki az én hatalmas Üdvözítőm? Háboroghat a világ, lázonghat a test, tőrt vethet a sátán, nem rendülök meg, mert hajlékom erős sziklára épült. Ha súlyosan vétkezem, a lelkem beleremeg, de meg nem rendül, mert az Úr sebeire gondolok: hiszen őt bűneinkért sebezték meg (Iz 53, 5). Van-e olyan halál, amelynek kötelékét Krisztus halála fel ne oldaná? Ha ez az erős és hatékony orvosság eszembe jut, semmiféle kór és ragály nem riaszt már többé. Ebből látszik, hogy téved, aki azt mondja: Túl nagy az én bűnöm ahhoz, hogy bocsánatot nyerjek (Ter 4, 13). Mintha ő nem tartoznék Krisztus tagjai közé, mintha nem részesednék Krisztus érdemeiből, mintha nem tekinthetné és mondhatná bátran magáénak mindazt, ami Istené, mintha a test tagja nem részesednék mindabból, ami a fő tulajdona. Én azonban bizalommal merítem az Úr Szívéből mindazt, ami hiányzik nekem. Az ő Szíve túlcsordul az irgalomtól, amely bőven árad ránk szent sebeiből. Kezét és lábát átszegezték, oldalát pedig lándzsa járta át. Ezeken a nyílásokon mézet szívhatok a kősziklából, és olajat a kemény kőből (MTörv 32, 13). Vagyis így ízlelhetem és láthatom, hogy mily édes az Úr (Zsolt 33, 9). Az ő minden gondolata a békesség, és én ezt nem tudtam. De ki látta az Úr gondolatait? Tanácsot ki adott neki? (Róm 11, 34). Rájöttem: az Úr akaratának megismerése az a szög, amely tagjait átjárta. És mit látok a sebek nyílásain át? Azt kiáltja a szög, és azt kiáltja a seb, hogy maga Isten kiengesztelődött Krisztusban a világgal. Ez a vas átjárta egész valóját, és egészen a Szívéig hatolt (Zsolt 114, 18; 54, 22), hogy így mindenképpen együtt érezzen gyengeségeinkkel. Szívének titka a sebek résein át így feltárult előttünk. Nyilvánvalóvá lett szeretetének ama nagy titka, hogy a mi Istenünk irgalmas Szíve megnyílt, és meglátogatott minket a magasságból (Lk 1,78) E sebeken át hogyne tárulna fel bensőd? És mi által lehetett volna nyilvánvalóbb, Uram, mint sebeid által, hogy te szelíd és alázatos vagy, és hogy nagy a te irgalmasságod? Nagyobb könyörület ugyanis nincs annál, mint ha valaki életét adja azokért, akik halálra és kárhozatra vannak szánva. Az én érdemem az Úr irgalmából van. Én mindaddig nem maradok érdem nélkül, amíg ő meg nem vonja irgalmát. Hogyha nagy az Úr irgalmassága, nem kevésbe nagy a nekem jutó érdem. Mit számít, akármilyen nagy bűnösnek is tudom magamat? Hiszen amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem (Róm 5, 20). Aztán pedig, ha az Úr irgalma örökkévaló, az Úr irgalmát én is örökre éneklem (Zsolt 88, 2). De vajon ez saját igaz voltomat is jelenti? Uram, egyedül a te igaz voltodra emlékezem (Zsolt 10, 16). Ezt azonban sajátomnak is mondhatom, hiszen téged az én megigazulásommá tett az Atyaisten.


2014.01.29. szerda



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.01.29. szerda

Dávid király az Úr ládájának nemcsak az új fővárost adta lakóhelyül, hanem a szent sátort is megújította. Amikor magának is libanoni cédrustörzsekből épített új palotát,öröme teljesnek tűnt. Egyik nap hirtelen nyugtalan lett a lelkiismerete. Így nyilatkozott jó barátjának, aki Isten prófétája volt: „Nézd, magam cédrusfából készült házban lakom, az Úr ládája meg sátorban lakik”(2Sám 7,2) Nátán lelke megtelt büszke örömmel: Íme, nagyszerű ember az én királyom és barátom! Érzi, hogy az Úr sokkal többet érdemelne.Így szólt tehát:„Vigyél véghez mindent,ami szándékodban van,mert veled van az Úr”(3)

A király boldog, hogy próféta barátja így nyilatkozott. Öröme őszinte volt. Mielőtt Nátán próféta Isten elé tárhatta volna Dávid szándékát, az Úr maga nyilatkozott: „Még akkor éjszaka történt, hogy az Úr szózatot intézett Nátánhoz: Menj és mondd meg szolgámnak, Dávidnak: Ezt mondja az Úr:Te akarsz nekem házat építeni lakóhelyemül? Azóta, hogy kivezettem Izrael fiait Egyiptomból, sose laktam házban mind a mai napig, hanem ide-oda vándoroltam egy sátorban, az volt a hajlékom. Amíg Izrael fiaival ide-oda vándoroltam, mondtam-e egyetlen szóval is Izrael bírái közül, akiket pásztornak rendeltem népem, Izrael fölé, egyetlen egynek is: Miért nem építetek nekem cédrusfából házat?”(4-7) Isten arra nem is hivatkozik, hogy Ő maga rendezte úgy Izrael életét, hogy a negyven éves vándorlás alatt lehetetlen volt a pusztában házat építeni, majd elbontani. Az Úr előtt kedves volt Dávid ötlete. Ezért üzeni Dávidnak: „Ezt mondja a Seregek Ura: Elhoztalak a legelőről a juhok mögül, hogy népem fejedelme légy. Veled voltam minden vállalkozásodban, és minden ellenségedet megsemmisítettem előtted. Nagy nevet szerzek neked, olyat, mint a föld nagyjaié. S meghatározok népemnek, Izraelnek egy helyet, és oda telepítem. Ezen a helyen fog majd lakni, és nem hányódik többé ide-oda. A Gonoszok nem szorongatják, mint eddig, attól az időtől kezdve, hogy bírákat rendeltem népem, Izrael fölé. Megszabadítom minden ellenségétől”.(8b-11) A népnek örömöt, boldogságot ígér az Úr. Dávidnak személy szerint pedig a következő nagy ígéretet teszi: „Az Úr naggyá tesz, s házat épít neked az Úr” (11c) Ez azt jelenti a későbbi fogalmakkal: belőled, a szerény pásztorfiúból királyi ház nő ki. Dinasztia lesz a családod. „Megszabadítom minden ellenségétől. Ha aztán napjaid betelnek, és megtérsz atyáidhoz, megtartom utánad magvadból származó utódodat, és megszilárdítom királyi trónját. Az atyja leszek, ő meg a fiam lesz. Ha eltévelyedik, az emberek módjára bottal fegyelmezem, s olyan csapásokkal, amelyek az emberek fiait érik. De irgalmamat nem vonom meg tőle, amint elődödtől megvontam” (11-15) A páratlan legnagyobb öröm az, hogy a Messiás-király is Dávid leszármazottja lesz:„Házad és királyságod örökre fennmarad színem előtt, trónod örökre szilárd marad”(16) És íme az örök örömök üzenete: „Az angyal ezt mondta neki: Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni. Nagy lesz ő, és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házán örökké, s országának nem lesz vége”(Lk 1,30-33)