Átok rá! Kövezzük meg!
Jézus, Lázár tanyáján a hatodik
parancsolatot készül magyarázni. Egész kis sereg között jár-kel, amely
mindenfelől hívja. Ki sebeit mutatja, ki bajait sorolja el, ki csak ennyit
mond: „Könyörülj rajtam!” Van, aki kisgyermekét állítja eléje, hogy áldja meg.
Amikor Jézus már majdnem a helyére
ér, a folyó felé vezető keskeny út felől könyörgő, panaszos hang hallatszik:
– Dávid Fia, könyörülj meg rajtam,
nyomorulton!
Jézus abba az irányba fordul, és
vele a nép és a tanítványok is. Egy sűrű puszpáng-bokor azonban eltakarja a
rimánkodót.
– Ki vagy? Gyere elő!
– Nem mehetek. Fertőzött vagyok. A
paphoz kell mennem, hogy kitöröljön a világból. Vétkeztem, és a lepra
elborította testemet. Benned remélek!
– Egy leprás ember! Egy leprás!
Átok rá! Kövezzük meg! – A nép arrafelé tódul.
Jézus egyetlen kézmozdulatával
csendet és megállást parancsol.
– Ez a valaki nem fertőzőbb annál,
mint aki bűnben van. Isten szemében a bűnös tisztátalanabb, mint a bűnbánó
leprás. Aki képes hinni, jöjjön velem!
A tanítványokon kívül a kíváncsiak
mennek Jézus mögött. A többiek nyakukat nyújtogatják, de helyükön maradnak.
Jézus megy tovább, túl a házon és
a keskeny úton, a puszpáng-bokor felé. De aztán megáll, és azt parancsolja:
– Mutasd magadat!
Egy ifjúnál alig idősebb
fiatalember jön elő. Arca még szép. Alig árnyékolja a bajusz és a pelyhedző
szakáll, arca még üde és telt, szeme ki van vörösödve a sírástól.
Hangos kiáltás fogadja, amely a
teljesen beburkolt asszonyokból álló csoportból hallatszik. Ezek az asszonyok
már akkor ott sírtak a ház udvarán, amikor Jézus ott járt-kelt. A tömeg
fenyegetései hallatára még jobban kezdtek sírni. „Fiam!” – kiáltja az egyik
asszony, és egy másik karjába hanyatlik. Nem tudom, rokona-e vagy barátnője.
Jézus egyedül halad tovább a
szerencsétlen felé.
– Nagyon fiatal vagy. Hogy lehetsz
leprás?
Az ifjú lesüti szemét, lángvörös
lesz, hebeg, de ennél többet nem mer mondani. Jézus megismétli a kérdést. Az
érthetőbben mond valamit. De csak ezek a szavak vehetők ki: „... az apám...
elmentem... és vétkezünk... nemcsak én...”
– Ott van anyád, aki reménykedik
és sír. Az égben van Isten, aki tudja. Itt vagyok én, aki tudom. De, hogy
megkönyörüljek rajtad, szükségem van megalázkodásodra. Beszélj!
– Beszélj, fiam! Légy
könyörülettel szívem iránt, amely alatt hordoztalak! – nyöszörgi az anya, aki
egészen Jézus mellé vonszolta magát, és most térdenállva, egyik kezével Jézus ruhájának szélét fogja, másikat pedig fia felé
nyújtja. Arca szegény, könnyektől kivörösödött arc.
Jézus az asszony fejére
teszi a kezét.
– Beszélj! – mondja
újra.
– Az elsőszülött fiú
vagyok, és segítek apámnak, kereskedelmi ügyei intézésében. Ő többször
elküldött Jerikóba, hogy tárgyaljak ügyfeleivel, és... az egyiknek szép, fiatal
felesége volt... Nekem... nekem megtetszett. Többször is elmentem, mint
amennyire szükség volt... Tetszettem neki... Megkívántuk egymást, és...
vétkeztünk, a férj távolléte alatt... Nem tudom, hogy esett meg, mert ő
egészséges volt. Igen. Nemcsak én voltam egészséges, és kívántam meg őt... Ő is
egészséges volt, és megkívánt engem. Azt nem tudom, vajon... vajon velem együtt
másokat is megkívánt-e, azok fertőzték-e meg... Annyit tudok, hogy ő gyorsan
elhervadt, és most már a sírok között van, hogy élve pusztuljon el... Én
pedig... én pedig... Mama! Te láttad. Apró dolog, de azt mondják, hogy lepra...
és bele fogok halni. Mikor?... Többé nincs életem... nincs otthonom... nincs
anyám!... Ó, mama! Látlak, de nem csókolhatlak meg!... Ma eljönnek, hogy
kiűzzenek a házból... a faluból. Rosszabb ez, mint a halál. És holttestem
fölött nem sírhat majd anyám...
Az ifjú sír. Anyja
olyan, mint a széltől rángatott fa, annyira rázza a zokogás. Az emberek
ellentétes érzelmektől eltelve magyaráznak egymásnak.
Jézus nagyon szomorú.
Így szól:
– És amikor vétkeztél,
akkor nem gondoltál anyádra? Annyira megbolondultál, hogy eszedbe se jutott,
hogy van anyád a földön és Istened az égben? És ha a lepra nem mutatkozott
volna, soha sem jutott volna eszedbe, hogy megbántottad Istent és a
felebarátot? Mit tettél lelkeddel? Mit műveltél ifjúságoddal?
– Kísértést
szenvedtem...
– Kisded vagy talán,
hogy nem tudtad: átkozott az a gyümölcs? Megérdemelnéd, hogy könyörület nélkül
halj meg!
– Ó, könyörülj rajtam!
Csak te tudsz!
– Nem én. Isten! És ha
itt megesküszöl, hogy soha többé nem vétkezel...
– Esküszöm, esküszöm!
Ments meg, Uram! Csak néhány órám van hátra az elítélésig! Mama!... Mama!
Segíts nekem könnyeiddel!... Ó, mamám!
Az asszonynak már hangja
sincs. Csak átkarolja Jézus lábait, és a fájdalomtól tágra meredt szemmel
tartja arcát fölfelé. Egy fuldokló tragikus arca ez, aki tudja, hogy ez az
utolsó mentődeszka, amely fönntarthatja és megmentheti.
Jézus ránéz.
Könyörülettel mosolyog rá:
– Kelj föl, anya! A fiad
meggyógyult. De temiattad. Nem őmiatta.
Az asszony még nem hiszi. Úgy
véli, hogy ily távolról nem gyógyíthatta meg, és szüntelen zokogás közben,
tagadólag int.
– Ember, vedd le melledről a
köntöst. Ott volt rajtad a folt. Hogy anyád megvigasztalódjék.
Az ifjú leengedi a köntöst...
Hiánytalan és sima az izmos ifjú bőre.
– Nézd, anya! – mondja Jézus, és
lehajol, hogy fölsegítse az asszonyt. Ez a mozdulat arra is szolgál, hogy
visszatartsa attól, hogy anyai szeretetétől hajtva és a csoda láttára fiához
rohanjon, meg sem várva, hogy tisztultnak nyilvánítsák. Érezve, hogy lehetetlen
odamennie, ahová anyai szeretete hajtaná, Jézus keblére borul, és igazi
elragadtatott örömmel csókolja meg. Sír, nevet, csókol és áld... Jézus pedig
szánalommal simogatja meg. Majd így szól az ifjúhoz:
– Menj a paphoz, és ne feledd el,
hogy Isten anyádra való tekintettel gyógyított meg, és hogy a jövőben igaz
ember légy! Menj!
Az ifjú távozik, miután áldást
mondott a Szabadítóra. Távolról követi őt anyja és a vele levő többi asszony. A
tömeg hozsannázik.
Jézus a helyére megy.
– Ő is megfeledkezett arról, hogy
van Isten, aki tisztességet parancsol a viselkedésben. Megfeledkezett arról,
hogy tilos önmagának isteneket formálnia, amelyek nem Isten. Elfelejtette a
szombatot úgy megszentelni, ahogy én tanítottam. Megfeledkezett a szerető
tiszteletről anyja iránt. Elfelejtette, hogy nem szabad paráználkodni, lopni, mást
megcsalni, más feleségét megkívánni, önmagát és saját lelkét megölni,
házasságtörést elkövetni. Mindenről megfeledkezett. Láthatjátok, milyen
betegség érte.
Most Jézus kifejti a hatodik
parancsot: T 27-31.
Utána Jézus nagyon sápadt, mint
aki beteg. Nincs ajkán mosoly, csak amikor a beteg gyermekek és a kis
hordágyakon fekvő betegek fölé hajol, akkor lesz újra Ő. Különösen, amikor
bedugja ujját egy tízéves néma fiúcska szájába, és ezt mondatja vele: „Jézus”,
majd ezt: „Mama”.
(2-589)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése