Hívom a családokat 2018 decemberében – Bíró László püspök levele

Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!

A család az a legkisebb közösség, amelyből a nagyobb közösségek épülnek. Családokból épül fel a társadalom, az Egyház és az államszervezet is. Az elmúlt negyedszázadban világszerte, így Magyarországon is, mélyreható szociális, erkölcsi és jogi változások történtek, ezeknek igen jelentős hatásuk van az emberi személyekre és közösségeikre, a családokra. Minthogy az emberek többsége családban szocializálódik, a családot érintő változások jelentősen befolyásolják a felnövekvő generáció viszonyát a társadalomhoz, az erkölcshöz és a joghoz, így a fiatal családok egyre jobban különböznek szüleik, nagyszüleik családjaitól.

A polgáriasodás, az ipar rohamos fejlődése megváltoztatta az emberi kapcsolatokat, előtérbe kerültek az anyagiak és az önérdekek (materializmus és individualizmus), fontosabbá vált a haszon az igazságnál (relativizmus). Mindezzel együtt megkérdőjeleződött a tekintély és a törvényes hatalom létjogosultsága, gyors léptekkel haladt a szekularizáció.

A családot érintő társadalmi, erkölcsi és jogi változások következményeként a párkapcsolatok nagyobb része mára már nem a keresztény házasságra épül, hanem a sokkal bomlékonyabb, ám jogilag szabályozott polgári házasságra, bejegyzett vagy be nem jegyzett élettársi kapcsolatra (együttélésre). A mindenfajta diszkrimináció felszámolása jelszavával terjed a törvényekkel elismert és védett azonos neműek „házassága” is.

Hasonlítsátok össze szüleitek, nagyszüleitek családját a magatokéval! Milyen volt a családtagok viszonya egymáshoz, hogyan oldották meg a családban felmerülő problematikus helyzeteket? Kitől kérhettek-kaphattak segítséget, ha valamiért nehéz helyzetbe kerültek?

A keresztény kultúrával szemben egyre erőteljesebb a multikulturalizmus, a keresztény antropológia elutasítása, elfordulás az egyházi tanítástól. A „modern” ember magának tulajdonítja az élet és a halál fölötti rendelkezés jogát, mert szerinte a személyi méltóság forrása nem a Teremtő, hanem valamilyen emberi jogforrás. Így az „emberi jogokat” is csűrni-csavarni lehet, attól függően, hogy kinek mi az érdeke. A magát szabadnak nyilvánító embernek jogai vannak, de csak olyan kötelességei, amelyek neki tetszenek. A félreértelmezett szabadság bűvöletében a szexualitást függetlenítette a házasságtól, a szeretettől, a gyermeknemzéstől, a nemiséget pedig a genetikai valóságtól. Ha pedig tetszése szerint választhat nemet magának, mi tarthatná vissza attól, hogy kapcsolatait, életvitelét és kötelezettségeit is saját pillanatnyi tetszése szerint alakítsa, magát mindenfajta erkölcsi rendtől függetlennek nyilvánítsa?

Hogyan tudjátok gyerekeiteket megóvni azoktól, akik elutasítják a keresztény nemi erkölcsöt anélkül, hogy ez félelmet, gátlásokat, vagy magábazárkózást váltana ki belőlük?

Látva az egyre inkább terjedő szekularizáció okozta erkölcsi hanyatlást és a társadalom ennek következtében beálló szétesését, már 1880-ban figyelmeztetett XIII. Leó pápa Arcanum című enciklikájában: „az országok elpusztítására nincs alkalmasabb eszköz az erkölcsök megrontásánál, ... ha a közvélemény meg nem változik, a családoknak és az emberiségnek állandóan abban a félelemben kell élniük, hogy általános felfordulásba rohannak.” Egyre többen figyeltek fel a káros folyamatokra, és megállításukért, sőt visszafordításukért kezdtek fáradozni. Az Egyház fokozta erőfeszítéseit a keresztény ifjúság nevelése érdekében, kereste a kornak megfelelő módszereket evangelizációs küldetése teljesítéséhez. Mozgalmak, ifjúsági szervezetek, társaságok és lelkiségi mozgalmak alakultak azzal a céllal, hogy megállítsák az erkölcsi hanyatlást, és jó irányba állítsák a felnövekvő generáció fejlődését. Súlyosbították azonban a helyzetet a világháborúk, majd a nyomukban hatalomra jutott istentagadó ideologikus diktatúrák. Eközben mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a család mint intézmény és közösség helyzete és állapota döntő jelentőségű: amilyenek a családok, olyan lesz a belőlük felépülő társadalom.

Döntő fordulatot hozott a II. vatikáni zsinat, amikor kimondta: „A személy, valamint az emberi és a keresztény közösség jóléte szorosan összefügg a házastársi és a családi közösség kedvező helyzetével.” (Gaudium et spes, 47) A házasság Isten kegyelméből létrejött szövetség, melyben egy férfi és egy nő kölcsönösen elajándékozzák magukat egymásnak, és teljes hűségben és fölbonthatatlan egységben élnek. (vö. GS 48) A Zsinat után új lendületet vett családpasztoráció főként a családdal és házassággal, valamint a házaspári lelkiséggel foglalkozó mozgalmakra és a házasságra való felkészítésre koncentrált.

Hogyan tudtok bekapcsolódni a plébániai, egyházmegyei, stb. családpasztorációs munkába? Mit jelent számotokra az, hogy a családpasztoráció alanyai és tárgyai vagytok?

A házassággal és családdal foglalkozó közösségekben és a házasságra való felkészítésben zavart okozott Szent VI. Pál pápa Humanae vitae enciklikájának megjelenése (1968), mert határozottan szembeszállt a szexuális erkölcs szabados, individualista értelmezésével. A családpasztoráció megtorpant. Szent II. János Pál pápasága hozta el az újabb megújulást: teológiai és antropológiai szempontból megalapozta a Gaudium et spes és a Humanae vitae kijelentéseit. Familiaris consortio című apostoli buzdításában (1981) iránymutatást ad a házasság és a család identitásának, társadalmi és egyházi küldetésének megismeréséhez. Kijelenti: a keresztény család hivatott felelősségteljesen részt venni az Egyház küldetésében eredeti és sajátos módon, vagyis az Egyház és a társadalom szolgálatába állítva saját létezését és cselekedeteit az élet és a szeretet közösségében. Minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy a család lelkipásztori gondozása erősödjön és fejlődjön, s valóban előnyt élvezzen, mert bizonyosak vagyunk abban, hogy a jövendő evangelizációja a családegyháztól függ. A Test Teológiája címmel kiadott katekézisében az embert testet és lelket teljes egészként tartja a családpasztoráció tárgyának és alanyának, választ adva a Humanae vitae keltette kételyekre.

Új színt vitt a családpasztorációba Ferenc pápa Amoris laetitia című apostoli buzdításával. Míg az Egyházi tanítóhivatal korábban főként a házasság és a család igazságából indult ki, Szent II. János Pál pápa a pasztorációra tette a hangsúlyt, Ferenc pápa főként azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy hogyan lehet pasztorálni az objektív igazságnak nem megfelelő helyzetbe került személyeket. Nem az objektív igazságból indul ki, hanem a valóságból, családok és személyek – sajnos – egyre gyakrabban előforduló „irreguláris” helyzetéből. Különös hangsúlyt kap itt az irgalmasság és a keresztény közösséghez tartozás öröme.

A 20. és 21. század fordulójára világszerte, így Magyarországon is egyre súlyosabbá vált a társadalom válsága. A házasságok száma csökkent, a gyermekvállalás egyet jelentett a szegénység vállalásával, megsokasodott a felbomlott családok száma, a népesség fogyott. Ezért a létfenntartás nehézségeivel küszködők részére különféle segélyeket (például terhességi-gyermekágyi segély, gyermekgondozási segély, lakhatási segély, stb.) adott az állam. Ezek összege általában nem elég a felemelkedéshez, tehát az érintettek továbbra is a leszakadottak között maradnak, fokozódik a társadalom szétesése. Másrészt, a bizonytalan jövőjű segélyekre nem lehet építeni. Ebből a helyzetből Magyarországon 2010 óta egy gyökeresen új társadalompolitika keres kiutat.

Ennek alapelvei:

– A társadalompolitika alapja a család.
– A házasság egy férfi és egy nő között fennálló tartós szeretetközösség.
– A család a közösség értéket hordozó és értékteremtő alapegysége és nem egyének képlékeny és tetszés szerint konstruálható halmaza.
– Az állam feladata a család, a házasság és a gyermekvállalás eszmei és anyagi támogatása a jogrend, pénzbeli juttatások és természetbeni szolgáltatások révén.
– Minden emberi lény élete tiszteletre és védelemre méltó érték, – ideértve az anyaméhben fejlődő magzat, és az élet és az elmúlás határmezsgyéjén lévő gyógyíthatatlan beteg életét is –, és nem lehet a humánumot nélkülöző önkényes döntés tárgya.
– A családok támogatása minden gyermeket vállaló és nevelő családot megillet, függetlenül jövedelmi helyzetüktől, az ott élő gyermekek mindenek felett álló érdekére való tekintettel.

Mostanra elmondhatjuk, hogy mind az Egyház, mind a társadalompolitika a család és az élet szolgálatát állítja a középpontba. A régi mondást a családra alkalmazva: „Extra familiam non est vita, si est vita, non est ita – A családon kívül élet nincs, ha van is élet, az már nem kincs.”

Bíró László tábori püspök,
az MKPK Családbizottságának elnöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

Adventi kalendárium – 2018. december 6.

Az idei adventben készüljünk együtt Thomas Mertonnal, Kalkuttai Szent Teréz anyával és Henri Nouwennel. Segítségükkel egy-egy elmélkedést nyújtunk át az adventi várakozás minden napján. Induljunk el az adventi misztériumba csöndben, magányban, imádsággal, megtéréssel.

„Mi azonban – az ő ígérete szerint – új eget és új földet várunk, ahol igazság lakik.” (2Pét 3,13)

A várakozás, ahogy Szent Lukács evangéliumának első lapjain látjuk, ígéreten alapuló várakozás. Mindazok, akik vártak valamire, ígéretet kaptak, amely erőt adott nekik a várakozásra. Mindegyikük kapott valamit, amit magukba zártak, valami magot, ami növekedni kezdett bennük.

Ez fontos számunkra is, mert mi is csak úgy várakozhatunk, ha az, amire várunk, már elkezdődött bennünk. A várakozás sose a semmiből valamire, hanem valamiből valami többre vezet. Zakariás, Erzsébet, Mária, Simeon, Anna mind valamilyen ígérettel élt. Az ígéretek táplálták és megerősítették őket. Várakozásuk során az ígéretek folyamatosan kibontakoztak, és beteljesültek bennük és általuk. Az ígéret pillanatában figyelmesek voltak, azért hallhatták meg az angyal szavát: „Ne féljetek. Valami történni fog veletek. Ügyeljetek rá.” Valami különleges remény töltötte el őket. Olyan remény, mely bizonyosra vette beteljesülését, nem az emberi kívánságok, hanem Isten ígéretei szerint. A remény mindig Istenre hagyatkozik.

(Henri Nouwen)

Istenünk, mutasd meg hatalmadat, és jöjj segítségünkre erőddel. Bár bűneink miatt távol vagyunk tőled, add mégis jóságosan kegyelmedet, hogy mielőbb egészen tetszésedre legyünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Ferenc pápa: Az Úr az a szikla, amire építhetünk

Döntsük el, hogy kereszténynek akarunk látszani, vagy valóban azok akarunk-e lenni. Mert ha igen, akkor ezt az irgalmasság konkrét cselekedeteivel kell megélnünk. Építsük szilárd sziklára, az Úrra az életünket, és alázatosan szolgáljuk az Urat – mondta december 6-i reggeli homíliájában Ferenc pápa.

Isten országába csak a szelídek juthatnak be; a gőgös kint marad, és megszégyenül – erről tanít Izajás próféta könyve, amelynek szavait olvastuk a szentmisén. A mai evangélium pedig Szent Máté könyvéből a homokra vagy sziklára épült házról beszél, ezzel megmutatva, hogy az jut el a mennyek országába, aki az Atya akaratát cselekszi. Ferenc pápa a liturgikus szövegekből kiindulva három ellentétpárra építette föl homíliáját.

Az első a szavak és tettek közti ellentét a keresztény élet útján. Ha csak szóban vagyok keresztény, az csak a felszín, félút: mert nem teszek úgy, mint egy keresztény. Egy kicsit keresztényre sminkelem magam. A szó tettek nélkül csak kozmetikázás. Jézus mindig konkrétumokat javasol nekünk. Amikor valaki odament hozzá, és tanácsot kért tőle, mindig konkrétumokkal válaszolt. Az irgalmasság cselekedetei konkrétak.

A másik ellentétpár a homok és a szikla. A homok nem szilárd, csak üres szavak, keresztény smink, alapok nélküli élet. A szikla viszont az Úr. Ő az erő. A pápa megjegyezte: mégis hányszor látjuk, hogy aki az Úrban bízik, nem tűnik föl, nem sikeres, rejtve marad, de szilárd. Nem a beszédben, a hiúságban, a büszkeségben, az élet múlékony erőiben remél, hanem az Úrban, a sziklában. A keresztény élet konkrétuma előrevisz minket, és arra a sziklára épít, ami Isten, ami Jézus: az istenség szilárd alapja. Nem a látszat vagy a hiúság, a büszkeség, a protekció; nem, az igazság.

A harmadik ellentét az alacsony és a magas között feszül – folytatta homíliáját Ferenc pápa. – A magasban lakók, a büszkék és az alázatosak közötti ellentétről beszél Izajás próféta. Az Úr „letaszította a magasban lakókat, és a büszke várost megalázta, földig alázta, a porba sújtotta, úgyhogy most láb tiporja, a szegénynek lába, a szűkölködők talpa”. Ez a szakasz Mária énekére, a Magnificatra emlékeztet minket: az Úr felemeli az alázatosakat, akik a mindennapok konkrétumaiban élnek; és a porba sújtja a gőgöseket, akik életüket a hiúságra, a büszkeségre építették… mert ezek nem tartósak.

Advent idején segítségünkre lehetnek a következő kulcskérdések: Szavakban vagy tettekben vagyok keresztény? Az életemet Isten sziklájára építem, vagy a világiasság, a hiúság homokjára? Alázatos vagyok, igyekszem mindig alulról, gőg nélkül haladni, és így szolgálni az Urat? – zárta csütörtök reggeli homíliáját Ferenc pápa.

Advent első hetének csütörtökje

Advent első hetének csütörtökje

Jézus példabeszédét hallva könnyen magunk elé képzeljük a hatalmas vihart, amely gyorsan romba dönti az egyik házat, de a másikban nem tud kárt okozni. A hasonlat mégsem az épületekről, hanem két személyről, a homokra és a sziklára építő két emberről szól, akik másként gondolkoznak. Az egyik rövidlátó, nem gondol a jövő veszélyeire, nem eléggé megfontolt. Ő az ostoba, a balga, aki minden tettében meggondolatlan. Őt és ingatag építményét könnyen elsodorja az első vihar. Az okos viszont felkészül a várható veszélyekre és megfelelő alapot választ háza, élete számára. Nem kell találgatnunk, hogy kikre gondol Jézus, hiszen ő maga mondja el. A balga az, aki megelégszik az ő tanításának hallgatásával és életében nem valósítja meg azt. Az okos viszont nem csak elméletben ismeri az igazságot, hanem tettekre is váltja azt, azaz a hallottakat cselekedeteinek mértékévé teszi.
A példabeszéd adventi mondanivalóját így fogalmazhatjuk meg: Legyünk előrelátóak és mindent annak szempontjából tegyünk, hogy elnyerjük végső célunkat, az üdvösséget. Lássuk meg a veszélyeket, amelyek letéríthetnek minket erről az útról, készüljünk fel az akadályokra és ne éljünk abban a tévhitben, hogy a gonosz minket nem akar letéríteni az igaz élet útjáról. Legyünk tisztában azzal is, hogy Jézusra mindig számíthatunk, építhetünk, mert a mennyei Atya akaratából ő az üdvösség közvetítője, ő a mi Megváltónk.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Istenünk, annyi okunk volna a csüggedésre, a szorongásra, magunkba zárkózásra, annyi okunk volna a félelemre. De Jézus minket is megszólít: ne féljetek! Adj nekünk, Istenünk, nyitott szívet, készséges, hívő értelmet, befogadni kész, tiszta emberséget. Add, hogy félrevezető emberi szándékok ne zavarhassanak meg minket. Add, hogy e világ zűrzavarában Téged hirdethessünk az aggódóknak, Téged, aki ma is megszólítasz minket: Ne féljetek!

Adventi kalendárium – 2018. december 5.

Az idei adventben készüljünk együtt Thomas Mertonnal, Kalkuttai Szent Teréz anyával és Henri Nouwennel. Segítségükkel egy-egy elmélkedést nyújtunk át az adventi várakozás minden napján. Induljunk el az adventi misztériumba csöndben, magányban, imádsággal, megtéréssel.

„Csak Istenben nyugszik meg a lelkem, mert tőle jön reménységem.” (Zsolt 62,6)

Az igazi belső csöndet a következők gyakorlásával érhetjük el: A szemek csöndje. Mindenhol az Istentől származó szépet és jót lássuk, és csukjuk be szemünket mások hibái és a lelkünket háborgató minden bűn előtt.

A fülek csöndje. Mindig hallgassuk Isten szavát, és halljuk meg a szegények és a szükségben szenvedők jajkiáltásait, és zárjuk be fülünket minden olyan hangra, amely a gyarló emberi természetből származik, amilyen a pletyka, mende-monda, rosszindulatú beszéd.

A nyelv csöndje. Nyelvünkkel dicsérjük Istent és terjesszük az ő életadó igéit, az igazságot, amely megvilágosít és lelkesít, amely békét, reményt, örömöt hoz; és ne bocsátkozzunk önigazolásba, és ne mondjunk semmit, ami sötétséget, zűrzavart, fájdalmat, halált hoz.

Értelmünk csöndje. Legyen értelmünk nyitott az igazságra és Isten megismerésére imában és elmélkedésben, ahogy Szűz Mária szívébe zárta az Úr szavait. Utasítsunk vissza minden igaztalan, zavaró, pusztító gondolatot, hirtelen ítéletet, mások gyanúsítgatását, bosszúálló gondolatot és vágyat.

A szív csöndje. Szeressük Istent teljes szívünkkel, lelkünkkel, értelmünkkel, erőnkkel; szeressük embertársunkat, mint ahogy ő szeret, kerüljük az önzést, gyűlöletet, irigységet, féltékenységet, kapzsiságot. Mert a szív csöndjében és tisztaságában szólal meg az Isten.

(Teréz anya)

Urunk és Istenünk, készítsd elő szívünket isteni erőddel, hogy amikor Fiad eljön, méltónak találjon az örök élet lakomájára, és asztalához ültessen minket. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.