2018. január 6., szombat

„…a Radnóczi név elfogadandó magyar név” – Radnóti Miklós levelezéséből



„…a Radnóczi név elfogadandó magyar név” – Radnóti Miklós levelezéséből

Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni „Naplójának” két kötete és a Radnóti házaspár fényképeinek albuma, az „Árnyékban éles fény vagy” méltó nyitánya volt a „Különben magyar költő vagyok – Radnóti Miklós levelezése” címmel nemrég megjelent kötetnek.

Meglehetősen ritka manapság az az irodalmi műhely, amely a Jaffához hasonlóan, jó ízléssel és biztos kiadói taktikával „kétarcú” tud és mer lenni. Egyfelől vállalva az olyan, a szokottnál tartalmasabb, gyakran komoly történelmi, egyház- és művelődéstörténeti hátterű, de alapjában véve szórakozató regényeket, mint Mörk Leonóra és Bauer Barbara sikerkönyvei, másfelől a „vájt fülűeknek” szánt sorozatokat, mint Szabó Magda életműve, illetve Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni Naplójának két kötete és a Radnóti házaspár fényképeinek albuma, a fájdalmasan szép Árnyékban éles fény vagy. E két, 2016 és 2015 adventjére megjelent szöveg- és képgyűjtemény méltó nyitánya volt a mostani kötetnek, amely Radnóti Miklós leveleinek nem kritikai kiadása ugyan, de jegyzetelése példaszerű, filológiai igényű. A legkorábbi levelekben egy sokunk számára ismeretlen Radnóti lép elénk: a jó humorú, játékos Glatter Miki, aki „tájtáj”-t (pápát!) küld Nagyváradra, az ottani rokonság kutyájának vagy macskájának, majd a reichenbergi (libereci!) „textiles” stúdiumokkal megvert diák, aki muszáj-peregrinációja keserves idejét élénk társas élettel, egyre ügyesedő síelésekkel és hasonlókkal igyekszik elviselhetővé tenni… Ez az időszak termi az első nagyobb szerelmet, a magyar vendéghallgatót sok-sok éven át levelekkel bombázó, korántsem Fanni intelligenciájú, de meghatóan levakarhatatlan Klementine Tschiedel személyében, akinek gyermeteg episztolái a német eredetihez hasonló színvonalú magyar szöveggel is megjelennek, minden stílusemelő szépítgetés nélkül.
A Csehországból való hazatéréssel, a szegedi diákévekkel és a költői pályakezdéssel a levelek hangja – érthető módon – komorodni és szigorodni kezd. E levélforma egyik példája Szalai Imrének, Radnóti egyik legközelebbi barátjának szól, abból a keserves alkalomból, hogy az Újmódi pásztorok énekét, Radnóti 1931-ben megjelent második verseskötetét elkobozták, mert az ügyészség két darabját „szeméremsértőnek” ítélte. A könyv jobbra forduló sorsát – mint annyi mást – a költő szegedi professzorának és atyai barátjának, Sík Sándornak köszönhette, aki még néhány tekintélyes paptársát is bevonta egykori tanítványa védelmébe. Sík professzor az Arcképet és a Pirul már a naptól az őszi bogyót „ízléstelennek és antipatikusnak” minősítette ugyan, de a „vallásgyalázás” vádját elhárította az ifjú poéta feje fölül.
Sokkal fájdalmasabb és megalázóbb az a história, amely Radnóti névváltoztatásával kapcsolatos. Az történt ugyanis, hogy a Glatter helyett általa eredetileg választott, általunk jól ismert és nagyra becsült vezetéknevet a belügyminisztérium 1934-ben nem engedélyezte, csak a féloldalas megoldásnak számító Radnóczit. Az ügyet intéző Dr. Szigeti László elismerést lekezeléssel vegyítő kulcsmondatát érdemes itt idéznünk: „Még egyszer csak azt mondhatom, sokkal fontosabb, hogy Ön most magyar néven mit fog ezután alkotni, mint az a pár verses kötet vagy értekezés, amelyet ma oly világrengetőnek tart, mintha az Ön irodalmi pályájának a Radnóti névvel kellene állnia vagy buknia.”
Sokkal derűre hangolóbbak azok a baráti levelek, amelyeket Radnóti Miklós a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma tagjaitól, köztük elsősorban Buday Györgytől, vagy éppen a tragikus sorsú Kner Imrétől, a híres gyomai Kner Nyomdát apjához, Izidorhoz méltóan továbbfejlesztő könyvművésztől kapott.

Érdekes rétegét jelentik a leveleknek azok az értesítések is, amelyek Radnóti rádiós-telefonhírmondós jelenlétéről és annak szerény honoráriumairól tudósítanak, versekért, műfordításokért és rádióesszékért. Ennek a munkának és jövedelemforrásnak, éppúgy, mint az egyéb, nagyon szerény publikációs lehetőségeknek vége szakadt a nácizmus térhódításával.
Ugyanígy nagyon fontosak az utókor számára a költő és Beck Judit, a félig-titkos kedves levélváltásai, illetve a Lauffer könyvkereskedés elszámolásai, amelyek nemcsak a költő anyagi helyzetéről, de folyamatos könyvtárépítő szenvedélyéről is tanúskodnak.
A levelek közül kettőt még feltétlenül ki kell emelnem. Az első egy bizonytalan helyesírású, de megrendítő búcsúlevél, amelyet Lujza, a takarítónő sírva hagyott Radnóti íróasztalán, nyilván udvarias és kedves munkáltatója első behívása alkalmából: „Kedves Dr úr, Sajnálom, hogy személyesen nem köszönhettem el. Kivánok Dr úrnak minden jót erőt egésseget hogy kibírja ezt a rettenetes változást, énis fogok imádkozni hogy erőben egészsségeben viszont láthassam Dr úrat. L.”
Végül szeretném felhívni a figyelmet arra a valósággal „önélveboncoló”, megrendítő levélre, amelyet Radnóti Miklós 1942. május 17-én írt Komlós Aladárnak, saját zsidóságát, zsidó költő mivoltát aprólékosan elemezve. Ezekből a sorokból kitűnik, hogy a költő nem „menekülési katolikus” volt (bár az is teljesen érthető lépésnek számított abban a szörnyű korban!), hanem egy olyan, lelki meggyőződésből is fakadó változás részese, amelyben pót-apjának és lelki atyjának, Sík Sándornak komoly szerepe volt.
Összefoglalva: a költő levelezésének most megjelent első kötete, s a hamarosan remélhető folytatás tovább árnyalhatja, finomíthatja Radnóti-képünket, legyünk bár kutatók, diákok vagy egyszerűen versbarátok!
 


Ferenc pápa vízkeresztkor: A Gyermek megtalálásával újra megtaláljuk önmagunkat



Ferenc pápa vízkeresztkor: A Gyermek megtalálásával újra megtaláljuk önmagunkat

Vízkereszt ünnepén Ferenc pápa az evangéliumban szereplő bölcsek három gesztusáról elmélkedett a Szent Péter-bazilikában bemutatott szentmisén. Ezek a gesztusok a mai keresztények életében is nélkülözhetetlenek. A Szentatya homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

A bölcsek három gesztusa irányítja lépteinket az Úr felé, aki ma úgy mutatkozik meg, mint világosság és üdvösség minden nép számára. A bölcsek látják a csillagot, mennek és ajándékokat adnak.
Látni a csillagot. Ez a kiindulópont. De megkérdezhetjük, miért csak a bölcsek látták a csillagot? Valószínűleg azért, mert kevesen voltak, akik az ég felé emelték tekintetüket. Gyakran előfordul az életben, hogy megelégszünk azzal, hogy a föld felé nézzünk: elég az egészség, valamennyi pénz és egy kis szórakozás. Felteszem a kérdést: mi tudjuk még az ég felé emelni tekintetünket? Vajon tudunk még álmodni, vágyni Istenre, várni az ő újdonságát, vagy engedjük, hogy csak sodorjon bennünket az élet, mint száraz gallyat a szél? A bölcsek nem elégedtek meg azzal, hogy csak tengődjenek, ússzanak az árral. Felismerték: ahhoz, hogy igazán éljenek, magas célra van szükségük s ezért magasba kell emelniük tekintetüket.
De folytathatnánk a kérdezést: miért van az, hogy azok közül, akik felemelték tekintetüket az égre, sokan nem követték azt a csillagot, az ő „csillagát” (Mt 2,2)? Talán mert nem volt szembetűnő, nem ragyogott fényesebben a többinél. Olyan csillag volt – mondja az evangélium –, amelyet a bölcsek megláttak, mihelyt „feltűnt” (Mt 2,2.9). Jézus csillaga nem vakít, nem kápráztat el, hanem szelíden hívogat. Megkérdezhetjük, mi milyen csillagot választunk életünkben. Vannak csalóka fényű csillagok, amelyek erős érzelmeket váltanak ki, de nem mutatják az utat. Ilyen a siker, a pénz, a karrier, a rangok, a lét céljaként keresett élvezetek. Meteorok ezek: csillognak egy kicsit, de darabokra törnek, és fényük kialszik. Hulló csillagok, amelyek eltérítenek ahelyett, hogy utat mutatnának. Ezzel szemben az Úr csillaga nem mindig tündököl, de mindig jelen van; szelíd, kézen fog az életben, és kísér téged. Nem ígér fogható jutalmakat, de békét, és miként a bölcseknek, „nagy örömet” (Mt 2,10) biztosít. De ehhez megkívánja, hogy úton legyünk.
Menni, a bölcsek második tevékenysége, elengedhetetlen Jézus megtalálásához. Az ő csillaga ugyanis kéri, hogy hozzuk meg a döntést az útra kelés mellett, megkívánja a haladás mindennapi fáradságát; kéri, hogy szabaduljunk meg a felesleges terhektől és a nagyzoló fényűzéstől, melyek akadályt jelentenek, és fogadjuk el az előre nem látható dolgokat, amelyek nincsenek feltüntetve a megülepedett élet térképén. Jézus engedi, hogy rátaláljon az, aki keresi őt, de a kereséshez meg kell mozdulni, el kell indulni. Ne várj; kockáztass! Ne állj mozdulatlanul; haladj előre! Jézus követelményeket támaszt: annak, aki őt keresni akarja, azt javasolja, hogy keljen fel a világias kényelem foteléből, hagyja ott kandallója nyugtató langymelegét. Jézus követése nem egy kifinomult szabálygyűjtemény betartása, hanem egy megélendő exodus. Isten, aki népét a kivonulás által szabadította meg, és aki további népeket hívott meg csillaga követésére, mindig és csak út közben ad szabadságot és ébreszt örömet. Más szóval, ahhoz, hogy rátaláljunk Jézusra, nem szabad félnünk vásárra vinni a bőrünket, el kell hagynunk a beérkezettség megelégedettségét, az élettől már semmit sem váró lustaságot. Kockáztatni kell, egyszerűen azért, hogy találjunk egy Gyermeket. De mérhetetlenül megéri, mert annak a Gyermeknek a megtalálásával, az ő gyengédségének felfedezésével újra megtaláljuk önmagunkat.
Útnak indulni nem könnyű. Az evangélium több szereplőn keresztül rávilágít. Ott van Heródes, aki retteg a félelemtől, hogy egy új király születése veszélybe sodorja hatalmát. Ezért magához hív egyeseket, másokat elküld információkat szerezni, de ő maga nem mozdul, palotájába zárkózik. „Egész Jeruzsálem” is (Mt 2,3) fél: fél Isten újdonságaitól. Inkább azt akarja, hogy minden maradjon a régiben – „mindig így csináltuk” –, és senkinek sincs bátorsága elindulni. Nehezebben észrevehető a papok és írástudók kísértése. Ők ismerik a pontos helyet, meg is jelölik Heródesnek, az ősi jövendöléseket is idézik. Tudják, mégsem tesznek egyetlen lépést sem Betlehem felé. Ez lehet a régóta hívő ember kísértése: fejtegeti a hitet, mint amit már ismer, de személyesen nem teszi kockára magát az Úrért. Beszél, de nem imádkozik; panaszkodik, de nem teszi a jót. A bölcsek ellenben keveset beszélnek és sokat mennek. Bár nem ismerik a hitigazságokat, vágyakozók és úton lévők, ahogyan az evangélium által használt igék világossá teszik: „eljöttünk, hogy imádjuk” (Mt 2,2), „elindultak; bementek, leborultak; visszatértek; (Mt 2,9.11.12): mindig mozgásban vannak.
Adni. Amikor a hosszú utazás után Jézushoz érnek, a bölcsek úgy tesznek, ahogyan ő: adnak. Jézus azért van ott, hogy felkínálja életét, ők is felkínálják értékeiket: aranyat, tömjént és mirhát. Az evangélium akkor valósul meg, amikor az élet útja az adáshoz érkezik. Ingyenesen adni – az Úrért –, semmit sem várva cserébe: ez a biztos jele annak, hogy valaki rátalált Jézusra, aki azt mondja: „Ingyen kaptátok, ingyen adjátok” (Mt 10,8). Jót tenni számítás nélkül, akkor is, ha senki sem kéri tőlünk, akkor is, ha semmi hasznunk sincs belőle, akkor is, ha nincs kedvünkre. Isten ezt kívánja. Ő, aki kicsinnyé lett értünk, azt kéri, hogy adjunk valamit az ő legkisebb testvéreinek. Kik ők? Azok, akik nem tudják viszonozni, a szűkölködő, az éhező, az idegen, a rab, a szegény (vö. Mt 25,31–46). Akkor adunk Jézusnak tetsző ajándékot, ha gondját viseljük a betegnek, ha időt szánunk egy nehéz emberre, ha segítünk valakinek, aki nem kelti fel érdeklődésünket, ha megbocsátunk annak, aki megbántott minket. Ezek ingyenes ajándékok, melyek nem hiányozhatnak a keresztény életből. Máskülönben – emlékeztet minket Jézus –, ha csak azokat szeretjük, akik szeretnek minket, úgy teszünk, mint a pogányok (vö. Mt 5,46–47). Nézzünk a tenyerünkre, mely gyakran híján van a szeretetnek, és próbáljunk ma egy ingyenes ajándékra gondolni, amelyet viszonzást nem várva adhatunk. Tetszeni fog az Úrnak! És kérjük őt: „Uram, segíts, hogy újra felfedezzem az adás örömét!”
Kedves testvéreim! Tegyünk úgy, mint a bölcsek: nézzünk a magasba, menjünk, és adjunk ingyenes ajándékokat!


Vízkereszt



Vízkereszt


Mindenki Megváltója

Az ószövetségi iratok arról tanúskodnak, hogy a választott nép, a zsidóság Isten ígérete alapján évszázadokon keresztül várta a Messiást, a Megváltót. Amikor pedig a Messiás eljött ebbe a világba, akkor mindenki számára elhozta a megváltást. Jézus személyében a zsidók nem ismerték fel a Messiást, ők tovább várják azóta is érkezését. Keresztény hitünk szerint Jézus mindenki, minden nép számára Megváltó.
A három napkeleti bölcs, akikről ma, Urunk megjelenésének ünnepén az evangéliumban olvasunk, nem voltak zsidó származásúak. Ők nem ismerték azokat a prófétai jövendöléseket, amelyek a Messiásról szóltak, nekik nem voltak elképzeléseik arról, hogy ki lesz a Megváltó. Ők csupán egy különleges égi jelenségre lesznek figyelmesek, amelyben jelet látnak, és követni kezdik a fényes csillagot. Igyekezetük és lelkesedésük, amely a hosszú és minden bizonnyal viszontagságos út során sem lankad, meghozza gyümölcsét, eljutnak Betlehembe, ahol megtalálják a kis Jézust.
Előtte azonban az ország fővárosába, Jeruzsálembe mennek, egyenesen Heródes királyhoz, mert úgy gondolják, hogy egy újszülött királyt nyilvánvalóan a királyi udvarban érdemes keresniük. Egy királyt, pontosabban egy leendő királyt keresnek. Ezért kérdezik: „Hol van a zsidók újszülött királya?” Erre Heródes, aki rögtön úgy érzi, hogy uralkodása veszélybe került, hívatja az írástudókat és ezt kérdezi tőlük: „Hol kell születnie a Messiásnak?” De ki beszélt itt Messiásról? A bölcsek csak egy újszülött királyt említettek, de nem állították róla, hogy ő a Messiás. Az a tény, hogy egy újszülött király említése rögtön a Messiást juttatja a megkérdezett főpapok és írástudók eszébe, azt igazolja, hogy ebben a korban nagyon fokozott volt a messiási várakozás Izraelben. Ennek azonban nem lelki okai voltak elsősorban, hanem politikai. A zsidó nép ugyanis római fennhatóság alá tartozott és azt remélték, hogy az eljövendő Messiás majd ettől fogja őket felszabadítani és visszaadja a nép önállóságát. Ezeket az elképzeléseket azonban a napkeleti bölcsek szerencsére nem ismerik. Ők azért jöttek, hogy kifejezzék hódolatukat az újszülött királynak, akiről már most hiszik, hogy nem csak a zsidó nép számára lesz király, hanem minden ember számára.
A keresztény hagyomány és igehirdetés az évszázadok folyamán meglehetősen kiszínezte a napkeleti bölcsek történetét, amelyhez még a művészet is hozzájárult a maga lehetőségeivel. Ennek köszönhetően nem könnyű megmaradni az evangéliumi üzenetnél, de mégis tegyünk erre kísérletet. Három dolgot emeljünk ki, amit valóban tartalmaz az evangélium. Az első, hogy a napkeleti bölcsek egy nagy várakozásban éltek, ezért figyelhették az égi jeleket. A második, hogy felismerték a jelet és követték azt, semmi nem téríthette el őket attól, hogy céljukhoz eljussanak. A harmadik, hogy kifejezték hódolatukat az előtt, akihez az égi jel vezette őket. Ez az a három lépés, amelyet nekünk is érdemes megtennünk. Mindenekelőtt tisztáznunk kell magunkban, hogy milyen vágyak élnek bennünk? Kitől várjuk életünk jobbá fordulását? Miért van szükségünk Istenre? Aztán keresnünk kell azokat a jeleket, amelyek által maga Isten vezet minket. Nem szabad megállnunk ezen az úton és nem engedhetjük azt sem, hogy mások letérítsenek minket erről az útról. Ha pedig megérkezünk oda, ahová az isteni jel vezet minket, legyen nyitott ne csak a szemünk, hanem a szívünk is! Ismerjük fel mi is a betlehemi Gyermekben, Jézusban, hogy egyedül neki érdemes hódolnunk, mert ő a világ Megváltója. Mindenki Megváltója, az enyém is.
© Horváth István Sándor

Imádság
Urunk, Istenünk! Nem a fényes betlehemi csillag a fény igazi forrása, hanem a te Fiad, Jézus, aki meggyújtja a hit fényét mindannyiunk lelkében. Krisztus fénye különleges vonzerővel rendelkezik, távolról észrevehetjük és elindulhatunk felé. Segíts, hogy megszülessen bennem a hit fénye! Segíts, hogy kövessem a csillag fényét, az égi jelet, amely nem csak az egykori bölcseket, hanem engem is Isten Fiához vezet. Segíts, hogy tanúskodjak én is arról, hogy Jézus az igazi világosság!


2018. január 5., péntek

Jobban figyelve Istenre és egymásra!



Jobban figyelve Istenre és egymásra!


Az alábbiakban Kuzmányi István főszerkesztő új évi gondolatait, köszöntését adjuk közre.


Átlépve az új esztendő kapuján, úgy érzem magam, mint gyermekkoromban, amikor megérkeztem a váradszőllősi plébániatemplomunkhoz. Fejemet felemeltem, s a kapu fölül a Szűzanya szobra tekintett le rám, és lábainál a mindig érvényes felszólítását olvashattam: Jertek, imádjuk az Urat! Fontos tudatosítanunk, hogy 2018 napjaiban két lábbal a földön kell járnunk, de jó, ha lelki szemeinket mindig felfelé irányítjuk. Jézus a kereszten függve rábízta Egyházát – és benne minket – Szűz Máriára. Megnyugtató tudni, hogy az év napjaiban van, aki mellettünk áll, megfogja kezünket, és Fiához vezet, akihez evangéliumának örömhírén és embertársaink szolgálatán keresztül visz az utunk.
Ha visszatekintünk az óévre, láthatjuk, hogy kiemelkedő eseményei, a fatimai jelenések évfordulója és a Szent László-év számos kegyelemmel vérteztek fel bennünket. Elmélyülhetett és megtisztulhatott Mária-tiszteletünk, és földi hazánk iránti elkötelezett szeretetünk is erősödhetett.
2017 még valamivel megajándékozott bennünket: a testvéri együttérzéssel, hiszen ha szívünk mélyére tekintünk, beláthatjuk: korábban nem sokat foglalkoztunk azzal, hogy a Közel-Keleten keresztények élnek, akik élete és megmaradása végveszélybe került. A számos vértanúság Egyiptomtól Irakig egészen közel hozta hozzánk veszélyeztetett testvéreinket. Megrendítő érzés találkozni erőt adó hitükkel, tanúságtételükkel. Fontos, hogy 2018-ban imáinkban megemlékezzünk minden üldözött, szenvedő testvérünkről, különösen a keresztényekről, és lehetőségeinkhez mérten adományainkkal is segítsük szülőföldjükön való megmaradásukat vagy visszatérésüket.
Az új évre előretekintve minden kegyelemnél erősebben hathat ránk, ha megnyitjuk szívünket az Oltáriszentségben jelen lévő Úrjézus számára. Segítséget nyújthat ebben a 2020-as budapesti eucharisztikus világkongresszus előkészítő újabb éve, hiszen pünkösdhétfőn már a második ilyen esztendő kezdődik meg. Még fülembe cseng Ferenc pápa úrnapi homíliája: „Az Eucharisztia Isten szeretetének az emlékezete.” „Az élet szétaprózódásában az Úr egy kedves »törékenységgel « siet segítségünkre: ez az Eucharisztia. Az élet kenyerében az Úr meglátogat minket úgy, hogy alázatos eledellé teszi magát, amely szeretettel gyógyítja a rohanás betegségében szenvedő emlékezetünket.” Erre a szeretetre csak egyetlen válaszunk lehet. Amikor leborulunk Isten e nagy és folyamatosan kiáradó szeretetének titka előtt, amikor szívünkbe vésve hordozzuk e nagy titkot, kialakul bennünk a hálás emlékezet: „Az Eucharisztia bátorít minket: a legkacskaringósabb úton sem vagyunk egyedül; az Úr nem felejt el, és valahányszor felkeressük, szeretettel felüdít minket” – buzdít a Szentatya.

További erőforrásként a Szent László-év egyik kedves emléke jut eszembe. A királyt legtöbbször lóháton és bárddal a kezében ábrázolják, ezért is hat újszerűen a Nagyvárad központjában lévő templom oltárképén látható ábrázolás: Szent László a város kapuinál áll, és kulcsokat nyújt a fogadására érkező polgárok, valamint – a központi szereplő – a püspök felé. Ezek életünk kulcsai. Az új évben is nagy a kísértés, hogy önzésünkkel, szeretetlenségeinkkel észrevétlenül is falakat emeljünk magunk és mások közé. Jó tudni, hogy minden falon van egy ajtó, a nagyváradi oltárkép pedig arra tanít, hogy kérjük bátran a szentek közbenjárását, akik kiesdik számunkra e kulcsokat, melyek megnyitják a kapukat Isten és egymás felé. Ez a csodálatos nyitás azonban csak a bennünket szerető Isten kegyelméből táplálkozó szeretetszolgálat nyomán lehetséges. XVI. Benedek is figyelmeztet bennünket a Deus caritas est kezdetű körlevelében: „A felebaráti szeretet út az Istennel való találkozás felé, s a felebaráttól való elfordulás Isten számára is vakká teszi az embert.” „Isten szeret minket, megláttatja és megérezteti velünk a szeretetét, s Istennek ebből a »megelőző« szeretetéből tud kisarjadni bennünk is válaszként a szeretet” – írja.
2018-ban figyeljünk jobban Isten imádatára és az embertársainkat segítő jó cselekedetre, amely az ő szeretetéből fakad. Mindkettőre meg vagyunk híva az új esztendőben, melyhez az Úr mindannyiunk számára megadja kegyelmét. Éljünk vele.