„…a Radnóczi név elfogadandó magyar név” –
Radnóti Miklós levelezéséből
Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni „Naplójának” két kötete és a
Radnóti házaspár fényképeinek albuma, az „Árnyékban éles fény vagy” méltó
nyitánya volt a „Különben magyar költő vagyok – Radnóti Miklós levelezése”
címmel nemrég megjelent kötetnek.
Meglehetősen ritka manapság az az irodalmi műhely, amely a Jaffához
hasonlóan, jó ízléssel és biztos kiadói taktikával „kétarcú” tud és mer lenni.
Egyfelől vállalva az olyan, a szokottnál tartalmasabb, gyakran komoly történelmi,
egyház- és művelődéstörténeti hátterű, de alapjában véve szórakozató
regényeket, mint Mörk Leonóra és Bauer
Barbara sikerkönyvei, másfelől a „vájt fülűeknek” szánt sorozatokat, mint
Szabó Magda életműve, illetve Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni Naplójának
két kötete és a Radnóti házaspár fényképeinek albuma, a fájdalmasan szép Árnyékban
éles fény vagy. E két, 2016 és 2015 adventjére megjelent szöveg- és
képgyűjtemény méltó nyitánya volt a mostani kötetnek, amely Radnóti Miklós
leveleinek nem kritikai kiadása ugyan, de jegyzetelése példaszerű, filológiai
igényű. A legkorábbi levelekben egy sokunk számára ismeretlen Radnóti lép
elénk: a jó humorú, játékos Glatter Miki, aki „tájtáj”-t (pápát!) küld
Nagyváradra, az ottani rokonság kutyájának vagy macskájának, majd a
reichenbergi (libereci!) „textiles” stúdiumokkal megvert diák, aki
muszáj-peregrinációja keserves idejét élénk társas élettel, egyre ügyesedő
síelésekkel és hasonlókkal igyekszik elviselhetővé tenni… Ez az időszak termi
az első nagyobb szerelmet, a magyar vendéghallgatót sok-sok éven át levelekkel
bombázó, korántsem Fanni intelligenciájú, de meghatóan levakarhatatlan
Klementine Tschiedel személyében, akinek gyermeteg episztolái a német
eredetihez hasonló színvonalú magyar szöveggel is megjelennek, minden
stílusemelő szépítgetés nélkül.
A Csehországból való hazatéréssel, a szegedi diákévekkel és a
költői pályakezdéssel a levelek hangja – érthető módon – komorodni és
szigorodni kezd. E levélforma egyik példája Szalai Imrének, Radnóti egyik
legközelebbi barátjának szól, abból a keserves alkalomból, hogy az Újmódi
pásztorok énekét, Radnóti 1931-ben megjelent második verseskötetét
elkobozták, mert az ügyészség két darabját „szeméremsértőnek” ítélte. A könyv
jobbra forduló sorsát – mint annyi mást – a költő szegedi professzorának és
atyai barátjának, Sík Sándornak köszönhette, aki még néhány tekintélyes
paptársát is bevonta egykori tanítványa védelmébe. Sík professzor az Arcképet
és a Pirul már a naptól az őszi bogyót „ízléstelennek és
antipatikusnak” minősítette ugyan, de a „vallásgyalázás” vádját elhárította az
ifjú poéta feje fölül.
Sokkal fájdalmasabb és megalázóbb az a história, amely Radnóti
névváltoztatásával kapcsolatos. Az történt ugyanis, hogy a Glatter helyett
általa eredetileg választott, általunk jól ismert és nagyra becsült
vezetéknevet a belügyminisztérium 1934-ben nem engedélyezte, csak a féloldalas
megoldásnak számító Radnóczit. Az ügyet intéző Dr. Szigeti László elismerést
lekezeléssel vegyítő kulcsmondatát érdemes itt idéznünk: „Még egyszer csak azt
mondhatom, sokkal fontosabb, hogy Ön most magyar néven mit fog ezután alkotni,
mint az a pár verses kötet vagy értekezés, amelyet ma oly világrengetőnek tart,
mintha az Ön irodalmi pályájának a Radnóti névvel kellene állnia vagy buknia.”
Sokkal derűre hangolóbbak azok a baráti levelek, amelyeket Radnóti
Miklós a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma tagjaitól, köztük elsősorban Buday
Györgytől, vagy éppen a tragikus sorsú Kner Imrétől, a híres gyomai Kner
Nyomdát apjához, Izidorhoz méltóan továbbfejlesztő könyvművésztől
kapott.
Érdekes rétegét jelentik a leveleknek azok az értesítések is,
amelyek Radnóti rádiós-telefonhírmondós jelenlétéről és annak szerény
honoráriumairól tudósítanak, versekért, műfordításokért és rádióesszékért.
Ennek a munkának és jövedelemforrásnak, éppúgy, mint az egyéb, nagyon szerény
publikációs lehetőségeknek vége szakadt a nácizmus térhódításával.
Ugyanígy nagyon fontosak az utókor számára a költő és Beck Judit, a
félig-titkos kedves levélváltásai, illetve a Lauffer könyvkereskedés
elszámolásai, amelyek nemcsak a költő anyagi helyzetéről, de folyamatos
könyvtárépítő szenvedélyéről is tanúskodnak.
A levelek közül kettőt még feltétlenül ki kell emelnem. Az első egy
bizonytalan helyesírású, de megrendítő búcsúlevél, amelyet Lujza, a takarítónő
sírva hagyott Radnóti íróasztalán, nyilván udvarias és kedves munkáltatója első
behívása alkalmából: „Kedves Dr úr, Sajnálom, hogy személyesen nem köszönhettem
el. Kivánok Dr úrnak minden jót erőt egésseget hogy kibírja ezt a rettenetes
változást, énis fogok imádkozni hogy erőben egészsségeben viszont láthassam Dr
úrat. L.”
Végül szeretném felhívni a figyelmet arra a valósággal
„önélveboncoló”, megrendítő levélre, amelyet Radnóti Miklós 1942. május 17-én
írt Komlós Aladárnak, saját zsidóságát, zsidó költő mivoltát aprólékosan
elemezve. Ezekből a sorokból kitűnik, hogy a költő nem „menekülési katolikus”
volt (bár az is teljesen érthető lépésnek számított abban a szörnyű korban!),
hanem egy olyan, lelki meggyőződésből is fakadó változás részese, amelyben
pót-apjának és lelki atyjának, Sík Sándornak komoly szerepe volt.
Összefoglalva: a költő levelezésének most megjelent első kötete, s
a hamarosan remélhető folytatás tovább árnyalhatja, finomíthatja
Radnóti-képünket, legyünk bár kutatók, diákok vagy egyszerűen versbarátok!