Jézus, beteg vagyok!
Jézust a farizeus Izmael meghívja
lakomára, és ott tetteti, hogy ő Jézus barátja. A történet elejét lásd Gy
3,103-105.
Jézus utasítást ad egy súlyosan
beteg férfi feleségének, hogy amikor hazatér útjáról, amire azért indult, hogy
megtalálja Jézust, és gyógyulását kérje tőle, menjenek el Izmaelhez, és ott
majd meggyógyítja őt.
Lakoma közben megérkezik a beteg
ember, de nem tud bemenni a terembe, mert az be van zárva.
– Jézus, könyörülj rajtam! –
hangzik nyöszörgő kiáltása a bereteszelt ablakon keresztül.
– Ki szólít engem?
– Valami
alkalmatlankodó. Elzavartatom. Vagy valami koldus. Adatok neki kenyeret.
– Jézus, beteg vagyok!
Ments meg engem!
– Ugye megmondtam. Egy
alkalmatlankodó. Megbüntetem a szolgákat, amiért beengedték. – Ezzel Izmael
feláll.
De Jézus – aki legalább
húsz évvel fiatalabb, és egy teljes nyak- és fejhosszal magasabb – visszaülteti
úgy, hogy kezét a vállára teszi, és ráparancsol:
– Maradj, Izmael! Látni
akarom azt az embert, aki engem keres. Vezessétek be!
Belép egy ember. A haja még
fekete. Olyan negyven év körüli lehet. De olyan dagadt, mint egy hordó, és
sárga, mint egy citrom, a félig nyitott, lihegő száj ajkai lilásak. A látomás
első részében látott asszony kíséri.
Az ember nehezen megy előre, a
betegség és a félelem miatt. Látja, hogy csúnyán néznek rá. Jézus azonban
otthagyja helyét, a szerencsétlen emberhez megy, megfogja kezét, és a terem
közepére vezeti az U alakban elrendezett asztalok közti üres helyre, pontosan a
csillár alá.
– Mit akarsz tőlem?
– Mester... annyit
kerestelek... régóta... Az egészségen kívül semmit sem akarok... A gyermekeim
és az asszonyom miatt... Te mindent megtehetsz. Nézd, milyenné váltam...
– És hiszed, hogy én meg
tudlak gyógyítani?
– De mennyire, hogy
hiszem!... Minden lépés fájdalom... minden rázás kín számomra... mégis
kilométereket tettem meg, hogy megkeresselek... és utána még szekéren jöttem
utánad... de soha nem értelek utol... De mennyire, hogy hiszem!... Azon
csodálkozom, hogy még nem gyógyultam meg, amióta kezem a tiedében van, mert
tebenned minden szent, Isten Szentje!
Az ember úgy fújtat,
mint egy fújtató, az erőlködéstől, hogy annyit beszélt. Felesége férjére és
Jézusra néz, és sír.
Jézus nézi őket, és
mosolyog. Majd megfordul, és ezt kérdi:
– Te, öreg írástudó,
válaszolj nekem: Szabad-e szombaton gyógyítani?
– Szombaton semmilyen
munkát sem szabad végezni.
– A kétségbeeséstől sem
szabad valakit megmenteni? Az nem kézzel végzett munka.
– A szombat az Úrnak van
szentelve.
– Van-e a szent naphoz méltóbb
cselekedet, mint olyant tenni, amellyel elérjük, hogy Isten egyik gyermeke így
szóljon az Atyához: „Szeretlek, és magasztallak, mert meggyógyítottál!”?
– Ezt akkor is meg kell tennie, ha
szerencsétlen.
– Kananiás, tudod-e, hogy ebben a
pillanatban ég a legszebb erdőd, és Hermon egész lejtője fénylik a láng bíborszínétől?
A kis öregember úgy felpattan,
mintha áspiskígyó marta volna meg:
– Mester, az igazat mondod vagy
tréfálsz?
– Az igazat mondom. Én látom, és
tudom.
– Ó, én szánnivaló! A legszebb
erdőm! Sokezer siklus (héber pénznem) ég hamuvá! Átok rájuk! Legyenek
átkozottak a kutyák, akik felgyújtották! Úgy égjen a belük, mint az én fám! – A
kis öregember kétségbe van esve.
– Pedig az csak egy erdő,
Kananiás, mégis jajgatsz! Miért nem magasztalod az Urat ebben a csapásban? Ez
az ember nem fát veszít el, ami újra kinő, hanem az életét és gyermekei
kenyérkeresőjét, és ő magasztalja Istent, amit te nem teszel? Tehát, írástudó,
szabad-e ezt az embert meggyógyítanom szombaton?
– Légy átkozott te, ő, meg a
szombat! Nekem más gondom van... – és ellöki Jézust, aki kezét a karjára tette,
és dühtől tajtékozva kirohan, és behallatszik üvöltése, hogy hozzák elő a
kocsiját.
– És most? – kérdi Jézus,
tekintetét körülhordozva a többieken – és most ti mondjátok meg nekem: szabad-e
vagy nem szabad?
Nem válaszolnak. Eleazár lehajtja
fejét, miután félig kinyitotta, majd újra becsukta száját, mert megcsapta a
teremben támadt fagyos hangulat.
– Nos, akkor én beszélek – mondja
Jézus. És megjelenésében tiszteletet parancsol, hangja pedig mennydörög, mint
mindig, amikor csodát készül tenni. – Én beszélek majd. Beszélek. Ezt mondom:
Ember, legyen hited szerint! Meggyógyultál. Magasztald az Örökkévalót! Menj
békében!
Az ember elképed. Valószínűleg azt
gondolta, hogy nyomban olyan karcsú lesz, mint valamikor. És úgy tűnik neki,
hogy nem gyógyult meg. De ki tudja, mit érez... Örömében felkiált, Jézus
lábához borul, és megcsókolja.
– Menj, menj! Mindig légy jó! Isten veled!
Az ember kimegy. Az asszony
követi, de az utolsó pillanatban hátrafordul, hogy köszönjön Jézusnak.
– Node, Mester... Az én
házamban... Szombaton!
– Nem helyesled? Tudom. Éppen
ezért jöttem el. Barátom vagy te? Nem. Ellenségem. Nem vagy őszinte se
hozzám, se Istenhez.
– Most sértegetsz?
– Nem. Az igazságot
mondom. (Folytatását lásd: Gy 3,97-98.(Lásd még: Lk 14,1-24.))
(5-164)