2014. február 15., szombat

Jézus csodái 28. - Jézus, beteg vagyok!



Jézus, beteg vagyok!

 

Jézust a farizeus Izmael meghívja lakomára, és ott tetteti, hogy ő Jézus barátja. A történet elejét lásd Gy 3,103-105.
Jézus utasítást ad egy súlyosan beteg férfi feleségének, hogy amikor hazatér útjáról, amire azért indult, hogy megtalálja Jézust, és gyógyulását kérje tőle, menjenek el Izmaelhez, és ott majd meggyógyítja őt.
Lakoma közben megérkezik a beteg ember, de nem tud bemenni a terembe, mert az be van zárva.
– Jézus, könyörülj rajtam! – hangzik nyöszörgő kiáltása a bereteszelt ablakon keresztül.
– Ki szólít engem?
– Valami alkalmatlankodó. Elzavartatom. Vagy valami koldus. Adatok neki kenyeret.
– Jézus, beteg vagyok! Ments meg engem!
– Ugye megmondtam. Egy alkalmatlankodó. Megbüntetem a szolgákat, amiért beengedték. – Ezzel Izmael feláll.
De Jézus – aki legalább húsz évvel fiatalabb, és egy teljes nyak- és fejhosszal magasabb – visszaülteti úgy, hogy kezét a vállára teszi, és ráparancsol:
– Maradj, Izmael! Látni akarom azt az embert, aki engem keres. Vezessétek be!
Belép egy ember. A haja még fekete. Olyan negyven év körüli lehet. De olyan dagadt, mint egy hordó, és sárga, mint egy citrom, a félig nyitott, lihegő száj ajkai lilásak. A látomás első részében látott asszony kíséri.
Az ember nehezen megy előre, a betegség és a félelem miatt. Látja, hogy csúnyán néznek rá. Jézus azonban otthagyja helyét, a szerencsétlen emberhez megy, megfogja kezét, és a terem közepére vezeti az U alakban elrendezett asztalok közti üres helyre, pontosan a csillár alá.
– Mit akarsz tőlem?
– Mester... annyit kerestelek... régóta... Az egészségen kívül semmit sem akarok... A gyermekeim és az asszonyom miatt... Te mindent megtehetsz. Nézd, milyenné váltam...
– És hiszed, hogy én meg tudlak gyógyítani?
– De mennyire, hogy hiszem!... Minden lépés fájdalom... minden rázás kín számomra... mégis kilométereket tettem meg, hogy megkeresselek... és utána még szekéren jöttem utánad... de soha nem értelek utol... De mennyire, hogy hiszem!... Azon csodálkozom, hogy még nem gyógyultam meg, amióta kezem a tiedében van, mert tebenned minden szent, Isten Szentje!
Az ember úgy fújtat, mint egy fújtató, az erőlködéstől, hogy annyit beszélt. Felesége férjére és Jézusra néz, és sír.
Jézus nézi őket, és mosolyog. Majd megfordul, és ezt kérdi:
– Te, öreg írástudó, válaszolj nekem: Szabad-e szombaton gyógyítani?
– Szombaton semmilyen munkát sem szabad végezni.
– A kétségbeeséstől sem szabad valakit megmenteni? Az nem kézzel végzett munka.
– A szombat az Úrnak van szentelve.
– Van-e a szent naphoz méltóbb cselekedet, mint olyant tenni, amellyel elérjük, hogy Isten egyik gyermeke így szóljon az Atyához: „Szeretlek, és magasztallak, mert meggyógyítottál!”?
– Ezt akkor is meg kell tennie, ha szerencsétlen.
– Kananiás, tudod-e, hogy ebben a pillanatban ég a legszebb erdőd, és Hermon egész lejtője fénylik a láng bíborszínétől?
A kis öregember úgy felpattan, mintha áspiskígyó marta volna meg:
– Mester, az igazat mondod vagy tréfálsz?
– Az igazat mondom. Én látom, és tudom.
– Ó, én szánnivaló! A legszebb erdőm! Sokezer siklus (héber pénznem) ég hamuvá! Átok rájuk! Legyenek átkozottak a kutyák, akik felgyújtották! Úgy égjen a belük, mint az én fám! – A kis öregember kétségbe van esve.
– Pedig az csak egy erdő, Kananiás, mégis jajgatsz! Miért nem magasztalod az Urat ebben a csapásban? Ez az ember nem fát veszít el, ami újra kinő, hanem az életét és gyermekei kenyérkeresőjét, és ő magasztalja Istent, amit te nem teszel? Tehát, írástudó, szabad-e ezt az embert meggyógyítanom szombaton?
– Légy átkozott te, ő, meg a szombat! Nekem más gondom van... – és ellöki Jézust, aki kezét a karjára tette, és dühtől tajtékozva kirohan, és behallatszik üvöltése, hogy hozzák elő a kocsiját.
– És most? – kérdi Jézus, tekintetét körülhordozva a többieken – és most ti mondjátok meg nekem: szabad-e vagy nem szabad?
Nem válaszolnak. Eleazár lehajtja fejét, miután félig kinyitotta, majd újra becsukta száját, mert megcsapta a teremben támadt fagyos hangulat.
– Nos, akkor én beszélek – mondja Jézus. És megjelenésében tiszteletet parancsol, hangja pedig mennydörög, mint mindig, amikor csodát készül tenni. – Én beszélek majd. Beszélek. Ezt mondom: Ember, legyen hited szerint! Meggyógyultál. Magasztald az Örökkévalót! Menj békében!
Az ember elképed. Valószínűleg azt gondolta, hogy nyomban olyan karcsú lesz, mint valamikor. És úgy tűnik neki, hogy nem gyógyult meg. De ki tudja, mit érez... Örömében felkiált, Jézus lábához borul, és megcsókolja.
– Menj, menj! Mindig légy jó! Isten veled!
Az ember kimegy. Az asszony követi, de az utolsó pillanatban hátrafordul, hogy köszönjön Jézusnak.
– Node, Mester... Az én házamban... Szombaton!
– Nem helyesled? Tudom. Éppen ezért jöttem el. Barátom vagy te? Nem. Ellenségem. Nem vagy őszinte se hozzám, se Istenhez.
– Most sértegetsz?
– Nem. Az igazságot mondom. (Folytatását lásd: Gy 3,97-98.(Lásd még: Lk 14,1-24.))

(5-164)


Zsolozsma 42.



Boldog Izsák etoile-i apát beszédeiből

A szeretet mindennél nagyobb

Miért van az, testvéreim, hogy egymás közt csak olyan csekély buzgósággal keressük az alkalmakat az üdvös tettek végzésére? Miért nem sietünk segítséget nyújtani akkor, amikor látjuk, hogy igen nagy szükségben van valaki? Miért nem hordozzuk, mint testvérek, egymás terheit? Erre figyelmeztet ugyanis a szent Apostol is, amikor így ír: Hordozzátok egymás terhét, így teljesítitek Krisztus törvényét (Gal 6, 2); és másik helyen így ír: Viseljétek el egymást szeretettel (Ef 4, 2). Kétségtelen, ez Krisztus törvénye! Ha valamelyik testvéremben – akár természeti adottságából, akár pedig testi vagy lelki gyengeségéből – olyan valamit veszek észre, amin nem lehet változtatni, miért nem viselem el azt türelemmel, és miért nem nyugszom meg készséggel, hiszen azt olvasom a Szentírásban, hogy: Ölükben hordozzák gyermekeiket, és térdükön becézik őket (vö. Iz 66, 12). Talán éppen azért nem, mert pont az az erény hiányzik belőlem, amely mindent elvisel, amely türelmes a másik elviselésében, és amely nagylelkűen szeret. Mindenesetre ez annak a Krisztusnak a parancsa, aki valójában a mi betegségeinket viselte szenvedésében, és a mi fájdalmainkat hordozta (vö. Iz 53, 4) értünk szenvedve, hiszen szeretett minket, akiket elviselt, és elviselt minket, akiket szeretett. Aki viszont valamilyen hibában levő testvérével szemben ellenséges érzülettel viseltetik, és aki megtámadja testvérét bármilyen gyengesége miatt is, az kétségtelenül az ördög akaratát szolgálja, és teljesíti is azt. Tehát résztvevő szívvel legyünk egymás iránt, szeressük embertestvéreinket, viseljük el gyengeségeiket, de ne kövessük hibáikat.Isten előtt nagy értéke van mindannak az erkölcsi magatartásnak, amely őszintén törekszik Isten szeretetére és Isten miatt az embertárs szeretetére, bármilyen formában is nyilvánuljon meg az külsőleg. Hiszen éppen maga a szeretet az, aminek döntenie kell mindenben, hogy cselekedjék-e az ember vagy sem, hogy valamit megváltoztasson-e, vagy változatlanul hagyjon. Mert maga a szeretet egyrészt az az indíték, amely miatt meg kell tenni mindent, másrészt viszont maga a cél is, amelynek megvalósítására kell mindent végezni. Nem lesz ugyanis bűn az, amit igazán a szeretet miatt, szeretetből és szeretettel cselekszünk. Ezt a szeretetet adja meg nekünk jóságosan az, aki előtt e szeretet nélkül nem lehetünk kedvesek, és aki nélkül egyáltalán semmit sem tehetünk, aki mint Isten él és uralkodik örök időkön át. Ámen.


2014.02.16. szombat



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.02.16. szombat

Mária, egészen Isten Igéje

Félre ne értsük a megfogalmazást: „Mária, egészen Isten Igéje”. Szent János evangélista ugyanis egyetlen nagybetűs Igéről beszél: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél”. (Jn 1, 1) Igen, az Ige kezdettől fogva születik az Atyától, amikor az Atya öröktől fogva önmagától birtokolja a teljes, végtelen nagy, tökéletes istenséget: értelmet és akaratot. Az Atya önmagát kimerítően, tökéletesen megismeri. Ez a tökéletes, végtelen isteni önismeret a második isteni Személy. Az Atya nemcsak tökéletesen ismeri, de ugyanígy ki is mondja önmagát: Szó, Ige (Logos, Verbum). Ez a szó szoros értelmében tehát csak a Fiúra vonatkozik. Amikor először mondták ki hittudósok, hogy Mária Istenanya, sokakban elképedést okozott. De ha okosan gondolkodunk, mégis igaz ez is, hiszen nem azt mondjuk vele, hogy Mária Jézust Istennek szülte, vagyis hogy azért Isten, mert Mária megszülte, hanem azt jelenti: Mária Jézus emberi testét szülte a Szentlélek erejéből, emberlelkét a Szentháromság teremtette, és odaajándékozta ezt az új emberi természetet az örökkévaló Fiúistennek. Ő elfogadta, isteni természete mellé kapcsolta örökre. Amikor pedig Mária véréből felépült külső emberi életre alkalmassá a kis test, Mária együtt szülte a Testet, a Szentháromság teremtette Emberlelket és Birtokosát, az Isteni Személyt. Ezeket elválasztani elvileg sem lehet, tehát Mária joggal mondható Istenanyának, a frigynek szent szekrénye hasonlat is kiváló: annak borítólemezén ragyogott a „kebód Jahveh”, Isten dicsősége, benne volt a törvény, Áron kivirágzott vesszeje és egy tál manna. Máriában maga Jézus tündökölt, a Fiúisten. Mária, pedig a szülés után is hordozta nemcsak Jézus emlékét, hanem az újabb kinyilatkoztatásokat is, amelyeket élete folyamán kapott.A „Választottak gabonája, Lelkünk édes, dús mannája”(Ho 141,1)is minden bizonnyal napi vendége volt.


2014. február 14., péntek

Jézus csodái 27. - Ez nem kudarc, Jakab! 2.



E fejezet után következik a kánaáni asszony története, amelyet a Szentírás is megörökített. Lásd E 6,235-239. Amikor Jakab megkérdezi:
– De, Mester, miért hagytad annyit könyörögni, hogy végül meghallgassad? – Jézus ezt válaszolja:
– Miattad, és mindnyájatok miatt. Ez nem kudarc, Jakab! Innen nem űztek el, itt nem gúnyoltak ki, nem átkoztak el... Ez ismét lelket önt belétek. Most pedig menjünk ahhoz a másik asszonyhoz, aki tud hinni, és szilárd hittel várni!
– Az én juhaim, Uram? Nemsokára másik útra kell térnem, ami nem a tiéd, hogy a legelőmre menjek...
Jézus mosolyog, de nem felel. Elérkeznek az útelágazáshoz. Annás pásztor bánatosan mondja:
– Itt el kellene válnom tőled... Igazán nem jössz meggyógyítani juhaimat? Nekem is van hitem... és újonnan áttért vagyok... De legalább azt megígéred, hogy a szombat elmúltával eljössz?
– Ó, Annás! Hát még mindig nem fogtad fel, hogy juhaid már meggyógyultak, amikor fölemeltem kezemet Lesemdan felé? Menj tehát te is, lásd a csodát, és áldd az Urat!
Azt hiszem, sóbálvánnyá változása után sem nézhetett ki másként Lót felesége, mint a pásztor, aki úgy maradt, ahogy volt, meghajlásra görbülve, fejét fölfelé tartva, hogy Jézust nézze, egyik karja félig előre nyújtva a levegőben... Olyan, mint egy szobor. A szobor címe ez lehetne: „Az esdeklő”. De aztán magához tér, és arcra borulva mondja:
– Te áldott! Te jó! Te szent!... De én sok pénzt ígértem neked, és itt csak pár drachmám van... Gyere, gyere el hozzám a szombat után!...
– Eljövök. De nem a pénzért, hanem hogy újra megáldjalak egyszerű hited miatt. Isten veled, Annás! Béke veled!
Ezzel elválnak egymástól...
– És ez sem kudarc, barátaim! És itt sem gúnyoltak ki, nem kergettek el, és nem átkoztak meg... Nosza, siessünk! Van egy anya, aki napok óta vár ránk...
Tovább mennek. Csak rövid időre állnak meg, hogy kenyeret és sajtot egyenek, és egy forrásból igyanak.
A nap delelőjén van, amikor feltűnik előttük a kettéágazó út.
– Ott kezdődik a tíruszi lépcsősor, a végében – mondja Máté. És felvidul arra a gondolatra, hogy az út nagyobbik részét már megtették.
A római útjelző oszlopnak támaszkodik egy asszony. Lába előtt, kis matracon van egy hét-nyolc év körüli kisleány. Az asszony minden irányba tekintget, a sziklába vájt lépcső felé, a Ptolemaiszba vezető út felé, arra az útra, amelyen Jézus jár. Időnként lehajol, megsimogatja kislányát, fejét vászondarabbal védi a napsütéstől, lábát és kezét betakargatja egy sállal...
– Ott az asszony! De vajon hol aludt ezekben a napokban? – kérdi András.
– Talán abban a házban, ott, közel az útelágazáshoz. A közelben nincs más ház – feleli Máté.
– Vagy a harmatban – mondja Jakab, Alfeus fia.
– Nem. A kislány miatt, nem – válaszolja testvére.
– Ó, csakhogy elnyerje a kegyelmet!... – mondja János.
Jézus nem szól semmit sem. De mosolyog. Mindnyájan egy sorban mennek, egymás mellett. Középen Jézus, hárman egyik oldalán, hárman a másikon. Így elfoglalják az út teljes szélességét, ebben az órában, amikor az utazók pihennek, és ott maradnak enni, ahol a dél érte őket.
A magas, szép Jézus mosolyogva megy a sor közepén. És mintha a nap minden fénye összpontosulna az arcán, annyira ragyog. Mintha sugarakat lövellne.
Az asszony fölnéz... Már úgy ötven méterre vannak. Figyelmét kisleánya fölsírása terelte el, de most magára vonja Jézus reá szegeződő tekintete. Néz... Az izgalomtól és az összerezzenéstől a szívére teszi két kezét, önkéntelen mozdulattal.
Jézus mosolya fokozódik. És ez a ragyogó, leírhatatlan mosoly sokat mondhat az asszonynak, aki már nem aggódik, hanem úgy mosolyog, mintha máris boldog lenne. Lehajol, hogy fölvegye a kislányt, és előrenyújtott karján tartva, a kis matraccal, mintha Istennek ajánlaná fel, megy előre. Amikor odaér Jézus lába elé, letérdel, és amennyire bírja, föltartja a fekvő kislányt, aki elragadtatással nézi Jézus gyönyörű arcát.
Az asszony egy szót sem mond. Mit is mondhatna, annál mélyebb értelműt, mint amit egész külseje kifejez?
Jézus is csak egy rövid szót mond, de az nagyerejű és boldogító, mint Isten „LEGYEN”-je a világ megteremtésekor. És kezét a fekvő leányka kis mellkasára teszi.
A gyermek pedig – akkorát kiáltva, mint a kalickából kiszabadult nagy, mezei pacsirta – ezt mondja: „Mama!”, és hirtelenül felül, majd lábára áll, átöleli anyját, aki a kimerültségtől megtántorodik, és kezd hanyatt esni, elaléltan a fáradtságtól, a megszűnt aggódástól, az örömtől, amely meghaladja az elmúlt sok fájdalomtól amúgy is legyengült szíve erejét.
Jézus nyomban felfogja. Hathatósabb segítség ez, mint kislányáé, aki nem tudná segíteni anyját a térdelésben. Jézus leülteti, és erőt áraszt belé...
És nézi, ahogyan a néma könnyek végigcsorognak az asszony fáradt, de boldog arcán. Ezután jönnek a szavak:
– Köszönöm, Uram! Köszönet és áldás! Reményem elnyerte jutalmát... Sokáig vártam rád... De most boldog vagyok...
Az asszony, miután túljutott aléltságán, újra föltérdel, és imádja Őt, maga előtt tartva a gyógyult kisleányt, akit Jézus simogat. És így magyarázza meg:
– Két év óta gennyesedett egy csont a hátgerincének csigolyájában, s ez megbénította, és lassan, nagy fájdalmakkal a halál felé vezette. Megvizsgáltattuk Antióchia, Tírusz, Szidon sőt Cezárea és Páneász orvosaival is. Annyi pénzt költöttünk az orvosokra és az orvosságokra, hogy el kellett adnunk városi házunkat, és ki kellett költöznünk a vidékibe. Elbocsátottuk a házi szolgákat, és csak a mezőn dolgozókat tartottuk meg. Eladtuk azokat a terméseket is, amelyeket azelőtt mi fogyasztottunk el... Mégse használt semmit! Láttalak téged. Tudtam arról, amit másutt műveltél. Kegyelmet reméltem a magam számára is... És elnyertem! Most megkönnyebbülten, vidáman térek haza... és örömet szerzek férjemnek... Jakabomnak, aki szívembe ültette a reményt azzal, hogy elbeszélte nekem, mi történik hatalmad ereje folytán Galileában és Júdeában. Ó, ha nem tartottunk volna attól, hogy nem találunk meg, elmentünk volna a kisleánnyal. De te mindig úton vagy!...
– Utamban jöttem el hozzád... De hol tartózkodtál ezekben a napokban?
– Abban a házban... De éjszaka csak a kislány volt ott. Én mindig itt maradtam, attól félve, hogy te éjszaka haladsz el itt.
Jézus a fejére teszi kezét:
– Jó anya vagy. Ezért szeret az Isten. Látod, mindenben megsegített.
– Ó, igen! Igazán éreztem, mialatt jöttem. Otthonról a városba mentem, abban a hiszemben, hogy ott talállak, ezért kevés pénzzel és egyedül. Majd, az ember tanácsára, tovább jöttem, erre a helyre. Ezt megüzentem haza, és jöttem... és soha nem hiányzott semmim sem. Se a kenyér, se a szállás, se az erő.
– Mindig ezzel a súllyal a karodban? Nem használhattál volna egy kocsit?... – kérdi szánakozva Jakab, Alfeus fia.
– Nem. Túlságosan szenvedett volna. Belehalt volna. A mamája karján jött az én Johannám a Kegyelemhez.
Jézus megsimogatja mindkettőjük haját:
– Most pedig menjetek, és legyetek mindig hűségesek az Úrhoz. Az Úr legyen veletek, és békém is legyen veletek.
Jézus azon az úton folytatja útját, amely Ptolemaiszba vezet.
– És ez sem kudarc, barátaim! És itt sem kergettek el, nem gúnyoltak ki, nem átkoztak meg.

(5-140)


Zsolozsma 41.



Konsztantinosz szláv életrajzából

Növeld Egyházadat, és mindenkit gyűjts egybe!

Konsztantinosz Cirill a sok munkától elgyötörve megbetegedett. Több napig tartó betegsége alatt Istentől látomásban részesült, és így kezdett énekelni: Azt mondták nekem: Az Úr házába megyünk, ezért örvendett a lelkem és ujjongott a szívem (Zsolt 121, 1) Ezután papi ruhát öltött, és így maradt egész nap. Örvendezve mondta: „Mostantól kezdve nem vagyok szolgája sem a császárnak, sem más földi embernek, hanem csak a mindenható Istennek. Volt idő, amikor még nem voltam, azután megszülettem, és majd örökké élek. Ámen.” A következő napon beöltözött a szerzetesi szent ruhába. Másnap reggel felvette a Cirill nevet. Ebben a szerzetesi életben ötven napot töltött el. Midőn eljött az óra, hogy nyugalomra térjen, és az örök hajlékba költözzék, kezét az Istenhez emelve könnyek között így imádkozott: „Uram, Istenem, aki megteremtetted az összes angyali kart és égi hatalmasságot, kiterjesztetted az égboltot, megszilárdítottad a földet, és megteremtetted a semmiből az összes létezőt, te mindig meghallgatod azokat, akik akaratodat teljesítik, s téged tisztelnek, és parancsaidat megtartják. Hallgasd meg könyörgésemet, és őrizd meg hűséges nyájadat, amelynek elöljárójává tettél engem, alkalmatlan és méltatlan szolgádat. Szabadítsd meg őket a téged káromlók istentelen és pogány gonoszságaitól. Növeld és sokasítsd meg Egyházadat, és mindenkit gyűjts egybe. Tedd egyetértővé választott népedet az igaz hitben és a helyes vallásban. Vésd szívükbe tanításod igéjét. A te ajándékod ugyanis az, hogy elfogadtál minket Krisztusod evangéliumának a hirdetésére, hogy jótettekre lelkesítsünk, és megtegyük mindazt, ami neked kedves. Akiket nekem adtál, most visszaadom neked, mint a tieidet. Vezesd őket erős jobboddal, és védelmezd gondviselő oltalmaddal, hogy mindnyájan dicsérjék és dicsőítsék az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevét. Ámen.” Mindenkit szent csókkal köszöntve így szólt: „Áldott vagy, Istenünk, mert nem adtál minket láthatatlan ellenségeink prédájára, szétszaggattad hálójukat, és megszabadítottál a pusztulástól.” Így szenderült el az Úrban negyvenkét éves korában. A pápa előírta, hogy a Rómában élő görögök és rómaiak gyűljenek egybe, hozzanak gyertyát, és énekelve könyörögjenek érte, utolsó útjára pedig úgy kísérjék, mintha magát a pápát temetnék. Ez meg is történt.


2014.02.15.péntek



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.02.15.péntek

SZENT CIRILL ÉS METÓD ünnepe

A pizidiai Antióchiában Pál és kísérői egy szombaton bementek a zsinagógába és leültek. A törvény és a próféták felolvasása után a zsinagóga elöljárói odaküldtek hozzájuk ezzel a kéréssel: Testvérek, férfiak! Ha volna néhány buzdító szavatok a néphez, csak beszéljetek! (ApCsel 13,14-15) Pál beszélni kezdett: A zsidó nép történetéből elmondott néhány fontos epizódot Sámuel próféta idejéből:„Ekkor királyt kívántak, és az Isten negyven esztendőre Sault adta nekik, Kís fiát, ezt a Benjamin törzséből származó férfiút.Elvetése után Dávidot támasztotta nekik királyul, akiről így nyilatkozott: Rátaláltam Dávidra,Izáj fiára, a szívem szerinti férfira,aki majd teljesíti minden akaratomat.

Ígéretéhez híven az ő utódai közül támasztotta Isten Izraelnek megváltóul Jézust. Föllépése előtt János a bűnbánat keresztségét hirdette Izrael egész népének. Amikor János teljesítette küldetését, kijelentette: Nem az vagyok, akinek véltek, de már a nyomomban van, akinek arra sem vagyok méltó, hogy lábán a saruját megoldjam.”Testvérek! Ábrahám nemzetségének fiai és ti istenfélők! Ennek az üdvösségnek a híre nekünk szólt. Jeruzsálem lakói és vezetői nem ismerték el, hanem ítéletükkel beteljesítették a próféta szavát, amelyet szombatonként mindig felolvasnak. Bár semmi halált érdemlő bűnt nem tudtak róla, mégis halálát kérték Pilátustól. Miután így minden beteljesedett, amit róla írtak, levették a keresztfáról, és sírba tették. De Isten feltámasztotta a halálból, s ő több napon át megjelent azoknak, akik vele jöttek föl Galileából Jeruzsálembe. Ezek most tanúskodnak a nép előtt. Így mi azt az ígéretet hirdetjük nektek, melyet az Isten az atyáknak tett, amint azt ő utódaiknak teljesítette, amikor feltámasztotta Jézust. Ez van a második zsoltárban megírva: Fiam vagy, ma nemzettelek. Azt pedig, hogy feltámasztja a halálból, úgyhogy nem tér többé vissza az enyészetbe, így mondta meg:Nektek váltom be a Dávidnak szóló szent ígéretet. Vagy ahogy egy más helyen mondja: Nem engeded, hogy rothadás érje Szentedet” (21-35) „A következő szombaton csaknem az egész város összegyűlt, hogy hallja az Isten szavát. Amikor a zsidók meglátták a nagy tömeget, irigység fogta el őket, s rágalmakat szórva próbálták Pál szavait meghazudtolni. De Pál és Barnabás bátran megfeleltek nekik: Először nektek kellett volna hirdetnünk az Isten szavát. De mert visszautasítottátok, és méltatlannak ítéltétek magatokat az örök életre, most a pogányokhoz fordulunk. Ezt a parancsot adta nekünk az Úr: A pogányok világosságává tettelek, hogy üdvösségük légy egészen a föld végső határáig. Amikor a pogányok ezt meghallották, örültek és magasztalták az Isten szavát, s hittek is mind, akik az örök életre voltak rendelve” (44-48) Nagyon jó, hogy Egyházunk az első ezredforduló előtt élt szenteket Európa társvédőszentjeivé nyilvánította. Akkor élek, amikor magyar őseink elfoglalták az akkor éppen gazdátlan Kárpát-medencét. Régi forrásokból olvastam, hogy Árpád fejedelmünk a Balaton környékén találkozott Metód püspökkel és kevés hívével. Még nagyobb örömmel olvastam a történelmi igazságot, amelyet hosszú időn át eltagadtak a nyugatabbra lakó, és a gyönyörű Kárpát-medencére ácsingózó népek.
907-ben Árpád fejedelem értesült, hogy összefogtak ellenünk, és már a Duna bal partján meg is szállták Pozsonyt, a sereg másik része pedig a jobb parton közeledik. A fejedelem zseniálisan és gyorsan cselekedett. Egész seregünkkel rárontott a jobb parton közeledőkre és tönkreverte őket. S még aznap este átúsztatták a Dunát, és hajnalban rátámadtak a Pozsonyban alvókra. A nagy győzelem záró akkordja: Bécs környékéig üldözték a szétvert betolakodókat. Mi pedig mint hamarosan megtért keresztények ezer évig megmaradtunk Mária áldott oltalmában. Istennek hála, hogy a kereszténység védői lehettünk és vagyunk.


2014. február 13., csütörtök

Jézus csodái 27. - Ez nem kudarc, Jakab! 1.



Ez nem kudarc, Jakab!

 

Az apostolok nagyon levertek amiatt, hogy kiutasították őket a föníciai városból. Jakab megjegyzi:
– Csak kudarcok!... meg kudarcok!... mintha átok ülne rajtunk...
Már két napja mennek, amikor pásztorokkal találkoznak.
– Menjetek oda azokhoz a pásztorokhoz, akik a nyájat fejik, és kérjetek egy kis tejet Isten nevében. Ne féljetek! – mondja, látva az apostolok csüggedt tekintetét. – Engedelmeskedjetek bizalommal! Tejet kaptok és nem botütéseket, akkor is, ha az az ember föníciai.
Mind a hatan odamennek. Jézus pedig az úton vár rájuk. Addig is imádkozik. Az apostolok egy kis vödör tejjel térnek vissza, és így szólnak:
– Az az ember azt üzeni, hogy menj oda hozzá, mert beszélnie kell veled, ő azonban nem hagyhatja kis bojtáraira a virgonc kecskéket.
Jézus azt válaszolja:
– Akkor menjünk oda, és étkezzünk velük!
Mindnyájan a meredek hegyoldalra mennek, amelyen fölágaskodva kapaszkodnak a rakoncátlan kecskék.
– Köszönöm a tejet, amit nekem adtál. Mit kívánsz tőlem?
– Te vagy a Názáreti, nemde? Az, aki csodákat tesz.
– Az vagyok, aki az örök üdvösséget hirdeti. Az Út vagyok, amelyen el lehet jutni az igaz Istenhez. Az Igazság vagyok, amely önmagát ajándékozza. Az Élet vagyok, amely titeket éltet. Nem csodákat művelő bűvész vagyok. Ezek az én jóságom és a ti gyengeségetek megnyilvánulásai, mert nektek bizonyítékokra van szükségetek ahhoz, hogy hinni tudjatok. De mit akarsz tőlem?
– Te voltál két nappal ezelőtt Alexander városában?
– Igen. Miért?
– Én is ott voltam kisgidáimmal, de amikor észrevettem, hogy veszekedés kezdődik, megléptem, mert szokásuk veszekedést kezdeni, hogy közben elrabolják azt, amit a vásárra vittek. Mind rabló: a föníciai éppúgy, mint a többi. Nem lenne szabad ezt mondanom, mert apám újonnan áttért, anyám szíriai és én is újonnan áttért vagyok. De ez az igazság. Jól van. Térjünk vissza az elbeszéléshez! Egy szállásra mentem állataimmal, hogy ott várjam be fiam szekerét. És este, amikor elhagytam a várost, egy síró asszonnyal találkoztam, karjában egy leánykával. Nyolc mérföld utat tett meg, hogy hozzád jöjjön. Mert kinn lakik, vidéken. Megkérdeztem, mi baja. Újonnan áttért asszony. Azért ment a városba, hogy áruljon és vásároljon. Hallott rólad. És szívébe remény költözött. Hazasietett, ölébe vette kislányát. De ekkora teherrel lassan lehet csak járni. Amikor a fivérek kereskedéséhez érkezett, te már nem voltál sehol. Ők, a fivérek, azt mondták neki: „Elkergették. De tegnap este nekünk azt mondta, hogy visszafelé újra a tíruszi úton megy”. Én, aki szintén apa vagyok, azt mondtam neki: „Akkor pedig menj oda!” De ő így felelt: „És ha az után, ami történt, más úton megy, hogy visszatérjen Galileába?” Ezt válaszoltam: „Ó, hallgass ide! Vagy azon, vagy a határvidék másik útján. Én Rohob és Lesemdan között legeltetek, pontosan annál az útnál, amely határvonal az itteni hely és Neftali között. Ha meglátom Őt, szólok neki, újonnan áttért szavamra mondom.” És meg is mondtam neked.
– Isten jutalmazzon meg érte! Elmegyek ahhoz az asszonyhoz. Vissza kell térnem Acibba.
– Acibba mégy? Akkor együtt tehetjük meg az utat, ha nem vetsz meg egy pásztort.
– Senkit se vetek meg. Miért mégy Acibba?
– Mert bárányaim vannak ott. Ha ugyan... még megvannak.
– Miért?
– Mert betegek... Nem tudom, varázslat-e vagy más. Azt tudom, hogy szép nyájam megbetegedett. Ezért hoztam ide a még egészséges kecskéket, hogy elkülönítsem őket a juhoktól. Két fiammal lesznek itt. Ők most a városban vannak, bevásárolni. De én megyek vissza, szép gyapjas juhaimhoz, hogy lássam kimúlni azokat... – A pásztor felsóhajt... Jézusra néz, és mentegetőzik: – Ilyesmiről beszélni neked, aki Az vagy, aki vagy, és elszomorítanom téged, aki már úgyis el vagy keseredve attól, ahogyan bánnak veled, oktalanság. De szeretjük a juhokat, és pénzt jelentenek számunkra, tudod?...
– Értem. De meg fognak gyógyulni. Nem mutattad meg őket olyannak, aki ért hozzájuk?
– Ó, mindegyik ugyanazt mondta: „Vágd le őket, és add el bőrüket! Nincs más tennivaló.” És még meg is fenyegettek, ha egyik helyről a másikra viszem őket... Félnek, hogy az ő juhaik is megbetegszenek. Így aztán bezárva kell őket tartanom,... és még több elpusztul belőlük. Rosszak ám az acibi emberek, tudod?...
Jézus egyszerűen csak ennyit mond:
– Tudom.
– Én azt mondom, hogy megigézték őket...
– Nem. Ne higgy el ilyen meséket... Amikor megjönnek fiaid, azonnal útnak indulsz?
– Azonnal. Mindjárt itt lesznek. Ezek a tanítványaid? Csak ennyien vannak?
– Nem. Vannak még többen is.
– És ide miért nem jönnek? Egyszer, a Meron tó mellett, találkoztam egy csoportjukkal. Vezetőjük egy pásztor volt. Annak mondta magát. Magas, izmos ember, a neve Illés. Októberben volt, úgy emlékszem. A sátoros ünnepek előtt vagy után. Most már elhagyott téged?
– Egyetlen tanítványom sem hagyott el.
– Nekem azt mondták, hogy...
– Mit?
– Hogy te... hogy a farizeusok... Egyszóval, hogy a tanítványok félelemtől elhagytak, mivel te...
– Ördög vagyok. Csak mondd ki! Tudom. Kettős érdemed, hogy mégis hiszel.
– És, tekintettel erre az érdemre, nem tudnád... de talán szentségtörő dolgot kérek...
– Mondd meg! Ha gonosz dolog, megmondom.
– Nem tudnád, elhaladtodban, megáldani nyájamat? – A pásztor arca csupa aggódás...
– Meg fogom áldani nyájadat. Ezt... – és kezét fölemelve, megáldja a szerteszét lévő gidákat – és a juhnyájadat. Hiszed-e, hogy áldásom megmenti őket?
– Ahogyan az embereket kigyógyítod a betegségekből, ugyanúgy kigyógyíthatod a jószágokat is. Azt mondják: Isten Fia vagy. A juhokat is Isten teremtette. Azért az Atya dolgai. Én... nem tudom, illő-e ezt kérnem tőled. De ha lehet, tedd meg, Uram, és én nagy hálaajándékot viszek a Templomnak. Vagyis, nem! Neked fogom adni! A szegények számára. És így jobb lesz.
Jézus mosolyog, és hallgat. Megjönnek a pásztor fiai, és nem sokkal később Jézus elindul övéivel és a pásztorral, a legényeket pedig ott hagyják a kecskék őrzésére.
Szaporán lépkednek, hogy mielőbb elérjék Cédeszt, onnan pedig azonnal távozzanak is, és igyekezzenek elérni az országutat, amely a tengertől jön a szárazföld belseje felé. Ez biztosan ugyanaz az út, amely két ágra válik, a tengerbe nyúló hegyfok tövében, s amelyen Alexander városába menet mentek. Legalábbis így veszem ki a pásztornak a tanítványokkal folytatott beszélgetéséből. Jézus egyedül halad, legelöl.
– De vajon nem adódnak-e újabb kellemetlenségek? – kérdi Jakab, Alfeus fia.
– Cédesz nem tartozik annak a századosnak a felügyelete alá. Ez kívül esik a föníciai határvidéken. Elég, ha valaki nem ingerli a századosokat, s akkor ők nem törődnek a vallással.
– Meg aztán nem is állunk meg ott...
– Meg bírtok tenni egy nap alatt több mint harminc mérföldet? – kérdi a pásztor.
– Ó, mi örök vándorok vagyunk!
Mennek, csak mennek... Elérik Cedeszt. Túl is jutnak rajta, minden kellemetlenség nélkül. Rátérnek az egyenes országútra. Az útjelző kövön Acib van jelezve. A pásztor rámutatva mondja:
– Holnap ott leszünk. Ma éjszaka velem jöttök. Ismerem a völgyben lakó béreseket, de sokan vannak a föníciai határvidéken is... Jól van! Átlépjük a határvonalat. És biztosan nem fedeznek fel bennünket rögtön... Ó, az éberség! Jobban tennék, ha a rablókat lesnék!...
Lemenőben a nap, és bizony, a völgyekben nem igen marad világosság, mivel erdőkkel vannak borítva. A pásztor azonban jól ismeri a terepet, és biztos léptekkel megy előre.
Egy apró faluhoz érnek, amely igazán csak egy maroknyi házból áll.
– Ha itt befogadnak minket, akkor izraeliták. Egészen a határnál vagyunk. Ha nem fogadnak be, megyünk egy másik faluba, amely föníciai.
– Bennem nincs előítélet, ember.
Zörgetnek egy háznál.
– Te, Annás? barátokkal? Gyere, gyere, és Isten legyen veled – mondja egy nagyon idős asszony.
Bemennek a tágas konyhába, amelyet barátságossá tesz a tűz. Egy nagy létszámú család – minden életkorú van köztük – az étkezőasztal körül ül, de udvariasan helyet adnak az újonnan érkezetteknek.
– Ez Jónás. Ez a felesége, ezek a fiai, unokái és menyei. Az Úrhoz hű pátriárkák családja ez – mondja Annás pásztor Jézusnak. Majd az öreg Jónáshoz fordulva, mondja: – Ez pedig, aki velem van, Izrael Rabbija. Az, akit megismerni vágyakoztál.
– Áldom Istent, hogy vendégül láthatom, és van helyem ma este. És áldom a házamba érkezett Rabbit, és kérem áldását.
Annás megmagyarázza, hogy Jónás háza szinte fogadó a vándorok számára, akik a tengertől mennek a szárazföld belseje felé.
Mindnyájan leülnek a meleg konyhában, az asszonyok pedig kiszolgálják az újonnan érkezetteket. A tisztelet akkora, hogy szinte már bénító.
Jézus azonban feloldja a feszültséget azáltal, hogy étkezés után azonnal maga köré veszi a sok gyermeket, kérdezősködik tőlük, és máris kész a barátság. A vacsora és a lefekvés közti rövid időben, a gyermekek mögé odabátorkodnak a ház férfi tagjai is, és elmondják, mit tudtak meg a Messiásról, és új dolgok iránt érdeklődnek. Jézus pedig helyreigazít, megerősít, magyaráz, jóságosan, nyugodt társalgásban. Végre a vándorok is, a család tagjai is nyugovóra térnek, miután Jézus mindenkit megáldott.

(5-128)


Zsolozsma 40.



Szent Ágoston püspöknek a Galata-levélhez fűzött magyarázatából

Krisztus alakuljon ki bennetek!

Az Apostol arra kéri a galatákat: Legyetek olyanok, mint én, aki, bár zsidónak születtem, a külsőséges zsidótörvényeket lelki megítéléssel már megvetem. Hiszen én is olyan lettem, mint ti (Gal 4, 12): vagyis ember vagyok. Az után ügyesen és tapintatosan emlékezteti őket a szeretetére, hogy ne tekintsék ellenségüknek. Azt írja ugyanis nekik: Testvérek, semmivel sem bántottatok meg (Gal 4, 12). Mintha azt mondaná: „Ne gondoljátok tehát, hogy én akarnálak titeket megbántani.” azt is mondja: Fiaim – azért, hogy kövessék őt, mint atyjukat –, újra a szülés fájdalmait szenvedem értetek, amíg Krisztus ki nem alakul bennetek (Gal 4, 19). Ezt inkább az Anyaszentegyház nevében mondja, mert máshol meg így ír: Olyan szelíden viselkedtünk körötökben, mint a gyermekét dajkáló anya (1 Tessz 2, 7). a hit által formálódik ki Krisztus annak a hívő embernek a lelke mélyén, aki a kegyelem szabadságára meghívást kapott, aki szelíd és alázatos szívű, aki nem kérkedik tettei érdemeivel, hiszen nincs is saját érdeme. De a kegyelem indítására már szerezhet az ember valami érdemet azzal, hogy jót tesz mással, akit Krisztus az ő legkisebb testvérének hív, illetve saját magával azonosítja, hiszen ő mondja: Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek (Mt 25, 40). Abban alakul ki Krisztus, aki befogadja Krisztust, viszont az fogadja be Krisztust, aki Krisztushoz ragaszkodik lelki szeretettel. Ebből következik, hogy Krisztus követésével alakul ki maga Krisztus az emberben, éspedig olyan fokban, amennyire követi őt. János mondja: Aki azt állítja, hogy Krisztusban él, annak úgy kell élnie, ahogyan ő élt (1 Jn 2, 6). De mivel az anyákban fogantatik az ember, hogy méhükben kialakuljon, és ha már kifejlődik, a szülés fájdalmaival hozzák a világra, ezért fel lehet vetni a kérdést: Mit akar mondani az Apostol, amikor ezt írja: Újra a szülés fájdalmait szenvedem értetek, amíg Krisztus ki nem alakul bennetek? (Gal 4, 19). E szülési fájdalmak alatt azokat az aggódó gondoskodásait kell értenünk, amelyeket értük elszenvedett, hogy újjászülessenek Krisztusban, és most újra a szülés fajdalmait szenvedi értük a félrevezető tanítások veszélye miatt, hiszen észrevette, hogy ezek megzavarták őket. Ez az irántuk való aggódó gondoskodása, amelyet ő szülési fájdalomnak mond, mindaddig meglesz, amíg el nem jutnak a krisztusi teljesség nagykorúságáru, hogy már semmi téves tanítás szele magával ne sodorja őket (Ef 4,13-14)Tehát nem a hitük kezdete miatt, hiszen már újjászülettek a hitben, hanem a hitben való megerősödésük és tökéletességük miatt mondta: Újra a szülés fájdalmait szenvedem értetek, amíg Krisztus ki nem alakul bennetek (Gal 4, 19). Ezt a vajúdást más szóval és máshol is említi, amikor így ír: Naponként zaklatás ér, az összes egyház gondja rám nehezedik. Ki gyönge, hogy én ne volnék gyönge? Ki botránkozik meg, hogy én ne égnék? (2 Kor 11, 28-29). 


2014.02.14. csütörtök



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.02.14. csütörtök

„Az ember tehát minden állatnak, az ég minden madarának és a mező minden vadjának nevet adott (azaz Isten akarata szerint birtokba vett a földön mindent Ter 1,26-31). De a maga számára az ember nem talált segítőtársat, aki hasonló lett volna hozzá. Ezért az Úristen álmot bocsátott az emberre, s mikor elaludt, kivette egyik oldalcsontját, s helyét hússal töltötte ki. Azután az Úristen az emberből kivett oldalcsontból megalkotta az asszonyt, és az emberhez vezette. Az ember így szólt:Ez már csont a csontomból és hús a húsomból.Asszony
a neve (ísa), mivel a férfiből (ís) lett. Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test (szervezet) lesz”(2,20-24)

Isten minden más emberfiánál okosabb észt adott Salamonnak, mondja a Szentírás. Tudott okosan és bölcsen gondolkodni, amint azt Sába királynője hírként hallotta, aki a hírt ellenőrizve hozzá utazott, megtapasztalva örömmel könyvelhette el magának és minden más emberfiának. Isten azonban Salamon kedvéért sem ismételte az isteni kinyilatkoztatásnak azt a részét, amit Salamon előtt mintegy négyszáz évvel elmondott egy másik zseninek, Mózesnek a Sínai hegy tetején állandó villámlás és mennydörgés kíséretében. Isten leíratta vele a Teremtés című könyvében. Nem tudom, Salamon olvasgatta-e ezt a könyvtekercset? Mert ebben Isten tudatja minden emberrel, hogy egy férfi és egy nő alkot egy házaspárt, hogy egymást kiegészítsék és boldogítsák, hogy ebből a kizárólagos szeretetközösségből szülessenek gyerekeik az emberiség nagy családjának boldogítására. Úgy vélem, hogy ezt az alapvető eligazítást Salamon elmulasztotta tanulmányozni. Feleségül vette az összes közel-távoli király lányát. Fényes hozományok és makacs bálványozás volt a hű kísérőjük. Végül Salamon elfeledte az indulásakor megígért hűséget, Jahveh-hez való kizárólagos ragaszkodást. Pedig Isten szigorúan tiltotta a pogányokkal való házasságkötéseket: „Ne adjátok össze velük magatokat, és ők se házasodjanak össze veletek, mert elcsábítják szíveteket, s isteneikhez pártoltok”.(Kiv 34,16; MTörv 7,1-3) „ám Salamon csüggött rajtuk. Hétszáz fejedelmi asszonya volt és háromszáz ágyasa. Történt, hogy amikor Salamon megöregedett, szívét asszonyai más istenekhez fordították, szíve nem volt többé mindenestül az Úré, az ő Istenéé, mint atyjának, Dávidnak a szíve. Így Salamon a szidóniak istennőjéhez, Asztartéhez szegődött, majd Milkomhoz, az ammoniták szörnyéhez. Salamon tehát olyat tett, ami gonosz az Úr szemében, és nem követte hűségesen az Urat, mint atyja, Dávid. Akkoriban épített Salamon Kamosnak, a moabiták istenének egy szentélyt arra a hegyre, amely Jeruzsálemmel szemközt emelkedik, aztán ugyanígy Milkomnak is, az ammoniták Istenének. S ezt minden idegenből való asszonyának megtette, aki tömjént és véres áldozatot mutatott be istenének. Az Úr megneheztelt Salamonra, mivel szíve elfordult az Úrtól, Izrael Istenétől, jóllehet kétszer is megjelent neki, és épp azt a parancsot adta neki, hogy ne szegődjön más istenekhez. De ő nem tartotta meg, amit az Úr parancsolt neki. Ezért az Úr így szólt Salamonhoz: Mivel így áll veled a dolog, hogy nem tartottad meg szövetségemet és a törvényeket, melyeket szabtam, ezért elveszem tőled a királyságot és szolgádnak adom. De atyádra, Dávidra való tekintettel nem a te életedben teszem ezt meg, hanem fiad kezéből ragadom ki. S nem veszem el az egész királyságot: egyetlen törzset meghagyok a fiadnak atyád, Dávid kedvéért, és Jeruzsálem miatt, hisz kiválasztottam” (1Kir 11,3-13) Hazánk ötszáz éven át hatalom, sőt nagyhatalom is volt. A pogány római szellemiség átvétele után (reneszánsz) őseink elpocsékolták a hamisítatlan hitet. Ez vezetett a XIX. - XX. század csapásaihoz. Vissza kell térnünk eredeti eszményünkhöz: Magyarok Nagyasszonya országa vagyunk. A világ új rendjét Isten szabja meg.


2014. február 12., szerda

Jézus csodái 26. - Eloszlott szeméről a fátyol



Eloszlott szeméről a fátyol

 

Jézus a Földközi-tenger partján fekvő, Alexanderről elnevezett városban jár. Három kereskedőtestvér meghívja őt, hogy kereskedőházának nagy udvarán beszéljen a néphez. Egyes emberek felismerik Őt, mások találgatják, hogy ki lehet. Egy anya megkérdezi egy kereskedőtől:
– Mit gondolsz? Megadja nekem a kegyelmet akkor is, ha csak nemrég áttért vagyok?
– Úgy gondolom, igen. Próbáld meg! Bántani biztosan nem fog!
Egy félvak öregember, akit egy kislány vezet, megkérdezi:
– Hol van, hol van a Messiás?
A kisleány kéri az embereket:
– Adjatok helyet az öreg Márknak! Kérem, mondjátok meg az öreg Márknak, hol van a Messiás!
– A Rabbihoz akartok menni? Nézzétek, ott áll! Az, aki a koldusokkal beszélget.
Sokan veszik körül Jézust. Hirtelenül kiáltás hallatszik, és az emberek mozgásba jönnek. Mások is odasietnek a piacról, egyesek viszont, a csoportból kiválva, a tér felé rohannak, sőt még messzebbre is.
– Mi történt?
– Mi van itt?
– Az izraeli férfi meggyógyította az öreg Márkot!
– Eloszlott szeméről a fátyol!
Jézus közben bemegy az utcáról az udvarra. Az emberek utána nyomulnak. A sor végén biceg egy sánta koldus, aki inkább keze segítségével vonszolja magát, mint lábával. Lába görbe és erőtlen. Mankók nélkül nem jutna előbbre. Hangja viszont erős, és keresztülszeli a levegőt:
– Szent! Szent! Messiás! Rabbi! Könyörülj rajtam! – Torkaszakadtából kiáltozik, megállás nélkül. Két-három személy is odafordul hozzá:
– Hallgass el! Márk héber, te nem.
– Csodákat csak az igazi izraelitákkal tesz, nem azokkal, akik kutyáktól születtek!
– Anyám héber volt...
– Meg is verte az Isten, amikor bűnéért téged adott neki, te szörny! Ki innen, te nőstényfarkas fia! Menj vissza a helyedre, sár a sárba!...
Az ember nekitámaszkodik a falnak, megszégyenülve, megrettenve a feléje nyúló öklök fenyegetésétől...
Jézus megáll, megfordul, néz. Megparancsolja:
– Ember, gyere ide!
A férfi reá néz, majd azokra, akik fenyegetik... de nem mer előre menni.
Jézus szétválasztja a kis tömeget, és odamegy hozzá. Kezét a vállára teszi, és azt mondja:
– Ne félj! Gyere előre, velem! – Majd a kegyetlen emberekre nézve, így szól: – Isten mindenkié, aki Őt keresi, és aki irgalmas.
Azok megértik a célzást, és most ők kerülnek a sor végére, megállva ott, ahol vannak.
Jézus újra megfordul. Meglátja őket ott, zavartan, már-már elmenőben, és így szól hozzájuk:
– Nem! Ti is jöjjetek! Nektek is jót tesz majd, ha lelketeket ugyanúgy kiegyenesítitek és megerősítitek, mint ahogyan én kiegyenesítem és megerősítem ezt az embert, mivel tudott hinni. Ember, mondom neked, gyógyulj meg betegségedből! – és leveszi kezét a sánta ember válláról, aki összerándult Jézus szavaira.
A férfi biztosan fölegyenesedik lábára, eldobja a használattól elkopott mankókat, és felkiált:
– Ő meggyógyított! Legyen dicséret anyám Istenének! – majd letérdel, hogy megcsókolja Jézus köntösének szegélyét.
A tolongás – azoké, akik látni akarnak, vagy akik már láttak, és most megtárgyalják – a tetőfokára hág. A térről az udvarba vezető kapualjban a hangok olyan kongó ércességgel hangzanak, mint valami kútban, és visszhangot kiváltva, nekiverődnek a vár falának.
A katonák nyilván azt gondolják, hogy veszekedés kezdődött, és ott teremnek. Durván utat törnek maguknak, és megkérdezik, mi történt.
– Csoda! Egy csoda! A nyomorék Jónás meggyógyult. Ott van a galileai ember mellett!
A kereskedők fellázadnak Jézus ellen, mert elrontotta üzletüket azzal, hogy az emberek inkább az Ő beszédét hallgatták. Ezért a katonák felszólítják Jézust, hogy hagyja el a várost, kíséretükben, amit Ő meg is tesz.

(5-114)


Zsolozsma 39.



Szent Ambrus püspök leveleiből

Isten örökösei, Krisztus társörökösei vagyunk

Az Apostol ezt mondja: Aki lélekkel megöli a test cselekedeteit, az élni fog (vö. Róm 8, 13). Nem csoda, hogy él, hiszen Isten gyermekévé lesz, aki Isten Lelkét birtokolja. Éppen azért Isten gyermeke, hogy már ne vegye többé magára a szolgaság lelkét, hanem a fogadott gyermekség lelkét; olyannyira, hogy már a Szentlélek tegyen bizonyságot lelkünkben istengyermeki mivoltunkról. A Szentlélek tanúsága pedig az, hogy ő kiáltja a szívünkben: Abba, Atya, amint a galatáknak szóló levélben is írva van (Gal 4, 6). De ő tesz arról is magasztos bizonyságot, hogy Isten gyermekei vagyunk: hiszen mi Istennek örökösei és Krisztusnak társörökösei vagyunk (Róm 8, 17); társörököse pedig az, aki megdicsőül vele együtt; viszont az dicsőül meg vele együtt, aki érte szenvedve együtt szenved vele. S hogy erre a szenvedésre lelkesítsen minket az Apostol, hozzáteszi: mindaz, amit elszenvedünk, kicsi és nem mérhető ahhoz a viszonzásul adott eljövendő nagy jutalomhoz, amely majd megnyilvánul rajtunk, amikor újjáalakul bennünk az Isten képe, és méltók leszünk színről színre látni az ő dicsőségét. S hogy ennek az eljövendő megnyilvánulásnak a nagyszerűségét még jobban kiemelje, hozzáfűzi: maga a természet is sóvárogva várja Isten fiainak ezt a megnyilvánulását. A természet ugyanis múlandóságnak van alávetve, nem mert akarja, hanem a remény miatt, mivel a teremtett világ Krisztustól várja szolgálata jutalmát, és majd maga is felszabadul a múlandóság szolgai állapotából az Isten fiainak dicsőséges szabadságára, így lesz majd egyforma az egész természetnek és Isten gyermekeinek szabadsága, amikor majd megnyilvánul rajtuk saját dicsőségük. Most azonban, amíg ez a megnyilvánulás késik, az egész természet együtt sóhajtozik, és várja fogadott gyermekségünk és megváltásunk dicsőségét, már kívánva kívánja az üdvözült életet, és meg akar szabadulni a mulandóság szolgai állapotából. Ez a törekvés abból is nyilvánvaló, hogy a Szentlélek első ajándékait megkapva már sóhajtoznak utána, és várják a fogadott gyermekséget. Ez a gyermekké fogadás az egész testnek a megváltása, amikor az ember színről színre fogja majd látni az isteni és örök Jóságot, mint Isten örökbe fogadott gyermeke. Ez a gyermekké fogadás az Úr Egyházában már megvalósul, amikor a Szentlélek így kiált: Abba, Atya, amint ezt a galatákhoz írt levélben olvasod. Ez a gyermekké fogadás azonban csak akkor lesz egészen teljes, amikor valamennyien feltámadnak romolhatatlanságban, tisztességben, dicsőségben, és méltók lesznek arra, hogy színről színre lássák Istent. Az emberi természet akkor fogja majd érezni, hogy egészen meg van váltva. Ezért dicsekszik így az Apostol: Megváltásunk még reménybeli (Róm 8, 24). A remény ugyanis üdvözít, amint a hit is, amelyről írva van: A hited üdvözített téged (Mt 9, 22). 


2014.02.12. szerda



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.02.12. szerda

Salamon a bölcs király nagyon fiatalon lett Izrael királya már apja, Dávid életében.Az élete első nagy kérése az Úrtól Gibeonban:„Adj hát szolgádnak éber szívet, hogy meg tudja különböztetni a jót meg a rosszat.Mert hisz ki tudná másként kormányozni ezt a te népes népedet? Tetszett az Úrnak, hogy Salamon ilyen kéréssel fordult hozzá. Ezért így szólt hozzá az Úr: Mivel épp ezzel a kéréssel fordultál hozzám, nem hosszú életet vagy gazdagságot kértél magadnak, nem is ellenséged életét kérted, hanem bölcsességért könyörögtél, hogy szem előtt tartsd az igazságot, lásd, megadom neked, amit kértél. Bölcs és értő szívet adok neked, amilyen nem volt előtted, s nem lesz utánad sem. Ráadásul azt is megadom, amit nem kértél, a gazdagságot és a dicsőséget, hogy nem lesz a királyok közt hozzád hasonló.” (1Kir 3,9-12)

„Akkortájt elment a királyhoz két szajha. Eléje járultak, s az egyik asszony azt mondta: Engedj meg, Uram! Én, és ez az asszony itt ugyanabban a házban lakunk. Szültem a jelenlétében a házban. Három nappal a lebetegedésem után ez az asszony is szült. Együtt voltunk, nem volt senki idegen a házban, csak mi ketten voltunk a házban. Aztán éjszaka ennek az asszonynak meghalt a fia, mert agyonnyomta. Erre éjnek idején fölkelt, s míg szolgálód aludt, elvette mellőlem fiamat, és saját keblére fektette, az ő halott fiát meg az én keblemre tette. Amikor fölkeltem, hogy megszoptassam, lám, halott volt a fiam. De virradatkor jobban megnéztem, s kiderült, hogy nem az én fiam volt, akit szültem’. A másik asszony azonban ellene vetette: Nem igaz, a te fiad halott, s az enyém az élő. Így vitatkoztak a király előtt. Erre a király azt mondta: Ez azt állítja: Az az én fiam ott, mármint az élő. s a te fiad a halott. Az meg kijelentette:Nem igaz, a te fiad a halott, s az enyém az élő. Aztán megparancsolta a király: Hozzatok ide egy kardot! Odavittek hát a királynak egy kardot. S a király így szólt: Vágjátok ketté az élő gyermeket, s adjátok az egyik felét az egyiknek, a másik felét a másiknak! Akkor az az asszony, akinek a gyerek a sajátja volt, --mivel fölébredt benne a fia iránti szeretet --, azt mondta a királynak:Engedelmeddel, uram, adjátok neki oda a gyermeket, ne öljétek meg! A másik ellenben így kiabált:Ne legyen se az enyém, se a tied, vágd ketté! Most a király vette át a szót, s azt mondta: Annak adjátok oda a gyereket, ne öljétek meg! Mert az az anyja. Egész Izrael hallott a király ítéletéről, és nagy tiszteletre ébredt a király iránt, mert látták: Isteni bölcsesség tölti el, hogy igazságot szolgáltasson” (3,16-28) Miután Salamon felszentelte a templomot és ünnepélyesen elhelyezte az új „Szentek szentjében” Isten ládáját az új kerub-szobrok alá, „Salamon Izrael egész közösségének jelenlétében az Úr oltárához lépett, az ég felé tárta kezét és így szólt:”Hallgasd meg szolgádnak és népednek könyörgését, amikor csak imádkoznak majd ezen a helyen” (1Kir 8,22; 30) Isten pedig valóra váltotta ígéreteit:„Amikor Sába királynője értesült Salamon hírnevéről, eljött, hogy találós kérdésekkel próbára tegye. Nagy kísérettel, fűszerekkel és rengeteg arannyal és drágakővel megrakott tevékkel érkezett Jeruzsálembe, és mihelyt Salamon király elé került, elmondott mindent, ami a szívén volt. Salamon azonban minden kérdésére megadta a feleletet, nem volt semmi, ami a király előtt titok maradt, s nem tudta volna megfejteni neki”.(10,1-3) Sába királynője így összegezte ámulatát: „Áldott legyen az Úr, a te Istened, aki tetszését lelte benned, és Izrael trónjára ültetett,hogy az igazságot és az igazságosságot szolgáld” (9) Öreg korára azonban pogány feleségei bálványainak is épített templomokat és füstölt nekik is. Az Úr így szólt ellene élete vége felé: „Nem ragadom ki kezéből az egész királyságot, meghagyom fejedelemnek, amíg csak él, szolgám, Dávid kedvéért, akit kiválasztottam, és aki szem előtt tartotta parancsaimat és törvényeimet. Majd a fia kezéből ragadom ki a királyságot ”(11,34-35a) Az Európai Unio-t három nagyszerű keresztény ember alapította. Egyikük ezt mondta:Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz! „Európa már nem keresztény, hanem missziós (=pogány) terület” (XII. Pius pápa) Isten nem változott, mert örök igazság. Jó lesz vigyáznia minden népnek, mert Isten örök szeretet, de örök igazság is!Magyarország Mária országa. Bűneiért sokat szenvedett, de „Mária országa nem vész el”


2014. február 11., kedd

Ferenc pápa üzenete a betegek XXII. világnapjára



Ferenc pápa üzenete a betegek XXII. világnapjára


A Szentatya a lourdes-i Szűzanya napján, február 11-én hagyományosan üzenetet intéz a betegekhez. Ferenc pápának a betegek 22. világnapja alkalmából, Hit és szeretet: „Nekünk is oda kell adnunk életünket testvéreinkért” (1 Jn 3,16) témában megfogalmazott gondolatait az alábbiakban közöljük.
Kedves Testvéreim!
1. A betegek 22. világnapja alkalmából − melynek témája: Hit és szeretet: „Nekünk is kötelességünk életünket adni testvéreinkért” (1 Jn 3,16) − különösen a betegekhez fordulok és mindazokhoz, akik ápolják, gondozzák őket. Az Egyház a szenvedő Krisztus különleges jelenlétét ismeri fel bennetek, kedves betegek. Azaz: a szenvedésünk mellett – sőt azon belül – ott van Jézus szenvedése, aki velünk hordozza terhünket, és kinyilatkoztatja annak értelmét. Amikor Isten Fia vállalta, hogy keresztre feszítsék, lerombolta a szenvedés magányát, és megvilágította sötétségét. Ily módon Isten irántunk való szeretetének misztériuma előtt állunk, amely reménnyel és bátorsággal tölt el minket: reménnyel, mert Isten szeretet-tervében a fájdalom éjjele is megnyílik a húsvéti fényre; bátorsággal, hogy minden viszontagsággal az ő társaságában, vele egyesülve nézzünk szembe.
2. Isten emberré lett Fia nem vette el az ember életéből a betegséget és a szenvedést, hanem magára véve, átformálta és új távlatot adott neki. Új távlatot, mert már nem a szenvedésé az utolsó szó, hanem az új, teljességben való életé. Átformálta, és így a Krisztussal való egységben a betegség és a szenvedés negatívumai pozitívvá válhatnak. Jézus az út, és az ő Lelkével követhetjük őt. Ahogy az Atya a Fiát szeretetből adta oda, és a Fiú önmagát ugyanazzal a szeretettel adta oda, mi is szerethetjük embertársainkat úgy, ahogy Isten szeretett bennünket, odaadva életünket testvéreinkért. Ezáltal a jó Istenben való hit jósággá válik, a megfeszített Krisztusba vetett hit erővé válik ahhoz, hogy a legvégsőkig tudjunk szeretni, még az ellenségeinket is. A Krisztusban való hit hitelességét önmagunk odaadása, a felebarát iránti szeretet bizonyítja, különösen azok felé, akik nem érdemlik meg, akik szenvednek, és akik kirekesztettek.
3. A keresztségünkből és bérmálásunkból fakadóan arra vagyunk hivatva, hogy olyanok legyünk, mint Krisztus, minden szenvedő irgalmas szamaritánusa. „A szeretetet arról ismerjük fel, hogy ő életét adta értünk. Nekünk is kötelességünk életünket adni testvéreinkért” (1Jn 3,16). Amikor gyengéden odafordulunk azokhoz, akiknek gondoskodásra van szükségük, akkor a reményt és Isten mosolyát visszük a világ ellentétei közé. Amikor a mások iránti nagylelkű odaadás alakítja cselekedeteinket, akkor teret adunk Krisztus Szívének, amely átmelegít bennünket. Ezáltal elősegítjük Isten országának eljövetelét.
4. Ahhoz, hogy növekedjünk a gyengédségben és a tapintatos, a másikat tiszteletben tartó szeretetben, egy keresztény példakép áll előttünk, akire bizonyossággal tekinthetünk. Ő Jézus Anyja, és a mi Anyánk, aki odafigyel Isten hangjára és gyermekeinek szükségleteire, nehézségeire. Mária a benne megtestesülő isteni irgalmasságtól ösztönözve elfelejti önmagát és Galileából Júdeába siet, hogy találkozzon unokanővérével, Erzsébettel, és segítsen neki. A kánai menyegzőn közbenjár Fiánál, amikor látja, hogy elfogy az ünnepi bor. Élete zarándoklata során szívében hordja az öreg Simeon szavait, amelyek előre hírül adják neki, hogy majd tőr járja át lelkét; és lelki erősséggel marad Jézus keresztjének lábánál. Ő tudja, hogyan lehet végigjárni ezt az utat, ezért ő az Anyja minden betegnek és szenvedőnek. Bizalommal, gyermeki tisztelettel és azzal a bizonyossággal fordulhatunk hozzá, hogy ő segít nekünk, támogat minket, és nem hagy el bennünket. Ő a Feltámadt Megfeszített Anyja: keresztjeink mellett marad, és kísér minket utunkon a feltámadás és a teljes élet felé.
5. Szent János, a tanítvány, aki Máriával állt a kereszt lábánál, visszavezet minket a hit és a szeretet forrásához, Isten szívéhez, aki „szeretet” (1Jn 4,8.16), és emlékeztet, hogy nem szerethetjük Istent, ha nem szeretjük a testvéreket. Aki Máriával a kereszt alatt áll, az megtanul úgy szeretni, mint Jézus. A kereszt „Isten irántunk való hűséges szeretetének bizonyossága. Olyan nagy ez a szeretet, hogy belép bűnünkbe és megbocsájtja azt; belép szenvedésünkbe és erőt ad, hogy hordozni tudjuk; belép a halálba is, hogy legyőzze és üdvözítsen minket… Krisztus keresztje arra is hív, hogy hagyjuk magunkat megragadni ettől a szeretettől, arra tanít, hogy mindig irgalommal és szeretettel tekintsünk a másikra, különösen arra, aki szenved, akinek segítségre van szüksége.” (keresztút a fiatalokkal, Rio de Janeiro, 2013. július 26.).
A betegek 22. világnapját Szűz Mária közbenjárására bízom: segítse a betegeket, hogy szenvedésüket közösségben éljék meg Jézus Krisztussal, és támogassa azokat, akik gondoskodnak róluk. Szívből adom apostoli áldásomat mindenkire, betegekre, egészségügyi dolgozókra és önkéntesekre.


Vatikán, 2013. december 6.

Ferenc pápa