Jézus csodái 28. - Jézus, beteg vagyok!

Jézus, beteg vagyok!

 

Jézust a farizeus Izmael meghívja lakomára, és ott tetteti, hogy ő Jézus barátja. A történet elejét lásd Gy 3,103-105.

Jézus utasítást ad egy súlyosan beteg férfi feleségének, hogy amikor hazatér útjáról, amire azért indult, hogy megtalálja Jézust, és gyógyulását kérje tőle, menjenek el Izmaelhez, és ott majd meggyógyítja őt.

Lakoma közben megérkezik a beteg ember, de nem tud bemenni a terembe, mert az be van zárva.

– Jézus, könyörülj rajtam! – hangzik nyöszörgő kiáltása a bereteszelt ablakon keresztül.

– Ki szólít engem?

– Valami alkalmatlankodó. Elzavartatom. Vagy valami koldus. Adatok neki kenyeret.

– Jézus, beteg vagyok! Ments meg engem!

– Ugye megmondtam. Egy alkalmatlankodó. Megbüntetem a szolgákat, amiért beengedték. – Ezzel Izmael feláll.

De Jézus – aki legalább húsz évvel fiatalabb, és egy teljes nyak- és fejhosszal magasabb – visszaülteti úgy, hogy kezét a vállára teszi, és ráparancsol:

– Maradj, Izmael! Látni akarom azt az embert, aki engem keres. Vezessétek be!

Belép egy ember. A haja még fekete. Olyan negyven év körüli lehet. De olyan dagadt, mint egy hordó, és sárga, mint egy citrom, a félig nyitott, lihegő száj ajkai lilásak. A látomás első részében látott asszony kíséri.

Az ember nehezen megy előre, a betegség és a félelem miatt. Látja, hogy csúnyán néznek rá. Jézus azonban otthagyja helyét, a szerencsétlen emberhez megy, megfogja kezét, és a terem közepére vezeti az U alakban elrendezett asztalok közti üres helyre, pontosan a csillár alá.

– Mit akarsz tőlem?

– Mester... annyit kerestelek... régóta... Az egészségen kívül semmit sem akarok... A gyermekeim és az asszonyom miatt... Te mindent megtehetsz. Nézd, milyenné váltam...

– És hiszed, hogy én meg tudlak gyógyítani?

– De mennyire, hogy hiszem!... Minden lépés fájdalom... minden rázás kín számomra... mégis kilométereket tettem meg, hogy megkeresselek... és utána még szekéren jöttem utánad... de soha nem értelek utol... De mennyire, hogy hiszem!... Azon csodálkozom, hogy még nem gyógyultam meg, amióta kezem a tiedében van, mert tebenned minden szent, Isten Szentje!

Az ember úgy fújtat, mint egy fújtató, az erőlködéstől, hogy annyit beszélt. Felesége férjére és Jézusra néz, és sír.

Jézus nézi őket, és mosolyog. Majd megfordul, és ezt kérdi:

– Te, öreg írástudó, válaszolj nekem: Szabad-e szombaton gyógyítani?

– Szombaton semmilyen munkát sem szabad végezni.

– A kétségbeeséstől sem szabad valakit megmenteni? Az nem kézzel végzett munka.

– A szombat az Úrnak van szentelve.

– Van-e a szent naphoz méltóbb cselekedet, mint olyant tenni, amellyel elérjük, hogy Isten egyik gyermeke így szóljon az Atyához: „Szeretlek, és magasztallak, mert meggyógyítottál!”?

– Ezt akkor is meg kell tennie, ha szerencsétlen.

– Kananiás, tudod-e, hogy ebben a pillanatban ég a legszebb erdőd, és Hermon egész lejtője fénylik a láng bíborszínétől?

A kis öregember úgy felpattan, mintha áspiskígyó marta volna meg:

– Mester, az igazat mondod vagy tréfálsz?

– Az igazat mondom. Én látom, és tudom.

– Ó, én szánnivaló! A legszebb erdőm! Sokezer siklus (héber pénznem) ég hamuvá! Átok rájuk! Legyenek átkozottak a kutyák, akik felgyújtották! Úgy égjen a belük, mint az én fám! – A kis öregember kétségbe van esve.

– Pedig az csak egy erdő, Kananiás, mégis jajgatsz! Miért nem magasztalod az Urat ebben a csapásban? Ez az ember nem fát veszít el, ami újra kinő, hanem az életét és gyermekei kenyérkeresőjét, és ő magasztalja Istent, amit te nem teszel? Tehát, írástudó, szabad-e ezt az embert meggyógyítanom szombaton?

– Légy átkozott te, ő, meg a szombat! Nekem más gondom van... – és ellöki Jézust, aki kezét a karjára tette, és dühtől tajtékozva kirohan, és behallatszik üvöltése, hogy hozzák elő a kocsiját.

– És most? – kérdi Jézus, tekintetét körülhordozva a többieken – és most ti mondjátok meg nekem: szabad-e vagy nem szabad?

Nem válaszolnak. Eleazár lehajtja fejét, miután félig kinyitotta, majd újra becsukta száját, mert megcsapta a teremben támadt fagyos hangulat.

– Nos, akkor én beszélek – mondja Jézus. És megjelenésében tiszteletet parancsol, hangja pedig mennydörög, mint mindig, amikor csodát készül tenni. – Én beszélek majd. Beszélek. Ezt mondom: Ember, legyen hited szerint! Meggyógyultál. Magasztald az Örökkévalót! Menj békében!

Az ember elképed. Valószínűleg azt gondolta, hogy nyomban olyan karcsú lesz, mint valamikor. És úgy tűnik neki, hogy nem gyógyult meg. De ki tudja, mit érez... Örömében felkiált, Jézus lábához borul, és megcsókolja.

– Menj, menj! Mindig légy jó! Isten veled!

Az ember kimegy. Az asszony követi, de az utolsó pillanatban hátrafordul, hogy köszönjön Jézusnak.

– Node, Mester... Az én házamban... Szombaton!

– Nem helyesled? Tudom. Éppen ezért jöttem el. Barátom vagy te? Nem. Ellenségem. Nem vagy őszinte se hozzám, se Istenhez.

– Most sértegetsz?

– Nem. Az igazságot mondom. (Folytatását lásd: Gy 3,97-98.(Lásd még: Lk 14,1-24.))

(5-164)