Ez nem kudarc, Jakab!
Az apostolok nagyon levertek
amiatt, hogy kiutasították őket a föníciai városból. Jakab megjegyzi:
– Csak kudarcok!... meg
kudarcok!... mintha átok ülne rajtunk...
Már két napja mennek, amikor
pásztorokkal találkoznak.
– Menjetek oda azokhoz a
pásztorokhoz, akik a nyájat fejik, és kérjetek egy kis tejet Isten nevében. Ne
féljetek! – mondja, látva az apostolok csüggedt tekintetét. –
Engedelmeskedjetek bizalommal! Tejet kaptok és nem botütéseket, akkor is, ha az
az ember föníciai.
Mind a hatan odamennek. Jézus
pedig az úton vár rájuk. Addig is imádkozik. Az apostolok egy kis vödör tejjel
térnek vissza, és így szólnak:
– Az az ember azt üzeni, hogy menj
oda hozzá, mert beszélnie kell veled, ő azonban nem hagyhatja kis bojtáraira a
virgonc kecskéket.
Jézus azt válaszolja:
– Akkor menjünk oda, és étkezzünk
velük!
Mindnyájan a meredek hegyoldalra
mennek, amelyen fölágaskodva kapaszkodnak a rakoncátlan kecskék.
– Köszönöm a tejet, amit
nekem adtál. Mit kívánsz tőlem?
– Te vagy a Názáreti,
nemde? Az, aki csodákat tesz.
– Az vagyok, aki az örök
üdvösséget hirdeti. Az Út vagyok, amelyen el lehet jutni az igaz Istenhez. Az
Igazság vagyok, amely önmagát ajándékozza. Az Élet vagyok, amely titeket éltet.
Nem csodákat művelő bűvész vagyok. Ezek az én jóságom és a ti gyengeségetek
megnyilvánulásai, mert nektek bizonyítékokra van szükségetek ahhoz, hogy hinni
tudjatok. De mit akarsz tőlem?
– Te voltál két nappal
ezelőtt Alexander városában?
– Igen. Miért?
– Én is ott voltam
kisgidáimmal, de amikor észrevettem, hogy veszekedés kezdődik, megléptem, mert
szokásuk veszekedést kezdeni, hogy közben elrabolják azt, amit a vásárra
vittek. Mind rabló: a föníciai éppúgy, mint a többi. Nem lenne szabad ezt
mondanom, mert apám újonnan áttért, anyám szíriai és én is újonnan áttért
vagyok. De ez az igazság. Jól van. Térjünk vissza az elbeszéléshez! Egy szállásra mentem állataimmal,
hogy ott várjam be fiam szekerét. És este, amikor elhagytam a várost, egy síró
asszonnyal találkoztam, karjában egy leánykával. Nyolc mérföld utat tett meg,
hogy hozzád jöjjön. Mert kinn lakik, vidéken. Megkérdeztem, mi baja. Újonnan
áttért asszony. Azért ment a városba, hogy áruljon és vásároljon. Hallott
rólad. És szívébe remény költözött. Hazasietett, ölébe vette kislányát. De
ekkora teherrel lassan lehet csak járni. Amikor a fivérek kereskedéséhez
érkezett, te már nem voltál sehol. Ők, a fivérek, azt mondták neki: „Elkergették.
De tegnap este nekünk azt mondta, hogy visszafelé újra a tíruszi úton megy”.
Én, aki szintén apa vagyok, azt mondtam neki: „Akkor pedig menj oda!” De ő így
felelt: „És ha az után, ami történt, más úton megy, hogy visszatérjen
Galileába?” Ezt válaszoltam: „Ó, hallgass ide! Vagy azon, vagy a határvidék
másik útján. Én Rohob és Lesemdan között legeltetek, pontosan annál az útnál,
amely határvonal az itteni hely és Neftali között. Ha meglátom Őt, szólok neki,
újonnan áttért szavamra mondom.” És meg is mondtam neked.
– Isten jutalmazzon meg érte!
Elmegyek ahhoz az asszonyhoz. Vissza kell térnem Acibba.
– Acibba mégy? Akkor együtt
tehetjük meg az utat, ha nem vetsz meg egy pásztort.
– Senkit se vetek meg. Miért mégy
Acibba?
– Mert bárányaim vannak ott. Ha
ugyan... még megvannak.
– Miért?
– Mert betegek... Nem tudom,
varázslat-e vagy más. Azt tudom, hogy szép nyájam megbetegedett. Ezért hoztam
ide a még egészséges kecskéket, hogy elkülönítsem őket a juhoktól. Két fiammal
lesznek itt. Ők most a városban vannak, bevásárolni. De én megyek vissza, szép
gyapjas juhaimhoz, hogy lássam kimúlni azokat... – A pásztor felsóhajt...
Jézusra néz, és mentegetőzik: – Ilyesmiről beszélni neked, aki Az vagy, aki
vagy, és elszomorítanom téged, aki már úgyis el vagy keseredve attól, ahogyan
bánnak veled, oktalanság. De szeretjük a juhokat, és pénzt jelentenek
számunkra, tudod?...
– Értem. De meg fognak gyógyulni.
Nem mutattad meg őket olyannak, aki ért hozzájuk?
– Ó, mindegyik ugyanazt mondta:
„Vágd le őket, és add el bőrüket! Nincs más tennivaló.” És még meg is
fenyegettek, ha egyik helyről a másikra viszem őket... Félnek, hogy az ő juhaik
is megbetegszenek. Így aztán bezárva kell őket tartanom,... és még több elpusztul
belőlük. Rosszak ám az acibi emberek, tudod?...
Jézus egyszerűen csak ennyit mond:
– Tudom.
– Én azt mondom, hogy megigézték
őket...
– Nem. Ne higgy el ilyen
meséket... Amikor megjönnek fiaid, azonnal útnak indulsz?
– Azonnal. Mindjárt itt lesznek. Ezek
a tanítványaid? Csak ennyien vannak?
– Nem. Vannak még többen is.
– És ide miért nem jönnek?
Egyszer, a Meron tó mellett, találkoztam egy csoportjukkal. Vezetőjük egy
pásztor volt. Annak mondta magát. Magas, izmos ember, a neve Illés. Októberben
volt, úgy emlékszem. A sátoros ünnepek előtt vagy után. Most már elhagyott
téged?
– Egyetlen tanítványom sem hagyott
el.
– Nekem azt mondták, hogy...
– Mit?
– Hogy te... hogy a farizeusok...
Egyszóval, hogy a tanítványok félelemtől elhagytak, mivel te...
– Ördög vagyok. Csak mondd ki!
Tudom. Kettős érdemed, hogy mégis hiszel.
– És, tekintettel erre az érdemre,
nem tudnád... de talán szentségtörő dolgot kérek...
– Mondd meg! Ha gonosz dolog,
megmondom.
– Nem tudnád, elhaladtodban,
megáldani nyájamat? – A pásztor arca csupa aggódás...
– Meg fogom áldani nyájadat.
Ezt... – és kezét fölemelve, megáldja a szerteszét lévő gidákat – és a
juhnyájadat. Hiszed-e, hogy áldásom megmenti őket?
– Ahogyan az embereket kigyógyítod
a betegségekből, ugyanúgy kigyógyíthatod a jószágokat is. Azt mondják: Isten
Fia vagy. A juhokat is Isten teremtette. Azért az Atya dolgai. Én... nem tudom,
illő-e ezt kérnem tőled. De ha lehet, tedd meg, Uram, és én nagy hálaajándékot
viszek a Templomnak. Vagyis, nem! Neked fogom adni! A szegények számára. És így
jobb lesz.
Jézus mosolyog, és hallgat.
Megjönnek a pásztor fiai, és nem sokkal később Jézus elindul övéivel és a
pásztorral, a legényeket pedig ott hagyják a kecskék őrzésére.
Szaporán lépkednek, hogy mielőbb
elérjék Cédeszt, onnan pedig azonnal távozzanak is, és igyekezzenek elérni az
országutat, amely a tengertől jön a szárazföld belseje felé. Ez biztosan
ugyanaz az út, amely két ágra válik, a tengerbe nyúló hegyfok tövében, s
amelyen Alexander városába menet mentek. Legalábbis így veszem ki a pásztornak
a tanítványokkal folytatott beszélgetéséből. Jézus egyedül halad, legelöl.
– De vajon nem adódnak-e újabb
kellemetlenségek? – kérdi Jakab, Alfeus fia.
– Cédesz nem tartozik annak a
századosnak a felügyelete alá. Ez kívül esik a föníciai határvidéken. Elég, ha
valaki nem ingerli a századosokat, s akkor ők nem törődnek a vallással.
– Meg aztán nem is állunk meg
ott...
– Meg bírtok tenni egy nap alatt
több mint harminc mérföldet? – kérdi a pásztor.
– Ó, mi örök vándorok vagyunk!
Mennek, csak mennek... Elérik
Cedeszt. Túl is jutnak rajta, minden kellemetlenség nélkül. Rátérnek az egyenes
országútra. Az útjelző kövön Acib van jelezve. A pásztor rámutatva mondja:
– Holnap ott leszünk. Ma
éjszaka velem jöttök. Ismerem
a völgyben lakó béreseket, de sokan vannak a föníciai határvidéken is... Jól
van! Átlépjük a határvonalat. És biztosan nem fedeznek fel bennünket rögtön...
Ó, az éberség! Jobban tennék, ha a rablókat lesnék!...
Lemenőben a nap, és bizony, a
völgyekben nem igen marad világosság, mivel erdőkkel vannak borítva. A pásztor
azonban jól ismeri a terepet, és biztos léptekkel megy előre.
Egy apró faluhoz érnek, amely
igazán csak egy maroknyi házból áll.
– Ha itt befogadnak minket, akkor
izraeliták. Egészen a határnál vagyunk. Ha nem fogadnak be, megyünk egy másik
faluba, amely föníciai.
– Bennem nincs előítélet, ember.
Zörgetnek egy háznál.
– Te, Annás? barátokkal? Gyere,
gyere, és Isten legyen veled – mondja egy nagyon idős asszony.
Bemennek a tágas konyhába, amelyet
barátságossá tesz a tűz. Egy nagy létszámú család – minden életkorú van köztük
– az étkezőasztal körül ül, de udvariasan helyet adnak az újonnan
érkezetteknek.
– Ez Jónás. Ez a felesége, ezek a
fiai, unokái és menyei. Az Úrhoz hű pátriárkák családja ez – mondja Annás
pásztor Jézusnak. Majd az öreg Jónáshoz fordulva, mondja: – Ez pedig, aki velem
van, Izrael Rabbija. Az, akit megismerni vágyakoztál.
– Áldom Istent, hogy vendégül
láthatom, és van helyem ma este. És áldom a házamba érkezett Rabbit, és kérem
áldását.
Annás megmagyarázza, hogy Jónás
háza szinte fogadó a vándorok számára, akik a tengertől mennek a szárazföld
belseje felé.
Mindnyájan leülnek a meleg
konyhában, az asszonyok pedig kiszolgálják az újonnan érkezetteket. A tisztelet
akkora, hogy szinte már bénító.
Jézus azonban feloldja a
feszültséget azáltal, hogy étkezés után azonnal maga köré veszi a sok
gyermeket, kérdezősködik tőlük, és máris kész a barátság. A vacsora és a
lefekvés közti rövid időben, a gyermekek mögé odabátorkodnak a ház férfi tagjai
is, és elmondják, mit tudtak meg a Messiásról, és új dolgok iránt érdeklődnek.
Jézus pedig helyreigazít, megerősít, magyaráz, jóságosan, nyugodt társalgásban.
Végre a vándorok is, a család tagjai is nyugovóra térnek, miután Jézus
mindenkit megáldott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése