2014. február 14., péntek

Jézus csodái 27. - Ez nem kudarc, Jakab! 2.



E fejezet után következik a kánaáni asszony története, amelyet a Szentírás is megörökített. Lásd E 6,235-239. Amikor Jakab megkérdezi:
– De, Mester, miért hagytad annyit könyörögni, hogy végül meghallgassad? – Jézus ezt válaszolja:
– Miattad, és mindnyájatok miatt. Ez nem kudarc, Jakab! Innen nem űztek el, itt nem gúnyoltak ki, nem átkoztak el... Ez ismét lelket önt belétek. Most pedig menjünk ahhoz a másik asszonyhoz, aki tud hinni, és szilárd hittel várni!
– Az én juhaim, Uram? Nemsokára másik útra kell térnem, ami nem a tiéd, hogy a legelőmre menjek...
Jézus mosolyog, de nem felel. Elérkeznek az útelágazáshoz. Annás pásztor bánatosan mondja:
– Itt el kellene válnom tőled... Igazán nem jössz meggyógyítani juhaimat? Nekem is van hitem... és újonnan áttért vagyok... De legalább azt megígéred, hogy a szombat elmúltával eljössz?
– Ó, Annás! Hát még mindig nem fogtad fel, hogy juhaid már meggyógyultak, amikor fölemeltem kezemet Lesemdan felé? Menj tehát te is, lásd a csodát, és áldd az Urat!
Azt hiszem, sóbálvánnyá változása után sem nézhetett ki másként Lót felesége, mint a pásztor, aki úgy maradt, ahogy volt, meghajlásra görbülve, fejét fölfelé tartva, hogy Jézust nézze, egyik karja félig előre nyújtva a levegőben... Olyan, mint egy szobor. A szobor címe ez lehetne: „Az esdeklő”. De aztán magához tér, és arcra borulva mondja:
– Te áldott! Te jó! Te szent!... De én sok pénzt ígértem neked, és itt csak pár drachmám van... Gyere, gyere el hozzám a szombat után!...
– Eljövök. De nem a pénzért, hanem hogy újra megáldjalak egyszerű hited miatt. Isten veled, Annás! Béke veled!
Ezzel elválnak egymástól...
– És ez sem kudarc, barátaim! És itt sem gúnyoltak ki, nem kergettek el, és nem átkoztak meg... Nosza, siessünk! Van egy anya, aki napok óta vár ránk...
Tovább mennek. Csak rövid időre állnak meg, hogy kenyeret és sajtot egyenek, és egy forrásból igyanak.
A nap delelőjén van, amikor feltűnik előttük a kettéágazó út.
– Ott kezdődik a tíruszi lépcsősor, a végében – mondja Máté. És felvidul arra a gondolatra, hogy az út nagyobbik részét már megtették.
A római útjelző oszlopnak támaszkodik egy asszony. Lába előtt, kis matracon van egy hét-nyolc év körüli kisleány. Az asszony minden irányba tekintget, a sziklába vájt lépcső felé, a Ptolemaiszba vezető út felé, arra az útra, amelyen Jézus jár. Időnként lehajol, megsimogatja kislányát, fejét vászondarabbal védi a napsütéstől, lábát és kezét betakargatja egy sállal...
– Ott az asszony! De vajon hol aludt ezekben a napokban? – kérdi András.
– Talán abban a házban, ott, közel az útelágazáshoz. A közelben nincs más ház – feleli Máté.
– Vagy a harmatban – mondja Jakab, Alfeus fia.
– Nem. A kislány miatt, nem – válaszolja testvére.
– Ó, csakhogy elnyerje a kegyelmet!... – mondja János.
Jézus nem szól semmit sem. De mosolyog. Mindnyájan egy sorban mennek, egymás mellett. Középen Jézus, hárman egyik oldalán, hárman a másikon. Így elfoglalják az út teljes szélességét, ebben az órában, amikor az utazók pihennek, és ott maradnak enni, ahol a dél érte őket.
A magas, szép Jézus mosolyogva megy a sor közepén. És mintha a nap minden fénye összpontosulna az arcán, annyira ragyog. Mintha sugarakat lövellne.
Az asszony fölnéz... Már úgy ötven méterre vannak. Figyelmét kisleánya fölsírása terelte el, de most magára vonja Jézus reá szegeződő tekintete. Néz... Az izgalomtól és az összerezzenéstől a szívére teszi két kezét, önkéntelen mozdulattal.
Jézus mosolya fokozódik. És ez a ragyogó, leírhatatlan mosoly sokat mondhat az asszonynak, aki már nem aggódik, hanem úgy mosolyog, mintha máris boldog lenne. Lehajol, hogy fölvegye a kislányt, és előrenyújtott karján tartva, a kis matraccal, mintha Istennek ajánlaná fel, megy előre. Amikor odaér Jézus lába elé, letérdel, és amennyire bírja, föltartja a fekvő kislányt, aki elragadtatással nézi Jézus gyönyörű arcát.
Az asszony egy szót sem mond. Mit is mondhatna, annál mélyebb értelműt, mint amit egész külseje kifejez?
Jézus is csak egy rövid szót mond, de az nagyerejű és boldogító, mint Isten „LEGYEN”-je a világ megteremtésekor. És kezét a fekvő leányka kis mellkasára teszi.
A gyermek pedig – akkorát kiáltva, mint a kalickából kiszabadult nagy, mezei pacsirta – ezt mondja: „Mama!”, és hirtelenül felül, majd lábára áll, átöleli anyját, aki a kimerültségtől megtántorodik, és kezd hanyatt esni, elaléltan a fáradtságtól, a megszűnt aggódástól, az örömtől, amely meghaladja az elmúlt sok fájdalomtól amúgy is legyengült szíve erejét.
Jézus nyomban felfogja. Hathatósabb segítség ez, mint kislányáé, aki nem tudná segíteni anyját a térdelésben. Jézus leülteti, és erőt áraszt belé...
És nézi, ahogyan a néma könnyek végigcsorognak az asszony fáradt, de boldog arcán. Ezután jönnek a szavak:
– Köszönöm, Uram! Köszönet és áldás! Reményem elnyerte jutalmát... Sokáig vártam rád... De most boldog vagyok...
Az asszony, miután túljutott aléltságán, újra föltérdel, és imádja Őt, maga előtt tartva a gyógyult kisleányt, akit Jézus simogat. És így magyarázza meg:
– Két év óta gennyesedett egy csont a hátgerincének csigolyájában, s ez megbénította, és lassan, nagy fájdalmakkal a halál felé vezette. Megvizsgáltattuk Antióchia, Tírusz, Szidon sőt Cezárea és Páneász orvosaival is. Annyi pénzt költöttünk az orvosokra és az orvosságokra, hogy el kellett adnunk városi házunkat, és ki kellett költöznünk a vidékibe. Elbocsátottuk a házi szolgákat, és csak a mezőn dolgozókat tartottuk meg. Eladtuk azokat a terméseket is, amelyeket azelőtt mi fogyasztottunk el... Mégse használt semmit! Láttalak téged. Tudtam arról, amit másutt műveltél. Kegyelmet reméltem a magam számára is... És elnyertem! Most megkönnyebbülten, vidáman térek haza... és örömet szerzek férjemnek... Jakabomnak, aki szívembe ültette a reményt azzal, hogy elbeszélte nekem, mi történik hatalmad ereje folytán Galileában és Júdeában. Ó, ha nem tartottunk volna attól, hogy nem találunk meg, elmentünk volna a kisleánnyal. De te mindig úton vagy!...
– Utamban jöttem el hozzád... De hol tartózkodtál ezekben a napokban?
– Abban a házban... De éjszaka csak a kislány volt ott. Én mindig itt maradtam, attól félve, hogy te éjszaka haladsz el itt.
Jézus a fejére teszi kezét:
– Jó anya vagy. Ezért szeret az Isten. Látod, mindenben megsegített.
– Ó, igen! Igazán éreztem, mialatt jöttem. Otthonról a városba mentem, abban a hiszemben, hogy ott talállak, ezért kevés pénzzel és egyedül. Majd, az ember tanácsára, tovább jöttem, erre a helyre. Ezt megüzentem haza, és jöttem... és soha nem hiányzott semmim sem. Se a kenyér, se a szállás, se az erő.
– Mindig ezzel a súllyal a karodban? Nem használhattál volna egy kocsit?... – kérdi szánakozva Jakab, Alfeus fia.
– Nem. Túlságosan szenvedett volna. Belehalt volna. A mamája karján jött az én Johannám a Kegyelemhez.
Jézus megsimogatja mindkettőjük haját:
– Most pedig menjetek, és legyetek mindig hűségesek az Úrhoz. Az Úr legyen veletek, és békém is legyen veletek.
Jézus azon az úton folytatja útját, amely Ptolemaiszba vezet.
– És ez sem kudarc, barátaim! És itt sem kergettek el, nem gúnyoltak ki, nem átkoztak meg.

(5-140)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése