E fejezet után következik a
kánaáni asszony története, amelyet a Szentírás is megörökített. Lásd E
6,235-239. Amikor Jakab megkérdezi:
– De, Mester, miért hagytad annyit
könyörögni, hogy végül meghallgassad? – Jézus ezt válaszolja:
– Miattad, és mindnyájatok miatt.
Ez nem kudarc, Jakab! Innen nem űztek el, itt nem gúnyoltak ki, nem átkoztak
el... Ez ismét lelket önt belétek. Most pedig menjünk ahhoz a másik asszonyhoz,
aki tud hinni, és szilárd hittel várni!
– Az én juhaim, Uram? Nemsokára
másik útra kell térnem, ami nem a tiéd, hogy a legelőmre menjek...
Jézus mosolyog, de nem felel. Elérkeznek
az útelágazáshoz. Annás pásztor bánatosan mondja:
– Itt el kellene válnom tőled...
Igazán nem jössz meggyógyítani juhaimat? Nekem is van hitem... és újonnan
áttért vagyok... De legalább azt megígéred, hogy a szombat elmúltával eljössz?
– Ó, Annás! Hát még mindig nem
fogtad fel, hogy juhaid már meggyógyultak, amikor fölemeltem kezemet Lesemdan
felé? Menj tehát te is, lásd a csodát, és áldd az Urat!
Azt hiszem, sóbálvánnyá változása
után sem nézhetett ki másként Lót felesége, mint a pásztor, aki úgy maradt,
ahogy volt, meghajlásra görbülve, fejét fölfelé tartva, hogy Jézust nézze,
egyik karja félig előre nyújtva a levegőben... Olyan, mint egy szobor. A szobor
címe ez lehetne: „Az esdeklő”. De aztán magához tér, és arcra borulva mondja:
– Te áldott! Te jó! Te szent!...
De én sok pénzt ígértem neked, és itt csak pár drachmám van... Gyere, gyere el
hozzám a szombat után!...
– Eljövök. De nem a pénzért, hanem
hogy újra megáldjalak egyszerű hited miatt. Isten veled, Annás! Béke veled!
Ezzel elválnak egymástól...
– És ez sem kudarc, barátaim! És
itt sem gúnyoltak ki, nem kergettek el, és nem átkoztak meg... Nosza, siessünk!
Van egy anya, aki napok óta vár ránk...
Tovább mennek. Csak rövid időre
állnak meg, hogy kenyeret és sajtot egyenek, és egy forrásból igyanak.
A nap delelőjén van, amikor
feltűnik előttük a kettéágazó út.
– Ott kezdődik a tíruszi
lépcsősor, a végében – mondja Máté. És felvidul arra a gondolatra, hogy az út
nagyobbik részét már megtették.
A római útjelző oszlopnak
támaszkodik egy asszony. Lába előtt, kis matracon van egy hét-nyolc év körüli
kisleány. Az asszony minden irányba tekintget, a sziklába vájt lépcső felé, a
Ptolemaiszba vezető út felé, arra az útra, amelyen Jézus jár. Időnként lehajol,
megsimogatja kislányát, fejét vászondarabbal védi a napsütéstől, lábát és kezét
betakargatja egy sállal...
– Ott az asszony! De vajon hol
aludt ezekben a napokban? – kérdi András.
– Talán abban a házban, ott, közel
az útelágazáshoz. A közelben nincs más ház – feleli Máté.
– Vagy a harmatban – mondja Jakab,
Alfeus fia.
– Nem. A kislány miatt, nem –
válaszolja testvére.
– Ó, csakhogy elnyerje a
kegyelmet!... – mondja János.
Jézus nem szól semmit
sem. De mosolyog.
Mindnyájan egy sorban mennek, egymás mellett. Középen Jézus, hárman egyik
oldalán, hárman a másikon. Így elfoglalják az út teljes szélességét, ebben az
órában, amikor az utazók pihennek, és ott maradnak enni, ahol a dél érte őket.
A magas, szép Jézus mosolyogva
megy a sor közepén. És mintha a nap minden fénye összpontosulna az arcán,
annyira ragyog. Mintha sugarakat lövellne.
Az asszony fölnéz... Már úgy ötven
méterre vannak. Figyelmét kisleánya fölsírása terelte el, de most magára vonja
Jézus reá szegeződő tekintete. Néz... Az izgalomtól és az összerezzenéstől a
szívére teszi két kezét, önkéntelen mozdulattal.
Jézus mosolya fokozódik. És ez a
ragyogó, leírhatatlan mosoly sokat mondhat az asszonynak, aki már nem aggódik,
hanem úgy mosolyog, mintha máris boldog lenne. Lehajol, hogy fölvegye a
kislányt, és előrenyújtott karján tartva, a kis matraccal, mintha Istennek
ajánlaná fel, megy előre. Amikor odaér Jézus lába elé, letérdel, és amennyire
bírja, föltartja a fekvő kislányt, aki elragadtatással nézi Jézus gyönyörű
arcát.
Az asszony egy szót sem mond. Mit
is mondhatna, annál mélyebb értelműt, mint amit egész külseje kifejez?
Jézus is csak egy rövid szót mond,
de az nagyerejű és boldogító, mint Isten „LEGYEN”-je a világ megteremtésekor.
És kezét a fekvő leányka kis mellkasára teszi.
A gyermek pedig – akkorát kiáltva,
mint a kalickából kiszabadult nagy, mezei pacsirta – ezt mondja: „Mama!”, és
hirtelenül felül, majd lábára áll, átöleli anyját, aki a kimerültségtől
megtántorodik, és kezd hanyatt esni, elaléltan a fáradtságtól, a megszűnt
aggódástól, az örömtől, amely meghaladja az elmúlt sok fájdalomtól amúgy is
legyengült szíve erejét.
Jézus nyomban felfogja.
Hathatósabb segítség ez, mint kislányáé, aki nem tudná segíteni anyját a
térdelésben. Jézus leülteti, és erőt áraszt belé...
És nézi, ahogyan a néma könnyek
végigcsorognak az asszony fáradt, de boldog arcán. Ezután jönnek a szavak:
– Köszönöm, Uram! Köszönet és
áldás! Reményem elnyerte jutalmát... Sokáig vártam rád... De most boldog
vagyok...
Az asszony, miután túljutott
aléltságán, újra föltérdel, és imádja Őt, maga előtt tartva a gyógyult
kisleányt, akit Jézus simogat. És így magyarázza meg:
– Két év óta gennyesedett egy
csont a hátgerincének csigolyájában, s ez megbénította, és lassan, nagy
fájdalmakkal a halál felé vezette. Megvizsgáltattuk Antióchia, Tírusz, Szidon
sőt Cezárea és Páneász orvosaival is. Annyi pénzt költöttünk az orvosokra és az
orvosságokra, hogy el kellett adnunk városi házunkat, és ki kellett költöznünk
a vidékibe. Elbocsátottuk a házi szolgákat, és csak a mezőn dolgozókat
tartottuk meg. Eladtuk azokat a terméseket is, amelyeket azelőtt mi
fogyasztottunk el... Mégse használt semmit! Láttalak téged. Tudtam arról, amit
másutt műveltél. Kegyelmet reméltem a magam számára is... És elnyertem! Most
megkönnyebbülten, vidáman térek haza... és örömet szerzek férjemnek...
Jakabomnak, aki szívembe ültette a reményt azzal, hogy elbeszélte nekem, mi
történik hatalmad ereje folytán Galileában és Júdeában. Ó, ha nem tartottunk
volna attól, hogy nem találunk meg, elmentünk volna a kisleánnyal. De te mindig
úton vagy!...
– Utamban jöttem el hozzád... De
hol tartózkodtál ezekben a napokban?
– Abban a házban... De éjszaka
csak a kislány volt ott. Én mindig itt maradtam, attól félve, hogy te éjszaka
haladsz el itt.
Jézus a fejére teszi kezét:
– Jó anya vagy. Ezért szeret az
Isten. Látod, mindenben megsegített.
– Ó, igen! Igazán
éreztem, mialatt jöttem. Otthonról a városba mentem, abban a hiszemben, hogy ott
talállak, ezért kevés pénzzel és egyedül. Majd, az ember tanácsára, tovább
jöttem, erre a helyre. Ezt megüzentem haza, és jöttem... és soha nem hiányzott
semmim sem. Se a
kenyér, se a szállás, se az erő.
– Mindig ezzel a súllyal a
karodban? Nem használhattál volna egy kocsit?... – kérdi szánakozva Jakab,
Alfeus fia.
– Nem. Túlságosan
szenvedett volna. Belehalt volna. A mamája karján jött az én Johannám a
Kegyelemhez.
Jézus megsimogatja
mindkettőjük haját:
– Most pedig menjetek,
és legyetek mindig hűségesek az Úrhoz. Az Úr legyen veletek, és békém is legyen
veletek.
Jézus azon az úton folytatja
útját, amely Ptolemaiszba vezet.
– És ez sem kudarc, barátaim! És
itt sem kergettek el, nem gúnyoltak ki, nem átkoztak meg.
(5-140)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése