2018. június 7., csütörtök

Nőt választottak a Francia Püspöki Konferencia titkárhelyettesévé



Nőt választottak a Francia Püspöki Konferencia titkárhelyettesévé

A Francia Püspöki Konferencia (CEF) állandó tanácsa a hatvanéves Christine Naline-t nevezte ki a püspöki konferencia titkárhelyettesévé.

Christine Naline feladata lesz – Olivier Ribadeau Dumas, a püspöki konferencia titkárának irányítása alatt – az Egyház lelkipásztori szolgálatának koordinálása egész Franciaország területén.
Christine Naline négygyermekes édesanya, nyolc unoka nagymamája. Korábban hitoktató, majd a hitoktatók képzésének felügyelője volt. A közelmúltban Michel Aupetit, párizsi érseke – még Nanterre püspökeként – őt és férjét bízta meg az egyházmegye ötvenéves jubileumának megszervezésével.
Naline asszony, megköszönve a püspökök bizalmát elmondta, meglepte a döntés, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ily módon az Egyház pásztorai kifejezik, mennyire komolyan veszik Isten népe minden tagjának a keresztségből fakadó hivatását.
Nem egyedülálló eset, hogy egy nő lát el fontos beosztást egy püspöki konferencia életében, de eddig csak szerzetesek végeztek ilyen feladatot. Anna Mirjam Kaschner nővér 2009 óta a Skandináv Püspöki Konferencia titkára, Hermenegild Makoro nővér pedig 2012 óta a Dél-afrikai Püspöki Konferencia titkára. Christine Naline az első, aki világi Krisztus-hívőként tölt be ilyen magas posztot egy püspöki konferenciában.


Ferenc pápa: Az „emlékezethiányos” keresztények nem találkoznak Jézussal



Ferenc pápa: Az „emlékezethiányos” keresztények nem találkoznak Jézussal

Ahhoz, hogy előrehaladjunk a keresztény életben, emlékeznünk kell az első találkozásokra Jézussal. Meg kell emlékeznünk azokról, akik átadták nekünk a hitet és a szeretet törvényét – hangsúlyozta Ferenc pápa június 7-én reggel a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szentmisén.

Ferenc pápa csütörtök reggeli homíliájában Szent Pál Timóteushoz intézett buzdításából indult ki. Az első levélben így szól: „Gondolj Jézus Krisztusra.”

Emlékezetünkben hátra kell lépnünk, hogy találkozzunk Krisztussal; hogy erőre leljünk, és előre tudjunk haladni. A keresztény emlékezet mindig találkozás Jézus Krisztussal – hangsúlyozta a pápa. A keresztény emlékezet olyan, mint az élet sója. Emlékezet nélkül nem haladhatunk előre. Amikor „emlékezethiányos”, feledékeny keresztényekkel találkozunk, rögtön észrevesszük, hogy elvesztették a keresztény élet ízét. Olyan emberré váltak, akik betartják a parancsolatokat, de azok misztikuma nélkül, anélkül, hogy találkoznának Jézus Krisztussal. Vele találkoznunk kell az életben – buzdított Ferenc pápa.
Három helyzetben találkozhatunk Jézus Krisztussal: az első pillanatokban, őseinkben és a törvényben. A pápa utalt a Zsidókhoz írt levélre: „»Emlékezzetek az első időkre, megtérésetek utánra, amikor olyan buzgók voltatok...« Mindenkinek megvan a maga ideje a Jézussal való találkozásra. Az életetekben volt egy-két olyan pillanat, amikor Jézus közeledett hozzátok, megjelent nektek. Ne feledkezzetek meg ezekről. Vissza kell térnünk ezekhez a pillanatokhoz, és beléjük kell kapaszkodnunk, mert ösztönzést nyújtanak, mert Jézus Krisztussal találkozunk bennük.”
„Mindenkinek vannak ilyen pillanatai, amikor találkozott Jézus Krisztussal, amikor megváltozott az élete, amikor az Úr megmutatta neki hivatását, amikor az Úr meglátogatta egy nehéz pillanatban – jegyezte meg a pápa. – A szívünkben őrizzük ezeket, úgyhogy keressük meg őket, és gondolkodjunk el róluk. Ezek a pillanatok a keresztény út forrását jelentik, erőt adnak. Emlékszem ezekre a pillanatokra? – tette fel a kérdést a Szentatya. Emlékezem a találkozás pillanataira, amikor Jézus megváltoztatta az életemet, amikor megígért valamit? Ha nem emlékszünk, keressük meg ezeket a pillanatokat!”
„A második találkozó Jézussal őseink emlékezetén keresztül jön létre. Őket a Zsidókhoz írt levél »vezetők«-nek hívja, ők azok, akik megtanították nektek a hitet. Szent Pál a Timóteushoz írt második levélben így buzdít: emlékezz anyádra és nagyanyádra, akik átadták neked a hitet (vö. 2Tim 1,3–6). A hitet ugyanis nem postán kaptuk, hanem embereken keresztül – tette hozzá a pápa. – A Zsidókhoz írt levél pedig ezt mondja: tekintsetek rájuk, a tanúságtevők sokaságára, és merítsetek erőt belőlük, akik elszenvedték a vértanúságot.”
„Amikor az élet vize felkavarodik, fontos elmenni a forráshoz, és abból erőt meríteni a továbbhaladáshoz – tanácsolta a pápa. – Tegyük fel magunknak a kérdést: Visszanyúlok vezetőim, őseim emlékéhez? Gyökerekkel rendelkező ember vagyok, vagy gyökértelenné váltam, és csak a jelenben élek? Ha így van, akkor azonnal kérjük a kegyelmet a gyökerekhez való visszatérésre, azokhoz az emberekhez, akik átadták nekünk a hitet” – buzdított Ferenc pápa.
„Végül Jézus Márk evangéliumában a törvényre emlékeztet. Az első parancsolat: Izrael, hallgass az Úrra, a mi Istenünkre. Ez a törvény emlékezete. A törvény egy szeretetgesztus, amelyet az Úr tett meg felénk, amikor kijelölte az utat, és azt mondta, hogy ezt követve nem hibázol. Ezért tehát fontos a törvény emlékezete: nem a rideg törvényé, amely pusztán jogi szövegnek tűnik, hanem a szeretettörvényé, amelyet az Úr vésett a szívünkbe – mutatott rá a Szentatya. – Tegyük fel magunknak a kérdést: Hűséges vagyok a törvényhez, emlékezem rá, és ismételem? Előfordul, hogy mi keresztények – még a megszentelt életűek is – nehezen tudjuk emlékezetből felidézni a parancsolatokat. Azt mondjuk: igen, igen, emlékszem, aztán egy ponton tévedek, mégsem emlékszem.”
„Emlékezz Jézus Krisztusra. Ez annyit jelent, hogy tekintetünket az Úrra szegezzük az élet pillanataiban: amikor találkoztam vele, amikor próbatételek érnek, őseimben és a törvényben – fogalmazott a pápa. – Az emlékezet nemcsak visszatekintés, hátralépés. Visszatekintés, hogy előre tudjunk haladni. Az emlékezet és a remény együtt járnak. Kiegészítik és kiteljesítik egymást. Emlékezz Jézus Krisztusra, az Úrra, aki eljött, életét adta értem, és majd újra eljön. Ő az emlékezet és a remény Ura.”
Homíliája végén Ferenc pápa arra kérte hallgatóit, hogy ma mindannyian tegyék fel néhány percre maguknak a kérdést. Hogy állok az emlékezéssel? Emlékezem-e azokra a pillanatokra, amikor az Úrral találkoztam? És őseim emlékezetével? A törvény felidézésével? Végül pedig kérdezzük meg magunktól: Hogy állok a reménnyel? Miben reménykedem? Az Úr segítsen minket az emlékezés és a remény munkájának elvégzésében – zárta csütörtök reggeli homíliáját Ferenc pápa.


Évközi kilencedik hét csütörtökje



Évközi kilencedik hét csütörtökje


A Jézussal szembeni vitákban valamennyi politikai és vallási csoport képviselője bemutatkozott. A főpapok, az írástudók, a farizeusok, a Heródes-pártiak és a szadduceusok sikertelen próbálkoztak ravasz kérdéseikkel, Jézus bölcs válaszai meghátrálásra kényszerítették őket. Most egy magányos írástudó lép Jézus elé, aki a legfőbb parancsról tesz fel kérdést. Bár a vitabeszédek valamennyi szereplője rossz szándékkal közeledik, és bár a Máté és a Lukács szerinti változatban ez utolsóként fellépő írástudó is próbára akarja tenni Jézust, az ő esetében Márk evangélista nem tesz olyan kijelentést, amely ellenséges szándékra utal. Jézus is más hangnemben beszél vele, mint korábbi vitapartnereivel, nagyon elismerően szól hozzá.
A legfőbb paranccsal kapcsolatban Jézus nem mond újdonságot. Az istenszeretet parancsa ismert volt mind a kérdező, mind bármely zsidó ember számára a Második törvénykönyvből (vö. MTörv 6,4-5). Majd pedig hozzákapcsolja az emberszeretet parancsát, amely a Leviták könyvében található (vö. Lev 19,18). E két szöveget idézi Jézus szó szerint. Szavainak újdonságát az adja, hogy e kettőt egymás mellé helyezi. Véleménye szerint hamis az az istenszeretet, amely elfordul a felebaráttól és nem igaz az olyan embertársi szeretet sem, amely nem az istenszeretethez társul. A kettőt ugyanis nem lehet egymással szemben kijátszani.
Természetesen nem elegendő elméletileg tudni a szeretet kettős irányú parancsát, hanem gyakorolni is kell a szeretetet.
© Horváth István Sándor

Imádság

Én irgalmas Uram, én jó Istenem! Bárcsak juttatnál nekem a szent forrásnak vizéből, hogy az élő vizek kútjából igyam, azokkal együtt, akik téged szomjaznak! Ott laknék én is az égi honban, öröké ujjongva jóságodban, és mondanám boldogon: Mily édes az Élő Vizek forrása, amely az öröklétre fakad, és soha-soha nem apad! Én Istenem! Te vagy a Forrás, aki folyton szomjat oltón áradsz! Úr Jézus, add mindig e vizet, hogy egyre szomjamat enyhítsem. Könyörgök nagy jótéteményeidért! Hiszen te mindenünk vagy, napi életünk: táplálékunk, italunk, üdvösségünk, Istenünk!


2018. június 6., szerda

Krisztus az élet, a szentmise a biztosítókötelünk – Edinburgh érseke a vasárnapi templomba járásról



Krisztus az élet, a szentmise a biztosítókötelünk – Edinburgh érseke a vasárnapi templomba járásról


Saint Andrews és Edinburgh érseke, Leo Cushley főpásztori körlevelet írt idén úrnapjára, melyben a vasárnapi szentmisén való részvétel fontosságára hívta fel a hívek figyelmét.


„Igaz, sokan úgy gondolják, hogy a vasárnap csupán a hétvége része, a várva várt szünet a megszokott időbeosztásban, egy nap, amikor együtt lehet a család, vagy amikor van idő sportolni – fogalmazott az érsek a levélben. – Természetesen jó dolog pihenni, és időt szakítani ezekre a dolgokra, de a mi kultúránk nagyrészt elfelejtette, hogy a vasárnap azért munkaszüneti nap, mert eredetileg ez egy keresztény ünnepnap.” [Az angol nyelv szépen őrzi a „munkaszüneti nap” kifejezés eredeti jelentését: holiday, azaz holy day, szent nap – a ford.]
Cushley érsek hangsúlyozta a vasárnapi szentmisén való részvétel fontosságát. Rámutatott: rendkívüli körülmények, például betegség miatt elfogadható a hiányzás, de normális körülmények között „a vasárnapi szentmisén való részvétel ünnepi és szigorú kötelezettség. Ha szándékosan nem teszünk eleget ennek a kötelezettségnek, súlyos bűnt követünk el, és gyónást kell végeznünk, mielőtt újra szentáldozáshoz járulnánk” – írta Leo Cushley a Katolikus Egyház Katekizmusára hivatkozva.
A vasárnap, a heti pihenőnapunk felhívja a figyelmet arra, Isten népe egyedül a Teremtőben találja meg az igazi teljességet. Ez „földi tükröződése Isten örök nyugalmának”, ami arra emlékeztet, hogy „az életnek van egy magasabb rendű célja, mint a fizikai túlélés vagy az anyagi haszon”.

Cushley érsek rámutatott az eucharisztia fontosságára: a szentmiseáldozat „a mennyország előképe”, amely „képessé tesz minket arra, hogy valódi és maradandó jót tegyünk a világban”. A szentmise ereje nélkül nemcsak a kegyelem misztériumától leszünk elvágva, de Krisztustól és közösségtől is – fogalmazott a főpásztor.
Az érsek biztatta a szülőket, hogy minden vasárnap vigyék el gyermekeiket szentmisére, jó példát mutatva a katolikus hit megélésére. „A legjobb, amit tehetsz a gyermekeidért, hogy elviszed őket, hogy minden héten találkozhassanak az élő Úr Jézussal a szentmisében” – írta Leo Cushley, hozzátéve, „ha megtanítod nekik, hogy elsősorban az Isten országát keressék, akkor biztos lehetsz benne, hogy Ő megáldja őket, megkapnak mindent, amit csak remélsz számukra” (vö. Mt 6,33).
Leo Cushley érsek arra is biztatta főegyházmegyéje tagjait, hogy e vasárnapi kötelezettségüket részesítsék előnyben minden más feladattal szemben, mivel a katolikusoknak az Eucharisztiában jelen lévő Krisztust kellene minden más elé helyezniük. „Csak kéthetente vagy alkalmanként részt venni a szentmisén nem ugyanaz, mint hűségesnek lenni Isten új szövetségéhez. Krisztust, a Megváltónkat bizonyosan nem kezelhetjük úgy, mint egy lehetőséget a sok közül, amit a kényelmünk szerint alakíthatunk.”
„Krisztus az Élet, és a szentmise a biztosítókötelünk – fogalmazott a skóciai főpásztor. – Ezért arra kérlek titeket, testvéreim, hogy hozzátok meg a döntést, hogy részt vesztek a vasárnapi szentmisén, részesítsétek előnyben ezt, és hozzatok magatokkal másokat is.”


Ferenc pápa: Szegény Szentlélek, mekkora munkája lehet velünk!



Ferenc pápa: Szegény Szentlélek, mekkora munkája lehet velünk!


Június 6-án délelőtt a Szentatya folytatta a bérmálásról megkezdett katekézissorozatát. Hangsúlyozta, hogy a Szentlélek ajándékát mindnyájan azért kaptuk, hogy továbbadjuk másoknak, hogy kilépjünk magunkból, és egymás megszentelődésén munkálkodjunk.




Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Folytatjuk közös gondolkodásunkat a bérmálás szentségéről, és ma azt vesszük szemügyre, milyen hatásokat vált ki a Szentlélek ajándéka a megbérmáltakban, hogyan segíti őket, hogy ők maguk is ajándékká váljanak mások számára. Ez a Szentlélek ajándéka. Idézzük fel, hogy amikor a püspök krizmával megken minket, azt mondja: „Vedd a Szentlelket, akit ajándékul kaptál.” A Szentléleknek ez az ajándéka belénk költözik, és gyümölcsözővé teszi életünket úgy, hogy ezt az ajándékot továbbadjuk másoknak. Mindig azért fogadunk be, hogy adjunk: sosem szabad csak befogadni és a kapott dolgokat magunkban tartani, mintha lelkünk egy raktár lenne. Nem! Mindig azért fogadunk be, hogy adjunk! Isten kegyelmeit azért kapjuk, hogy másoknak adjuk őket. Ez a keresztény ember élete. Tehát a Szentlélek működésének az a következménye, hogy már nem saját énünket tartjuk életünk középpontjának, hanem megnyílunk a közösség „mi”-jére: befogadunk, hogy adjunk. Nem mi vagyunk a középpontban: mi eszközei vagyunk annak az ajándéknak mások számára.
A bérmálás teljesebbé teszi a megkereszteltekben Krisztushoz való hasonlóságukat azáltal, hogy élő tagokként szorosabban kapcsolja őket az Egyház misztikus testéhez. [1] Az Egyház küldetése a világban úgy valósul meg, hogy ahhoz az Egyház minden tagja hozzájárul. Gondolhatná valaki, hogy az Egyházban vannak az urak: a pápa, a püspökök, a papok, aztán pedig jönnek a többiek. Nem! Az Egyház mind együtt vagyunk! És mindnyájan felelősséggel tartozunk azért, hogy megszenteljük egymást, hogy gondunk legyen egymásra. Az Egyház mind együtt vagyunk! Mindenkinek megvan a maga munkája az Egyházban, de az Egyházat mind együtt alkotjuk. Úgy kell ugyanis az Egyházra gondolnunk, mint élő szervezetre – melyet személyek alkotnak, akiket ismerünk, akikkel együtt járunk –, és nem úgy, mint egy elvont, távoli valóságra. Az Egyház mi vagyunk, akik úton járunk, az Egyház mi vagyunk, akik ma itt vagyunk ezen a téren. Mi: ez az Egyház. A bérmálás összekapcsol az egész világon elterjedt, egyetemes Egyházzal, ugyanakkor tevékenyen bevonja a megbérmáltakat annak a részegyháznak az életébe, amelyhez tartoznak, élén a püspökkel mint az apostolok utódával.
Ezért a bérmálás eredeti kiszolgáltatója a püspök, [2] mert ő kapcsolja be a bérmálkozót az Egyházba. Az a tény, hogy a latin Egyházban ennek a szentségnek a rendes kiszolgáltatója a püspök, nyilvánvalóvá teszi, hogy „e szentség hatására a megbérmáltak szorosabban kapcsolódnak az Egyházhoz, az Egyház apostoli eredetéhez és azon küldetéséhez, hogy tanúságot tegyen Krisztusról” [3] Ezt a betagozódást az Egyházba szépen kifejezi a béke jele, amely a bérmálás szertartását zárja. A püspök ugyanis minden megbérmáltnak azt mondja: „Béke veled!” Felidézve azt a köszöntést, amellyel Krisztus üdvözölte tanítványait húsvét – Szentlélekkel átjárt – estéjén (vö. Jn 20,19–23). Hallottuk is [az általános kihallgatás elején]: ezek a szavak megvilágítják azt a gesztust [a békecsókot], amely „kifejezi a püspökkel és az összes hívővel való egyházi közösséget”. [4] A bérmálásban megkapjuk a Szentlelket és a békét: azt a békét, amelyet tovább kell adnunk másoknak. De gondoljunk csak bele, mindenki gondoljon például saját egyházközségére. Zajlik a bérmálás szertartása, aztán a béke jelével köszöntjük egymást: a püspök a béke jelét adja a megbérmáltnak, aztán a mise későbbi részében mi is a béke jelével köszöntjük egymást. Ez azt fejezi ki, hogy összhang van közöttünk, a köztünk uralkodó szeretetet és békét fejezi ki. De mi történik azután? Kimegyünk a templomból, és elkezdjük megszólni a többieket, kibeszélünk másokat. Elkezdünk pletykálni. A pletyka pedig háborúzást jelent. Ez így nincs rendjén! Ha megkaptuk a béke jelét, a Szentlélek erejével, akkor nekünk a béke embereinek kell lennünk, és nem szabad nyelvünkkel tönkretennünk azt a békét, amelyet a Lélek művelt. Szegény Szentlélek, mekkora munkája lehet velünk, amiért ennyire szokásunkká vált a fecsegés! Gondoljatok bele: a fecsegés nem a Szentlélek műve, nem az Egyház egységét szolgálja! A fecsegés lerombolja azt, amit Isten felépít. Kérlek hát titeket, hagyjunk fel a pletykálással!
A megerősítés szentségét egyetlen egyszer kapjuk meg, de a szent kenet által elindított lelki dinamizmus folytatódik az időben. Sosem fogunk végezni azzal a feladatunkkal, hogy mindenhol a szent, az evangélium lenyűgöző egyszerűsége által inspirált élet jó illatát árasszuk. A bérmálást senki sem önmagáért kapja, hanem azért, hogy együttműködjön a többiek lelki fejlődésében. Egyedül akkor tudunk ténylegesen növekedni, és nemcsak áltatni magunkat vele, ha megnyílunk és önmagunkból kilépünk, hogy találkozzunk testvéreinkkel. Mindazt ugyanis, amit ajándékba kapunk Istentől, tovább kell adnunk – az adomány továbbadásra szolgál –, hogy az termékeny legyen, és ne temessék el önző félelmeink, ahogy azt a talentumokról szóló példabeszéd tanítja (vö. Mt 25,14–30). Amikor a vetőmag ott van a markunkban, nem azért van ott, hogy betegyük a szekrénybe, és ott hagyjuk, hanem azért, hogy elvessük. A Szentlélek ajándékát tovább kell adnunk a közösségnek. Biztatom a megbérmáltakat, hogy ne „zárják kalitkába” a Szentlelket, ne álljanak ellen a fújó Szélnek, mely arra ösztönzi őket, hogy szabadon járjanak, ne fojtsák el a szeretet izzó Tüzét, mely arra készteti őket, hogy életüket teljesen odaadják Istenért és testvéreikért.
A Szentlélek adja meg mindnyájunknak az apostoli bátorságot, hogy átadjuk az evangéliumot – tetteinkkel és szavainkkal – mindazoknak, akikkel utunkon találkozunk! Tettekkel és szavakkal: de jó, építő szavakkal, és nem a romboló pletyka szavaival! Kérlek titeket, amikor mentek ki a templomból, gondoljatok arra: a kapott béke arra szolgál, hogy továbbadjátok másoknak, és nem arra, hogy fecsegéssel tönkretegyétek! Ezt ne felejtsétek el!