2016. november 5., szombat

Kik az egész Földön az evangéliumot hirdettétek



Kik az egész Földön az evangéliumot hirdettétek (44. zsoltár).

Ments meg, Uram minket!



A szüzessége példa, de példa harcra edzettsége is. Magyar ifjúságunk védőszentje, akitől bátorságot, alázatot, Isten iránti szeretetet, imádságos lelkületet tanulhatunk. Kérjük Isten kegyelmét, hogy jó példát mutathassunk a fiatalok számára. Szent István királynak és Boldog Gizellának fiaként született 1000 és 1007 körül Székesfehérvárott. Hétéves korától Szent Gellért püspök nevelte életszentségre, és oktatta korának tudományára. Fiútestvérei korán meghaltak, és így ő volt a trón várományosa. A királyi udvarban is az imádság, a rejtettség és a teljes lemondás szentje lett. Kegyelmi sugallatra a legkedvesebbet: teljes lelki és testi tisztaságát ajánlotta fel Istennek a veszprémi Szent György kápolnában. Bár atyja kívánságára házasságra lépett, szűzi tisztaságát mégis megőrizte, élete így lett jel és példakép. Nem tudjuk ki volt a felesége, de méltó volt Imréhez, mert a házasságban a legnagyobb erényt többre értékelte mint a gyermekek utáni vágyat. Szent István király fiához, Imréhez intézett Intelmei, arról szólnak, hogy milyen legyen a jó keresztény uralkodó. Imre az is lett volna, ha egy vadászat alkalmával meg nem öli egy vadkan. Veszprém közelében halt meg 1031. szeptember 2-án. Szent László király uralkodása alatt, István király és Gellért püspök kanonizációjának évében, 1038. november 5-én őt is szentté avatták. Tiszta életével ma is útmutatója a jóra törekvő ifjaknak.


Himnusz CCCIXL.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Krisztus, remény és irgalom,
te: Élet és Feltámadás!
Hozzád eseng szívünk, szavunk,
ha szólít a kemény halál.
A kínhalál gyötrelmeit
mind végigszenvedted te is,
s fejed lehajtva csendesen
Atyádnak adtad lelkedet.
Meghalni nem hagysz egyedül,
magadhoz vonsz, jó Pásztorunk:
együtt veled szenvedhetünk,
s Atyánk ölén veled halunk.
Kitárod áldott két karod,
s átvert szívedbe foglalod,
kiket halálos ágyukon
betegség, fájdalom gyötör.
A mennyet feltártad nekünk
lerontva poklok ajtaját:
most fájdalmunkban felemelj,
végső óránkon üdvözíts!
Urunk, elhunyt testvéreink,
kik megpihentek csendesen,
boldog fényedben éljenek,
s örökre áldják szent neved! Ámen.


Ferenc pápa köszöntötte a Habsburg család zarándoklatának résztvevőit



Ferenc pápa köszöntötte a Habsburg család zarándoklatának résztvevőit


Ferenc pápa a Habsburg család legfiatalabb tagjaival 

A Habsburg család tagjai ezekben a napokban szentévi zarándoklatukat végzik az Örök Városban. Ebből az alkalomból fogadta őket a pápa. Beszédében kiemelte a család tág értelemben vett jelentőségét, amely a maga kapcsolataival és változatosságával újra felfedezendő érték a mai világban.
A Habsburg család megemlékezik Boldog IV. Károly királyról a zarándoklaton
A Habsburg család Boldog IV. Károly királyról is megemlékezik a jubileumi zarándoklaton, aki száz éve lépett a trónra. A pápa utalt rá, hogy IV. Károly spirituális jelenléte körükben elősegíti, hogy a Habsburg család ma nem nosztalgiával fordul a múlt felé, hanem aktívan jelen van a mai történelemben. Néhányan közülük fontos szerepet töltenek be szolidaritási és kulturális szervezetek élén, illetve a közös otthonunkat jelentő Európa-projekt támogatásában, amely emberi és keresztény értékekre épül.
Papi és szerzetesi hivatások a családban
A pápa örömének adott hangot, hogy a család új nemzedékei sorában papi és szerzetesi hivatások is megérlelődtek. Ezért köszönetet mond az Úrnak és ez a tény még inkább megerősíti azt, hogy a keresztény család az első hely, ahol a hivatások magjai kicsírázhatnak és kifejlődhetnek.
IV. Károly király a békéért
IV. Károly király mindenekelőtt jó családapa volt és ezáltal az élet és a béke szolgálója. Megismerte a háborút egyszerű katonaként az I. világháború kezdetén. 1916-ban lépett a trónra és XV. Benedek pápa hangjára érzékenyen figyelve,  minden erejével a béke megvalósításának szentelte magát, a meg nem értés és a gúny tárgyává válás árán is. Ebben is nagyon aktuális példa lehet számunkra és kérhetjük közbenjárását Istennél a béke megteremtéséért az emberiség számára – hangsúlyozta a Szentatya.
Beszéde végén Ferenc pápa köszönetet mondott látogatásukért és biztosította a Habsburg család tagjait, hogy imáival kíséri útjukat.


Évközi harmincegyedik hét szombatja



Évközi harmincegyedik hét szombatja


A különféle hivatások az ember részéről megkövetelik a hűséget. Az orvos, a tanító, a pap mindhalálig ugyanazt a munkát végzi, hűséges az emberek szolgálatához, s magukhoz az emberekhez, akiket gyógyít, tanít vagy lelküket gondozza. Ismert a hazához való hűség fogalma is. Bejárhatjuk a világot, hosszabb-rövidebb ideig talán külföldön tartózkodunk, de a nemzetünkhöz való hűség mindig hazahív. A házasság szintén olyan terület, ahol szükség van a hűségre. A nehézségek idején különösen is szükség van a házastársak hűségére, egymáshoz való ragaszkodására, a terhek közös hordozására. Ezekben a példákban lényeges az ember hozzáállása, akarata. Hűséges akarok maradni hivatásomhoz, a hazámhoz és házastársamhoz.
A vallásos ember ismeri az Istenhez és a hithez való hűséget is. Ezt azonban nem az emberi akarat oldaláról érdemes megközelítenünk, hanem onnan, hogy Isten hűséges az emberhez, hűséges az ember felé kinyilvánított szeretetéhez, és Isten adja nekünk az erőt, kegyelmet ahhoz, hogy hűségesek maradjunk hozzá és hitünkhöz. A mai napon ünnepelt Szent Imre herceg életében megfigyelhetjük ezt a lelkületet. Életét Istennek ajánlja, mert tudja, hogy hűséges az Isten, hűségesebb, mint bárki ember. Istenhez való hűsége tanította meg őt arra, hogy éberen várja az Úrral való találkozást.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Urunk, te megadod nekünk, hogy mindig újra kezdhetünk! Te ajándékozod nekünk a jövőt. Minden nap érezzük, hogy múlik az idő, éveink száma véges. Urunk, mindannyian szeretnénk végtelen távlatokban élni. Szeretnénk megtapasztalni a soha el nem múló fényt, szeretnénk, ha mienk lehetne az élet teljessége. Kérünk, add, hogy az előttünk álló időt igazi gazdagodásra használhassuk! Add, hogy azt keressük mindig, ami soha véget nem ér! Add, hogy mindennapjainkban megtapasztalhassuk: a szeretet soha el nem múlik!



2016. november 4., péntek

Kik a pátriárkák és próféták fiai születtetvén, az egész Földnek fejedelmié tétettetek (Máté 4).



Kik a pátriárkák és próféták fiai születtetvén, az egész Földnek fejedelmié tétettetek (Máté 4).

Ments meg, Uram minket!



Tévedés volna azt hinnünk, hogy Jézus a hűtlen intéző becstelen cselekedetét állítja elénk példaként, hiszen az intéző lényegében megkárosította gazdáját, amikor jót tett az adósokkal. A példázat azt jelenti, hogy személyes és ránk bízott javainkkal okosan kell gazdálkodnunk. De még többet mond nekünk az a tény, hogy az intéző azonnal reagált és cselekedett, amikor megtudta, hogy veszélyhelyzetbe kerül, mert el fogják bocsátani. Nekünk is így kellene reagálnunk Jézus szavára! A hadseregben vannak gyors reagálású csapatok, amelyek azonnal bevethetőek a veszélyes helyzetekben. Ehhez hasonlóan az elkötelezett keresztények késlekedés nélkül tegyék meg mindazt, amit Jézus és az Egyház kér.


Himnusz CCCXL.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Idők előtt te élsz, Urunk,
létforrás vagy egymagad;
nézd, minket bűnök terhe nyom,
halálra szánt sereg vagyunk.
Atyánk, az ember vétkezett,
s elhangzott szent ítéleted,
hogy porba visszatér a por,
s így engeszteljen tégedet.
De adtál néki gondosan
oly éltető leheletet,
mely testen túl is fennmarad
s öröklétünknek magva lesz.
Vigasztalás ez és remény,
hogy újra felvirulhatunk,
s ki elsőként feltámadott,
felvisz tehozzád Krisztusunk.
Elhunyt szolgád élvezze majd
a boldog élet otthonát,
akit keresztvíz öntözött
s fölkent teremtő Lelked is.
Ámen.

 

Ferenc pápa: Semmi sem szakíthat el minket Isten szeretetétől!



Ferenc pápa: Semmi sem szakíthat el minket Isten szeretetétől!


November 4-én délelőtt a Szentatya azért a százharminchat bíborosért és püspökért mutatott be szentmisét a Szent Péter-bazilikában, akik az elmúlt egy év folyamán haltak meg. Homíliáját teljes terjedelmében közöljük.


„Irgalmas és könyörületes az Úr” (Zsolt 102,8).
November hónap, melyet a keresztények az elhunyt hívekről való megemlékezésnek szentelnek, minden évben arra indítja az egyházi közösséget, hogy elgondolkodjon a halálon túli életről, és főképp az Úrral való végleges találkozásról. Ő lesz a bírája földi életpályánknak, olyan bíró, akit irgalmasság és könyörület tölt el, ahogy a zsoltáros emlékeztetett minket. Ennek tudatában gyűltünk egybe az Úr oltára körül, hogy imádkozzunk azokért a bíborosokért és püspökökért, akik az utóbbi tizenkét hónapban fejezték be földi pályafutásukat. Miközben – ismételten – az Atya irgalmas jóságába ajánljuk őket, újból kifejezzük hálánkat a ránk hagyott keresztény és papi tanúságtételükért.
E testvéreink, miután szolgálták az egyházat és szerették az Úr Jézust, a szeretetnek azzal a bizonyosságával értek célba, amelyre Pál apostol emlékeztetett minket a szentleckében: „Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől?” (Róm 8,35). Hittek Krisztus szeretetében, amelytől semmi sem szakíthat el minket: sem nyomorúság, sem szorongattatás, sem üldöztetés, sem veszély, sem halál, sem élet… A Bölcsesség könyvének szavai is világosak voltak előttük: „Akik hűek voltak, szeretetben nála maradnak” (Bölcs 3,9). Jól tudták, hogy földi zarándoklásunk a mennyei Atya házáig tart, és egyedül ott éri el célját, a nyugalmat és a békét. Ebbe a házba vezet minket az Úr Jézus, a mi utunk, igazságunk és életünk.
Utunk az Atya háza felé mindannyiunk számára azon a napon kezdődik, amikor kinyitjuk szemünket a fényre és – a keresztség által – a kegyelemre. Ennek az útnak fontos állomása számunkra, papok és püspökök számára, az a pillanat, amikor kimondjuk a papszentelésben: „Jelen!” Attól a pillanattól kezdve különleges egységben vagyunk Krisztussal, az ő szolgálati papságához kapcsolódunk. A halál órájában kimondjuk majd az utolsó „jelen”-t, Jézuséhoz kapcsolva, aki, amikor meghalt, lelkét az Atya kezébe ajánlotta (vö. Lk 23,46). A bíborosok és a püspökök, akikről ma imáinkban megemlékezünk, egész életükben – különösen, miután Istennek szentelték azt – azzal foglalkoztak, hogy tanúságot tegyenek mások előtt Jézus szeretetéről, és hogy másoknak ajándékozzák ezt a szeretetet. Szavukkal és példájukkal arra buzdították a hívőket, hogy ők is ugyanezt tegyék.
Krisztus nyájának pásztorai voltak, és őt utánozva teljes egészében a rájuk bízott nép üdvösségéért adták és áldozták életüket. Megszentelték a népet a szentségek kiszolgáltatása által, és vezették az üdvösség útján; a Szentlélek erejével eltelve hirdették az evangéliumot; atyai szeretettel igyekeztek szeretni mindenkit, különösen is a szegényeket, a védteleneket, a segítségre szorulókat. Ezért úgy gondoljuk, hogy életük befejeztével az Úr „elfogadta őket égőáldozatul” (Bölcs 3,6). Mi pedig most azért vagyunk itt, hogy imádkozzunk értük, hogy bemutassuk a szentmiseáldozatot lelkük üdvéért, és hogy kérjük az Urat, adja meg, hogy örökké tündököljenek világosságának országában (vö. Bölcs 3,7).
Szolgálatukkal a hívők szívébe vésték azt a vigasztaló igazságot, hogy „kegyelem és irgalom lesz választottainak osztályrésze” (Bölcs 3,9). Az irgalom és megbocsátás Istenének nevében kezükkel áldást és feloldozást adtak, szavukkal megerősítettek és könnyeket töröltek le, jelenlétükkel ékesszólóan tanúbizonyságát adták annak, hogy Isten jósága kimeríthetetlen és irgalma végtelen. Némelyikük arra kapott meghívást, hogy az evangéliumról hősiesen, súlyos gyötrelmeket vállalva tegyen tanúságot. Ezen a szentmisén, Krisztus halálának és feltámadásának emlékezetén dicsőítjük Istent mindazért a jóért, amit az Úr értünk és egyházáért végbevitt e testvéreinken és a hitben atyáinkon keresztül.
Krisztus húsvéti misztériumának fényében az ő haláluk valójában belépés az élet teljességébe. A hitnek ebben a fényében még közelebb érezzük magunkat elhunyt testvéreinkhez: a halál látszólag elszakított minket egymástól, de Krisztusnak és az ő Lelkének ereje még mélyebben összeköt minket. Ezután is magunk mellett érezzük őket a szentek közösségében. Az élet kenyerével táplálkozva mi is – az előttünk járókkal együtt – szilárd reménnyel várjuk a találkozás napját, amikor szemtől szembe láthatjuk az Atya tündöklő és irgalmas arcát. Mindig őrködjön felettük – ahogy felettünk is – a mi anyánk, Mária, és nyerje el számunkra a kegyelmet, hogy sose „szakadjunk el Isten szeretetétől, amely Jézus Krisztusban, a mi Urunkban nyilvánult ki” (Róm 8,39).


Évközi harmincegyedik hét péntekje



Évközi harmincegyedik hét péntekje


A hűtlen intéző története a gazdagok, a jelentős vagyonnal rendelkezők világát mutatja be. Jézus hallgatósága inkább szegényekből állt, de ők is ismerhették a gazdagok életvitelét, s tudhatták, hogy jómódukat nem feltétlenül becsületes munkájuknak, hanem esetleg ügyeskedésüknek köszönhetik. A történetben szereplő személy egy gazdag ember intézője, vagyonkezelője. E feladat mindenképpen bizalmi állás, a tulajdonos megbízik annak becsületességében és tudásában, akire rábízza a javaival való gazdálkodást. Az intézőt azonban azzal vádolják, hogy rosszul végzi munkáját, s hanyagságának köszönhetően eltékozolja ura vagyonát. Nem derül ki, hogy igaz lehetett-e ez a vád, vagy csak féltékenységből rágalmazták meg őt. A gazdag azonban rögtön elhitte a vádat és az intéző meghallgatása nélkül döntött elbocsátásáról. Az intézőnek nincs lehetősége védekezni, ezért inkább jövőjét igyekszik biztosítani.
A példabeszéd nem a csalást helyesli, hanem a leleményességet dicséri. Egy számára rendkívül kellemetlen helyzetet is a maga előnyére tud fordítani. Nem a csalás a követendő példa, hanem az, hogy az ember találja fel magát a nehéz helyzetekben, találja meg a kiutat. Elszántság és határozott cselekvés szükséges ahhoz, hogy jövőnket biztosítani tudjuk.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Uram, tehozzád kiáltok, hallgass meg engem; figyelmezz imádságom hangjára, midőn tehozzád kiáltok: hallgass meg, Uram! Szálljon fel az én imádságom, mint a tömjénfüst a te színed elé, kezeimnek fölemelése esti áldozat gyanánt! Hallgass meg engem, Uram!



2016. november 3., csütörtök

Kik mindeneteket elhagytátok és Krisztust követtétek



Kik mindeneteket elhagytátok és Krisztust követtétek (Hebr. 1).

Ments meg, Uram minket!



Emberi szemmel felelőtlennek tűnik, ha egy pásztor otthagyja a nyájat, hogy egyetlen bárányt megkeressen. De csak a kívülálló számára! Könnyen azt mondhatnánk, hogy ne menjen sehová, ne veszélyeztesse a többi állatot. A jó pásztor számára azonban minden rábízott bárány fontos. Nem nyugtatja magát, hogy a többség megvan, nem elégszik meg a kilencvenkilenc százalékos eredménnyel. Ennyire végtelen Isten irgalma, aki mindenkit üdvözíteni akar és mindenkinek megbocsát. Az irgalom Istene elindul, hogy megkeresse az elveszetteket, keressen bennünket, akik a bűneink tövisbokrában vergődünk, vagy elgurult pénzként heverünk vétkeink porában. Isten elindul felénk, hogy megtaláljon minket, tékozló gyermekeit, és visszavezessen házába. 


Himnusz CCCXXXIX.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Világmegváltó Krisztusunk,
óvd és vezesd szolgáidat,
kikért a mindig szűz Anya,
mond közbenjáró szent imát.
És ti is, égi szellemek,
mennyben lakó boldog sereg,
minden rosszat – múltat, jelent
s jövendőt – messze űzzetek.
Isten szavát meghirdető
próféták és apostolok,
imátok, esdve kérlelünk,
üdvösséget hozzon nekünk.
Ti, vértanúk nemes hada,
hitvallók fényes tábora,
esdeklő könyörgésetek
a mennyországot nyissa meg.
Szent szüzek ünneplő kara
s ti, szerzetesek kórusa,
és összes szentek odafenn:
imátok Krisztushoz vigyen.
Szentháromságnak hódolat!
Együtt áldjátok őt velünk,
hogy köteles dicséretét
méltóképp zengje énekünk! Ámen.


Ferenc pápa a római Flaminio-temetőben: Virágaink a remény és a ránk váró ünnep jelei!



Ferenc pápa a római Flaminio-temetőben: Virágaink a remény és a ránk váró ünnep jelei!


Halottak napján délután a Szentatya a római Flaminio-temetőben mutatott be szentmisét. Szabadon fogalmazott rövid beszédében a halál elkerülhetetlenségéről és a csalhatatlan remény bizonyosságáról elmélkedett.




Jób sötétben volt, a halál kapujában. És abban szorongással, fájdalommal, szenvedéssel teli helyzetben Jób reménységet hirdet: „Tudom, hogy megváltóm él, és végül feltámadok a földből… testemben látom meg Istenemet, én magam látom majd őt: saját szememmel” (Jób 19,25.27).

A halottakra való emlékezésnek két jellemzője van. Egyik a szomorúság: egy temető szomorú, szeretteinkre emlékeztet, akik már elmentek, de a jövőre, a halálra is emlékeztet. Ebben a szomorúságban azonban mi virágokat hozunk, a reménység jeleként, azt is mondhatnám, az ünnep jeleként, amely még később ránk vár, nem most. A szomorúság keveredik a reménységgel. Ez az, amit mindannyian érzünk ma ezen a szertartáson, amikor emlékezünk szeretteinkre, földi maradványaik mellett, és remény tölt el minket.

Azt is érezzük, hogy ez a remény segít bennünket, hiszen nekünk is meg kell tennünk ezt az utat. Mindnyájan meg fogjuk tenni ezt az utat. Előbb vagy utóbb, de mindnyájan. Fájdalommal, több vagy kevesebb fájdalommal, de mindnyájan. De a remény virágával, azzal az erős kötéllel, amely a túlvilágba vet horgonyt. És ez a horgony nem csal meg: ez a feltámadás reménye.

Aki ezt az utat előttünk elsőként tette meg, az Jézus. Mi azt az utat járjuk végig, amelyen ő végigment. És aki megnyitotta a kaput, az ő maga, Jézus: keresztjével megnyitotta a reménység kapuját, megnyitotta nekünk a kaput, hogy bemehessünk oda, ahol majd szemléljük Istent. „Tudom, hogy megváltóm él, és végül feltámadok a földből… testemben látom meg Istenemet, én magam látom majd őt: saját szememmel.”

Ma ezzel a kettős emlékezéssel térjünk haza: emlékezünk a múltra, szeretteinkre, akik már elmentek; és emlékezünk a jövőre, az útra, amelyet meg fogunk tenni. Azzal a bizonyossággal, annak biztos tudatában, ami Jézus ajkáról fakadt: „És én feltámasztom az utolsó napon” (Jn 6,40).


Évközi harmincegyedik hét csütörtökje



Évközi harmincegyedik hét csütörtökje


Szent Lukács evangéliumának 15. fejezete három példabeszédet tartalmaz az isteni irgalmasságról. Az első az elveszett bárányról, a második az elveszett pénzről, a harmadik az elveszett, tékozló fiúról szól. A mai evangéliumban az első kettőt olvassuk. Mindhárom példabeszéd arra szólít fel minket, hogy járjuk végig azokat az utakat, amelyeket a történetek szereplői. Képzeljük magunkat annak a pásztornak a helyébe, aki észreveszi, hogy a nyájból egy bárány hiányzik. Azonnal indul s nem nyugszik addig, amíg meg nem találja és a nyájhoz vissza nem viszi az elveszett bárányt. És képzeljük magunkat annak a háziasszonynak a helyébe, aki egy napon azzal szembesül, hogy pénzéből hiányzik egy darab. Rögtön felforgatja a házat, minden lehetséges zugba benéz, nem tud megnyugodni addig, amíg meg nem találja az elveszett pénzdarabot. És képzeljük magunkat annak az apának a helyébe, akitől elmegy a fia. Ő nem indul keresésére, de szívében nyugtalanság él, amíg fia távol van, mégis él benne a remény, hogy fia visszatérhet.
Ugyanakkor képzelhetjük magunkat az elveszett bárány helyébe, akik megbántuk már csatangolásunkat, eltévelyedésünket, szívesen lennénk már újra a közösségben, s nyugtalanul várjuk, hogy gazdánk ránk találjon. És gondolhatjuk magunkat az elveszett pénz helyébe, ami a ház sarkában, a legeldugottabb helyen várja, hogy végre rá találjon a háziasszony. És a sorból nem maradhat ki az, hogy a tékozló fiú helyébe gondoljuk magunkat, de nem várhatunk, nekünk kell elindulnunk, visszatérni az atyai házba, otthonunkba, ahol talán várnak ránk s visszafogadnak minket.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Uram, Jézus, segíts, hogy szüntelenül a menny felé törekedjek, ahol megadod a jónak jutalmát, s ahol megnyílnak előttem Isten végtelen titkai: a szeretet titka, az irgalom titka, a jóság titka, az élet titka. Te hívsz, te vársz engem a mennybe, ahol örökre eltölt az isteni szeretet. Segíts nekem, hogy egész életemben keressem azt a szűk ösvényt, amely a menny felé vezet, s megtaláljam az örök élet kapuját!



2016. november 2., szerda

Mindnyájan szent Pátriárkák és próféták, kik a Messiás eljövetelét nagy óhajtással vártátok és sok példákkal megjövendöltétek



Mindnyájan szent Pátriárkák és próféták, kik a Messiás eljövetelét nagy óhajtással vártátok és sok példákkal megjövendöltétek (Teremtés 49, Izaiás 7).


Ments meg, Uram minket!


November 1-2-án elhunytainkra gondolunk. Templomba és temetőbe igyekszünk, hogy imádkozzunk értük, ápoljuk sírjukat, virágkoszorúnk mellett rimánkodjunk Istenünkhöz, hogy azt a hervadhatatlan győzelmi koszorút, amelyet Szent Pál emleget a keresztények győzelmi jelvényeként, irgalmasan adja meg elhunytainknak odafönn Urunk, Jézus Krisztus. Gyertyánk fénye pedig esdje ki számukra, hogy az örök világosság ragyogása vegye őket körül a mennyben. Ma a mennyországra szegeztük tekintetünket. Olvassuk a Jelenések könyvében, hogy megszámlálhatatlan embertestvérünk él odafönn a mennyei fényben Isten trónja előtt. Örültünk annak, hogy nemcsak a kanonizált szentek otthona a mennyország, hanem a magunk családtagjai, ismeretlen édesanyák, édesapák, testvérek, egyszerű és neves emberek együtt dicsérik az Urat. Azok, „akik a nagy szorongatásból jöttek, és megmosták ruhájukat a Bárány vérében” (Jel 7,13-14), vagyis bűnbánatot tartottak és vitték magukkal szeretetük gazdag kincseit. Holnap a tisztítótűz felé fordulunk a templomban és a temetőben. Az ott szenvedők fokozottan kérik segítségünket. Mit kérnek, minek örülnek? Először szentmisét: „Mert mindnyájan vétkeztek és nélkülözik Isten dicsőségét, s így megigazulnak ingyen az ő kegyelméből a megváltás által, amely Jézus Krisztusban van” (Róm 3,23-24) Az elmulasztott vasárnapi szentmiséket, az el nem mondott Úrangyala, étkezési imák, kihagyott hálaadás alkalmai mind pótlásra várnak. A buzgóbb hívek megragadják a rózsafüzérüket, amely oly egyszerűen, de hatékonyan köti össze az eget és a földet. Megkérdezzük magunktól: nem ébred-e emlékezetünkben biztos emlék arról, hogy akitől valamit örököltünk, netán tartozott valakinek? Mert amíg valaki nem pótolja mulasztását, a tartozás miatt nem lépheti át a mennyei dicsőség kapuját. Nem él-e bennünk sértett öntudat? Ha igen, bocsássunk meg szívből! Nincsenek-e haragosai, akik okkal neheztelnek rá? Próbáljunk békét szerezni annak, aki már szólni nem tud. Ha pedig akár a családban, akár munkahelyén veszekedett, sértett-bántott örömszerzés helyett, igyekezzünk mi pótolni helyette, amit lehet. Ne feledjük el, hogy a tisztítótűz szenvedései kemények. Aki csak kicsit is könnyít a sorsukon, nagy jót tesz nekik. Éljünk ezekkel a lehetőségekkel. 



Himnusz CCCXXXVIII.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Üdvösségszerző Jézusunk,
segítsd megváltott népedet!
Istennek édes Anyja,
hozz beteg szívünkre gyógyulást!
Urunk, tekintsd az angyalok
s neveddel ékes ősatyák
és próféták sok érdemét:
értük bocsásd meg bűneink!
Keresztelő szent Hírnököd
s Péter, ki őrzi kulcsaid,
és mind apostoltársai
oldják fel vétkünk láncait.
Hős vértanúknak kórusa,
s hitvalló lelkű papjaid,
és tisztaságos szent szüzek,
bűntől fehérre mossanak.
Könyörgő szerzeteskarok
és minden boldog égiek
szavunkra értünk esdjenek,
gazdag jutalmat kérjenek.
Örök dicsőség, Krisztusunk,
Atyának, Léleknek veled,
kiknek fényében győztesen
vigadnak szentek szüntelen. Ámen.


Imádkozzunk az elhunytakért Szent Ágostont követve!



Imádkozzunk az elhunytakért Szent Ágostont követve!


Csigi Péter a Pécsi Egyházmegye honlapján a szeretteinkért elmondott ima fontosságáról, a benne rejlő gyógyulás lehetőségeiről ír, utalva Szent Ágoston saját édesanyja elvesztése miatti fájdalmára, amelyet önéletírásában idézett fel.


Ágoston püspök vallomásainak könyvében számol be édesanyja, Mónika haláláról és arról a lelki folyamatról, amely személyes gyászát kísérte. A szeretett személy elvesztése először néma döbbenetet váltott ki benne, később ennek helyét a fájdalom könnyei vették át, majd ahogy enyhült Ágoston bánata, lassanként visszaidézte Mónika életének emlékét, hogy milyen jámborul szolgálta Istent, és hogy mennyi gyöngédséggel és milyen engedékenyen bánt családjával.
Később újabb, másfajta szomorúság vesz erőt Ágostonon, amely, ahogy írja: „akkor szakad ki lelkemből, amikor rettegve fontolgatom az Ádámban elköltözött lelkek sorsát”. Örömmel ad hálát azokért a jó cselekedetekért, amelyeket Mónika Isten kegyelme folytán élete során végbevitt, de egyúttal imádkozik is Istenhez anyja bűnei miatt: „Tudom, hogy anyám könyörületes volt cselekedeteiben, tudom, hogy igaz szívből megbocsátott minden ellene vétkezőnek; bocsásd meg te is vétkeit, amit elkövetett annyi éven keresztül az üdvösség vize [tudniillik a keresztsége] után.”
Vajon miért beszél így Ágoston? Van-e értelme imádkozni az elhunytakért? Keresztény hitünk válasza egyértelmű igen, akár egyénileg, akár a közös istentisztelet során tesszük. Nyilván nem azért, mintha Istennek emlékeztetőre volna szüksége, hogy ne felejtsen el irgalmas lenni, mint ahogy egyéb imádságok esetében sem ez a helyzet. Hiszen Isten, amint tudásában, úgy szeretetében és irgalmában is tökéletes.
Azért imádkozik az elhunytakért az ember, amiért bármi másért is teszi. Az Istennek elmondott kérések nem Istennek, hanem az embernek válnak a javára. A halottakért végzett ima nagyban elősegíti, hogy gyógyuljon az a sérülés, amely az eltávozottak és az itt maradottak közötti kapcsolatban keletkezett. Valakinek az elvesztését igen gyakran kíséri természetes módon a félbeszakítottság érzése és ezzel együtt bizonyos fokú lelkiismeret-furdalás.
A keresztény azért imádkozik az elhunytjaiért, mert hisz a szentek közösségében, vagyis abban, hogy az e világból elköltözöttekkel is összekapcsolja a hit közössége. Ez a fajta kommunikáció azt jelenti, a halál nem akadályozza meg, hogy egymás felé kinyújtsuk a kezünket. Sokszor ilyenkor, a halál után „tisztul ki” a kép, lesz a nézőpont tágasabbá, következésképpen a kapcsolat egyértelműbbé, a bocsánatkérés valóságosabbá, a kiengesztelődés vigasztalóvá válik.
A halottakért mondott ima ugyanakkor nem csupán vigaszt nyújt a gyászolónak, hanem az elköltözött számára is erőt és bátorítást jelent. A földi világban is sokat jelent, ha valaki ott van mellettünk, jelen van számunkra, kísér bennünket. Vegyük például, ha egy gyerek úszni tanul. A szülei nyilván nem tanulhatják meg helyette, de a medence széléről a jelenlétük bátorítást és biztatást adhat neki, és ezzel könnyebbé teheti a tanulással járó nehézséget. Ugyanez működhet akkor is, ha valaki a mennyországbeli életet kell hogy elsajátítsa.
A halottakért felajánlott imádságokkal a megholtakat biztosítjuk szeretetünk felől akkor, amikor kénytelenek elhagyni azt a világot, amelyet ismernek, és meg kell tisztulniuk azért, hogy megszülethessenek valami újra. A tisztulás voltaképpen az az állapot, amikor valaki Isten színe előtt fájdalmasan ráeszmél arra, hogy véglegesen el kell szakadnia a földi élettől.
Szent Ágoston egyik temetési beszédében így beszél erről: „Hogy is tudnál nem szomorkodni, amikor a lélekből élő test meghal, mert elhagyja a lélek? Aki járt-kelt, most fekszik, aki beszélt, most néma. Lezárt szemei nem kapnak fényt, fülei nem nyílnak meg semmiféle hangnak. A tagok abbahagyták hivataluk teljesítését: nincs, ki mozgassa járásra a lépést, munkára a kezet, felfogásra az érzéket. Ugye ez az a ház, amelyet az a nem tudom, melyik lakó feldíszített? Eltávozott az, ami láthatatlan volt, visszamarad az, amit most fájdalommal szemlélünk. Ez a szomorúság oka.” (173. beszéd)
Mégis a szomorúság és a gyász közepette erőt adhat a keresztény hit tanítása, hogy a halál nem szakít el végérvényesen egymástól. Így a fájó, metsző hiány az imádság által Istenben megnyugtató jelenlétté változhat.
Elizabeth Johnson amerikai teológus ezt írja erről: „Amikor szembesülünk szeretteink halálának némaságával, oly keveset tudunk, azt az egyet kivéve: engedni kell őket elmenni. Amikor elrepültek, volt, aki kitárt karral elkapja őket. A reménység ellenére is reménykedve (vö. Róm 4,18) azt állítjuk, hogy a szeretteink, akik meghaltak, nem a semmibe hullottak, hanem az élő Isten ölelésébe. És ez az, ahol megtalálhatjuk őket újra: ha megnyitjuk a szívünket Isten életének csendes nyugalma előtt, amelyben ők már laknak, nem pedig önző módon hívogatjuk őket vissza ide, ahol mi vagyunk, hanem leszállunk a saját szívünk mélységébe, ahol Isten szintén lakozik.” (Abounding in Kindness, ’Jósággal gazdagon’)


Halottak napja



Halottak napja


A halála előtti pillanatokban Jézus így kiáltott fel: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk 15,34). A felkiáltás arról tanúskodik, hogy a halálban Jézus azt érezte, magára hagyta őt az Isten. Az emberek már elfordultak tőle, emberi segítségre nem számíthatott, de most azt érzi, hogy Isten is elhagyta. Elképzelni sem tudjuk igazán, hogy milyen lehet ennek megélése, de egyszer biztosan tudni fogjuk. Mert a halál pillanata mindenki számára magányos pillanat lesz.
A halál előtti napokban, hetekben vagy hónapokban a súlyos beteg mellé odaállnak szerettei, családtagjai. Próbálják lelkileg erősíteni, imádkoznak érte és vele. Próbálnak együtt felkészülni a távozás pillanatára. A családtagok jelenlétükkel azt tanúsítják, hogy a földi élet utolsó időszakában nem hagyják magára azt, aki éppen távozni készül. De a halál pillanatában az ember egyedül marad. Hiába fogják kezét, már nem érzi, nem tudják marasztalni. Halálunkban egyedül vagyunk, miként Jézus is egészen egyedül volt. Talán egy egészen rövid időre azt is gondoljuk, hogy még Isten is elhagyott bennünket, de az a gondolat remélhetőleg nem tart tovább egy pillanatnál, mert akkor már át is lépünk a túlvilágba, az örökkévalóságba, ahol találkozhatunk Istennel.
Mert miután elhalkul körülöttünk a világ, elnémulnak az emberek, akkor meghalljuk Isten Fiának szavát, aki új életre kelt minket. Ez a feltámadás, amely által az örök életre juthatunk.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Urunk, irgalmas Isten, adj nekünk alázatosságot, reményt és erős hitet! Add, hogy a szeretet Lelke, a te Lelked ékesítsen minket. Segíts egymáshoz tiszta szeretetben közelednünk, mert ez minden parancs foglalata és beteljesítése. Segíts, hogy a békesség és az egyetértés fiai lehessünk, és így méltók legyünk rá, hogy boldognak nevezzen minket szent Fiad!
 


2016. november 1., kedd

Mindnyájan szent angyalok, kik mindenkor készen álltok az Isten első parancsolatjára és az emberek szolgálatára (Izaiás 6).



Mindnyájan szent angyalok, kik mindenkor készen álltok az Isten első parancsolatjára és az emberek szolgálatára (Izaiás 6).

Ments meg, Uram minket!



Az őszi hervadás idején az emberek halandósága is jobban érzékelhető. Minden, ami összetett, részekből áll, szétbontható, szét is bomlik részeire. Az ember két fontos alkotóelemből van összetéve: testből és lélekből. Amikor Isten megalkotta az első ember testét, ehhez szervetlen anyagot, a keleti világ vörös agyagát használta föl. Erre utal az első ember neve: Ádám. A „haadam” a vöröses színű agyag héber neve. Edom formában pedig a vörös színt jelöli. Ebből az agyagból formálta ki Isten az emberi test minden finom részletét. Ezután a semmiből teremtette meg az emberi lelket, amely tiszta szellem, rokona az angyali természetnek, de arra rendelve, hogy testnek legyen formálója, vele együtt legyen az ember lényege, természete. Mivel ez is összetétel, szétbontható. A Teremtő tervei szerint az emberi élet két részből tevődik össze: az első szakasz időben folyik a földön. A másik szakasz a túlvilágban folytatódik. Isten eredeti terve szerint a földi életben kifejlődik a test, új életek forrásává válik, az igazság ismeretével gyarapszik a lélek értelme, a szeretet gyakorlásával érdemeket szerez a túlvilágra, és Isten előre meghatározott terve szerint betölti a földi élet éveit, majd érdemekkel telten teste-lelke egységében, teljes emberként átköltözteti az Úr a mennyországba. Igaz, a test közben ki van téve az elkopásnak, elöregedésnek, de ezt ellensúlyozza az élet fájának termése és levele is: állandóan regenerálódik. Ez a folyamatosan egészséges, fiatalos élet Isten egyik kiváltságos ajándéka volt. Föltételt szabott hozzá az Úr: „a kert minden fájáról ehetsz, de a jó és gonosz tudás fájáról ne egyél, mert azon a napon, amelyen eszel róla, meg kell halnod”. (Ter 2,16-17) Ezt a próbatételt, az engedelmesség próbáját a mennyországért kellett vállalnia az első embernek, és a belőle kivett bordából alkotott testű feleségének, Évának is. Kaptak más kiváltságokat is, amik nem tartoztak feltétlenül az ember lényegéhez és életéhez: ilyen volt a halhatatlanság mellett a lelkéhez hozzáteremtett megszentelő kegyelem, amely Isten gyermekévé és a mennyország örökösévé avatta az embert. A kiszabott próbatételt azonban nem tartotta meg Éva, mivel hallgatott az ördögre, aki azt hazudta neki, hogy Isten becsapta őket: a tiltott fa gyümölcse nem halált okoz, mondta, hanem istenné teszi őket. Éva ezt nagyon szerette volna elérni, evett a tiltott gyümölcsből, rávette erre férjét is. Nem lett belőlük isten, hanem bűnös ember, elvesztették a megszentelő kegyelmet, a halhatatlanságot, a békét, és a földi élet lezárultával meg kellett halniuk nekik és minden ivadékuknak.Isten megkönyörült ugyan gyarló gyermekein, Megváltót küldött, aki kereszthalálával visszaszerezte a mennyországba jutás lehetőségét, feltámadásával pedig a mi feltámadásunk oka is lett. Ezek az ajándékok a Megváltó ajándékai már. Ezekre az igazságokra figyelmeztet bennünket az Egyház: halottaink Jézus érdeméből nem vesztek el, nem kerültek a kárhozatba, amennyiben földi életükben hittek Jézus Krisztusban, megkeresztelkedve visszakapták a megszentelő kegyelmet, az igazság és a szeretet lelki-életét élték, lelkük a mennyországba került, vagy némi túlvilági szenvedés után oda juthat. Most halottak napjára emlékezünk. Két napot szentel erre a célra az Egyház: Mindenszentek ünnepét, november elsejét, amikor ünnepi örömmel azokra gondolunk, akiknek a lelke a mennyországban él, és Halottak napját november másodikát, amikor a tisztítótűzben szenvedő lelkekért könyörgünk mély bizalommal.„Nagy öröm van ma az égben, örvendezzünk, keresztények, Szenteljük e dicső napot Mindenszentek ünnepének. Gyülekezzünk szívesen, énekeljünk lelkesen: Mindenszentek üdv tinéktek.” Ez a gyönyörű, legrégebben 1842-ben Kovács Énekeskönyvben lejegyzett katolikus mise ének minden katolikus vallású hívő szívét marokra szorította. Amikor a természet őszi díszekbe öltözött, a lombhullató fák levelei tarka színekbe pompáztak, gyönyörű panorámát jelentett az erdők, parkok, falusi családi porták táján. Majd lassacskán beköltözött valamilyen ünnepélyes érzés előbb az idősebb, majd fokozatosan a fiatalabb generációk szíve tájékába. A tavaszi, nyári és őszi munkák kemény parancsokat osztogattak: a hangyák és méhecskék szorgos világa az emberekkel versenyben igyekszik munkája gyümölcsét biztonságba betakarítani, mert jön a tél, a hideg-rideg valóság, és mindenkinek ennie kell. A gyermekeket nevelő családanyák és családapák nem a hangyáktól és méhecskéktől tanultak bölcsességet, hanem azoktól a nagyszülőktől, akik munkába indulva, mosolyogva indították a családot: „Jézus segíts!” A déli harangszóra lekerült a kalap, a kéz fellendült az ég felé majd vissza a hívő szív tájékára, és csendesen, mélyből fakadóan jött onnan felülről az ősi üzenet: „Az Úr angyala köszönté a Boldogságos Szűz Máriát, és Ő méhébe fogadá Szentlélektől Szent Fiát”S milyen jó, hogy eljött, Isten Fiaként dolgozott, mint minden ember, kenyeret keresett édesanyjának, majd ezrével jól lakatta az éhes embereket. Vállalt értünk egy csodás utat: megjárta keresztjével a jeruzsálemi Golgotát. Fölszegezték a keresztjére, felemelték az éghez közelebb. Egy latornak, aki goromba bűneiért ugyanolyan magasra volt felfeszítve, mint Ő, megnyitotta a szemét: Ne nézd a lent kiabáló tömeget. Bánd meg súlyos bűneidet, magammal viszlek az én hazámba, Atyám szent országába. Ahová sok nemes szívű ember az óta is vágyódik, ahol ma nagy öröm van, ahol rengetegen élnek. Olyanok is vannak ott, akik mindig oda vágytak. Olyanok is, akik csak az utolsó percükben találkoztak Jézussal, pedig Isten eleve oda hívott, oda rendelt minden angyalt, minden embert.