2013. január 12., szombat

94. nap a Hit Évében.



Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2013.01.12. szombat

Eszébe sem jut menekülni. Viseli a gúnyt és a halálos ítéletet. Vállalja a testi halált, „amint az Atya parancsolta nekem" (Jn 10,17.18) Ha lehet fokozni a szenvedést, és fizikailag lehetett, akkor a keresztút, a keresztre feszítés és a kereszten függés, a haldoklás a zsidó nép, a katonák és a latrok gúnykacaja között, akkor a csúcspontra érkezett a Fiú és Atyja szenvedése. Mindketten öröktől fogva tudták ezt, örökös jelenként él bennük ez az esemény, a Szentlélek ihletésére Dávid ezer évvel az esemény bekövetkezte előtt meg is fogalmazta: „Istenem, Istenem miért hagytál el engem?" (Zsolt 22, 2) Most mégis valahogy más tartalmat kap a tény: Jézus valóban úgy éli meg, hogy Atyja elhagyta nem érezteti, nem éreztetheti jelenlétét. Nem csak nem éli meg a boldogító örökkévalóságot, hogy Ő eddig is, most is, örökre is az Atya keblén van, de a durva keresztgerendákon függve a legrémesebb ellentétét éli át: mindenét elveszítve halálra hanyatlik. „Beteljesedett!" És fejét lehajtva kilehelte lelkét."(Jn 19, 30) Mintha ezt mondaná: mindent, amit vállaltam a megváltásért, engedelmesen végbe is vittem. Ahogy Pál apostol fogalmazza: „Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig." (Fii 2, 8) Mi mást mondhatna a kinyilatkoztatás csúcspontjaként, mint ezt: „Atyám! Kezedbe ajánlom lelkemet!" (Lk 23, 46) A szentháromságos születéskor az Atya végtelen szellemi tökéletességét, isteni természetét ajándékozta Fiának. Tudta, hogy e nélkül nem létezget az „új" isteni Személy.Ő pedig visszaajándékozta és folytonos ajándékozás lett. Az időben kapott a szűzi anyaságból teremtve egy emberi természetet is, testet és lelket. Teste épségét, szépségét elrabolták, keresztre feszítették. Ezt így adta és adja mindörökre Atyjának, mint az engedelmesség leggyönyörűbb bizonyítékát. Nem maradt mása a végső ponton, mint emberi lelke. És ezt most ünnepélyesen odanyújtja a szeretet forrásának, Atyjának, aki megsértett szeretetének tökéletes kiengesztelése képen elfogadja. A bűnök engesztelésére, vagyis az örök szeretet engesztelő viszonzására minket is Fia útjára hívott az Atya. Engedelmességi fogadalmunk az igazán nagy ajándék az Ő számára. Tartsuk meg, adjuk meg Neki mindhalálig, hogy bennünk is megdicsőüljön az Atya. (Jn 12, 26-28)

2013. január 11., péntek

93. nap a Hit Évében.



Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2013.01.11. péntek

Később a Tábor-hegyen a három tanítványnak ugyanígy (17,5) A Getszemáni-kertben szívfacsaró élményről tudósít az evangélista: a mindenkitől elhagyatott Jézus egyetlen mentsvárát, Atyját szólongatja: „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd. A verejtéke olyan lett, mint a földre hulló vér cseppjei". (Lk 22, 42. 44) Tudja, hogy ez a könnyítés nem lehetséges, az engedelmességnek mindhalálig tartania kell. De mit érezhet az Atya is, amikor nem mentheti föl a Fiát a küldetés befejezésétől? Jézusnak fölteszi a főpap a kérdést a nagytanács színe előtt: „Megesketlek téged az élő Istenre: mondd meg nekünk, te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia?" Jézus azt felelte neki: „Te mondtad. De mondom nektek: most már látni fogjátok az Emberfiát a Hatalmasnak jobbján ülni, és eljönni az ég felhőiben". (Mt 26, 63-64) Jézus tudta, ha megmondja az igazságot a jelen körülmények között, akkor kigúnyolják és halálra ítélik. De azt is jól tudta, hogy ez a világ legnagyobb igazsága, a legősibb és legtökéletesebb valóság. Ha ezt megtagadja, az a legszörnyűbb tett lenne, és megbántaná Atyját, akinek képmása, akinek az isteni természet ajándékát köszönheti, akit csak Ő ismer, s ha ezt megtagadná, akkor a hazugokhoz lenne ő is hasonló,(Jn 8, 54-55)de mindenek felett ebben a borzasztó drámában elvesztené az Atya szeretetét, örökre szóló fájdalmat okozva neki, sokszorosan túllépve az ősszülők vétkét.

2013. január 10., csütörtök

92. nap a Hit Évében.



Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2013.01.10. csütörtök

Az Atya és a Fiú együttes szenvedése a megtestesülésben megvalósul:
„Az Ige testté lett, és köztünk lakott, és mi láttuk dicsségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal." (Jn 1, 14) Istent soha senki nem látta: az egyszülött Fiú, aki az Atya keblén van, ő nyilatkoztatta ki." (18) Ez a csodálatos állapot, amely a Szentháromság benső életében a Fiút az Atya keblén mutatja, ismert emberi tényre utal: a gyermek édesanyja keblén nyugodt, biztos, vidám. Megkapja az éltető táplálékot: gondtalan, vidám. Az édesanya is boldog, hiszen betölti Isten rendelését: a gyermekéért él, boldogítja őt. Ez a meghitt viszony akkor kezd gyökeresen változni, amikor a gyermek saját útját kezdi járni, amikor „elcsavarják a fejét". Bizonytalan világba kerül. Abban nem anyai jóság várja, hanem kemény munka, mostoha viszonyok. Mécs László látomása ugyan gyönyörű: „Amerre én jártam, kövek énekeltek, Mert az édesanyám üzent a köveknek, Szíve ment előttem előre követnek". (A királyfi három bánata), de az édesanya legfeljebb imádkozni tud gyermekéért, őt igazán nem helyettesíti senki. Ha aztán gyermeke sorsa mostoha, Petőfi sorai vonatkoznak rá: „O, ha tudná mily nyomorban élek, meghasadna szíve a szegénynek". (Kis lak áll) Az Atya nagyon pontosan tudta, milyen nyomorúság vár a földön a Fiúra, Ő igazán együtt tud vele szenvedni. Tudja, hogy a próféták elkészítő küldetése után hiába bízik abban, hogy a Fiát majd csak becsülni fogják: elintézik őt is kegyetlenül,- mondja maga Jézus a példabeszédben. Kétszer is szól az Atya Fia érdekében hallható hangon az emberekhez: a Jordán partján: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik" (Mt 3, 17)

2013. január 9., szerda

91. nap a Hit Évében.



Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2013.01.09. szerda

Mi játszódhat le ekkor Isten benső életében?

Íme, mondhatja, szeretetből szeretetre teremtettem az embert. Megbántott engem és bántja egymást is. Fiaskót vallottam jóságommal. A tékozló fiúról mondott példázatban mintázza Jézus ezt a hangulatot. Mi pedig ismerhetjük ezer példából olyan családok életéből, ahol a szülők jól nevelték gyermekeiket, előkészítették őket az életre, boldogságra esélyes házasságra, mégis mintha a feje tetejére állt volna minden. A szülők vigasztalhatatlanok: hol rontottuk el? Isten hiába vár az első megrettenést követő szívbéli bánatra. A Bibliában egy szó sem esik erről, hogy az ember bocsánatot kért volna. Maga kezdeményezi a bocsánatot a kígyónak címzett szavakkal:
„Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé, ivadékod és az ő ivadéka közé: Ő széttiporja fejedet, te pedig a sarkát mardosod." (15) Ez minden hívő olvasatában azt jelenti: Elküldöm a Megváltót. Van azonban itt egy ki nem mondott mozzanat: a Megváltó széttiporja a kígyó fejét, vagyis az ördög hatalmát, de nem mond semmit arról, hogy hogyan és milyen áron. Mert a megváltás, kiváltás, az megfizetést jelent. Ki fizet és mivel? Mi már tudjuk a választ: az Isten Fia fizet a halálig szóló engedelmességével. A bűn ugyanis mindig engedetlenség. A megváltás ennek ellenkezője kell legyen: mindvégig tartó engedelmesség. Az Atya Fiára néz ekkor: Látod? A sértés parttalan, mérhetetlenül nagy. Kárhozatot érdemel. Az ember nem tudja soha jóvá tenni a vétkét. Kicsi hozzá. Még ha a világ összes kínját rá is terhelném, az elégtétel akkor is túl kicsi lenne. „Az ember nem válthatja meg magát, senki sem adhat váltságdíjat magáért. Igen drága lelkének váltsága: soha meg nem fizetheti, hogy örökké éljen és ne jusson az enyészetre." (Zsolt 49, 8-9) Csak mi tudunk segíteni rajtuk. Ha megtestesülsz, és lesz emberi akaratod, és azzal is elfogadod a halálig tartó engedelmességet, Te meg tudod fizetni váltságdíjukat helyettük, a nevükben. Számodra ez majd szörnyű szenvedést jelent, de én veled leszek, és benned én magam is szenvedni fogok. Jézus erről már a földön, szenvedésre készen így tanít: „íme, eljön az óra, sőt már itt is van, amikor elszéledtek, mindenki az otthonába, engem pedig magamra hagytok. De én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van. Ezeket azért mondtam el nektek, hogy békességtek legyen bennem. A világban megpróbáltatások érnek titeket, de bízzatok, én legyőztem a világot" (Jn 16, 32-33)

2013. január 8., kedd

XVI. Benedek pápa üzenete a Betegek XXI. Világnapjára



„Menj és tégy hasonlóképpen” (Lk 10,37) – XVI. Benedek pápa üzenete a Betegek XXI. Világnapjára



2013. február 11-én, a Lourdes-i Boldogságos Szűz Mária liturgikus emléknapján az altöttingi Mária kegyhelyen tartja meg az egyház ünnepélyes formában a Betegek XXI. Világnapját – írja üzenetében a Szentatya.

Emlékeztet rá, hogy II. János Pál pápa 1992. május 13-án alapította meg a világnapot azzal a szándékkal, hogy a betegek, az egészségügyben dolgozók, a keresztény hívek és minden jóakaratú ember számára legyen jó alkalom az imára; arra, hogy felajánlják szenvedésüket az egyház javára. A világnap arra is emlékeztet, hogy ismerjük fel beteg testvérünkben Krisztus Szent Arcát. Krisztus szenvedésével, halálával és feltámadásával üdvözítette az egész emberiséget.

XVI. Benedek pápa a világnap alkalmából különösen közel érzi magát minden egyes beteghez, szenvedőhöz. Mindnyájukhoz jusson el a II. Vatikáni Zsinat atyáinak biztató szava: „Nem vagytok magatokra hagyatva, nem vagytok értéktelenek: Krisztus hívott meg benneteket, hogy legyetek tiszta képmásai”.

A pápa elkíséri a betegeket és szenvedőket ezen a spirituális zarándokúton, amely Lourdes-ból, a remény és a kegyelem helyétől és jelképétől elvezet a bajorországi Altötting kegyhelyére. Lukács evangéliumából az Irgalmas Szamaritánus alakját ajánlja figyelmükbe. A példabeszéd beleilleszkedik a mindennapi életből vett képek és elbeszélések sorozatába, amellyel Jézus rámutat Isten minden ember iránti mély szeretetére, különös tekintettel a betegekre és szenvedőkre.

Az Irgalmas Szamaritánusról szóló evangéliumi szakasz a következő szavakkal zárul: „Menj és tégy hasonlóképpen” (Lk 10,37). Ezzel az Úr megjelöli a tanítványok számára, hogy milyen magatartást tanúsítsanak testvéreik iránt, főleg, ha szükséget szenvednek. Intenzív imakapcsolatban az Úrral, végtelen szeretetéből kell merítenünk az erőt, hogy az Irgalmas Szamaritánushoz hasonlóan, minden nap konkrétan törődhessünk a testi-lelki sérültekkel, a segítséget kérőkkel, akkor is, ha idegenek és nincstelenek. Ez nem pusztán az egészségügyi dolgozókra, a betegek körében tevékenykedő lelkipásztorokra érvényes, hanem magukra a betegekre is, akik a hit távlatában élhetik meg nehézségeiket.

„Nem a szenvedés kiiktatása, nem a szenvedés előli menekülés üdvözíti az embert, hanem a képesség, hogy a szenvedést elfogadja, benne érlelődjön, és értelmet találjon benne a Krisztussal való egyesülés révén, aki végtelen szeretettel szenvedett” – idéz üzenetében „Spe salvi” k. enciklikájából XVI. Benedek pápa.

Egyes egyházatyák az Irgalmas Szamaritánus alakjában magát Jézust látták, a rablók kezébe került emberben pedig Ádámot, az útját tévesztett és saját bűne által megsebzett emberiséget. Jézus Isten Fia, aki jelenvalóvá teszi az Atya szeretetét, a hűséges, örökkévaló, korlátok és határok nélküli szeretetet. Jézus egyben az, aki szolgai alakot öltve kifosztja, megalázza magát, hogy hasonló legyen az emberekhez (Fil 2,6-8), magára vállalja a fájdalmat egészen odáig, hogy alászáll a poklokra, ahogy a Hiszekegyben valljuk, és reményt, világosságot hoz. „Isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodjék” (Fil 2,6), hanem irgalommal telve lehajol az emberi szenvedés mély szakadékába, elhozva a vigasztalás olaját, a reménység borát.

A Hit éve legyen jó alkalom arra, hogy még fokozottabban végezzük a karitatív szolgálatot egyházi közösségeinkben, hogy mindnyájan irgalmas szamaritánusként viselkedjünk testvéreinkkel. XVI. Benedek pápa felidézett néhány olyan személyt az egyház történelmének számtalan alakja közül, akik ápolták a betegeket és érvényt szereztek a szenvedésnek mind emberi, mind spirituális szinten. I

Ilyen volt a Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett Lisieux-i Szent Teréz, a „szeretet tudományának szakértője”, Tiszteletreméltó Luigi Novarese pap, a betegek apostola, aki gyakran elkísérte a betegeket a Mária kegyhelyekre, főleg Lourdes-ba. Raoul Follereau egész életét a leprások ápolásának szentelte a világ legtávolabbi vidékein, kezdeményezve többek között a lepra elleni küzdelem Világnapját.

Kalkuttai Boldog Teréz anya minden napját szentáldozással kezdte, azután rózsafüzérrel a kezében szolgálta az Urat a szenvedőkben, főleg azokban, akiket senki sem szeretett, senki sem ápolt. Szent Anna Schäffer szintén példaadóan egyesítette saját szenvedését Krisztuséval, betegágyán teljesítette missziós küldetését.

Az evangéliumban kiemelkedik Mária alakja, aki szenvedő Fiát a legvégső áldozatig elkísérte a Golgotán. Soha nem veszítette el a reményt, hogy Isten győzedelmeskedik a rossz, a fájdalom és a halál felett. A hit és a szeretet ugyanolyan ölelésével fogadta be Isten Fiát születésekor a betlehemi barlangban, majd kereszthalálakor. Az isteni hatalomba vetett szilárd bizalmát Krisztus Feltámadása világítja meg, amely reményt ad a szenvedőknek és megújítja azt a bizonyosságot, hogy az Úr mellettünk áll és vigasztal bennünket.

A pápa végül üzenetében elismerő és bátorító szavakat intéz a katolikus egészségügyi intézményekhez, a polgári társadalomhoz, az egyházmegyékhez, a keresztény közösségekhez, a szerzetesekhez, akik a betegek pasztorációjában kötelezték el magukat és az önkéntesekhez.

A Betegek XXI. Világnapját az altöttingi Szűz Mária közbenjárásába ajánlja: kísérje el a szenvedő emberiséget, amely enyhülést és szilárd reménységet keres. Segítsen mindenkit, aki az irgalmasság apostolkodásában kötelezte el magát, hogy Irgalmas Szamaritánusként szolgálják beteg és szenvedő testvéreiket.


90. nap a Hit Évében.



Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2013.01.08. kedd

A Mennyei Atya Fiában maga szenvedett érettünk

„Micsoda egy Isten az, ha ugyan van, aki egy kis apró csínytevésért, egy almaevésért ilyen súlyos szenvedéseket zúdít az egész emberiségre?" kérdezte tőlem valaki.Túl azon, hogy az ősszülők cselekedete nem kis csíny, hanem komoly lázadás Isten parancsa ellen, a bűnért járó büntetés kapcsán igen érdekes gondolatsort indíthatnak el, amelyek magának az Istennek, az Atyának benső életébe vezetnek el bennünket. Miután elmélkedtünk arról, hogy Jézusban megtapintható lett és megjelent számunkra a láthatatlan Isten, az Atya maga is, hiszen Ő odaadta önmagát a Fiában a mi üdvösségünkért áldozatul, most szólunk arról, hogy ez a nagy ajándékozó szeretet az ősbűn keserű ténye után Istenből nem a bosszú megsemmisítő vagy elkárhoztató érzését váltja ki, hanem a legnagyobb részvétet. Valahogy így: Tudom, hogy a sátán arra számított, hogy az ember bűnbe esése után úgy jár majd, mint ő, akit a bűne után azonnal a pokolba taszítottam. Jézus mondja: „Láttam a sátánt: mint a villám, úgy zuhant le az égből" (Lk 10,18) Nem így történt. Irgalom ébredt az isteni kebelben. Ezzel nemcsak az ember szenvedése kezdődik, hanem Istené is. Isten úgy tesz, legalábbis így sejlik a Bibliából, mintha nem is tudna a bűnbe esésről. A szokott alkonyati beszélgetésre ezen a délutánon is pontosan megérkezik az Ur a paradicsomba. Ádám és Éva tudja, érzi közeledtét. Isten, a mindentudó, szeretettel, barátian köszönt be: „Ádám, hol vagy?" Az így válaszolt: „Hallottam szavadat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok, ezért elrejtőztem." (Ter 3,9-10) Isten csodálkozik: Elbújtál? Előlem? És félsz? Annyi jót tettem veletek, csak jót kaptatok tőlem. Egyetlen okod lenne félni, ha ettél arról a fáról, amelyről megparancsoltam neked, hogy ne egyél?" (11) Isten szinte szájába adja a szót a szerencsétleneknek: Nyögjétek már ki bűnbánattal: Uram, Atyám! Ne haragudj, engedetlen voltam, sőt, mi több, megroppant a beléd vetett bizalmam. Elhittem, hogy titkolózol, hogy féltékeny vagy, nem akarsz nekem megadni egy utolsó nagy ajándékot, azt, hogy istenné váljak én is. Becsapott valaki. Bocsáss meg, Uram! Miután ez a beismerés elmaradt, Isten végig szenvedi a szeretet szavára hiába várva a szeretetlenség következő fokát is: Ádám nemcsak nem kér bocsánatot, de vádol is: „Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és ettem." (12) A férfi számára drága kincsnek szánt asszony is tovább vádol: „A kígyó rászedett és ettem." (13)

2013. január 7., hétfő

89. nap a Hit Évében.



Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2013.01.07. hétfő

Igen, Isten eleve így gondolta szeretetének csúcsát is adni az emberek javára. Ezt még az otromba lázadás, az ősbűn sem tudta megmásítani. A sátán, aki semmi újat kitalálni nem tud, csak Isten szavait és szándékait forgatja ki, elhitette az emberrel, hogy az Isten fukar, nem akarja megosztani az emberrel istenségét, ezért találta ki, hogy a tiltott fáról nem szabad enni: „a kígyó erre azt mondta az asszonynak: „Dehogy is haltok meg! Csak tudja Isten, hogy azon a napon, amelyen arról esztek, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok a jót és a rosszat"(Ter 3,4-5)Szegény Éva! Előtte a gyönyörűség kertje, amit Istentől kaptak. Ha önmagára és férjére néz, elbámulhat: csodaszép testek, értelmes lélek, benne Isten sokoldalú kegyelmei. S feledni tudja, hogy mindezt kitől kapták. Hisz a jött-ment kísértőnek, akitől semmit sem kaptak. Annak, aki ismeri Isten végtelen szeretetét, a megtestesülés titkát, és ennek beteljesülését akarja megakadályozni a küszöbön álló bűnnel. Az asszony és a férje is vétkezik ugyan, de Isten a büntetések ellenére sem vonja meg szeretete legnagyobb jelét: csak azért is elküldi Fiát, immár változott küldetéssel: nemcsak beteljesítő, hanem megváltó szeretete jeléül is: „Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé, ivadékod és az ő ivadéka közé. O széttiporja fejedet, te pedig a sarkát mardosod." (15) íme, az Atya szeretetének tökéletes mása a Fiú szeretete. A 39. zsoltárban ezer évvel korábban, mint a beteljesülés megtörténik, tehát a Fiú csak isteni alakjában üzeni a túlvilág titkaiba beleérző, belehalló Dávid által: „Vágóáldozatot és ételáldozatot nem kívántál, hanem készségessé tetted fülemet. Égő- s bűnért való áldozatot nem követeltél, ezért így szóltam: „íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem akaratodat. Ezt akarom, én Istenem, törvényed a szívemben van."(7-9)

2013. január 6., vasárnap

88. nap a Hit Évében.



Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2013.01.06. vasárnap

Az elfogadás még egyszer felkínálva a habozó angyaloknak. És mi történt? „Ekkor nagy harc támadt az égben: Mihály és angyalai harcoltak a sárkánnyal. A sárkány és angyalai harcoltak, de nem diadalmaskodtak, sem helyük nem volt többé az égben. Ekkor letaszították a nagy sárkányt, az őskígyót, akit ördögnek és sátánnak hívnak, aki elcsábítja az egész világot. Letaszították a földre, és vele együtt angyalait is letaszították" (12, 7-9) a sárkány pedig elhatározásában már akkor odaállt a csillagkoszorús jövendő Édesanya elé: „Aztán egy másik jel tűnt fel az égen: íme, egy nagy, tűzvörös sárkány, amelynek hét feje és tíz szarva volt, és a hét fején hét királyi korona. A farka lesöpörte az ég csillagainak harmadrészét, és a földre sodorta őket. A sárkány a vajúdó asszony elé állt, hogy amint megszül, elnyelje fiát. Az fiúgyermeket szült." (3-5) A sátán soha nem látta színről-színre az Istent. Nem is fogja látni soha. így elvesztette még a lehetőségét is, hogy valaha része legyen az örök boldogságban akár csak egy pillanatra is. Bosszúja ezért a Gyermek és Édesanyja ellen fordult, akik az ő vesztét okozták. Hiába jelent meg tehát Krisztusban a láthatatlan Isten látható alakban, ez a sátánt csak mindjobban elkeseríti és bosszúra ingerli. Isten mindenáron meg akarja mutatni végtelen szeretetét az embereknek. E célra ugyan elég lehetne a teremtett világ, hiszen óriási ajándék az élet, a világmindenség, mint Isten látható ajándéka. Ehhez járulnak a láthatatlan adományok, a lélek és az örök élet ígérete. Isten azonban többet akar adni: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." (Jn 3, 16) „Istent soha senki nem látta: az egyszülött Fiú, aki az Atya keblén van, ő nyilatkoztatta ki." (Jn 1, 18)