Ferenc pápa sajtótájékoztatója: Ne ítélkezz, beszélgess vele, adj teret neki!
Augusztus 26-án este, Írországból hazatérőben is tartotta magát a Szentatya ahhoz a szokásához, hogy elbeszélgetett az újságírókkal a repülőgép fedélzetén. Több aktuális kérdést is érintett: szexuális visszaélések, migránskérdés, abortusz legalizálása stb.
Greg
Burke:
– Jó estét, Szentatya!
Ferenc pápa:
– Jó estét!
Greg Burke:
– Köszönjük az időt, amelyet ránk szán, két, ennyire sűrű nap után. Nyilvánvalóan voltak nehéz pillanatok Írországban – a visszaélések témája mindig napirenden van –, de voltak nagyon szép momentumok is: a családok ünnepe, a családok tanúságtételei, a találkozó a fiatal házaspárokkal és a kapucinusok meglátogatása is, akik sokat segítik a szegényeket.
Átadjuk a szót az újságíróknak, az írekkel kezdve…, de talán Ön akar mondani előtte valamit…
Ferenc pápa:
– Köszönetet szeretnék mondani, mert ha én elfáradtam, akkor ti még jobban, hiszen annyi, de annyi munkátok van… Nagyon köszönöm igyekezeteteket, munkátokat! Hálásan köszönöm!
Greg Burke:
– Az első kérdést szokás szerint a szóban forgó ország újságírója teszi fel, aki Tony Connelly, az RTÉ-től, az Ír Rádió és Televíziótól.
Tony Connelly (RTÉ – Ír Rádió és Televízió):
– Szentatya, szombaton beszélt a találkozójáról a gyermekekért felelős miniszterrel; azt mondta, hogy nagyon meghatotta az, amit a miniszter asszony az anyáknak és gyermekeiknek létrehozott házakról mondott. Pontosan mit mondott Önnek? És Ön azért hatódott meg ennyire, mert ez volt az első alkalom, hogy hallott ezekről a házakról?
Ferenc pápa:
– A miniszter asszony először olyasmit mondott nekem, ami nem annyira az anyákat és gyermekeiket érintette; azt mondta – rövid volt –: „Szentatya, találtunk egy gyermektömegsírt, eltemetett gyermekeket. Folyik a nyomozás. Az Egyháznak van valami köze mindehhez?”, de ezt igazán tapintatosan, nagy tisztelettel mondta. Én köszönetet mondtam neki; ez mélyen megrendített, olyannyira, hogy meg akartam ismételni a [nyilvános] beszédemben. Nem a repülőtéren volt – tévedtem –, az elnökkel való találkozáskor volt. A repülőtéren egy másik asszony volt – feltételezem, miniszter asszony volt –, és összezavarodtam. De ő azt mondta nekem: „Majd küldök Önnek egy emlékeztetőt.” El is küldte az emlékeztetőt, de még nem tudtam elolvasni. Láttam, hogy küldött egy emlékeztetőt. Nagyon kiegyensúlyozott volt, amikor mondta nekem: van egy probléma, még nincs vége a nyomozásnak, de sejtette velem, hogy az Egyháznak is van köze ahhoz a dologhoz. Szerintem itt a konstruktív együttműködés példájáról volt szó, és nem annyira… nem akarom a „tiltakozás” szót használni, hanem inkább sajnálkozásról amiatt, amit a múltban valószínűleg az Egyház támogatott. Az az asszony olyan méltósággal beszélt, hogy megérintette a szívemet. És most már nálam van az emlékeztető, amelyet otthon majd tanulmányozok. Köszönöm Önnek.
Greg Burke:
– Most pedig egy másik ír, Paddy Agnew következik, a Sunday Independenttől, aki Rómában lakik, de ír újságíró.
Ferenc pápa:
– Nem az egyetlen ír Rómában!
Paddy Agnew (Sunday Independent):
– Szentatya, köszönöm, és jó estét kívánok! Tegnap Marie Collins, az áldozat Marie Collins, akit Ön jól ismer, elmondta, hogy Ön nem támogatja új vatikáni bíróságok felállítását a szexuális visszaélések ügyében, itt főleg püspököket vizsgáló bíróságokról, a püspökök elszámoltathatóságáról van szó. Miért gondolja, hogy ilyenekre nincs szükség?
Ferenc pápa:
– Nem, nem, nem így van. Marie Collins egy kicsit rögeszmésen ragaszkodik ehhez a gondolathoz. Én nagyon becsülöm Marie Collinst, időnként meghívjuk a Vatikánba, hogy előadást tartson, ő rögeszmésen ragaszkodik ahhoz az elgondoláshoz, amelyet a Come una madre amorevole [Szerető anyaként kezdetű motu proprio, 2016] írás tartalmaz, amelyben az szerepel, hogy jó lenne létesíteni egy különleges bíróságot. Idővel azonban kiderült, hogy ez kivitelezhetetlen, és nem is összeegyeztethető az egyes vizsgálandó püspökök eltérő kultúrájával. Megfogadjuk a Come una madre amorevole ajánlását, és bíróságot állítunk fel minden püspök számára, de ez nem ugyanaz. Ezt a püspököt bíróság elé kell állítani, és a pápa felállít egy olyan bíróságot, amely foglalkozni tud az adott esettel. Ez a módszer jobban működik, azért is, mert vannak püspökök, akik nem tudják ebből a célból elhagyni egyházmegyéjüket. Így a bíróságok változnak. Egészen máig így csináltuk. Jó néhány püspökről született ítélet: az utolsó Guam érseke volt, aki fellebbezett, én pedig úgy döntöttem – mivel nagyon bonyolult esetről volt szó –, hogy élek azzal a joggal, amellyel rendelkezem, és magamnál tartom a fellebbezést, és nem küldöm a fellebbviteli bírósághoz, mely az összes pappal foglalkozik, hanem én fogom a fellebbezést elbírálni. Összeállítottam egy bizottságot jogászokból, hogy segítségemre legyen, és ők azt mondták, hogy rövid időn belül, legfeljebb egy hónapon belül készítenek nekem egy „ajánlást”, hogy meg tudjam hozni az ítéletet. Összetett, de nem nehéz esetről volt szó, mert a bizonyítékok egyértelműek voltak; tehát a bizonyítékok oldaláról világos volt a helyzet. De előzetesen nem ítélhetek. Megvárom a jelentést, és aztán majd ítélek. Azért mondom, hogy a bizonyítékok egyértelműek voltak, mert az elsőfokú bíróság azok alapján hozott elmarasztaló ítéletet. Ez volt az utolsó eset. Most folyamatban van egy másik, majd meglátjuk, hogyan végződik. De világos, és meg is mondtam Marie-nek: a Come una madre amorevole szellemét és ajánlását megvalósítjuk: egy püspökről egy bíróság hoz ítéletet, de nem mindig ugyanaz a bíróság, mert az nem lehetséges. Ő [Marie Collins] nem igazán értette meg ezt, de amikor majd látom – mert időnként jön a Vatikánba, szoktuk hívni –, világosabban elmagyarázom neki. Én szeretem őt.
Greg Burke:
– Most az olasz nyelvi csoport következik, Szentatya: Stefania Falasca, az Avvenirétől”.
Stefania Falasca (Avvenire):
– Jó estét, Szentatya. Ön ma is azt mondta, hogy mindig kihívást jelent a migráns és az idegen befogadása. Épp tegnap oldódott meg egy fájdalmas probléma, a Diciotti hajó esete. Az Ön „mancsa” [az olasz kifejezésben „patája”] van abban, hogy megoldódott ez a probléma? Ön beavatkozott az ügybe, érdeklődött róla?
Ferenc pápa:
– Patája az ördögnek van, nem nekem! [Nevetnek.] Patája az ördögnek van…
Stefania Falasca:
– És ebben sokan Európa zsarolását látják ezek által az emberek által. Ön mit gondol erről?
Ferenc pápa:
– A migránsok befogadása ősi dolog, mint a Biblia. A Második törvénykönyvben, a parancsolatok között ezt a parancsot is megtaláljuk: befogadni a migránst, „az idegent”. Ősi dolog, amely ott van az isteni kinyilatkoztatás szellemiségében, és a kereszténység szellemiségében is. Erkölcsi alapelvről van szó. Beszéltem erről, de aztán láttam, hogy kicsit világosabban ki kell fejtenem, mert nem „ahogy esik, úgy puffan” befogadásról, hanem ésszerű befogadásról van szó. És ez egész Európára érvényes. Mikor vettem észre, hogy milyennek kell lennie ennek az ésszerű befogadásnak? Amikor a merénylet történt Zaventemben [Belgiumban]: a fiatalok, a harcosok, akik a merényletet elkövették Zaventemben, belgák voltak, de nem integrált, hanem gettósodott bevándorlók gyermekei. Vagyis befogadták őket az országba, de aztán hagyták őket, és ők gettóba zárkóztak, nem integrálódtak. Ezért hangsúlyoztam ezt, mert fontos. Azután emlékszem, hogy amikor Svédországba mentem – és Franca [Giansoldati] egy cikkben említést is tett erről, és arról, hogy kidomborítottam ezt a szempontot –, tehát amikor Svédországba mentem, az integrálásról beszéltem, mert tudomásom volt róla: a diktatúra alatt ugyanis – Argentínában, 1976 és 1983 között –, sok-sok argentin és uruguayi ember menekült Svédországba. És ott a kormány rögtön törődni kezdett velük, megtaníttatta velük a nyelvet, adott nekik munkát, tehát integrálta őket. Olyannyira – és ez egy érdekes adalék –, hogy a miniszter asszony, aki elköszönt tőlem a lundi [a malmői] repülőtéren, egy svéd asszony és egy afrikai bevándorló lánya volt; vagyis ez az afrikai migráns olyannyira integrálódott, hogy a lánya miniszter lett az országban. Svédország példakép volt. De akkor Svédországnak nehézségei támadtak: nem azért, mert nem volt meg a jó szándéka, hanem mert nem volt lehetősége az integrálásra. Ez volt az oka annak, hogy Svédország egy kicsit megállt, hogy ezt a lépést tette. Az integráció. Azután beszéltem itt [a repülőn] az egyik, nektek tartott sajtótájékoztató keretében az okosság erényéről, amely a kormányzó emberek erénye, és arról is beszéltem, hogy a népeknek megfontoltaknak kell lenniük a számot és lehetőséget illetően: az a nép, amely be tudna ugyan fogadni, de nem tudna integrálni, jobb, ha nem fogad be. Tehát felmerül a megfontoltság kérdése. És azt hiszem, ma ez a párbeszéd érzékeny pontja az Európai Unióban. Tovább kell erről beszélni: találhatók megoldások…
Mi történt a Diciottival? Én nem avatkoztam be. Aki egyeztetett a belügyminiszterrel, az Aldo atya volt, a derék Aldo atya, ő az, aki folytatja Don Benzi művét, akit az olaszok jól ismernek, ők dolgoznak például a prostituáltak, a kizsákmányolt prostituáltak kiszabadításán és sok egyéb területen… Közbelépett az Olasz Püspöki Konferencia is, Bassetti bíboros, aki itt volt [Írországban], de telefonon követte az egész közvetítő tevékenységet, és az egyik altitkár, Mons. Maffeis tárgyalt a miniszterrel. És azt hiszem, közbelépett Albánia… Bizonyos számú migránst befogadását vállalta Albánia, Írország és Montenegró, azt hiszem, nem vagyok biztos benne. A többit a püspöki konferencia vállalta magára, nem tudom, hogy a Vatikán „ernyője” alatt-e vagy sem…, nem tudom, hogyan tárgyaltak az ügyről; de [azt tudom, hogy] a Mondo migliore Központba mennek, Rocca di Papába, ott helyezik el őket. Ha jól tudom, mintegy száz főről van szó. És ott elkezdik majd megtanulni a nyelvet, és elkezdik velük azt a munkát, amit az integrált migránsokkal végeztek. Nagyon megnyugtató tapasztalatot szereztem erről. Amikor elmentem a Roma III Egyetemre, voltak ott egyetemisták, akik kérdéseket akartak feltenni nekem, és köztük megláttam egy diáklányt… „Valahonnan ismerős nekem ez az arc”: ő volt az egyik a tizenhárom bevándorló közül, akik velem jöttek Leszbosz szigetéről. Az a lány az egyetemre járt! Miért? Mert a Szent Egyed közösség a megérkezése napjától kezdve iskolába vitte tanulni: menj, menj… És integrálta őt az egyetemi szintig. Ilyen a bevándorlókkal végzett munka! Először is ott van a szív nyitottsága mindenki felé, a szenvedés; aztán az integrálás mint a befogadás feltétele; és a kormányok megfontoltsága abban, hogy ezt tegyék. Láttam egy rejtett kamerás felvételt arról, mi történik azokkal, akiket visszaküldenek, és az embercsempészek elkapják őket: borzalmas dolgokat művelnek a férfiakkal, a nőkkel, a gyermekekkel…, eladják őket, a férfiakat viszont a legválogatottabb kínzásoknak vetik alá. És volt köztük egy kém, aki le tudta ezt filmezni, és ezt el is küldtem a két altitkáromnak a migránsokért felelős dikasztériumba. Ezért nagyon, de nagyon meg kell fontolni, ha valaki vissza akarná küldeni őket…
És egy utolsó dolog. Itt vannak ezek a migránsok, akik jönnek; de mások is vannak, akiket becsapnak, a Fiumicinón becsapják őket: „Adunk neked munkát…” Papírokkal látják el őket, mindenkinek szereznek papírokat, és aztán rabszolgaként az útszélen végzik, a lányfuttatók markában. Ez a valóság.
Greg Burke:
– Köszönjük, Szentatya. A következő kérdés az angol nyelvi csoporté: Anna Matranga, az NBC amerikai televíziótól.
Anna Matranga (NBC):
– Jó estét, Szentatya! A visszaélések témájára térek vissza, amelyről már beszélt. Ma reggel nagyon korán megjelent egy dokumentum Carlo Maria Viganò érsektől, amelyben azt állítja, hogy 2013-ban volt egy személyes beszélgetése Önnel a Vatikánban, és hogy e beszélgetés keretében ő kifejezetten beszélt Önnek McCarrick volt bíboros magatartásáról és szexuális visszaéléseiről. Azt szeretném kérdezni, hogy ez igaz-e. És egy másik dolgot is szeretnék kérdezni: az érsek azt is állította, hogy Benedek pápa megbüntette McCarricket, azt mondta neki, hogy nem élhet a szemináriumban, nem misézhet nyilvánosan, nem utazhat; az Egyház szankcionálta. Szeretném tudni, hogy ez a két dolog igaz-e.
Ferenc pápa:
– Szeretném – még akkor is, ha válaszolok a kérdésére –, hogy először az útról beszéljünk, és utána érintsünk más témákat…, de válaszolok. Olvastam, ma reggel, azt a közleményt. Elolvastam, és őszintén azt kell mondanom Önnek, és mindazoknak, akiket közületek érdekel: olvassátok el ti, figyelmesen, a közleményt, és ítéljétek meg magatok. Én nem mondok semmit erről. Úgy gondolom, hogy a közlemény magáért beszél, és nektek megvan a kellő újságírói tapasztalatotok, hogy levonjátok a [megfelelő] következtetéseket. Ez egy bizalmi aktus: amikor eltelik egy bizonyos idő, és ti levontátok a következtetéseket, valószínűleg én is beszélni fogok. De azt szeretném, ha a ti szakmai érettségetek elvégezné ezt a munkát: jót tesz nektek, biztosan. Így jó lesz.
Anna Matranga:
– Marie Collins azt mondta, miután Ön találkozott vele akkor, amikor az áldozatokkal találkozott, hogy McCarrick volt bíborosról egyenesen Önnel beszélt; azt mondta, hogy Ön nagyon kemény volt McCarrick elítélésében. Azt szeretném kérdezni, hogy Ön mikor hallott először a volt bíboros által elkövetett visszaélésekről.
Ferenc pápa:
– Ez részét képezi a McCarrickről szóló közleménynek: tanulmányozzátok, utána majd beszélek. De minthogy tegnap nem olvastam azt, világosan beszélhettem Marie Collinsszal és a csoporttal [az áldozatok csoportjával] a találkozón, amely másfél órás volt; olyan dolog ez, amely miatt sokat szenvedtem. De azt hiszem, meg kellett hallgatni ez a nyolc személyt; és ebből az összejövetelből született meg a javaslat – melyet én fogalmaztam meg, ők pedig elfogadták, és segítettek megvalósítanom –, hogy bocsánatot kérjek ma a misében, de konkrét dolgokért. Például az utolsó, amiről én sosem hallottam: azok az anyukák…, a „nők mosodájának” hívták [Magdolna-mosodák], amikor egy nem házas nő állapotos lett, elment egy kórházba, vagy nem is tudom, hogy hívták, egy intézménybe, melyet szerzetesnők irányítottak, aztán a megszületett gyermeket örökbe adták az embereknek. És voltak olyan gyermekek, abban az időben, akik próbálták megtalálni az anyjukat, hogy él-e még, nem tudhatták…, és azt mondták nekik, hogy halálos bűn ezt tenni; és az anyukáknak is, akik gyermeküket keresték, azt mondták, hogy ez halálos bűn. Ezért fejeztem be ma a beszédet azzal, hogy ez nem halálos bűn, hanem a negyedik parancsolat. És azok a dolgok, amelyeket ma mondtam, némelyikről nem tudtam, fájdalmasak voltak számomra, de eltöltött az a vigasztalás is, hogy segíthetem tisztázni ezeket a dolgokat. És várom, hogyan kommentálja Ön azt a dokumentumot. Örömmel látnám! Köszönöm!
Greg Burke:
– Köszönjük, Szentatya. Most Cecile Chambraud következik, a Le Monde-tól.
Cecile Chambraud (Le Monde):
– Jó estét, Szentatya! Remélem, nem veszi zokon, ha spanyolul teszem fel a kérdésemet, de kérem, Ön olaszul válaszoljon, hogy minden kolléga érthesse. Az ír hatóságoknak mondott beszédében Ön utalt a nemrégiben kiadott levelére, melynek címe: Levél Isten népéhez [2018. augusztus 20.]. Ebben a levélben Ön arra hívja az összes katolikust, hogy vegyenek részt az Egyházban előforduló visszaélések elleni harcban. Ki tudná fejteni, mit tudnak tenni konkrétan a katolikusok, mindenki a maga helyén, a visszaélések elleni harcban? Ennek kapcsán Franciaországban egy pap petíciót tett közzé a visszaélések áldozatai által vádolt Barbarin bíboros lemondását követelve. Ön szerint helyénvaló ez a kezdeményezés, vagy nem?
Ferenc pápa:
– Ha gyanú merül fel, vagy ha vannak bizonyítékok vagy félbizonyítékok, semmi rosszat nem látok abban, hogy vizsgálatot indítsanak, mindig betartva a jogi alapelvet: nemo [praesumitur] malus nisi probetur, senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg az ellenkezője bizonyítást nem nyer. És sokszor megkísérti az embereket, hogy ne csak vizsgálatot indítsanak, hanem publikálják is, hogy vizsgálat indult, mert az illető bűnös…, és így vannak olyan médiaszereplők – nem ti, nem tudom –, akik rögtön megteremtik a bűnösség légkörét. És hadd mondjak valamit, ami ezekben az időkben történt, és segíthet ezen a téren, mert számomra fontos, hogy miként járunk el, és hogy a média miként tud segíteni. Idestova három évvel ezelőtt kezdődött Granadában az úgynevezett pedofil papok ügye, egy hét-nyolc-tíz fős csoportról van szó, akiket kiskorúak elleni visszaéléssel vádoltak, és azzal is, hogy orgiákat és hasonlókat tartottak. A vádat egyenesen én kaptam meg: egy levelet, amelyet egy huszonhárom éves fiatalember írt; állítása szerint visszaélést követtek el ellene, leírta a neveket, mindent. Ez a fiatalember egy granadai, neves szerzetesi iskolában dolgozott; a levél tökéletesen megírva… Azt kérdezte tőlem, mit tegyen, hogy ezt feljelentse. Azt mondtam: „Menj az érsekhez, az érsek tudja, mit kell tenned.” Az érsek megtett mindent, amit tennie kellett, az ügy a polgári bíróság elé is került. Két eljárás folyt. A helyi média rögtön elkezdett beszélni és beszélni… Három napra rá már felírta valaki a plébánia falára: „pedofil papok”, és más hasonlókat, és így kialakították az emberekben azt a hiedelmet, hogy ezek a papok bűnözők. Hét papot kihallgattak, és semmit sem találtak; három esetében folytatódott a nyomozás, öt napig börtönben maradtak ketten, egy pedig – Roman atya, aki a plébános volt – hét napig. A rá következő mintegy három éven át az egész nép részéről gyűlöletet és megvetést kaptak: kriminalizálták őket, nem tudtak szabadulni ettől, megaláztatásokat szenvedtek el a bíróság részéről, amely bizonyítani próbálta a fiú által felhozott vádakat, amelyeket nem merek itt megismételni. Több mint három évvel később a bíróság ártatlannak nyilvánította a papokat, mind ártatlanok, de főleg ez a három: a többi már nem volt vád alatt, és a bíróság bűnösnek nyilvánította a feljelentőt. Mert látták, hogy az a fiatalember találta ki az egészet, de mivel nagyon értelmesnek látszott, és egy katolikus, nagynevű iskolában dolgozott, azt a benyomást keltette, hogy igazat beszél. Őt ítélték el, és meg kellett fizetnie a költségeket és mindezeket a dolgokat, őket pedig ártatlannak nyilvánították. Ezeket az embereket a helyi média már az igazságszolgáltatás előtt elítélte. Épp ezért a ti munkátok nagyon kényes: nektek figyelemmel kell kísérni a dolgokat, nyilatkoznotok kell a dolgokról, de mindig az ártatlanság jogi vélelmével, és nem a bűnösség jogi vélelmével! És különbség van az informátor, aki adatot szolgáltat egy ügyről, de nem vesz rész egy előzetes ítélethozatalban, és a nyomozó között, aki „Sherlock Holmes”-t alakít, aki bűnösséget tételez fel. Amikor Hercule Poirot módszerét figyeljük: számára mindenki bűnös volt. De ez a nyomozó mestersége. Két eltérő hozzáállás. De azoknak, akik tájékoztatnak, mindig az ártatlanság vélelméből kell kiindulniuk, elmondva a benyomásaikat, kételyeiket…, anélkül, hogy ítéletet hoznának. Ez a Granadában történt eset jó példa, amely mindannyiunk számára megfontolandó, mindenkinek a saját szakmája területén.
Greg Burke:
– A [kérdés] első részében azt kérdezték, hogy mit tehet Isten népe ebben a kérdésben…
Ferenc pápa:
– Ó, igen, igen. Amikor valaki valami gyanúsat észlel, rögtön beszéljen róla. Mondok egy csúnyább dolgot: előfordul, hogy a szülők azok, akik eltitkolják egy pap visszaélését. Sokszor! Hallható ítélethozatalkor. [Azt mondják:] „De ne…” Nem hiszik el, vagy győzködik egymást, hogy nem igaz, és a fiú vagy a lány egymaga marad. Én rendszeresen, hetente fogadok egy vagy két személyt (de nem matematikai pontossággal!); és fogadtam egy asszonyt, aki negyven éve szenvedett a hallgatás sebével, mert a szülei nem hittek neki. Nyolcéves volt, amikor bántalmazták. Beszélni – ez fontos! Igaz, hogy egy anyának, látva ezt…, jobb lenne, ha nem lenne igaz, és ezért azt gondolhatja, hogy a gyermeke csak képzelődött… Beszélni kell! Mégpedig a megfelelő személyekkel kell beszélni, olyanokkal, akik vizsgálódni kezdhetnek, legalább előzetes vizsgálatot indíthatnak. Beszélni kell a bíróval vagy a püspökkel, vagy ha a plébános megbízható, akkor beszélni kell a plébánossal. Ez az első, amit Isten népe tehet. Az ilyen dolgokat nem szabad eltussolni, nem szabad eltussolni! Egyszer azt mondta nekem egy pszichiáter – de ezzel nem szeretném megsérteni a nőket –, hogy anyaságuknál fogva a nők hajlamosabbak gyermekük dolgait takargatni, mint a férfiak. De nem tudom, igaz-e ez vagy sem… De erről van szó: beszélni kell! Köszönöm!
Greg Burke:
– A spanyol nyelvi csoportból itt van Javier Romero, a Rome Reports televíziótól.
Javier Romero (Rome Reports):
– Szentatya, bocsásson meg, két kérdést szeretnék feltenni. Az első: Írország miniszterelnöke, aki nagyon nyíltan beszélt, büszke az új családmodellre, amely eltér attól, amelyet máig az Egyház javasolt: a homoszexuális házasságról beszélek. És valószínűleg ez az a modell, amely a legtöbb vitát kiváltja, különösen, ha katolikus családról van szó, amikor van valaki egy ilyen családban, aki kijelenti, hogy homoszexuális. Szentatya, az első kérdés, amelyet szeretnék feltenni Önnek, a következő: mit gondol, mit mondana annak az apának, akinek a fia kijelenti, hogy homoszexuális, és hogy együtt akar élni a párjával. Ez az első kérdés. A második pedig, hogy Ön is beszélt a miniszterelnök előtt az abortuszról; láthattuk, hogy Írország sokat változott az utóbbi években, és úgy tűnt, hogy a miniszterelnök örül ezeknek a változásoknak: az egyik ilyen változás épp az abortusz volt. Láttuk, hogy az utóbbi hónapokban, az utóbbi években az abortusz problémája sok országban felmerült, köztük Argentínában, az Ön országában. Ön mit érez, amikor látja, hogy ez a téma, amelyről Ön gyakran beszél, és sok ország van, amelyben elkezdenek…
Ferenc pápa:
– Értem. A másodikkal kezdem, de két nézőpont létezik, s ezek azokhoz a kérdésekhez kapcsolódnak, amelyekről beszélünk. Az abortuszról tudjátok, mit gondol az Egyház. Az abortusz problémája nem vallási kérdés: mi nem vallási megfontolásból vagyunk az abortusz ellen. Nem. Ez emberi probléma, és az antropológiának kell vele foglalkoznia. Az abortusz vizsgálata a vallásból kiindulva a gondolkodás átugrását jelenti. Az abortusz problémáját az antropológiának kell vizsgálnia. Mindig antropológiai kérdés annak erkölcsisége, hogy egy élőlényt eltávolítunk egy probléma megoldására. De ez már a kérdés megvitatása. Csak ezt akarom hangsúlyozni: én sosem engedem meg, hogy az abortusz problémáját a vallásból kiindulva vitassuk meg. Nem. Ez antropológiai probléma, emberi probléma. Ez az én meglátásom.
Az első kérdéshez: mindig voltak homoszexuálisok és homoszexuális hajlammal rendelkezők. Mindig. A szociológusok azt mondják, nem tudom, igaz-e vagy sem, hogy a korszakváltásokkor bizonyos társadalmi és erkölcsi jelenségek gyakoribbakká válnak, és az egyik ez lehet. Ez néhány szociológus véleménye. A te kérdésed világos: mit mondanék egy apukának, akinek a fia vagy a lánya homoszexuális hajlammal rendelkezik. Én mindenekelőtt azt mondanám, hogy imádkozzon: imádkozz! Ne ítélkezz, beszélgess vele, próbáld megérteni, adj teret a fiadnak vagy a lányodnak. Adj teret, hogy ki tudja fejezni magát. Aztán az is fontos, hogy milyen életkorban jelentkezik a gyermeknek ez a nyugtalansága. Egy dolog, ha ez kisgyermekkorban jelentkezik, amikor sok dolgot lehet tenni annak megvizsgálására, hogy miként állnak a dolgok; másik dolog, ha húszéves kora után, vagy hasonló korban válik nyilvánvalóvá. De én sosem mondanám, hogy a hallgatás az orvosság: ha valaki nem vesz tudomást a homoszexuális hajlammal rendelkező fiáról vagy lányáról, az nem gyakorolja apaságát és anyaságát. És ha ti, apa és anya, nem tudtok megbirkózni a helyzettel, kérjetek segítséget, de mindig maradjatok párbeszédben, mindig párbeszédben! Mert annak a fiúnak, annak a lánynak joga van egy családhoz, és az ő családja a te családod: ne űzd el a családból! Ez az apaság és az anyaság komoly feladata. Köszönöm a kérdésed! Köszönöm!
Greg Burke:
– Köszönjük, Szentatya!
Ferenc pápa:
– Én még szeretnék valamit mondani az íreknek, akik itt vannak: nagy hitet találtam Írországban! Mély hitet! Az ír nép sokat szenvedett a botrányok miatt. De van hit Írországban, erős hit! És az ír nép különbséget tud tenni, és most azt idézem, amit ma hallottam egy prelátustól: „Az ír nép pontosan különbséget tud tenni az igazságok és a féligazságok között: belsejében hordozza ezt a képességet.” Igaz, hogy most abban az állapotban vannak, hogy feldolgozzák a botrányokat, a gyógyulás állapotában vannak, s az is igaz, hogy némelyek olyan álláspontra helyezkednek, amely a hittől eltávolodni látszik. De az ír népnek mélyen gyökerező, erős hite van. Azért akarom ezt elmondani, mert ez az, amit láttam, amit hallottam, amiről ebben a két napban meggyőződtem.
Köszönöm a munkátokat, hálásan köszönöm! Kérlek benneteket, imádkozzatok értem!
Greg Burke:
– Mi köszönjük Önnek! Jó étvágyat a vacsorához, és jó pihenést!
– Jó estét, Szentatya!
Ferenc pápa:
– Jó estét!
Greg Burke:
– Köszönjük az időt, amelyet ránk szán, két, ennyire sűrű nap után. Nyilvánvalóan voltak nehéz pillanatok Írországban – a visszaélések témája mindig napirenden van –, de voltak nagyon szép momentumok is: a családok ünnepe, a családok tanúságtételei, a találkozó a fiatal házaspárokkal és a kapucinusok meglátogatása is, akik sokat segítik a szegényeket.
Átadjuk a szót az újságíróknak, az írekkel kezdve…, de talán Ön akar mondani előtte valamit…
Ferenc pápa:
– Köszönetet szeretnék mondani, mert ha én elfáradtam, akkor ti még jobban, hiszen annyi, de annyi munkátok van… Nagyon köszönöm igyekezeteteket, munkátokat! Hálásan köszönöm!
Greg Burke:
– Az első kérdést szokás szerint a szóban forgó ország újságírója teszi fel, aki Tony Connelly, az RTÉ-től, az Ír Rádió és Televíziótól.
Tony Connelly (RTÉ – Ír Rádió és Televízió):
– Szentatya, szombaton beszélt a találkozójáról a gyermekekért felelős miniszterrel; azt mondta, hogy nagyon meghatotta az, amit a miniszter asszony az anyáknak és gyermekeiknek létrehozott házakról mondott. Pontosan mit mondott Önnek? És Ön azért hatódott meg ennyire, mert ez volt az első alkalom, hogy hallott ezekről a házakról?
Ferenc pápa:
– A miniszter asszony először olyasmit mondott nekem, ami nem annyira az anyákat és gyermekeiket érintette; azt mondta – rövid volt –: „Szentatya, találtunk egy gyermektömegsírt, eltemetett gyermekeket. Folyik a nyomozás. Az Egyháznak van valami köze mindehhez?”, de ezt igazán tapintatosan, nagy tisztelettel mondta. Én köszönetet mondtam neki; ez mélyen megrendített, olyannyira, hogy meg akartam ismételni a [nyilvános] beszédemben. Nem a repülőtéren volt – tévedtem –, az elnökkel való találkozáskor volt. A repülőtéren egy másik asszony volt – feltételezem, miniszter asszony volt –, és összezavarodtam. De ő azt mondta nekem: „Majd küldök Önnek egy emlékeztetőt.” El is küldte az emlékeztetőt, de még nem tudtam elolvasni. Láttam, hogy küldött egy emlékeztetőt. Nagyon kiegyensúlyozott volt, amikor mondta nekem: van egy probléma, még nincs vége a nyomozásnak, de sejtette velem, hogy az Egyháznak is van köze ahhoz a dologhoz. Szerintem itt a konstruktív együttműködés példájáról volt szó, és nem annyira… nem akarom a „tiltakozás” szót használni, hanem inkább sajnálkozásról amiatt, amit a múltban valószínűleg az Egyház támogatott. Az az asszony olyan méltósággal beszélt, hogy megérintette a szívemet. És most már nálam van az emlékeztető, amelyet otthon majd tanulmányozok. Köszönöm Önnek.
Greg Burke:
– Most pedig egy másik ír, Paddy Agnew következik, a Sunday Independenttől, aki Rómában lakik, de ír újságíró.
Ferenc pápa:
– Nem az egyetlen ír Rómában!
Paddy Agnew (Sunday Independent):
– Szentatya, köszönöm, és jó estét kívánok! Tegnap Marie Collins, az áldozat Marie Collins, akit Ön jól ismer, elmondta, hogy Ön nem támogatja új vatikáni bíróságok felállítását a szexuális visszaélések ügyében, itt főleg püspököket vizsgáló bíróságokról, a püspökök elszámoltathatóságáról van szó. Miért gondolja, hogy ilyenekre nincs szükség?
Ferenc pápa:
– Nem, nem, nem így van. Marie Collins egy kicsit rögeszmésen ragaszkodik ehhez a gondolathoz. Én nagyon becsülöm Marie Collinst, időnként meghívjuk a Vatikánba, hogy előadást tartson, ő rögeszmésen ragaszkodik ahhoz az elgondoláshoz, amelyet a Come una madre amorevole [Szerető anyaként kezdetű motu proprio, 2016] írás tartalmaz, amelyben az szerepel, hogy jó lenne létesíteni egy különleges bíróságot. Idővel azonban kiderült, hogy ez kivitelezhetetlen, és nem is összeegyeztethető az egyes vizsgálandó püspökök eltérő kultúrájával. Megfogadjuk a Come una madre amorevole ajánlását, és bíróságot állítunk fel minden püspök számára, de ez nem ugyanaz. Ezt a püspököt bíróság elé kell állítani, és a pápa felállít egy olyan bíróságot, amely foglalkozni tud az adott esettel. Ez a módszer jobban működik, azért is, mert vannak püspökök, akik nem tudják ebből a célból elhagyni egyházmegyéjüket. Így a bíróságok változnak. Egészen máig így csináltuk. Jó néhány püspökről született ítélet: az utolsó Guam érseke volt, aki fellebbezett, én pedig úgy döntöttem – mivel nagyon bonyolult esetről volt szó –, hogy élek azzal a joggal, amellyel rendelkezem, és magamnál tartom a fellebbezést, és nem küldöm a fellebbviteli bírósághoz, mely az összes pappal foglalkozik, hanem én fogom a fellebbezést elbírálni. Összeállítottam egy bizottságot jogászokból, hogy segítségemre legyen, és ők azt mondták, hogy rövid időn belül, legfeljebb egy hónapon belül készítenek nekem egy „ajánlást”, hogy meg tudjam hozni az ítéletet. Összetett, de nem nehéz esetről volt szó, mert a bizonyítékok egyértelműek voltak; tehát a bizonyítékok oldaláról világos volt a helyzet. De előzetesen nem ítélhetek. Megvárom a jelentést, és aztán majd ítélek. Azért mondom, hogy a bizonyítékok egyértelműek voltak, mert az elsőfokú bíróság azok alapján hozott elmarasztaló ítéletet. Ez volt az utolsó eset. Most folyamatban van egy másik, majd meglátjuk, hogyan végződik. De világos, és meg is mondtam Marie-nek: a Come una madre amorevole szellemét és ajánlását megvalósítjuk: egy püspökről egy bíróság hoz ítéletet, de nem mindig ugyanaz a bíróság, mert az nem lehetséges. Ő [Marie Collins] nem igazán értette meg ezt, de amikor majd látom – mert időnként jön a Vatikánba, szoktuk hívni –, világosabban elmagyarázom neki. Én szeretem őt.
Greg Burke:
– Most az olasz nyelvi csoport következik, Szentatya: Stefania Falasca, az Avvenirétől”.
Stefania Falasca (Avvenire):
– Jó estét, Szentatya. Ön ma is azt mondta, hogy mindig kihívást jelent a migráns és az idegen befogadása. Épp tegnap oldódott meg egy fájdalmas probléma, a Diciotti hajó esete. Az Ön „mancsa” [az olasz kifejezésben „patája”] van abban, hogy megoldódott ez a probléma? Ön beavatkozott az ügybe, érdeklődött róla?
Ferenc pápa:
– Patája az ördögnek van, nem nekem! [Nevetnek.] Patája az ördögnek van…
Stefania Falasca:
– És ebben sokan Európa zsarolását látják ezek által az emberek által. Ön mit gondol erről?
Ferenc pápa:
– A migránsok befogadása ősi dolog, mint a Biblia. A Második törvénykönyvben, a parancsolatok között ezt a parancsot is megtaláljuk: befogadni a migránst, „az idegent”. Ősi dolog, amely ott van az isteni kinyilatkoztatás szellemiségében, és a kereszténység szellemiségében is. Erkölcsi alapelvről van szó. Beszéltem erről, de aztán láttam, hogy kicsit világosabban ki kell fejtenem, mert nem „ahogy esik, úgy puffan” befogadásról, hanem ésszerű befogadásról van szó. És ez egész Európára érvényes. Mikor vettem észre, hogy milyennek kell lennie ennek az ésszerű befogadásnak? Amikor a merénylet történt Zaventemben [Belgiumban]: a fiatalok, a harcosok, akik a merényletet elkövették Zaventemben, belgák voltak, de nem integrált, hanem gettósodott bevándorlók gyermekei. Vagyis befogadták őket az országba, de aztán hagyták őket, és ők gettóba zárkóztak, nem integrálódtak. Ezért hangsúlyoztam ezt, mert fontos. Azután emlékszem, hogy amikor Svédországba mentem – és Franca [Giansoldati] egy cikkben említést is tett erről, és arról, hogy kidomborítottam ezt a szempontot –, tehát amikor Svédországba mentem, az integrálásról beszéltem, mert tudomásom volt róla: a diktatúra alatt ugyanis – Argentínában, 1976 és 1983 között –, sok-sok argentin és uruguayi ember menekült Svédországba. És ott a kormány rögtön törődni kezdett velük, megtaníttatta velük a nyelvet, adott nekik munkát, tehát integrálta őket. Olyannyira – és ez egy érdekes adalék –, hogy a miniszter asszony, aki elköszönt tőlem a lundi [a malmői] repülőtéren, egy svéd asszony és egy afrikai bevándorló lánya volt; vagyis ez az afrikai migráns olyannyira integrálódott, hogy a lánya miniszter lett az országban. Svédország példakép volt. De akkor Svédországnak nehézségei támadtak: nem azért, mert nem volt meg a jó szándéka, hanem mert nem volt lehetősége az integrálásra. Ez volt az oka annak, hogy Svédország egy kicsit megállt, hogy ezt a lépést tette. Az integráció. Azután beszéltem itt [a repülőn] az egyik, nektek tartott sajtótájékoztató keretében az okosság erényéről, amely a kormányzó emberek erénye, és arról is beszéltem, hogy a népeknek megfontoltaknak kell lenniük a számot és lehetőséget illetően: az a nép, amely be tudna ugyan fogadni, de nem tudna integrálni, jobb, ha nem fogad be. Tehát felmerül a megfontoltság kérdése. És azt hiszem, ma ez a párbeszéd érzékeny pontja az Európai Unióban. Tovább kell erről beszélni: találhatók megoldások…
Mi történt a Diciottival? Én nem avatkoztam be. Aki egyeztetett a belügyminiszterrel, az Aldo atya volt, a derék Aldo atya, ő az, aki folytatja Don Benzi művét, akit az olaszok jól ismernek, ők dolgoznak például a prostituáltak, a kizsákmányolt prostituáltak kiszabadításán és sok egyéb területen… Közbelépett az Olasz Püspöki Konferencia is, Bassetti bíboros, aki itt volt [Írországban], de telefonon követte az egész közvetítő tevékenységet, és az egyik altitkár, Mons. Maffeis tárgyalt a miniszterrel. És azt hiszem, közbelépett Albánia… Bizonyos számú migránst befogadását vállalta Albánia, Írország és Montenegró, azt hiszem, nem vagyok biztos benne. A többit a püspöki konferencia vállalta magára, nem tudom, hogy a Vatikán „ernyője” alatt-e vagy sem…, nem tudom, hogyan tárgyaltak az ügyről; de [azt tudom, hogy] a Mondo migliore Központba mennek, Rocca di Papába, ott helyezik el őket. Ha jól tudom, mintegy száz főről van szó. És ott elkezdik majd megtanulni a nyelvet, és elkezdik velük azt a munkát, amit az integrált migránsokkal végeztek. Nagyon megnyugtató tapasztalatot szereztem erről. Amikor elmentem a Roma III Egyetemre, voltak ott egyetemisták, akik kérdéseket akartak feltenni nekem, és köztük megláttam egy diáklányt… „Valahonnan ismerős nekem ez az arc”: ő volt az egyik a tizenhárom bevándorló közül, akik velem jöttek Leszbosz szigetéről. Az a lány az egyetemre járt! Miért? Mert a Szent Egyed közösség a megérkezése napjától kezdve iskolába vitte tanulni: menj, menj… És integrálta őt az egyetemi szintig. Ilyen a bevándorlókkal végzett munka! Először is ott van a szív nyitottsága mindenki felé, a szenvedés; aztán az integrálás mint a befogadás feltétele; és a kormányok megfontoltsága abban, hogy ezt tegyék. Láttam egy rejtett kamerás felvételt arról, mi történik azokkal, akiket visszaküldenek, és az embercsempészek elkapják őket: borzalmas dolgokat művelnek a férfiakkal, a nőkkel, a gyermekekkel…, eladják őket, a férfiakat viszont a legválogatottabb kínzásoknak vetik alá. És volt köztük egy kém, aki le tudta ezt filmezni, és ezt el is küldtem a két altitkáromnak a migránsokért felelős dikasztériumba. Ezért nagyon, de nagyon meg kell fontolni, ha valaki vissza akarná küldeni őket…
És egy utolsó dolog. Itt vannak ezek a migránsok, akik jönnek; de mások is vannak, akiket becsapnak, a Fiumicinón becsapják őket: „Adunk neked munkát…” Papírokkal látják el őket, mindenkinek szereznek papírokat, és aztán rabszolgaként az útszélen végzik, a lányfuttatók markában. Ez a valóság.
Greg Burke:
– Köszönjük, Szentatya. A következő kérdés az angol nyelvi csoporté: Anna Matranga, az NBC amerikai televíziótól.
Anna Matranga (NBC):
– Jó estét, Szentatya! A visszaélések témájára térek vissza, amelyről már beszélt. Ma reggel nagyon korán megjelent egy dokumentum Carlo Maria Viganò érsektől, amelyben azt állítja, hogy 2013-ban volt egy személyes beszélgetése Önnel a Vatikánban, és hogy e beszélgetés keretében ő kifejezetten beszélt Önnek McCarrick volt bíboros magatartásáról és szexuális visszaéléseiről. Azt szeretném kérdezni, hogy ez igaz-e. És egy másik dolgot is szeretnék kérdezni: az érsek azt is állította, hogy Benedek pápa megbüntette McCarricket, azt mondta neki, hogy nem élhet a szemináriumban, nem misézhet nyilvánosan, nem utazhat; az Egyház szankcionálta. Szeretném tudni, hogy ez a két dolog igaz-e.
Ferenc pápa:
– Szeretném – még akkor is, ha válaszolok a kérdésére –, hogy először az útról beszéljünk, és utána érintsünk más témákat…, de válaszolok. Olvastam, ma reggel, azt a közleményt. Elolvastam, és őszintén azt kell mondanom Önnek, és mindazoknak, akiket közületek érdekel: olvassátok el ti, figyelmesen, a közleményt, és ítéljétek meg magatok. Én nem mondok semmit erről. Úgy gondolom, hogy a közlemény magáért beszél, és nektek megvan a kellő újságírói tapasztalatotok, hogy levonjátok a [megfelelő] következtetéseket. Ez egy bizalmi aktus: amikor eltelik egy bizonyos idő, és ti levontátok a következtetéseket, valószínűleg én is beszélni fogok. De azt szeretném, ha a ti szakmai érettségetek elvégezné ezt a munkát: jót tesz nektek, biztosan. Így jó lesz.
Anna Matranga:
– Marie Collins azt mondta, miután Ön találkozott vele akkor, amikor az áldozatokkal találkozott, hogy McCarrick volt bíborosról egyenesen Önnel beszélt; azt mondta, hogy Ön nagyon kemény volt McCarrick elítélésében. Azt szeretném kérdezni, hogy Ön mikor hallott először a volt bíboros által elkövetett visszaélésekről.
Ferenc pápa:
– Ez részét képezi a McCarrickről szóló közleménynek: tanulmányozzátok, utána majd beszélek. De minthogy tegnap nem olvastam azt, világosan beszélhettem Marie Collinsszal és a csoporttal [az áldozatok csoportjával] a találkozón, amely másfél órás volt; olyan dolog ez, amely miatt sokat szenvedtem. De azt hiszem, meg kellett hallgatni ez a nyolc személyt; és ebből az összejövetelből született meg a javaslat – melyet én fogalmaztam meg, ők pedig elfogadták, és segítettek megvalósítanom –, hogy bocsánatot kérjek ma a misében, de konkrét dolgokért. Például az utolsó, amiről én sosem hallottam: azok az anyukák…, a „nők mosodájának” hívták [Magdolna-mosodák], amikor egy nem házas nő állapotos lett, elment egy kórházba, vagy nem is tudom, hogy hívták, egy intézménybe, melyet szerzetesnők irányítottak, aztán a megszületett gyermeket örökbe adták az embereknek. És voltak olyan gyermekek, abban az időben, akik próbálták megtalálni az anyjukat, hogy él-e még, nem tudhatták…, és azt mondták nekik, hogy halálos bűn ezt tenni; és az anyukáknak is, akik gyermeküket keresték, azt mondták, hogy ez halálos bűn. Ezért fejeztem be ma a beszédet azzal, hogy ez nem halálos bűn, hanem a negyedik parancsolat. És azok a dolgok, amelyeket ma mondtam, némelyikről nem tudtam, fájdalmasak voltak számomra, de eltöltött az a vigasztalás is, hogy segíthetem tisztázni ezeket a dolgokat. És várom, hogyan kommentálja Ön azt a dokumentumot. Örömmel látnám! Köszönöm!
Greg Burke:
– Köszönjük, Szentatya. Most Cecile Chambraud következik, a Le Monde-tól.
Cecile Chambraud (Le Monde):
– Jó estét, Szentatya! Remélem, nem veszi zokon, ha spanyolul teszem fel a kérdésemet, de kérem, Ön olaszul válaszoljon, hogy minden kolléga érthesse. Az ír hatóságoknak mondott beszédében Ön utalt a nemrégiben kiadott levelére, melynek címe: Levél Isten népéhez [2018. augusztus 20.]. Ebben a levélben Ön arra hívja az összes katolikust, hogy vegyenek részt az Egyházban előforduló visszaélések elleni harcban. Ki tudná fejteni, mit tudnak tenni konkrétan a katolikusok, mindenki a maga helyén, a visszaélések elleni harcban? Ennek kapcsán Franciaországban egy pap petíciót tett közzé a visszaélések áldozatai által vádolt Barbarin bíboros lemondását követelve. Ön szerint helyénvaló ez a kezdeményezés, vagy nem?
Ferenc pápa:
– Ha gyanú merül fel, vagy ha vannak bizonyítékok vagy félbizonyítékok, semmi rosszat nem látok abban, hogy vizsgálatot indítsanak, mindig betartva a jogi alapelvet: nemo [praesumitur] malus nisi probetur, senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg az ellenkezője bizonyítást nem nyer. És sokszor megkísérti az embereket, hogy ne csak vizsgálatot indítsanak, hanem publikálják is, hogy vizsgálat indult, mert az illető bűnös…, és így vannak olyan médiaszereplők – nem ti, nem tudom –, akik rögtön megteremtik a bűnösség légkörét. És hadd mondjak valamit, ami ezekben az időkben történt, és segíthet ezen a téren, mert számomra fontos, hogy miként járunk el, és hogy a média miként tud segíteni. Idestova három évvel ezelőtt kezdődött Granadában az úgynevezett pedofil papok ügye, egy hét-nyolc-tíz fős csoportról van szó, akiket kiskorúak elleni visszaéléssel vádoltak, és azzal is, hogy orgiákat és hasonlókat tartottak. A vádat egyenesen én kaptam meg: egy levelet, amelyet egy huszonhárom éves fiatalember írt; állítása szerint visszaélést követtek el ellene, leírta a neveket, mindent. Ez a fiatalember egy granadai, neves szerzetesi iskolában dolgozott; a levél tökéletesen megírva… Azt kérdezte tőlem, mit tegyen, hogy ezt feljelentse. Azt mondtam: „Menj az érsekhez, az érsek tudja, mit kell tenned.” Az érsek megtett mindent, amit tennie kellett, az ügy a polgári bíróság elé is került. Két eljárás folyt. A helyi média rögtön elkezdett beszélni és beszélni… Három napra rá már felírta valaki a plébánia falára: „pedofil papok”, és más hasonlókat, és így kialakították az emberekben azt a hiedelmet, hogy ezek a papok bűnözők. Hét papot kihallgattak, és semmit sem találtak; három esetében folytatódott a nyomozás, öt napig börtönben maradtak ketten, egy pedig – Roman atya, aki a plébános volt – hét napig. A rá következő mintegy három éven át az egész nép részéről gyűlöletet és megvetést kaptak: kriminalizálták őket, nem tudtak szabadulni ettől, megaláztatásokat szenvedtek el a bíróság részéről, amely bizonyítani próbálta a fiú által felhozott vádakat, amelyeket nem merek itt megismételni. Több mint három évvel később a bíróság ártatlannak nyilvánította a papokat, mind ártatlanok, de főleg ez a három: a többi már nem volt vád alatt, és a bíróság bűnösnek nyilvánította a feljelentőt. Mert látták, hogy az a fiatalember találta ki az egészet, de mivel nagyon értelmesnek látszott, és egy katolikus, nagynevű iskolában dolgozott, azt a benyomást keltette, hogy igazat beszél. Őt ítélték el, és meg kellett fizetnie a költségeket és mindezeket a dolgokat, őket pedig ártatlannak nyilvánították. Ezeket az embereket a helyi média már az igazságszolgáltatás előtt elítélte. Épp ezért a ti munkátok nagyon kényes: nektek figyelemmel kell kísérni a dolgokat, nyilatkoznotok kell a dolgokról, de mindig az ártatlanság jogi vélelmével, és nem a bűnösség jogi vélelmével! És különbség van az informátor, aki adatot szolgáltat egy ügyről, de nem vesz rész egy előzetes ítélethozatalban, és a nyomozó között, aki „Sherlock Holmes”-t alakít, aki bűnösséget tételez fel. Amikor Hercule Poirot módszerét figyeljük: számára mindenki bűnös volt. De ez a nyomozó mestersége. Két eltérő hozzáállás. De azoknak, akik tájékoztatnak, mindig az ártatlanság vélelméből kell kiindulniuk, elmondva a benyomásaikat, kételyeiket…, anélkül, hogy ítéletet hoznának. Ez a Granadában történt eset jó példa, amely mindannyiunk számára megfontolandó, mindenkinek a saját szakmája területén.
Greg Burke:
– A [kérdés] első részében azt kérdezték, hogy mit tehet Isten népe ebben a kérdésben…
Ferenc pápa:
– Ó, igen, igen. Amikor valaki valami gyanúsat észlel, rögtön beszéljen róla. Mondok egy csúnyább dolgot: előfordul, hogy a szülők azok, akik eltitkolják egy pap visszaélését. Sokszor! Hallható ítélethozatalkor. [Azt mondják:] „De ne…” Nem hiszik el, vagy győzködik egymást, hogy nem igaz, és a fiú vagy a lány egymaga marad. Én rendszeresen, hetente fogadok egy vagy két személyt (de nem matematikai pontossággal!); és fogadtam egy asszonyt, aki negyven éve szenvedett a hallgatás sebével, mert a szülei nem hittek neki. Nyolcéves volt, amikor bántalmazták. Beszélni – ez fontos! Igaz, hogy egy anyának, látva ezt…, jobb lenne, ha nem lenne igaz, és ezért azt gondolhatja, hogy a gyermeke csak képzelődött… Beszélni kell! Mégpedig a megfelelő személyekkel kell beszélni, olyanokkal, akik vizsgálódni kezdhetnek, legalább előzetes vizsgálatot indíthatnak. Beszélni kell a bíróval vagy a püspökkel, vagy ha a plébános megbízható, akkor beszélni kell a plébánossal. Ez az első, amit Isten népe tehet. Az ilyen dolgokat nem szabad eltussolni, nem szabad eltussolni! Egyszer azt mondta nekem egy pszichiáter – de ezzel nem szeretném megsérteni a nőket –, hogy anyaságuknál fogva a nők hajlamosabbak gyermekük dolgait takargatni, mint a férfiak. De nem tudom, igaz-e ez vagy sem… De erről van szó: beszélni kell! Köszönöm!
Greg Burke:
– A spanyol nyelvi csoportból itt van Javier Romero, a Rome Reports televíziótól.
Javier Romero (Rome Reports):
– Szentatya, bocsásson meg, két kérdést szeretnék feltenni. Az első: Írország miniszterelnöke, aki nagyon nyíltan beszélt, büszke az új családmodellre, amely eltér attól, amelyet máig az Egyház javasolt: a homoszexuális házasságról beszélek. És valószínűleg ez az a modell, amely a legtöbb vitát kiváltja, különösen, ha katolikus családról van szó, amikor van valaki egy ilyen családban, aki kijelenti, hogy homoszexuális. Szentatya, az első kérdés, amelyet szeretnék feltenni Önnek, a következő: mit gondol, mit mondana annak az apának, akinek a fia kijelenti, hogy homoszexuális, és hogy együtt akar élni a párjával. Ez az első kérdés. A második pedig, hogy Ön is beszélt a miniszterelnök előtt az abortuszról; láthattuk, hogy Írország sokat változott az utóbbi években, és úgy tűnt, hogy a miniszterelnök örül ezeknek a változásoknak: az egyik ilyen változás épp az abortusz volt. Láttuk, hogy az utóbbi hónapokban, az utóbbi években az abortusz problémája sok országban felmerült, köztük Argentínában, az Ön országában. Ön mit érez, amikor látja, hogy ez a téma, amelyről Ön gyakran beszél, és sok ország van, amelyben elkezdenek…
Ferenc pápa:
– Értem. A másodikkal kezdem, de két nézőpont létezik, s ezek azokhoz a kérdésekhez kapcsolódnak, amelyekről beszélünk. Az abortuszról tudjátok, mit gondol az Egyház. Az abortusz problémája nem vallási kérdés: mi nem vallási megfontolásból vagyunk az abortusz ellen. Nem. Ez emberi probléma, és az antropológiának kell vele foglalkoznia. Az abortusz vizsgálata a vallásból kiindulva a gondolkodás átugrását jelenti. Az abortusz problémáját az antropológiának kell vizsgálnia. Mindig antropológiai kérdés annak erkölcsisége, hogy egy élőlényt eltávolítunk egy probléma megoldására. De ez már a kérdés megvitatása. Csak ezt akarom hangsúlyozni: én sosem engedem meg, hogy az abortusz problémáját a vallásból kiindulva vitassuk meg. Nem. Ez antropológiai probléma, emberi probléma. Ez az én meglátásom.
Az első kérdéshez: mindig voltak homoszexuálisok és homoszexuális hajlammal rendelkezők. Mindig. A szociológusok azt mondják, nem tudom, igaz-e vagy sem, hogy a korszakváltásokkor bizonyos társadalmi és erkölcsi jelenségek gyakoribbakká válnak, és az egyik ez lehet. Ez néhány szociológus véleménye. A te kérdésed világos: mit mondanék egy apukának, akinek a fia vagy a lánya homoszexuális hajlammal rendelkezik. Én mindenekelőtt azt mondanám, hogy imádkozzon: imádkozz! Ne ítélkezz, beszélgess vele, próbáld megérteni, adj teret a fiadnak vagy a lányodnak. Adj teret, hogy ki tudja fejezni magát. Aztán az is fontos, hogy milyen életkorban jelentkezik a gyermeknek ez a nyugtalansága. Egy dolog, ha ez kisgyermekkorban jelentkezik, amikor sok dolgot lehet tenni annak megvizsgálására, hogy miként állnak a dolgok; másik dolog, ha húszéves kora után, vagy hasonló korban válik nyilvánvalóvá. De én sosem mondanám, hogy a hallgatás az orvosság: ha valaki nem vesz tudomást a homoszexuális hajlammal rendelkező fiáról vagy lányáról, az nem gyakorolja apaságát és anyaságát. És ha ti, apa és anya, nem tudtok megbirkózni a helyzettel, kérjetek segítséget, de mindig maradjatok párbeszédben, mindig párbeszédben! Mert annak a fiúnak, annak a lánynak joga van egy családhoz, és az ő családja a te családod: ne űzd el a családból! Ez az apaság és az anyaság komoly feladata. Köszönöm a kérdésed! Köszönöm!
Greg Burke:
– Köszönjük, Szentatya!
Ferenc pápa:
– Én még szeretnék valamit mondani az íreknek, akik itt vannak: nagy hitet találtam Írországban! Mély hitet! Az ír nép sokat szenvedett a botrányok miatt. De van hit Írországban, erős hit! És az ír nép különbséget tud tenni, és most azt idézem, amit ma hallottam egy prelátustól: „Az ír nép pontosan különbséget tud tenni az igazságok és a féligazságok között: belsejében hordozza ezt a képességet.” Igaz, hogy most abban az állapotban vannak, hogy feldolgozzák a botrányokat, a gyógyulás állapotában vannak, s az is igaz, hogy némelyek olyan álláspontra helyezkednek, amely a hittől eltávolodni látszik. De az ír népnek mélyen gyökerező, erős hite van. Azért akarom ezt elmondani, mert ez az, amit láttam, amit hallottam, amiről ebben a két napban meggyőződtem.
Köszönöm a munkátokat, hálásan köszönöm! Kérlek benneteket, imádkozzatok értem!
Greg Burke:
– Mi köszönjük Önnek! Jó étvágyat a vacsorához, és jó pihenést!
Bejegyzések
