2010. november 5., péntek

2010. november 5. péntek



Árpádházi Szent Imre herceg ünnepe


Virul az igaz, akár a pálma,
s úgy növekszik, mint a Libanon cédrusa.
Az Úr házában van elültetve,
Istenének csarnokában bont virágot.


Ma különleges és nagyszerű ünnepet ülünk méltatlanul csendesen. Nekünk magyaroknak kevés olyan szent lehet fontos, dicsőséges és követendő, mint a ma ünnepelt Árpádházi Imre herceg. Még szerencse, hogy első péntek is van és így sokkal könnyebben húzhatunk párhuzamot, Megváltónkkal, Jézus Krisztussal. Emberi szemmel és mércével is szent családban született Imre herceg, ahogy példaképe Jézus Krisztus. Nem élhetett öregkort, ahogy az sem. Megváltónkat a felbőszült zsidó tömeg adta halálra, addig Imre herceget, egy felbőszült vadkan sebezte halálra. Mindketten az Atyaisten jóvoltából egyenesen az Ő trónusához jutottak, fiatalon, de teljes életet élve, hogy példái legyenek az utókornak. Jézus Krisztus az egész emberiségnek, Imre herceg az egész magyarságnak. A magyarságon túl, úgy gondolom, hogy az egész világ fiatalságának is méltó védőszentje lett, ezer évvel később is felidézve Urunknak, Istenünknek sorsát. Nincs megfelelő szó arra a tragédiára, amikor apa temeti el a fiát, ahogy arra sem találhatunk megfelelő kifejezést, amikor egy ébredő nagy nemzet első királyának, első sarját, méltó utódát veszti el. Vajon hol lenne ma a magyarság, ha Imre herceg örökli a trónt és hajlott korban tér meg Teremtőjéhez? Senki sem tudja a választ, talán nem is érdemes rajta elgondolkodni. Egy azonban biztos Prohászka Ottokár püspökünk szavai ma is nagyon aktuálisak: "Kedves magyar ifjúság, tőletek is azt várjuk, hogy váltsátok életté az eszmét, teremtsétek meg a hitből élő tiszta, ifjú magyarságot. Hogy mi lesz még 900 év múlva Magyarországból, nem tudom, de azt az egyet tudom, hogy akinek eszménye 900 év óta ragyog felénk és nem hamvad el, annak elvei el nem évülnek, forrásai ki nem apadnak, útja királyi út lesz, amely a megdicsőüléshez vezet mindenkor. Magyar ifjúság, lépj rá erre az útra! Isten akarja, Szent Imre kéri, mi meg váltsuk tetté, és teremtsük meg az erőteljes, technikában, erkölcsben egyaránt győzedelmes magyarságot! Isten minket úgy segéljen!" Ma már az a kérdés, hogy hol a magyar ifjúság? És ha nincs igazán, nemzeti magyar ifjúság, milyen lesz a jövő felnőtt magyarja? Testvéreim! Családapák és családanyák! De tovább megyek! Nagyapák és Nagyanyák! Kezünkben van a jövő magyarsága! Ahogy mi ma, holnap és holnapután útnak indítjuk gyermekeinket, olyan lesz a jövő Magyarországa! Katolikus Egyházunkat, Egyházmegyénket kívülről, és belülről egyaránt támadják, ezer sebből vérzik, legyengült, sorainkat szétzilálták, kétezer éves erkölcsi gyökereinket marcangolják a liberalizmus, a szabadelvűség kínpadján. Templomaink kiürülnek, imádságaink, szebbnél szebb katolikus énekeink kihalnak! Az utolsó lehetőség, az utolsó óra, utolsó percében vagyunk. Ne papjainkra, ne szerzeteseinkre várjunk, mert ők meg ránk várnak, és a nagy várakozásban semmi sem történik csak az idő és a lehetőség múlik el! Fogjuk meg családjaink kezét, ha kell erővel, apai, anyai szigorral, mert a gyermek olyan, mint a nádszál, arra hajlik, amerre a szél fúj! Ők még nem látják, ők még nem láthatják, amit mi igen, ezért kell nekünk a helyes útra vezérelnünk őket! Ezen a helyes úton mi felnőttek kövessük a Szent Családok példáját, hogy gyermekeink követhessék Jézus Krisztust, és Árpádházi Szent Imre herceget!


Istenünk, védd meg népedet minden bajtól, hogy Szent Imre közbenjárásával el tudjuk kerülni a jelen élet veszélyeit, és a jövendő örök dicsőséget megérdemeljük. Krisztus, a mi Urunk által.
Ámen!


2010. november 4., csütörtök

2010. november 4. csütörtök



Borromeo Szent Károly püspök ünnepe


Gondot viselek juhaimra, mondja az Úr,
és pásztort támasztok közöttük, hogy legeltesse őket:
én, az Úr leszek Istenük.


Azt hiszem, hogy a hosszú hétvége és az elhunyt hozzátartózóink sírjainak felkeresése, és a megemlékezés lelkülete már kissé feledésbe is merült bennünk. Mert bizony nagyon sokan csak kényszerű kötelességüknek vélik ezt, ami ráadásul nem is kis teher, ha a sok elhunytunkra, a sok sírra gondolok, amelyek a leggyakrabban egy család számára nem is egy településen, hanem gyakorta az országban teljesen szétszórtan kell végig zarándokolniuk. Gyakran bizony ez fizikailag és anyagilag is megerőltető ezekben a nehéz időkben és ezt meg is tudjuk valósítani bizony sokan úgy vélik, hogy ezzel egy évre le is tudtak ezzel kapcsolatosan minden kötelességet. A mindennapi megélhetés napi küzdelmeiben sokszor nem ezt tartjuk a legfontosabbnak. Vajon akkor mit tartunk fontosnak, vagy kevésbé fontosnak, ezt persze mindig egyénileg döntjük el.

Azt azért valljuk be, hogy minden őszintén magába néző keresztény tudja, hogy nem mindig áll a helyzet magaslatán. Hogy hányszor, de hányszor, bizony sokszor letér az Isten útjairól, és tévútra jut, pedig tudja, hogy odatart. Vajon Isten ennek ellenére fontosnak és értékesnek tart-e bennünket, ezzel az állandó ide-oda csalinkázással? Vajon büntetésként nem hagy-e egyszer majd bennünket magunkra? Jézus Krisztus tudatosan fordul éppen felénk, azok felé, aki elveszetteknek tűntek a zsidó törvények értelmében. S hogy mekkora is a türelme irányunkba naponta tapasztalhatjuk. Az Isten ugyanis nem leszámolni akar az emberrel, hanem elakarja őt fogadni. Ha már önálló akaratra és tudatra engedett bennünket gyermekeit, akkor egy kicsit engedékenyebb irányunkba, mint például az angyalok irányába. Bennünket nem elítélni akar, hanem hozzásegíteni mindig és mindig az újrakezdéshez halálunk napjáig. Mi pedig Testvéreim rá vagyunk szorulva, hogy Isten szeressen bennünket, akkor leginkább amikor tévutakon járunk és a szakadékok szélén botorkálunk. És bizony Isten mindig utánunk jön, vagy éppen felénk jön, kezét nyújtja nekünk, és éppen ezeket a sötét és problémákkal teli utakon van közel hozzánk, még akkor is, ha ebből csak keveset érzékelünk.


Kérünk, Istenünk, a magunkhoz vett szentségi eledel árassza el lelkünket azzal az erővel, amely Borromeo Szent Károly püspököt a szolgálatodban hűségessé és a szeretettben buzgóvá tett. Krisztus, a mi Urunk által.
Ámen!


2010. november 3., szerda

2010. november 3. szerda



Porres Szent Márton emléknapja


Az Úr az én örökrészem és kelyhem,
te irányítod, Uram, sorsomat.
A mérőzsinór értékes részt juttatott nekem,
valóban pompás az én örökrészem.


Már az utolsó heteket kezdjük a liturgikus egyházi évből, hogy aztán a halottak napján gyújtott gyertyák átmenjenek az advent első gyertyájának fényébe. Ez már lassan valóban a készülődés ideje, megemlékezünk még az elkövetkezendő napokban egy sor kimagasló szentről és boldogról, hogy így búcsúzzunk el a 2010-es évtől. A mai nap evangéliuma is számadásról szól, és készülődésről. Mert, aki Jézus Krisztus követésére vállalkozik, az bizony hamarosan szembetalálja magát emberi környezetének tiltakozásával, nemtetszésével, vagy akár kiközösítésével is. Ugyanis nem illik bele a mai modernnek mondott, megszokott gondolkodási mintába, mert nem képes alkalmazkodni, nem tud két ezer éve a keresztből egy fikarcnyit sem engedni. Nekünk Jézus Krisztus követőinek fel kell készülnünk a kereszt ilyettén fajta keménységére is. A kemény szavakkal Jézus Krisztus csupán azt akarta nyomatékosan elmondani, hogy minden emberi kapcsolat másodrangú a vele való kapcsolathoz és az ő követéséhez képest. Alakíthatnak politikusok tetszetősebbnél-tetszetősebb pártokat, mozgalmakat, platformokat, mindezek csak emberi vágyakat képesek közvetíteni. Ezzel szemben Jézus Krisztus követése csak fenntartás nélküli lehet. Ezért ezt viszont meg kell előznie a józan mérlegelésnek és a kritikus önvizsgálatnak. Testvéreim! A Jézus Krisztussal való élet és sorsközösség rendkívül komoly feladat, ami teljes erőbevetést kíván, teljes embert egy életen át. Jézus Krisztus követőjének világos álláspontja van a világban, és ezt félreérthetetlenül jelzi is a környezete számára. De ugyanakkor Jézus Krisztus tanítványának és követőjének rendkívül nagy erőtartalékai is vannak.


Kérünk, mindenható Istenünk, hogy mi, akiket ennek a szentségnek az ereje táplál, Porres Szent Márton példájára téged mindennél jobban keressünk, és ebben a világban, az új ember vonásait viseljük. Krisztus, a mi Urunk által.
Ámen!


2010. november 2. kedd



Halottak napja


Amint Krisztus meghalt és feltámadt,
ugyanúgy feltámasztja Isten azokat is,
akik Jézusban hunytak el,
és ahogyan Ádámban minden ember meghal,
ugyanúgy Krisztusban mindenki örök életre támad.


Mit is ünneplünk a mai napon a római katolikus Egyházban? Érdekes, hogy az emberek többsége nem ma emlékezik meg elhunyt hozzátartózóiról, hanem a mindenszentek napján. Pedig azért, ha őszintén bele nézünk a lelkiismeretünkbe, akkor bizony a legtöbben ma kellene, hogy megemlékezzenek halottjukról. Miért is? Sokan nem is tudják, hogy mi a különbség a két nap között. Tegnap azokról emlékezhetünk meg, akik a mennyországba kerültek, mert életükkel rászolgáltak erre és ha hivatalosan nem is lettek sem boldog, sem szentek, azért még ezen a napon így tekintünk rájuk. Ma mindazokról megemlékezik az Anyaszentegyház, akik a keresztségben hunytak el, és akikről úgy hisszük, hogy haláluk után a purgatóriumba kerültek, mivel bocsánatos bűnökkel a lelkükben hunytak el. A katolikus egyház tanítása szerint az élők imája segít a holt lelkeknek, hogy megtisztuljanak, és megláthassák Istent a mennyországban. E napot 1030 környékén a Cluny bencés monostor apátja, Odillo vezette be, és megszabta, hogy egy sor kiegészítő imával és alamizsnával végezzük azt el. A gyertyák, amelyeket ilyenkor gyújtunk elhunytainkért égnek, akik számára a tűz megtisztulást hoz.

Szent Ágoston édesanyja, Szent Mónika ezt mondta halálos ágyán: "Testemet temessétek bárhová is, de az Úr oltáránál emlékezzetek meg rólam!" Nem hinném, hogy volna olyan elhunytunk, aki nem ugyanezt kérte volna, ha életében a hit fénye ragyogta be mindennapjait. Mert az Úr oltáránál megemlékezni nem mást jelent, mint Jézus Krisztus keresztáldozatát a jelenbe helyezni, amelyről Szent Pál apostol ezt mondta: "Ebben van a mi életünk, üdvösségünk és feltámadásunk!" Amikor elhunyt szeretteinkért imádkozzunk odahaza, vagy a temető meghit csendjében, megvalljuk a feltámadásba vetett hitünket! Az elhunytak iránt táplált szeretet ösztönöz minket arra, hogy segítségükre legyünk abban a pillanatban, amikor egyedül kell megállniuk az ítélő Úr mindent látó tekintete előtt. A megholtaknak akkor adjuk a legszebb és legmaradandóbb ajándékot, ha isteni Üdvözítőnk érdemeiből juttatunk nekik az értük végzett szentmise és imádság által. Ők nem drága koszorúkat, virágcsokrokat, hatalmasabbnál-hatalmasabb mécseseket kérnek tőlünk, mert ez a földi hiúság rajtuk nem segít. Testvéreim ne úgy emlékezzetek meg halottaitokról, ahogy ti, vagy, ahogy a világ elvárja tőletek, pompával és nagyravágyással, hanem ellenkezőleg szerényen kis mécses mellett imádkozva. Mert ne feledjétek a mi Urunk, Jézus Krisztus sem született bársonyba, bíborba, palotába, ő az elhagyott, a csendes istálló választotta, a hideg jászolt és a gyengén pislákoló, tétova lánggal égő kis mécseseket. Így ünnepeljünk szerényen, lehajtott fejjel imádkozva, a kis mécses mellett tisztelegve soha el nem kopó emléküknek.


Mennyei Atyánk, add kegyelmedet, hogy örök világosságod és békességed országába jussanak elhunyt gyermekeid, akikért ezt a húsvéti áldozatot bemutattuk. Krisztus, a mi Urunk által.
Ámen!


2010. november 1., hétfő

2010. november 1. hétfő



Mindenszentek ünnepe

Örvendezzünk mindnyájan az Úrban
mindenszenteket ünnepelve,
akiknek ünnepén ujjonganak az angyalok,
és magasztalják Isten Fiát.


Mindenszentek és a Halottak napja az ember életének egyik legfontosabb eseményére, az egészen soha el nem feledhető valóságára világít rá. Pilinszky János félelmetes látomása a Harbach 1944 című versében a halál felé vánszorgó foglyok végeláthatatlan menetét idézi fel:

"...fogadásukra már készen,
akár egy megnyíló karám,
kaput vadul széttaszítva,
sarkig kitárult a halál."

Pilinszky a háború és a lágerek borzalmát idézi fel. A halálmenet azonban végeláthatatlanul tart a történelem folyamán, azóta, hogy az első ember pár elvesztette a halhatatlanság jutalmát. A halálmenethez mindig újabbak és újabbak csatlakoznak, mindig mások pedig eltűnnek a sorból. Azonban mi, akik megszületünk, egyikünk sem maradhat ki ebből a sorból, egyikünk sem szökhet meg a sorból, nem térhet más útra, akár legyen kisgyermek, ereje teljében lévő férfi, törékeny nő, vagy botladozó aggastyán. A különbség legföljebb annyi, hogy minél fiatalabb valaki, annál kevésbé érzékeli, hogy hová vezet ez az út, milyen fájdalmakkal, nehézségekkel jár a terhe. Előbb vagy utóbb azonban mindenki rádöbben, hogy az útja véget ér. Ahogy az előtte járok mind kihulltak a sorból, úgy fog eltűnni egyszer ő is.
Előre haladva életünk zarándok útján egyre több emberrel találkozunk, ismerkedünk meg, egyre több szállal kapcsolódunk ehhez a földi világhoz. Az útitársak különböző, időnként változó összetételű csoportokban haladnak előre. Egyszerre csak eltűnik mellőlünk valaki, aki hosszú ideje, talán születésünk óta életem része volt mély szeretetben. A világunk ilyenkor szinte darabjaira hullik, értelmét veszíti nélküle, egész bensőnk feljajdul a veszteség, a hiány fájdalmában. Ha nincs többé az, akit szeretek, akkor annak hiánya pótolhatatlan. Az igazi szeretet a személynek abban a mélységében gyökerezik, amelyben mindenki csak ő maga, egyetlen és pótolhatatlan. Szeretteink halálával szívünknek egy-egy darabja, vagy akár egésze is elhal, vagy inkább átkerül halottunkkal a halottak birodalmába.

Életünk során egyre inkább együtt élünk a halottainkkal. A Halottak napja ennek a halálon átívelő szeretetnek az ünnepe. A mai ünnep a Mindenszentek ünnepe pedig ezt alapozza meg a feltámadásba vetett hitünkben. Hisszük, hogy a megholtak is élnek, csupán másként, tökéletesebben, istenibben, és teljesebben, mint mi magunk, halandók. A történelem nagy halálmenete nem a pusztulás, hanem éppen ellenkezőleg a tökéletes beteljesülés felé tart. Erre példák a ma és az egész évben megünnepelt szentek és a remény arra, hogy a mi meghalt hozzátartózóink is ezeknek a szenteknek a társaságába kerültek, és hogy közösségben lehetünk velük már most is, halandó életünk folyamán is.

A mai evangélium hallatán joggal tehetjük fel a kérdést: tulajdonképpen mi is a boldogság? Általában akkor használjuk a nyelvünkben, amikor egy határtalanul boldog állapotot szeretnénk leírni. Vajon lehetünk e a mai napon ilyen határtalanul boldogok, amikor elhunyt szeretteink sírjainál a megemlékezés mécseseit meggyújtjuk? Azt hiszen, és vallom, hogy bátran mondhatjuk, hogy igen! Ha elfogadjuk azt a tényt, hogy a földi létünk nem a vég, akkor biztosak lehetünk abban, hogy szeretteink már biztosan a boldogok közé tartoznak a mennyei világban. Olyan boldogok, mint a gyermek, aki éppen bontogatja az ajándékokat a karácsonyfa alatt, vagy a szerelmes fiatal, aki szerelmével kézen fogva sétál a réten, vagy éppen a diák, aki egy sikeres feleletet, vagy vizsgát tudhat maga mögött. Azonban ezek a boldogságok lehet, hogy csak néhány másodpercig, vagy óráig tartanak, de mindenképpen a világon felül állnak. Elfelejtik a jelen világot és annak nehézségeit maguk körül és végtelenül boldogok, akár azok a szeretteink, vagy szentjeink, akik már az örök boldogságban élnek.

Igaz, hogy ez a boldogság állapot nem volt idegen és ismeretlen egyetlen nép történelmében sem, így leginkább a görögök istenvilágára emlékeztethet bennünket. Az Olümposz isteni boldogok voltak, mert az emberekkel ellentétben halhatatlansággal bírtak. Az embereknek fájdalmakat, szenvedéseket és nehézségeket kellett elviselniük, ám az istenek megmenekültek ettől. Ugyan halandó embereket is neveztek boldognak, azokat, akik hatalmasok, szépek, vagy jómódúak voltak. A hatalmuk, a szépségük, vagy a gazdagságuk emelte őket az isteneik szintjére.

De ez micsoda különbség ahhoz képest, akiket Jézus Krisztus boldognak nevez!

A boldogság fogalmait leginkább Jézus Krisztus hegyi beszédének bevezetőjében figyelhetjük meg. A beszédben sokszor ismételt "boldog" szó olyan, mint egy nyitány, amellyel az egész szöveget harangozza be: mit ajándékoz az embernek a boldogság?

Jézus Krisztus nem azokat az embereket mondja boldognak, akik a szerencsés, jómódú, sikeres, úgymond a felső tízezerhez tartoznak, akik azon fáradoznak, hogy hallhatatlan istenek legyenek már földi életükben, hanem éppen ellenkezőleg. Boldognak a szegényeket, éhezőket, szomorkodókat, és azokat az embereket nevezi, akik a szegénység és szükség állapotában élnek.

A boldogság kérdésére kerestem választ - mi az, ami az embert boldoggá teszi - és az Ószövetségben leltem a megfelelő magyarázatra. "Boldog, akinek a bűne megbocsátva, akinek e van födve gonoszsága" (32. zsoltár, 1.). "Boldogok, akik házadban laknak, téged örökké magasztalnak. Boldog az ember, akinek ereje benned gyökeredzik, s akinek szíve zarándokútra készül" (84. zsoltár, 5.). Akik bíznak Istenben: "Boldog akinek Jákob Istene a gyámola, aki az Úrba, Istenébe veti reményét" (146. zsoltár, 5.) Aki Isten törvényeit megtartja: "Boldogok, kik szem előtt tartják parancsait, és az igazsághoz szabják tetteiket minden időben" (106. zsoltár, 3. és 119. zsoltár, 1.). "Boldog, akinek útja szeplőtelen, aki az Úr törvénye szerint él." Ezek az emberek már boldogok és nemcsak a jövőben lesznek boldogok. A boldogság tehát a jelenlegi, Istenhez fűződő kapcsolatunkban áll.

Az Ószövetségi hívőnek tehát mindenképpen rá kellett jönnie arra, hogy az a boldogság, ha jó kapcsolata van Istennel, nem pedig az, ha mindig gazdagságban él.

Ma, mindenszentek ünnepén arra a számtalan emberre emlékezünk, akik Jézus Krisztus boldogság-meghívását követték, azokra a szentekre, akiket az oltárra emeltünk, de a névtelen egyházszolgálókra is. Hozzájuk tartoznak minden idők emberei, minden színből és minden nemzetségből, férfiak és nők, fiatalok és idősek, házasok és egyedülállók, szegények és jómódúak, az egyszerű és tanult emberek is. A látszólagos különbség ellenére ők egyek: jó kapcsolatuk volt Istennel. Ő tette az életüket boldoggá és áldássá, még akkor is, ha a földi életünkben sokszor szerencsétlenek voltak.

A szentek megmutatják számunkra életünk minden egyes pillanatában, amikor úgy érezzük, hogy oly kevés boldog pillanatot tartogat számunkra az élet, mi is az igaz boldogság és ki a boldog ember. Boldog azaz ember, aki békés a békétlen életében. Boldog azaz ember, aki nem adja fel még akkor sem, ha az élet nehéz pillanat elé állítja. Boldog azaz ember, aki a csalódások ellenére belső békét képes teremteni magának. Boldog azaz ember, aki a szentek életeinek emlékeiből képes jövőt építeni, aki elhunyt hozzátartózóik emlékét halálon túl is, úgy képes életben tartani, hogy az által nekik és nekünk is elnyerje az örök élet reménységét.

Mindenható Istenünk, a te végtelen szenvedésedet csodáljuk és tiszteljük minden szentedben. Add kegyelmedet, hogy szentté legyünk szereteted teljességében, és innét, a földi zarándokok asztalától eljussunk a mennyei haza lakomájára. Krisztus, a mi Urunk által.
Ámen!