Bíboros
úr, milyen témákat érintett a Nevelésügyi Kongregáció mostani közgyűlése?
Mivel
plenáris ülés volt, amire néhány évenként kerül csak sor, azért egy közel három
éves folyamatnak az eredményeit tekintettük át, mégpedig a kongregációhoz
tartozó minden területen. Tehát szó volt a katolikus egyetemekről, valamint a
szent tudományokkal foglalkozó egyetemekről és fakultásokról. Egyébként ezekről
még 1979-ben jelent meg az apostoli rendelkezés, amely szerint működnek. Ennek
a reformja és átdolgozása folyamatban van.
A szent
tudományok mit jelentenek?
A
teológiát, a filozófiát, mint szent tudományt, a kánonjogot és néhány más
olyan, ezzel kapcsolatos tudományterületet, amelyre a Szentszék önálló kar
alapítását engedélyezte. Ezekben a tudományokban a képzést a Sapientia
Christiana kezdetű apostoli konstitúció határozza meg. Ennek a reformja
érkezett most már el, azt hiszem, az utolsó állomásához, tehát a szövegnek a
végső áttekintése nyomán úgy tűnik, hogy már kész munkát tarthatunk a
kezünkben. Nem döntő átszerkesztésről van szó, hanem inkább az azóta végbement
fejlődésnek a pontos tudomásul vételéről illetve az arra való reagálásról. Ezen
kívül a statisztikai adatokat is áttekintettük. Nagyon fontos folyamat a
világban, hogy rengeteg – mondjuk így – „hittanárképző”, vagy olyan felsőfokú
intézet alakult, amit úgy hívnak, hogy a „vallási tudományok felsőfokú
intézete”, de ez nem vallástudomány, hanem ez is hittudomány, meg
valláspedagógia és ehhez kapcsolódó szakok, amelyekből azonban, szinte
mindenütt a világban túl sok van, és ezért szétforgácsolódnak az erők.
Olaszországban például éppen most akarják a felére csökkenteni, mert majdnem
száz ilyen intézmény van…
…mert
túl sok van belőlük és nincs munkájuk?
Nem az a
probléma, hogy nincs munkájuk, hanem az, hogy túl sok az ilyen intézmény, és
ezért nehéz megfelelő tantestületet biztosítani, vagyis olyan tanárokat, akik
kellően képzettek, meg föl is vannak szabadítva erre a munkára. Továbbá nincs
mindig megfelelő kapcsolatuk az egyetemekkel vagy fakultásokkal. Hiszen ez is
egy fontos kérdés, hogy ezeknek a képzéseknek a jövőben intézményesen is
valamelyik teológia karral legyen meg a kapcsolata. Ez Magyarországon is így
van, hiszen vagy a Pesti Hittudományi Karnak a képzéseiről van szó, vagy a
hozzá affiliált hittudományi főiskolák illetve szemináriumok hittanári
szakjairól, esetleg a Sapientiának a szakjáról, amely a római Sant’Anselmo
egyetemhez van affiliálva. Azt gondolom, hogy érdemes ezeket áttekinteni, mert
világviszonylatban is egy minőségi emelkedésre törekszenek.
Egy
másik téma, amivel foglalkoztunk, a kánonjogi oktatásnak a rendszere.
Természetesen a kánonjogi fakultások és a kánonjogból kiadható tudományos
fokozatok, tehát a licenciátus és a doktorátus mindenképpen változatlanok
maradnak. Ellenben diplomakurzusok, olyanfajta szakbizonyítványok, melyek egyes
feladatokra képesítenek, például szentszéki jegyzőnek, vagy házassági ügyekben
tanácsadónak, vagy a szentszékeknél is működő ügyvédnek, sokak számára
hasznosak lehetnek. Ezeknek a tanfolyamait, megszervezését és a
továbbképzéseket próbálja majd a Szentszék elősegíteni egy következő
dokumentumával.
A pápa
maga kezdeményezte, hogy a házasság érvénytelenségéről szóló perek
lefolytatását segítsék a püspökök. Ők is szakembereket igényelnek ehhez…
Természetesen.
Vannak olyan országok, ahol most decentralizálják a bíráskodást. Tehát a sok
tartományi és egyházmegye-közi bíróság helyett megint inkább az egyházmegyei
bíróságok születnek újjá, amihez akkor megint több ember kell, hiszen ehhez
kellenek képzett bírók, kötelékvédők és így tovább. Ez is egy kihívás.
Magyarországon ez nem így jelentkezik, mert nálunk az egyházmegyei bíróságok
megmaradtak. Nem kerültek összevonásra korábban sem, de természetesen a képzés
erősítése mindig feladat.
Hol
tapasztalható a legnagyobb kihívás?
Egy
újabb fontos terület és azt hiszem, ez mennyiségileg talán a legjelentősebb a
kongregáció körébe tartozó munkák közül az általános és középfokú oktatás.
Jelenleg ott tartunk, hogy a világon a katolikus iskolák növendékeinek a száma
meghaladta a hatvan milliót. Ez nagyon nagy szám, a fejlődés azonban
világrészenként különböző. Európában az intézmények száma csökkent 114
intézménnyel, de ha ehhez hozzávesszük, hogy ugyanabban az időszakban
Magyarországon körülbelül százzal nőtt az intézmények száma, akkor látjuk, hogy
itt sem minden országban egyforma a helyzet. Örömmel hallottuk viszont, hogy
Franciaországban a katolikus iskolák ügyében fejlődés tapasztalható. Ugyanakkor
van olyan földrész, Észak- és Dél-Amerika egyaránt, ahol csökkent a katolikus
oktatási intézményeknek a száma és a hallgatóké is. Afrikában viszont
robbanásszerűen növekszik a számuk. Nem is csak az általános- és középiskolák,
hanem a katolikus egyetemek száma is. Ez persze egy-egy korábban is meglevő
egyetemet krízisbe hozhat, mert az a nagy terület, amelynek a számára
alapították, az ma már nem oda tendál, hanem különböző helyi központok is
kialakultak. A Nairobi Katolikus Egyetem jó példa erre.
Mi ad
identitást ezeknek az intézményeknek?
Állandó
és minden intézményi szinten megjelenő kihívás az azonosság kérdése. Erre nézve
Ferenc pápának csodálatos útmutatásai vannak. Mindig azt mondja, hogy lépni úgy
kell, hogy az ember az egyik lábával a biztos talajra támaszkodik, a másikkal
viszont keresi a továbbhaladásnak az útját. Tehát egyrészt kell egy biztos
identitás, másrészt kell bátorság az úgynevezett kilépéshez, amit neveznek
újabban „pasztorális és missziós megtérésnek is”. Tehát az iskoláknak ez a
fajta küldetése most megint nagyon középpontba került. Azt hiszem, hogy
Magyarországon különösképpen is aktuális, amit a világegyház számára
hangsúlyoznak, mégpedig a katolikus iskolák tantestületeinek a képzése. Ma
már nem abban a világban élünk, amikor a katolikus iskolákban csak papok és
szerzetesek tanítottak. Ez még olyan országokban is eltűnőben van, ahol
folyamatosan így épült ki az intézményrendszer. Nálunk nem erről volt szó,
hanem újjászületésről 1990 után. Tehát eleve nem teljesen papi és szerzetesi
tantestületekkel indultak újra az iskoláink. Ebből is látszik, hogy a
laikusoknak különleges küldetésük van ezen a téren.
Sajátos
világ az egyetemeké…
Nagyon
fontos a katolikus egyetemeknek a fejlődése. Azt találjuk, hogy bizonyos
országokban rengeteg olyan hallgatónk van, aki nem katolikus, aki nem
keresztény. Ugyanakkor ők is kívánják, hogy az intézmény azonosságát
valamiképpen megismerjék. Tehát egyfelől a kölcsönös tisztelet, másfelől egy
szellemi dialógusnak a képessége kell, hogy jellemezze ezeket az
intézményeinket. Különösen Ázsiában és a Közel-Keleten látszik ennek nemcsak a
szükségessége, hanem most már látszanak a pozitív tapasztalatai is. Nyilván a
nyugati világban is, de ott a szekularizáció miatt a diákoknak egy jó része nem
vallásos. Ővelük is folytatni kell a hit valamilyen szintű párbeszédét, ez
főleg az adott fakultáson oktatott tárgyak és a hívő világnézet kapcsolatának a
bemutatásával lehetséges. Külön tematikus blokkot szenteltünk az egyetemi pasztoráció
kérdésének. Szó volt ismét arról, hogy nem csupán szentség-kiszolgáltatási vagy
szűk liturgikus feladata van az egyetemi lelkésznek, hanem katalizátornak kell
lennie, aki éppen az egyetemi tudományokkal kapcsolatban segíti a hit
világosságát terjeszteni, vagyis azt a szemléletet, ami az ott oktatott témákat
a keresztény antropológia és a keresztény hit szempontjából közelíti meg. Azt
hiszem, hogy ez megint rendkívül igényes feladat, éppen ezért szó volt megint
arról, hogy az egyetemi lelkészeknek külön, sajátos szakmai felkészítésre van
szükségük, nem elég, hogy valaki másutt, plébánián jól működik, hanem
különleges ismereteket is kell kapnia.
Említette,
hogy szóba került a pápai egyetemek világa is…
Igen,
egy különleges, ígéretes helyzetről is szó volt, ez pedig a római pápai
egyetemeknek a kérdése. Tudjuk azt, hogy Róma városában nagyon sok pápai
egyetem és fakultás működik, melyek szent tudományokat oktatnak. Ezeknek a
hallgatói létszáma összesen 17.000 és 503 stabil professzor dolgozik bennük,
1307 nem stabil, megbízott tanárral együtt. Ugyanakkor sokan több egyetemen is
tanítanak, tehát egy kissé irracionális az, hogy ugyanazt a kurzust több helyen
is leadják. Nagyon jellemző, hogy az első ciklusban viszonylag kevés a diák.
Később aztán a szakosított képzésben növekszik meg a számuk. Ennek pedig az az
oka, hogy a világegyházból jönnek papok és szerzetesek, akik egy alapképzést
már otthon megkaptak. Egy másik fontos dolog, hogy jobban ki kell emelni az
egyes intézmények arculatát, sajátos tudományos és lelki azonosságukat, hogy ne
egymással konkuráljanak, hanem egymást kiegészítő kínálatot nyújtsanak ezek az
intézmények. Fontos dolog az, hogy sikerült legalább a könyvtáraikat
összekapcsolni. Így ma már egy majd majdnem ötmillió kötetes állomány az, amit
egy központi helyről tanulmányozni lehet és ezt még tovább lehet fejleszteni.
Ekkor még nem is szóltunk a vatikáni könyvtár állományáról és azokról az
egyházi könyvtárakról, melyek nem egyetemhez kapcsolódnak. Azt hiszem, hogy
egyetlen és megismételhetetlen lehetőség az, hogy valaki Rómába jön tanulni
ezekre a helyekre, mert nagyon gazdag választékot talál, továbbá mert a világ
minden tájáról érkező hallgatók és professzorok dolgoznak itt, tehát a
teológiai munkának, az egyházi élet tapasztalatának a teljes spektrumával
találkozhat a jelölt. Azt hiszem, hogy ez önmagában is vonzóvá teszi a római
stúdiumokat és valóban azt látjuk, hogy az érdeklődés ma is intenzív ezek iránt
az egyetemek iránt.
A
világban megszülető új kihívások mindenképpen jelentkeznek az egyházban is.
Ezek egyike az internetes visszaélések jelensége. A védekezés és megelőzés
jeles módon a nevelés világához tartozik. Ez egészen új dolog, kevés a
tapasztalatunk, akár a világban, akár az egyházon belül. Foglalkozott a
közgyűlés ezzel a kérdéssel is?
Nem
külön a visszaélésekkel, de arról nagyon is szó volt, hogy világszerte a
közoktatási képzéseinkben, nekünk nemcsak információkat kell továbbadnunk,
hiszen rengeteg információt kapnak a mai fiatalok és az oktatásban is
természetesen öntjük rájuk az információkat, például az interneten keresztül
is. Hanem azokat a képességeiket kell fejleszteni, amelyek segítségével ők
ezeket értékelni tudják, mérlegelni tudják, hogy mi igaz, mi hamis, mi biztos,
mi bizonytalan, mi lényeges, mi lényegtelen és azt is, hogy logikailag tudnak-e
ebből építkezni? Ugyanis nem elég információval rendelkezni, hanem ezeket tudni
kell használni is! Ez viszont azt jelenti, hogy még egyetemi szinten sem az a
legjobb képzés, amelyik bizonyos szakmai feladatokra nagyon pontosan felkészít,
bár lehet, hogy rövid távon éppen ez a piacképes. Ám a jelölt a maga
életpályája szempontjából sem jár vele jól, mert lehet, hogy el tud vele jól
helyezkedni, de később a fejlődésére azért nincs lehetőség, mert a belső
felkészültsége nem elegendő. Ezzel szemben, ha valaki jó alapképzést kap,
módszertanilag is megkapja az alapokat, személyiségében is stabil és gazdag,
tud növekedni, akkor az információ a szakmai képzés számára nagyobb
perspektívát jelent. Ez a katolikus egyetemen tudatosan is vállalt feladat.
Ugyanígy, ugyanebben a körben kell kialakítani azt is, hogy a katolikus egyetem
ne csak ismeretet közöljön, ne is csak a személyiséget nevelje, hanem a
társadalmi feladatvállalásra is felkészítsen. Abban a tudatban kell készülnie
az életre a hallgatóknak, hogy ők valóban valakiknek a javára, az egész
társadalomnak, az emberiségnek a javára fogják a hivatásukat gyakorolni. Ez
pedig egy közösség iránti felelősségérzetet jelent, amelynek a kialakítása is
feladata ezeknek az egyetemeknek.
Amikor a
mai diákok egyetemet választanak, akkor a katolikus egyetemeknek az egész
személyt szem előtt tartó látásmódja ott van előttük és ez tudatos számukra?
2014-ben
az egész világot átfogó felmérést végzett néhány egyetemünk, éppen a Szentszék
megbízásából, melynek eredményeit egy előző kongresszuson mutatták be. Mondjuk
úgy, hogy eléggé eltérő volt a kép. Gyakorlatilag a növendékek nagy része azért
iratkozott be, hogy diplomát szerezzen. Még a diplomaszerzés céljai között sem
volt az első, hogy az illető mások javára dolgozzon, de még az sem feltétlenül,
hogy jól kereső álláshoz jusson, hanem pusztán csak a rövidtávú cél, hogy
legyen meg a diploma. Hogy aztán mit is kezd vele később, talán még maga sem
tudja. Ezen belül sajnos nagyos sokaknak az a motivációjuk, hogy könnyen
szerezze meg a diplomát. Ez azonban egy színvonalas képzés esetén már nem
nagyon lehetséges, mert ott meg kell érte dolgozni. Viszont sajnos sok
motivációban ezek a magasabb rendű gondolatok csak ritkán fordultak elő, mindez
a katolikus egyetemeken belül. Ebben az irányban tehát nagyok a feladatok...
És mik a
reménység jelei?
Filmfelvételeket
láttunk tanúságtételekről, arról, hogy például a keresztény szemléletből
fakadóan a környezettudatos viselkedésre hogyan nevel egy felsőoktatási intézmény,
hiszen ennek a magánéletre is kiható következményei vannak. Tehát nemcsak
megtanulja, hanem otthon is másképpen viselkedik. Aztán láttunk a
szolidaritásra nevelésről is szép példákat, hogy miként tudnak közösségként,
nem egyénileg, hanem közösségként, annak a fakultásnak a diákjai, valamilyen,
azon a területen égető emberi problémában segíteni. Esetleg éppen azokkal az
ismereteikkel, amit már az egyetemen tanultak. Aztán láttunk olyan példát, és
ez is nagyon fontos az egyetemeinken, hogy a dialóguskészség, az egymás
elfogadása, a messziről érkezettek iránti nyitottság és keresztény szeretet
különböző akciókban nyilvánul meg. Ezeken az egyetemeken sok külföldi diák is
van, vagy olyan, aki ténylegesen nagyon messziről jött, társadalmilag, kulturálisan
nézve, és a velük való közösségi életnek a kialakítása nagyon nagy tapasztalat.
Olyan beszámolókat hallottunk, hogy mohamedán vagy buddhista, vagy más vallású
politikusok vagy vezető személyiségek azt mondják, hogy igen, ők katolikus
egyetemre jártak, és az nekik nagyszerű tapasztalat volt és az azóta is
iránymutatás a munkájuk számára. Nem azért, mert megváltoztatták a vallásukat,
hanem azért, mert rájöttek arra, hogy együtt is dolgozhatnak a közösség
érdekében.
Bíboros úr, köszönöm a beszélgetést!