2016. október 28., péntek

Hogy bocsásson meg nekünk a hazugságokért



Hogy bocsásson meg nekünk a hazugságokért
Könyörögjünk az Úrhoz! 




A Gondviselő Isten! A gondunkat hordozó Isten! A gondjainkért felelősséget magára vállaló Isten! – Ma így jellemzem Jézust, aki az Atyával való közösségéből teremti meg a kinyilatkoztatás mély tanítását. Máris, az elején mindjárt társakat keres maga mellé, semmit sem akar megőrizni, fenntartani a maga jogaként! Azt akarja, hogy azonnal, az első pillanattól, mikor elkezdi tanító tevékenységét, legyenek mellette azok, akik hitelesítik Őt és működését (szavait, tetteit, kultúráját, gondolatmenetét, egész emberségét).
Nekem, magaménak érzem a mai elmélkedést, ezért ide ídézem!
1.    Álmatlan éjszakák. Képzeld oda magad Krisztus mellé a hegyre, amint Atyjával beszélget. Vajon miről beszélhet Krisztus? És mint mondhat neki Atyja? Szolgálatának legnagyobb pillanatai előtt, Krisztus mindig felment a hegyre imádkozni. Nem csak hogy kívánja ezt az időt egyedül az Atyaistennel, hanem tudja, hogy erre alapvetően szüksége van küldetése teljesítéséhez. Mennyei Atyjától kapja, az erőt a folytatáshoz.
2.    Az imádság tettekre sarkall. Ez az idő készteti Jézust cselekvésre. Másnap reggel lejön a hegyről és kiválasztja apostolait. Néha amikor imádkozni térünk, olyan gondolatok járnak a fejünkben, hogy mennyivel többet tehetnénk, ha apostoli munkát végeznénk helyette. Ennek az ellenkezője az igaz. Ha nem töltjük fel magunkat Istennel imádság közben, mit adunk tovább azoknak, akikkel találkozunk? Nem adhatjuk azt, ami nincs. Természetes gyümölcse imádságunknak, megújult apostoli célkitűzésünk, hogy lángra lobbantsuk a világot Krisztusért.
3.    A cselekvés visszavezet az imádsághoz. Ha Istenről beszélünk másoknak, és ezáltal közelebb kerülnek Istenhez, érezzük majd a szükségét, hogy megálljunk és Istenhez forduljunk erőért és megújulásért. Imádkozni és utána harcolni talán ellentmondásnak tűnik, mégis látjuk, hogy Krisztus életében soha nem akadálya egyik a másiknak. Sokkal inkább az egyik magától értetődőn vezet a másikhoz. „Imádkozz úgy, mintha minden Istenen múlna, és dolgozz úgy, mintha minden rajtad múlna.” (Szent Ágoston)
Uram Jézus, vigyél fel a hegyre magaddal, hogy minőségi időt töltsek veled beszélgetéssel és tanulással! Segíts, hogy imám apostoli lelkülethez vezessen, és apostolkodásom ismét hozzád irányítson! Tarts közel magadhoz, és soha ne engedd, hogy eltávolodjam tőled!
Uram, hiszem, hogy a veled imádságban töltött idő gyümölcsöt terem az én életemben, és mind azok életében, akik körülöttem élnek. Növeld hitemet, hogy soha ne távozzam oldaladról! Erősen bízom benned és beléd akarok kapaszkodni, akkor is, ha mást már nem érhetek el. Azzal a szeretettel akarlak szeretni, amit Te mutatsz irányodban. Uram, segíts észrevennem, hogy nélküled tehetetlen vagyok! Ámen
(Regnum Chriszti - P. Patrick Langan, LC)
 


Himnusz CCCXXXIII.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Az égi udvar díszei,
örök Királyunk nagyjai,
kiket nekünk nevelt az Úr,
s apostolokként ránk hagyott,
ti, új ég, új föld Városa,
hol napként Bárányunk ragyog,
s ti drágagyöngyként fényletek,
mint tündöklő alapkövek.
Ezért hálásan ünnepel
az Egyház, Krisztus hitvese,
mely hirdetéstektől dicső,
s mert véretek szentelte meg.
Ha minden kor s idő letűnt,
és Megváltónk ítélni jön,
ti is nagy fényben ültök ott,
dicső főrangú férfiak.
Imáitokkal nyerjetek
nekünk oltalmat és erőt,
s mit földünkön vetettetek,
az égben hozzon bő magot.
Krisztusnak zeng örök dalunk,
ki Atyja hírvivőiként
küldött, s a Szentlélek tüzét
gyújtotta lángra bennetek. Ámen.


Ferenc pápa: Életünk alapja Jézus, aki imádkozik értünk



Ferenc pápa: Életünk alapja Jézus, aki imádkozik értünk


Jézus minden egyes döntését, gesztusát, még földi élete végén kereszthalálát is imádság kísérte. A keresztények tehát bizakodjanak az Úr imádságában – Ferenc pápa erről beszélt október 28-án reggel a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szentmisén.


A napi evangéliumi szakaszban (Lk 6,12–19) Szent Lukács elbeszéli, hogyan választja ki Jézus hosszas imádkozás után tizenkét tanítványát, akiket apostoloknak nevez el. Ebből kiindulva Ferenc pápa homíliájában arra mutatott rá, hogy a keresztény élet alapja, sarokköve maga Jézus. Jézus nélkül nincsen egyház. Ugyanakkor figyeljünk oda az evangéliumi szakasz e részletére: „Jézus egyszer fölment egy hegyre imádkozni. Az egész éjszakát Isten imádásában töltötte.” Minden más ezután következik: az emberek, a tanítványok kiválasztása, a gyógyítások, az ördögűzés… A sarokkő Jézus – utalt Szent Pál szavaira a pápa –, méghozzá az imádkozó Jézus. Ő a múltban és a jelenben egyaránt imádkozik az egyházért. Az egyház sarokköve az Úr, aki az Atya előtt közbenjár értünk, aki imádkozik értünk. Mi Őhozzá imádkozunk, de az alap Jézus, aki imádkozik értünk.

A Szentatya ezután így folytatta: Jézus mindig imádkozott az övéiért, az utolsó vacsorán is. Jézus, mielőtt csodát tenne, mindig imádkozik. Gondoljunk csak Lázár feltámasztására: imádkozik az Atyához. Jézus az olajfák hegyén is imádkozik; a kereszten is imával fejezi be életét. S ez adja a mi bizonyosságunkat, ez a mi alapunk, ez a mi sarokkövünk: Jézus, aki imádkozik értünk! Jézus imádkozik értem! És ezt mindegyikünk elmondhatja: biztos vagyok benne, hogy Jézus imádkozik értem; ott van az Atya előtt, és megnevez engem. Ez az egyház sarokköve: az imádkozó Jézus.

Gondoljunk arra a kínszenvedés előtti evangéliumi szakaszra, amikor Jézus így fordul Péterhez: „Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát. Én azonban imádkoztam érted, hogy meg ne fogyatkozzék a hited” (Lk 22,31–32). És amit Péternek mond, ugyanazt mondja neked, nekem, mindenkinek: Imádkoztam érted, imádkozom érted, most is imádkozom érted. Amikor pedig leszáll az oltárra, azért jön, hogy közbenjárjon, imádkozzon értünk. Mint a kereszten. És ez nagy biztonságot ad nekünk. Ehhez a közösséghez tartozom én szilárdan, mert a sarokköve Jézus, aki imádkozik értem, értünk. Jót tesz nekünk ma, ha elgondolkodunk az egyházról, az egyház e misztériumáról. Mind olyanok vagyunk, mint egy épület, de az alap Jézus, aki imádkozik értünk. Jézus, aki imádkozik értem.



Szent Simon Apostol



Szent Simon Apostol


Szent Simon és Szent Júdás Tádé apostolok ünnepén az evangélium a tizenkét apostol kiválasztásáról és nevük felsorolásáról szól. E tizenkét személy lett a magja a krisztusi közösségnek, az Egyháznak. Miért hozta létre Jézus ezt a közösséget? Miért akarta, hogy követői közösséget alkossanak? A válaszhoz onnan kell kiindulnunk, hogy Jézus az üdvösség örömhírének hirdetője és az üdvösség közvetítője. Lukács bátran hirdeti ezt, ezért is nevezi Jézust írásában Üdvözítőnek. Az üdvösség műve nem Jézus mennybemenetele után kezdődik, mintha az apostolok kezdtek volna hirdetni egy üdvözítő tanítást. Az üdvösség Jézus Krisztus személyével kezd el megvalósulni a világban. Egész életében, valamint halálában és feltámadásában is Üdvözítőnek mutatkozik.
Jézus azt szeretné, hogy az üdvösség műve távozását követően is folytatódjék. Azért gyűjt maga köré tanítványokat és azért választja ki az apostolokat, hogy tanúi és küldöttei legyenek, akik az általa megkezdett munkát folytatják. Az üdvösség nem emberi elképzelés, elgondolás, hanem Isten terve az emberrel. Az üdvösség út, amelyen az ember jár és Istenhez ér. Ezen az úton az apostolokra alapozott Egyház vezet minket a Krisztustól, az Üdvözítőtől kapott megbízás alapján. Máshová vezető utakon sem elindulni, sem haladni nem érdemes.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Urunk, Jézus Krisztus! Te egykor minden emberi hang és szó, lárma és zaj között felfigyeltél a vak szavára, akinek hitvallása füledbe jutott. Ez állított meg és késztetett arra, hogy meggyógyítsad őt, visszaadjad szemevilágát. Hitét jutalmaztad meg ily módon. Te ma is meghallod, amikor bizalommal fordulunk hozzád: gyógyítsd meg lelki vakságunkat! Adj nekünk hitet! Add nekünk a hit látásmódját! Add, hogy a hit megnyissa szemünket és szívünket, és felismerjük mindazt, ami üdvösségünkhöz szükséges. Add, hogy a hit erejével mindig a te utadon járjunk! Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!



2016. október 27., csütörtök

Hogy bocsásson meg nekünk az eutanázia áldozataiért



Hogy bocsásson meg nekünk az eutanázia áldozataiért

Könyörögjünk az Úrhoz!



Egyikünknek az a gyengéje, hogy roppant indulatos, és mindenért robban, másikunknak nehezére esik mértéket tartani az evésben-ivásban, a harmadiknak túlzottan erotikus a fantáziája, a negyedik annyira félénk, hogy kellemetlen helyzetekben sorozatosan hazugságba keveredik… Sokan úgy hiszik, hogy ezek ellen a gyengeségek, rossz szokások és hajlamok ellen kell harcolniuk. Micsoda tévedés! A természetünk sebzettsége elleni harc szinte biztosan kudarcra van ítélve, s csak azt érjük el vele, hogy görcsössé és frusztrálttá válunk, s a hosszú éveken át folytatott hiábavaló küzdelem után arra a következtetésre jutunk, hogy mivel gyarlóságainkat megszüntetni nem tudjuk, vétkeinknek és bűnösségünknek sem tudunk véget vetni. Ez pedig amiatt van, amit a mai Szentleckében fogalmaz meg Szent Pál, amikor egyetlen mondattal lerántja a leplet bukásaink legvégső forrásáról. Nem, bűntől sebzett természetünk, rosszra való hajlamunk nem végső ok, hanem már okozat; a rossz forrása a gonosz szellem, a sátán, aki a bűn szerzője és a hazugság atyja.

Ahelyett tehát, hogy gyöngeségeinket próbálnánk meg véglegesen felszámolni, mondjunk tudatosan és határozottan ellene a gonosz szellemnek, aki arra törekszik, hogy bennünket és az egész világot a sötétség uralma alá hajtsa, s közben – nem görcsösen, hanem józanul – igyekezzünk kerülni minden alkalmat és lehetőséget, amely bűnre vinne. Gyöngeségeinket el kell fogadnunk, s meg kell tanulnunk velük együtt élni. Bennük az Apostol tanítása szerint Isten ereje mutatkozhat meg, mert a velük való naponkénti szembesülés mind újabb figyelmeztetés arra, hogy Jézus Krisztus nélkül egy napig sem élhetünk.

Urunk Jézus, óvj meg minket az Ellenség cselvetéseitől, de leginkább attól a csábítástól, hogy saját erőnkkel akarjunk szembeszállni a bűnnel, vagy épp ellenkezőleg: ne tegyünk semmit sem, mondván, mi úgysem vagyunk képesek megküzdeni a gonosszal. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy újra meg újra felajánljuk és egészen átadjuk magunkat Neked, s mindenkor, és minden helyzetben imádással, hódolattal, szent megrendüléssel helyezzük életünket a Te jelenlétedbe és oltalmadba. Segíts, hogy így gyöngeségeink átlényegüljenek, s ami eddig a sátán horga volt, az a Te kezedben üdvösségünket szolgáló eszközzé váljék.


Himnusz CCCXXXII.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Királyi törzs ifjú sarja
igaz törvényt híven tartva
szolgált igaz örömet.
Szép árbochoz hasonlatos,
párját erdők magasságos
fái közt nem lelheted.
Imre herceg növekedve
Krisztus Király buzgó híve:
gyermekkortól hű barát.
Fut előtte ős ellenség,
világ vágya, testi vétség:
keresztjeltől messze szállt.
A monostort megtiszteli,
az atyákat ott köszönti
megkérlelve az Urat.
Egynek egyszer, másnak kétszer,
negyediknek pedig hétszer
osztva sorban, csókot ad.
Látva mindezt, ámul atyja,
– szíve vidám, komoly arca –
titkon fiát kérdezi.
S ez megfejti igaz tettét:
Mór testvérnek nagy szentségét
liliomszál hirdeti.
Ily szentekkel ékesülve
Istenének Pannon földje
zengjen híven most s örökre
dicséretet, éneket. Ámen.
 


Ferenc pápa: Isten ma is sír a természeti katasztrófák és a háborúk láttán



Ferenc pápa: Isten ma is sír a természeti katasztrófák és a háborúk láttán


Isten ma is sír, amikor látja a természeti katasztrófákat, a pénzistent bálványozó emberek által kirobbantott háborúkat, a megölt gyermekeket. Isten ma is sír, mert az emberiség nem érti meg a békét – mondta Ferenc pápa október 27-én reggel a Szent Márta-házban bemutatott szentmisén.


A mai evangéliumi szakaszban (Lk 13,31–35) Szent Lukács arról ír, hogy ellenségei nem akadályozhatják meg Jézust küldetése teljesítésében. Jézus rókának nevezi Heródest, mert néhány farizeustól megtudta, hogy meg akarta ölni őt. Elmondja, mi fog történni: készül a halálra. Aztán a bezárkózott Jeruzsálemhez fordul, aki megöli a hozzá küldött prófétákat. Utána viszont hangnemet vált, és gyengéden kezd beszélni, Isten gyöngédségéről szól. Jézus népét nézi, Jeruzsálem városát. És sír Jeruzsálem fölött. Az Atyaisten az, aki sír Jézus személyében: „Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint ahogy a tyúk a szárnya alá gyűjti csibéit, de te nem akartad.” Valaki azt mondta, hogy Isten azért lett emberré, hogy sírhasson, hogy sírjon azért, amit gyermekei tettek. A Lázár sírja előtti sírás a barát könnye. Ez az Atya sírása – hangsúlyozta a Szentatya.
Majd a tékozló fiú apjáról beszélt, akitől a fia kikéri örökségét, és elmegy. Emlékeztetett: ez az apa nem ment oda a szomszédaihoz, mondván: „Nézd, nézd csak, mi történt velem. Mit tett velem ez a szerencsétlen gyerek! Megátkozom ezt a fiamat…”
Nem ezt tette ez az apa. Biztos vagyok benne, hogy talán elment sírni egyedül a szobájába – mondta a pápa. – És hogy miért mondom mindezt? Azért, mert bár az evangélium nem mondja ezt, de arról beszél, hogy amikor a fiú visszatért, messziről meglátta őt az apja. Ez azt jelenti, hogy az apa folyton fölment a teraszra, hogy nézze, hátha hazajött a fia. Az az apa pedig, aki így tesz, a sírásban él, várva fia visszatértét. Ez az Atyaisten sírása. És ezzel a sírással az Atya újrateremti Fiában az egész teremtett világot.
A Szentatya ezután arról a pillanatról beszélt, amikor Jézus a kereszttel megy a kálváriára, és a síró ájtatos asszonyoknak azt mondja, ne sírjanak őérte, hanem sírjanak a gyermekeikért.
Tehát Isten az apa és az anya sírásával sír ma is. A természeti katasztrófák láttán; a háborúk láttán, melyeket azért csinálnak, hogy imádják a pénzistent; a sok ártatlan ember láttán, akik a bombák alatt lelik halálukat, melyeket a pénzisten imádói dobnak le. Mindezek láttán az Atya ma is sír, és azt mondja nekünk: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, gyermekeim, mit tesztek?” Ezt mondja a szegény áldozatoknak és a fegyverkereskedőknek és mindazoknak, akik eladják az emberek életét. Jót tesz nekünk, ha arra gondolunk, hogy Isten  azért lett emberré, hogy sírhasson, és jót tesz nekünk, ha a ma síró Atyára gondolunk: aki sír ezért az emberiségért, mely még mindig nem érti azt a békét, amelyet ő kínál nekünk: a szeretet békéjét – zárta csütörtök reggeli homíliáját Ferenc pápa.
 


Évközi harmincadik hét csütörtökje



Évközi harmincadik hét csütörtökje


A tegnapi elmélkedésben már említettük, hogy Jézus állandóan közeledik Jeruzsálem felé, ahol prófétaként halál vár rá. Sem ennek tudata, sem emberi fenyegetés nem térítheti el őt útjától küldetése megvalósításától. A veszély az uralkodó, Heródes részéről fenyeget, aki meg akarja öletni Jézust. Heródes indokáról ugyan nem tudunk semmit, de ha igaz volt a Jézusnak szóló figyelmeztetés, akkor feltehetően Heródes a hatalmát féltette. Jézusról ugyanis időközben egyre többen gondolták, hogy ő a Messiás, messiási uralmát pedig úgy képzelték, hogy ő lesz az ország vezetője, nyilvánvalóan ezt akarhatta megakadályozni Heródes.
Az őt fenyegető halálveszélyt a farizeusok jelzik Jézusnak. A figyelmeztetés jóindulatúnak tűnik, amit furcsának tartunk a farizeusok részéről, hiszen más esetekben vitákat kezdeményeznek Jézussal, törvényszegéssel vádolják és ürügyet keresnek, hogy a vesztét okozzák. Ez esetben aligha feltételezhetünk jószándékot részükről, inkább úgy gondolhatják, hogy jó volna távol tartani Jézust a fővárostól, ahol nagyszámú néppel találkozna és tanítaná őket. Úgy tűnik, a farizeusok inkább saját érdekeiket védik, vezető hatalmukat féltik, de ügyeskedésük nem térítheti le Jézust arról az útról, amelyet végigjár, nem téríthetik el küldetésétől.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Hozzád fordulok, Atyám, mindenható Isten: őszinte szívvel és kicsinységem tudatában hálát adok neked, s egész lelkemmel kérlek, rendkívüli jóságodban fogadd jóakarattal könyörgésemet: hatalmaddal űzd el az ellenséget tetteimtől és cselekedeteimtől, erősíts engem a hitben, kormányozd értelmem, adj nekem bensőséges gondolatokat, és vezess el engem boldogságod birtoklására! Vezess el engem arra, hogy téged mindenkinél és mindennél jobban szeresselek!
 


2016. október 26., szerda

Hogy bocsásson meg nekünk az abortusz áldozataiért



Hogy bocsásson meg nekünk az abortusz áldozataiért
Könyörögjünk az Úrhoz! 



Nem az én jövőm az, ami aggaszt! Amit már tettem, azt megtettem, s ami ítéletre vár, az nem fog elmaradni! De a jelenem! Mert a jelenben, amíg számomra tart, addig lehetek képes tenni még mások jövőjéért! Szóval, a jelenem miatt nem árt félnem! Józanságra ítéltél engem Istenem! Kijózanítottál, hogy Jelenlétedre felkapni képes legyek fejemet! Jó nekem! Köszönöm! És ezért hálával járulok eléd! Nem azért, mert ezzel tartozom. Mert ha csak azért adnék hálát, mert kötelességem, akkor az csupán kínt jelentene, és Érted azzal keveset bírnék tenni. Mert a kín blokkol, nem engedi cselekvővé válni a szeretetet! Hálám, úgy vélem erőmmé lesz, és ez még inkább lelkesít arra, hogy jelenemre úgy tekintsek, mint ami Érted való! Ami jó, és ami boldogító, békességet hozó, és nyugalmat árasztó! Bárcsak, képes lennék ezt árasztani magamból! Azt, Aki Te vagy számomra, akkor, amikor semmi ebből a világból nem zavar meg, nem bánt, nem vonja el figyelmemet. Ami azért bánt, mert érzem és élem, hogy nem Téged szolgál! Nem neked szóló áldozat, köszönet, vagy hálát jelentő öröm. Éppen ezért engem is távol tartani próbál tőled!
Ez a jövendölés aggaszt, hogy azt mondod: „Lesz majd sírás és fogcsikorgatás, amikor látni fogjátok …”, mi, akik hoppon maradunk. Mert most reméljük irgalmasságodat, de látásunk, hallásunk, és értésünk torz. Éppen ezért torzóiddá lettünk. Pedig Te, a magad képére teremtettél bennünket, sőt: kiválasztottál, tenyeredbe vettél, hordozol, és aggódsz azért, vágyódsz rá, hogy megértselek. Szándékodat, akaratodat velem, és minden kereszténnyel, akiket magadnak választottál, lefoglaltál (!), akik most bízunk, remélünk. De, akik tévképzetek között ringatjuk magunkat, éppen ezért csalódni leszünk kénytelenek, aminek sírás és jajgatás lesz a vége!
Azt mondom, szánakozva, hogy „ebből a világból …”. És nem biztos, hogy jól gondolom! Vajon, a világról alkotott, megtestesült rossz érzés, szánalom, bennem, nem az én önképem szüleményei? Miért ítélem meg, és el, a világot? Miért tartom a világ minden cselekedetét bűnösnek, Istentől eltávolodottnak, rossznak? Az én képzetem az, hogy a világ minden jó szándékot, jóra való készséget kifordít, önérvényesítésre használ fel. Ilyen módon kárt okoz mindannak, akinek jóra van a szándéka, vagyis, aki a közös jót képes lehet szolgálni. De mindezeken túl, a közösségért tett jó hatását is lerontani képes, tehát elveszi az erejét a jónak!
A jóra való energiák irányultsága, sorsa megváltozik. Én, ebben azt a kárt látom meg szüntelen, amivel én, az Ember, kioltom a kegyelem hatását. Mely hatni, túlnyomó részt az Ember által akar, és válhat hatékony, életet szorgalmazó képességgé a világban.
Az a kérdés izgat, és feszít, hogy hogyan válhatunk mi, jó akaratú emberek, képessé ezeknek a tévedéseinknek a kiigazítóivá? Minduntalan arra jutok, hogy le kell lassítanunk, kényszeredett cselekvéseinket kell visszafognunk, megengedőn rá, hogy a Léleknek lehessen módja beavatkozni abba a folyamatba, amely életet akar foganni, teremteni akar szüntelen, de, mégsem olyan ritmusban, amilyenben mi élünk, hanem olyan ütemben, ami a természet nyugodtságával, higgadtságával összhangban van.
Nem mindegy, hogy honnan tekintek önmagamra! A világ felöl? Akkor azt mondhatom, hogy jobb vagyok, mint az átlag. Azonban, ha a Szentírásból nekem megnyilatkozó Isten felöl tekintek magamra, akkor bizony nyugtalanná válok. Vajon kinek tartasz Te, engem, Jézus? Aki leginkább a farizeusokat korholtad, velük vitatkoztál, veszekedtél a legtöbbet, míg a népet igyekeztél tanítani, és próbáltál hatni a szabad akaratára.

Uram, ha Te akarod, ...
Akikért akarod, ...
és Akikkel akarod, ...
hogy szándékod teljesüljön, ...
ami egyedül a Te ismereted, ...
… én akarom!
Hogy Isten dicsőségére,
Krisztus nevére, és a
Szentlélek erejével teljesüljön!
Mindeneknek javára!
Tudom, hogy az isteni jóra
teremtetted az embert,
és az ember javára mindent!
Szándékodra: engedelmességre,
alázatra és szelídségre vezess engem!
Lelked járjon át és formáljon
mindegyikünket bölcsességed szerint!
Vágyainkat gerjessze, és alakítsa,
formálja a Te szereteted,
hogy áradó folyamokká váljunk!
Mederré, mely hordozza, befogadja,
és tereli az éltető vizet!
Életet hordozó földdé válhassunk,
mely teret enged a békét és boldogságot
árasztó, bőséges terméssé váló,
gyönyört keltő virágos rétednek!
Hogy Általunk, Velünk és Bennünk,
az az ország épüljön, melyre
ígéreted szól nekünk,
de amit nem óhajtasz se ellenünkre,
se nélkülünk megvalósítani!
Így lépjünk közösségre mindannyian
Veled, hogy egyek legyünk,
ahogy Te és az Atya egy, mindörökre! Ámen



Himnusz CCCXXXI.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Boldog Mórt, Krisztus követét dicsérjük,
kit hitéért és nemes életéért
szép ünnepnapján az egek karával
áld a magyar nép.
Szíve szelíd volt, szava csupa hűség,
útja szeplőtlen, hótiszta a lelke,
élete végig a teremtő Lélek
tiszta csodája.
Vágya csak egy volt, a hatalmas Isten,
Krisztussal titkon az egekben élt már,
hősi erényét a királyfi látta,
s csókja jelezte.
Szent püspökünknek mi is hódolunk ma,
s kérleljük szívből fakadó imával:
üdvös szószólónk legyen az egekben,
hogy oda jussunk.
Hála, dicsőség, örök áldás néked,
aki az égben ragyogó Király vagy,
mindenkor Úr vagy az egész világon,
hármas is, egy is. Ámen.


Ferenc pápa: Gondolkodjunk, mit tudunk tenni a menekültekért, a bevándorlókért!



Ferenc pápa: Gondolkodjunk, mit tudunk tenni a menekültekért, a bevándorlókért!


A Szentatya október 26-án az irgalmasság testi cselekedetei közül újabb kettőről elmélkedett a délelőtti általános kihallgatáson: „Befogadni az idegent és felöltöztetni a mezítelent.”




Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Folytatjuk elmélkedésünket az irgalmasság testi cselekedeteiről, amelyeket azért adott nekünk az Úr Jézus, hogy mindig elevenen és lendületben tartsuk hitünket. Ezek a cselekedetek ugyanis világossá teszik, hogy a keresztények nem ernyedten és lustán várják az Úrral való végső találkozást, hanem mindennap elébe mennek, felismerik az ő arcát sok ember arcán, akik segítséget kérnek. Ma Jézus ezen mondatánál fogunk elidőzni: „Idegen voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felöltöztettetek” (Mt 25,35–36). Korunkban is rendkívül időszerű az idegenek segítése. A gazdasági válság, a fegyveres konfliktusok és az éghajlatváltozás sokakat elvándorlásra késztetnek. Ugyanakkor az elvándorlás nem új keletű jelenség, hanem az emberiség történelméhez tartozik. A történelmi emlékezet hiányáról tanúskodik, ha valaki azt gondolja, hogy az csak napjainkra jellemző.
A Szentírásban számos konkrét példát találunk a kivándorlásra. Elég csak Ábrahámra gondolnunk. Az Úr arra hívja, hogy hagyja el országát és menjen másik földre: „Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked” (Ter 12,1). Izrael népével is így történt: elindult Egyiptomból, ahol szolgaságban élt, hogy negyven évig vándoroljon a pusztában, míg végül elért az Isten által ígért földre. A szent család – Mária, József és a kis Jézus – is kénytelen volt kivándorolni, mert menekülnie kellett a fenyegető Heródes elől: „József fölkelt, s még akkor éjszaka fogta a gyermeket és anyját, és elmenekült Egyiptomba, s ott maradt Heródes haláláig” (Mt 2,14–15). Az emberiség történelme a migrációk történelme: a világ minden pontján nincs olyan nép, mely nem ismerte volna a migráció jelenségét.
A századok folyamán a szolidaritás rendkívüli megnyilvánulásainak lehettünk tanúi, még ha ezeket társadalmi feszültségek kísérték is. Ma a gazdasági válság kontextusa sajnos elősegíti a bezárkózó és visszautasító magatartás kialakulását. A világ némely részén falakat és kerítéseket emelnek. Úgy tűnik időnként, hogy annak a sok férfinak és nőnek a csendes igyekezetét, akik mindent megtesznek – a legkülönbözőbb formákban – a migránsok megsegítésére, elnyomja a többiek zaja, akik ösztönös önzésüknek adnak hangot. A bezárkózás azonban nem megoldás, sőt végeredményben előmozdítja a szervezett bűnözést. A megoldás egyetlen útja a szolidaritás. Szolidaritás a bevándorlóval, szolidaritás az idegennel…
A keresztények elkötelezettsége e téren ma ugyanolyan sürgős, mint korábban. Ha csak a múlt századot nézzük, eszünkbe jut Szent Francesca Cabrini csodálatos alakja, aki társaival együtt arra szentelte életét, hogy segítse az Amerikai Egyesült Államokba készülő kivándorlókat. Ma is szükségünk van ilyen tanúságtételekre, hogy az irgalom minél több rászorulót elérhessen. Ez kivétel nélkül mindenkinek feladata. Az egyházmegyéké, a plébániáké, a megszentelt élet intézményeié, a társulatoké és a mozgalmaké, de az egyes keresztényeké is – mindannyiunknak be kell fogadnunk a háború, az éhség, az erőszak és az embertelen életkörülmények elől menekülő fivéreinket és nővéreinket. Együtt mindannyian rendkívül nagy segítséget jelentünk azoknak, akik elveszítették hazájukat, családjukat, munkájukat és méltóságukat.
Néhány napja történt egy kis eset, itt, a városban. Egy menekült eligazításra szorult. Egy asszony odament hozzá, és megkérdezte: „Segíthetek, mit keres?” Azon a menekültön nem volt cipő. Így válaszolt: „A Szent Péter-bazilikába szeretnék menni, hogy bemenjek a szent kapun.” Az asszony elgondolkodott: „De hát nincs lábbelije, hogy fog gyalogolni?” Hívott egy taxit. Az a bevándorló, az a menekült bűzlött. A taxisofőr nem nagyon akarta engedni, de végül engedte beszállni a taxiba. Az asszony pedig beült melléje, és érdeklődött egy kicsit, milyen volt az útja mint menekültnek, illetve migránsnak. Ez a férfi pedig elmesélte a történetét, amelyben volt fájdalom, háború, éhezés. Elmenekült a hazájából, hogy ideköltözzön. Amikor megérkeztek [a bazilikához], az asszony elővette a pénztárcáját, hogy kifizesse a sofőrt, ám a taxis, aki kezdetben nem akarta engedni beszállni a migránst, mert bűzlött, így szólt az asszonyhoz: „Nem, asszonyom, nekem kell önnek fizetnem, mert meghallgattatott velem egy olyan történetet, amely megváltoztatta a szívemet.” Ez az asszony tudta, mit jelent egy bevándorló fájdalma, mert örmény vér folyt az ereiben, és ismerte népe szenvedéseit. Amikor ilyesmit csinálunk, kezdetben bennünk is ellenérzés támad, mert kellemetlen nekünk az az ember, „büdös”, de végül a történet beillatosítja és megváltoztatja lelkünket. Gondoljatok erre a történetre, és gondolkodjunk, mit tudunk tenni a menekültekért!
Az irgalmasság másik testi cselekedete pedig: felöltöztetni a mezítelent. Mi mást jelenthetne ez, mint visszaadni a méltóságát annak, aki elvesztette? Nyilvánvalóan idetartozik, hogy ruhát adjunk a ruhátlannak, de gondoljunk csak azokra a nőkre, akiket a prostitúció áldozataiként az utcára dobnak, vagy arra a sokféle módra, ahogyan az emberi testet árucikként használják, még kiskorúakét is! Ezekhez hasonlóan, ha valakinek nincs munkája, nincs otthona, nem kap jogos bért, az is a mezítelenség egyik formája, vagy ha valaki hátrányos megkülönböztetést szenved faja vagy vallása miatt, ez is mind a mezítelenség formája, amelyre nekünk, keresztényeknek éberen oda kell figyelnünk, és azonnal segítséget kell nyújtanunk.
Kedves testvéreim, ne essünk a bezárkózás csapdájába, ne legyünk közömbösek testvéreink szükségleteivel szemben, és ne csak saját érdekeinkkel törődjünk! Amilyen mértékben megnyílunk mások felé, olyan mértékben válik életünk termékennyé, olyan mértékben nyerik vissza a társadalmak békéjüket, és olyan mértékben kapják vissza az emberek teljes méltóságukat. Jusson majd eszetekbe az az asszony, jusson majd eszetekbe az a bűzlő migráns, jusson majd eszetekbe az a sofőr, akinek a migráns megváltoztatta a szívét!


Évközi harmincadik hét szerdája



Évközi harmincadik hét szerdája


Korábbi elmélkedéseinkben említettük már, hogy Lukács úgy mutatja be Jézus nyilvános működését, vándorútját, mint aki állandóan Jeruzsálem felé halad. A valóságban többször is megtehette ezt az utat Jeruzsálem felé, illetve elhagyhatta a várost, hiszen felnőttként az ünnepekre minden évben elzarándokolt. Lukács feltehetően Jézus küldetéstudatának hangsúlyozása érdekében említi többször ezt a „jeruzsálemi utat.” Az Úr maga mondja: „nem veszhet el próféta Jeruzsálemen kívül” (Lk 13,33). Jézus állandó haladása, közeledése Jeruzsálem felé annak jelképe Lukács írásában, hogy küldetése beteljesítéséhez egyre közelebb kerül.
A mai evangéliumba ezt olvassuk: „Törekedjetek bemenni a szűk kapun!” A buzdítás a tanítványoknak és a későbbi korok Krisztus-követőinek, nekünk is szól: törekedjünk bejutni az üdvösségre! Az üdvösség elérése az ember számára nem könnyű, de nem is lehetetlen. Isten vezet minket, hogy napról napra előrehaladjunk az üdvösség útján és legyen erőnk a szűk kaput választani és azon belépni.
Ugyanakkor Jézus számára is volt szűk kapu. A szenvedés vállalása és a kereszthalál volt számára az a szűk kapu, amely a feltámadásra vezetett. Isten mindannyiunk számára új világot nyit, de ebbe a világba a szenvedés és a halál szűk kapuján és a feltámadáson át vezet az út.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Mindenható Úristen, aki gondviselésed eszközéül gyarló embereket választasz, ily módon is kitünteted isteni hatalmadat a világ kormányzásában, áraszd ránk kegyelmedet, hogy ki imádva elismerem benned a legfőbb hatalmasságot és minden hatalom kútfejét: annak általad rendelt egyházi és világi képviselőit köteles engedelmességgel tiszteljem, s így isteni törvényednek készséggel hódolva, teljesítsem szent akaratodat.
 


2016. október 25., kedd

Hogy bocsásson meg nekünk a szülők, a házastársak és a gyermekek ellen elkövetett bűneinkért



Hogy bocsásson meg nekünk a szülők, a házastársak
és a gyermekek ellen elkövetett bűneinkért
 
Könyörögjünk az Úrhoz!


 
Krisztus Egyházáért! Mely nagy titok! Amennyiben, Isten országáért való! Tovább megyek: az Egyház mi vagyunk, akiket Isten kiválasztott, mint mustármagot, mint kovászt!
Isten terve ez, hogy Krisztus Egyházából áradjon ki kegyelme az egész Világra, melyből legyen fa, bőven termő, és az ég madarai számára ott – a fa ágai között biztonságot nyújtó - fészkek, hogy a Lélek új életeket fakaszthasson, vagyis Isten Lelke válhasson a fa ágai között termővé. Illetve, Krisztus Egyháza, mint kovász, megkelessze a világ népét, táplálékká és életet adó kenyérré válhasson a népek számára.
Ma, körünkben ez Krisztus Egyháza? Én vétkem, én igen nagy vétkem! Mert nem az! Bűnhődöm, és kesergek, bűnösként, elkövetőként, levegő után kapkodom, mert úgy vélem, hogy nem az! Elrontottuk! Félreértettünk mindent abból, amit Krisztus ránk hagyott! Nagy a baj! A baj nem egyszerűen az, hogy lesöpri a világ Krisztus Egyházát Európa porondjáról, hanem az, hogy így, mi mind, talán őseim is, és utódaim is(?), elveszítjük azt a lehetőséget, amiről az a féltés szólt, hogy kire többet bíznak, többet kérnek számon! Ránk sokat bízott Isten, számított ránk Krisztus, és képtelenek vagyunk megfelelni Neki!
A bajt abban látom, hogy nem léptünk személyes kapcsolatba Krisztussal, nem vált személyes üzenetünkké a Szentírás! Nem értettük meg, hogy mit vár tőlünk, személyesen, a Teremtő, azzal, hogy életre hívott! Beleállított a Teremtésébe, és felkent munkatársának, kezünkbe adva üzenetét, melyet az Egyház egyszerűen, és pongyolán kinyilatkoztatásnak nevez! E szó értelmét elfelejtettük felfogni. Nem az Egyház számára kinyilatkoztatás Isten szava, hanem személyesen a számomra szólóan akarja magát kinyilatkoztatni Krisztusban, és a Szentírásban az Isten! Az Egyház ott lép be a képbe, hogy kapcsolatot teremtsen az ember és a magát kinyilatkoztató Isten között akkor, amikor erre az ember nem képes, mert nem képes felismerni barátságát, kapcsolatát azzal a Jézussal, aki a Krisztus, és aki a Szentlélek által jelenlévő akar és képes lenni az én életemben!
Nem én vagyok a lényeges, hanem Isten, aki kinyilatkoztatni akarja magát nekem, hogy általam kinyilatkoztathassa magát a világ számára. Én nekem, csupán fordítójává kellene válnom a világ felé! Nekem a dolgom annyi, hogy mit megértek Istenből, azt tovább vigyem a világ felé! Legalább annak a hat embernek, akikhez feltétlenül nekem kell elvinnem, akikhez engem küld el Isten! Már a teremtés kezdetétől elgondolt szándékával, tervével.
Adalékként, e gondolathoz idézném Dr. Kocsis Imre atya nyilatkozatának részletét, ami a minap hangzott el a Mária Rádióban, az Amoris Laetitia kapcsán: »Az istenképűség az ember kiemelt pozícióját mutatja a világban. Képmás az ember: az ember képmása az Istennek. Itt a földön az ember jeleníti meg az Istennek az uralmát. Nem válik Istenné, alárendelt Istennek. Valamilyen szinten az ember képviseli itt a földön az Istent. Vagyis az ember feladata az, hogy Isten nevében dolgozzon, tevékenykedjen. Az Isten nevében tegye egyre szebbé a földet, tegye otthonává. Alakítsa azt, ne kihasználja, de formálja otthonává. A férfi és a nő viszonyában pedig az a fontos, hogy ők azok, akik által Isten az élet továbbadását biztosítja.
Az Isten szavával teremti meg a férfit és a nőt. Tehát az első aktus, hogy megteremti Isten őket a szavával. De utána a férfi és a nő szeretet kapcsolatát használja fel az élet továbbadására. A férfi és a nő ilyen értelemben az Isten társává lesz a teremtésben. Isten ettől kezdve a férfin és a nőn keresztül gondoskodik a teremtés folyamatosságáról. - Ilyen módon a házasság is a teremtés művének része.«
Teremtő szeretetedben részesítesz Istenem! Legyen áldott ezért a Te neved, és féljem mindörökké irgalmadat! Ámen


Himnusz CCCXXX.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Jertek, hívek, tiszta szívvel
hódolatra gyűljetek.
Mór, az első szent magyar pap
tiszteletét tiszta ajkak
zengjék a nagy ünnepen.
Szálljon hála és dicséret
a ragyogó égre fel.
Mert az Isten küldte nekünk
szent Püspökünk, példaképünk,
kit most szívünk ünnepel.
Áldj meg minket, Szent Mór püspök,
Isten kedvelt embere,
pártfogásod küldd e népre;
bú és balsors annyi érte,
s mindig könnyes a szeme.
Hódolatra eléd gyűltünk,
te szent ember, hű barát;
segítséged esdve kérjük,
oltalmazd és védd a népünk
s ezt a szegény kis hazát. Ámen.


Ferenc pápa: Isten Országa a Szentléleknek való engedelmességben növekszik



Ferenc pápa: Isten Országa a Szentléleknek való engedelmességben növekszik


Ahhoz, hogy növekedjék Isten Országa, az Úr mindenkitől engedelmességet kér – erre emlékeztette Ferenc pápa a híveket október 25-én, kedden reggel, a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szentmisén.


A Szentatya prédikációjában óva intett attól, hogy túlságosan a struktúrákra és szervezeti felépítésre összpontosítsunk. Figyelmeztetett: Isten Országa nem egy helyben áll, hanem mozgásban van; boldogok, akik az Úr törvényében haladnak, nem elegendő ugyanis tanulmányozni a törvényt, hanem vele együtt kell haladni.
A Törvény az életért van, azért, hogy segítse Isten Országának építését, az élet építését. A mai evangéliumi szakasz (Lk 13,18–21) arról beszél nekünk, hogy Isten Országa fejlődik, mozgásban van. Mi tehát Isten Országa? Talán egy jól felépített struktúra, rendben, pontosan elkészített ranglétrával, mindennel…? És aki nem fér be oda, az nincs Isten Országában? Nem. Isten Országát is fenyegeti ugyanaz a veszély, ami fenyegeti a Törvényt: a mozdulatlanság, a merevség veszélye. A Törvény azonban azért van, hogy haladjunk vele, Isten Országa zarándokút. Nem állóvíz. Isten Országát mindennap építjük – hangsúlyozta a pápa.
Jézus a példabeszédeiben a hétköznapi élet dolgairól beszél: a kovászról, amely nem marad kovász, mert végül elegyedik a liszttel, fejlődik, és kenyér lesz belőle; aztán a magról, amely nem marad mag, mert meghal és életet ad a fának. A kovász és a mag mozgásban vannak, azért, hogy létrehozzanak valamit, és miközben létrehoznak valamint, meghalnak. Nem azon múlik, hogy kicsi vagy nagy dologról van-e szó – figyelmeztetett a Szentatya. – A lényeg a haladás, a mozgásban lét, mert ebben megy végbe az átalakulás.
Az az ember, aki látja a Törvényt, de nem halad vele, az merev hozzáállást tanúsít. Ehhez képest milyen magatartást vár el tőlünk az Úr ahhoz, hogy Isten Országa növekedjék, és hogy kenyér és szállás legyen mindenki számára? Engedelmességet – válaszolta Ferenc pápa. – Isten Országa a Szentlélek erejének való engedelmességben növekszik. A liszt nem liszt többé, átalakul kenyérré, mert enged a kovász erejének. A kovász hagyja, hogy összegyúrják a liszttel. Nem tudom, hogy van ez… a lisztnek nincsenek érzései, de talán járhat némi fájdalommal az, ha összegyúrják? Aztán pedig hagyja magát megsütni, nem? Az Ország is ilyen… így növekszik, aztán eledel lesz mindenkinek. A liszt engedelmeskedik a kovásznak, megkel. Isten Országa is ilyen. A Szentléleknek engedelmes ember növekszik és ajándék lesz mindenki számára. A mag is engedelmes: hogy termékeny lehessen elveszíti mag mivoltát és mássá, egy sokkal nagyobb dologgá válik: átalakul. Ilyen Isten Országa is: megy előre. Halad a remény, a teljesség felé.
Isten Országát mindennap építjük, engedelmeskedve a Szentléleknek. Ő az ugyanis, aki egyesíti kis kovászunkat vagy magunkat erejével és átalakítja azt, hogy növekedjen. Ha azonban nem haladunk előre, merevekké válunk, és a merevség miatt árvák, apátlanok leszünk – intett a Szentatya. – A merev embernek csak urai vannak, nincsen atyja. Isten Országa olyan, mint egy anya, amelyik növekszik és termékeny, odaajándékozza önmagát, hogy a gyermekeinek élelmük és szállásuk legyen.
Kérjük ma a kegyelmet, hogy engedelmesek legyünk a Szentléleknek. Hányszor engedünk a szeszélyeinknek, az ítéleteinknek. „De én azt csinálom, amit akarok…”. Így azonban nem növekszik az Ország, és nem fejlődünk mi sem. A Szentléleknek való engedelmesség az, ami által növekszünk és átalakulunk, akár a kovász és a mag. Az Úr adja meg mindenkinek ennek az engedelmességnek a kegyelmét – fohászkodott a kedd reggeli szentmisén Ferenc pápa.