2011. február 12., szombat

Évközi ötödik hét szombatja


Évközi idő ötödik hét szombatja


Anianei Szent Benedek hitvalló bencés apát emléknapja


A családok emlékezete


Ez az első, ígérettel egybekötött parancs:

Tiszteld apádat és anyádat,

Hogy boldog és hosszú életű légy a földön.


Könyörögjünk!

Istenünk, örök rendeléseddel te vetettél szilárd alapot a családi közösségnek. Hallgasd meg jóságosan híveid könyörgését, hogy a családi erényekben és a szolgáló szeretetben, a Szent Család példáját kövessük, és így Atyai házadban az örök jutalomnak örvendjünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

Et manducaverunt, et saturati sunt.”

(Márk 8, 8a.)

„Ettek, és jól is laktak.” Ismerteti velünk Márk evangélista a mai evangéliumi szakasz történetének végén az események lényegét tömören összefoglalva. Jézus Krisztus példát ad nekünk újfent arra, hogy mit jelent a család a közösség. Négyezren voltak együtt immár harmadik napja, és mint a gondos Atya pontosan tudja, jól fel tudja mérni, hogy minden valószínűség szerint már nincs mit enniük. Ebből azt is megtudhatjuk, hogy a tömeg, amely ennyi ideje hallgatta őt, egyáltalán nem panaszkodott, egyáltalán nem zúgolódott, hanem csendben, alázattal várta az elbocsátást, hogy hazatérhessenek. A családok évében, és a mai köznapon is, amelyet a liturgiában a családoknak szentelünk, nekünk családapáknak állít példát Jézus Krisztus azzal, hogy immár másodszor hajtja végre a kenyérszaporítás csodáját. Azt a csodát, amelyet évről-évre, újra és újra végrehajt akkor, amikor a földműves ősszel a földbe veti a magot és várja a nyarat, hogy a mag elhaljon, de belőle sok új élet, sok új mag fakadjon. Már itt ebben az evangéliumi szakaszban is tanúi lehetünk a szentmise áldozat, a kenyértörés ünnepének, amely aztán minden szentmisében újfent megcsodálhatunk. Halljuk és lelki szemeink előtt láthatjuk is a Mestert, ahogy fogja a kenyeret, a szemét az égre emeli Atyjához a Mennyek felé, hálát ad, megtöri és odaadja tanítványainak. Ezt ismétli meg húsvétkor az utolsó vacsora szertartásában, amikor is már tudatosan felhívja tanítványai figyelmét arra, hogy ez az ő teste és ez az ő vére. Teste a kenyér, és Vére a bor. Mert ő benne sarjad ki minden búzaszem, és őróla fakad minden szőlőtő, amelyből bor fejlődik. Ekkor még nem szertartásszerűen templomban, vagy imateremben vagyunk, hanem a pusztában, ami emlékeztet az ószövetségre, a pusztai vándorlásra, a mannára, amely Izrael fiait táplálta. Ez a kenyér azonban már nemcsak Izrael fiait, a zsidókat táplálja, ez lesz az éltető eledele, minden keresztény katolikus hívő embernek. A szentmise ennek a csodának egy felfokozott, mai szóhasználattal élve felturbózott változata: ahol Jézus Krisztus már saját testével és vérével táplál minket. Érdekes, hogy az apostolok bár már átéltek egy kenyérszaporítást most ugyanúgy értetlenül és sajnos hitetlenül állnak az események előtt. Kiütközik rajtuk minden emberi gyarlóságuk, esendőségük, hiszen a hit magja még bennünk is mennyire parányi. Ilyen parányi a hit sajnos még bennünk is Testvéreim, és igen sokat kell még dolgoznunk azon, hogy mi is és családjaink is ennél sokkal nagyobb hittel éljük életünket. Sokan joggal kérdezhetnénk ma miért nincsenek ilyen csodák, mikor annyi az éhező ember a földön? Azért, Testvéreim, mert ma ennyivel nagyobb a hitetlenség, mint akkor. Ott a pusztában, három napon át négyezer ember mozdulatlanul, étlen, talán szomjan is hallgatta a Mester tanítását. Ma annyira kishitűek lettünk, hogy talán még három órát sem tudnánk türelemmel várni a templomban. Látom, szentmiséről-szentmisére, hogyan csusszannak ki az emberek a templomból a szentáldozás után, vagy már éppen előtte, aki úgy sem áldozhat, és sietnek haza a vasárnapi ebéd elfogyasztásához. Hol van hát a mai emberek hite és alázata? Gondoljunk csak bele, hogy mennyi csodát, mennyi hatalmas tettet, felfedezést mulaszt el az emberiség azzal, hogy hitetlenül elve feladja minden gondolatát és szándékát, mert az apostolok egyűgyűségével, úgy gondolja, hogy inkább meg sem próbálja a csodát, mert úgy sem sikerülhet. Pedig van Krisztusban szeretett Testvéreim, példát vennünk! Ott van a názáreti Jézus, Istenszülő édesanyja, a Boldogságos Szűz Mária, aki hitével, sokkal az apostolok előtt jár! Hiszen emlékezzünk csak rá, hogy a kánai menyegzőn azt mondja a ház szolgáinak már előre, hogy tegyek mindent úgy, ahogy majd ő mond, és akkor lesz bor! Jézus Krisztus még meg sem kezdte küldetését az emberek között, amikor Szűz Mária már a bajban segíteni akar és segít is még úgy is, hogy nem jött még el az ő ideje. Segíteni mindig idő van, azt nem lehet elodázni, későbbre halasztani, ott nem lehet félrebeszélni! Vagy segítek, vagy nem! Vagy fekete, vagy fehér! Nincs közbenső megoldás. Nem az számít, hogy hol vagyunk, hogy kik vagyunk, vagy, hogy mi van a zsebünkben, vagy az erszényünkben, vagy, hogy most az aktuális-e vagy sem! Nem! Egyedül csak az számít, hogy milyen a hitünk! Olyan-e, mint Szűz Máriáé, vagy olyan, mint az apostoloké ebbe a mai evangéliumi részletben. Ne akarjunk mindig az elején lenni, ne legyünk kishitűek, hogy mi még nem vagyunk alkalmasak rá, hogy még tanulnunk kell, hogy még ezt meg kell előtte tenni, meg azt meg kell tenni! Ja, aztán majd egyszer valamikor esetleg mi is megpróbáljuk, csak nehogy kudarc érjen bennünket! Több hit! Ez kell Testvéreim a mai modern világba, a családjainkba, a több hit, és hogy neki merjünk vágni, Istenben bízva! Vagy csak tekintsünk a mai nap ünnepelt szentjére, Anianei Szent Benedekre, aki három évig érlelte magában a szerzetesség gondolatát, mert attól félt, hogy családja, a nemesi uralkodó osztály, majd meghiúsítja tervét. Rájött, hogy nem kell engedélyt kérnie mindenkitől, ha egyszer már szívében és lelkében érzi a meghívás szavát, hanem neki kell vágnia és akkor minden akadály elhárul, majd a vállalkozás útjából. Mert Isten mindig annak segít, aki belemer vágni abba, amit a hite, amit a szíve és a lelke diktál! Nem kell ennél több, ami kell, azt az Isten mindig hozzáadja! Csak tegyünk, úgy, ahogy Mesterünk, tanítónk tett oly sokszor, amikor imádkozni kezdet! Emeljük az égre a tekintetünket és mondjuk őszinte bizalommal: Uram, milyen gyakran meginog hitem és kezdek olyan dolgokban bízni, amiket megérinthetek vagy láthatok, ahelyett, hogy ígéreteidbe és erődbe vetném bizalmamat. Mégis hiszek benned, hiszem, hogy Te vagy az Élet kenyere, és, hogy csak Te vagy képes betölteni lelkem legmélyebb vágyait. Hiszen Te vagy az én teremtőm, tudod, hogy mire van szükségem és meg is adod nekem minden nap. Hiszen Te vagy az én Megváltóm, a vezetőm a kereszt és a megbocsátás útján. Egyre elkötelezettebben akarlak téged követni, hogy ezáltal a családomat szolgálhassam. Kérlek, Uram, erősítsd meg hitemet, hogy olyan nagylelkű legyek, mint Te! Mert Jézus Krisztus mindig gondoskodik mindenről, amire szükségünk van. Jézus Krisztus mindig együtt érez az emberekkel még időszakos szükségleteikkel kapcsolataikban is. Ő tudja, milyen földiesek tudunk lenni, csak arra vágyakozunk, hogy betöltsék a kenyér és víz iránti igényeiket. Aztán egy másik részben így beszél: Azt mondom ezért nektek: „Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit esztek, vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök!... Ezeket a pogányok keresik.” A pogányok, tehát, akik nem hisznek, és nem bíznak a Mennyei Atyában. A mi Urunk nem aggodalmaskodik amiatt, hogy mit fog enni és mit fog magára venni, de arra vágyakozik, hogy ételt és ruhát adjon másoknak. Az Ő szolgálata azonban nem ér itt véget. Jézus Krisztus a legmélyebben vágyakozik arra, hogy a lehető leghatalmasabb jót adhassa az embereknek, ezért sokkal többet ad nekik egy múlandó ételnél. A kenyérrel és vízzel együtt, a hittel ajándékozza meg őket. „Írva van, nemcsak kenyérrel él az ember.” És, ha megnyitjuk a szívünket és lelkünket, akkor rólunk is elmondhatja, majd egykor egy tudósító: „Ettek és jól is laktak.”


Imádkozzunk:

Szentségi ajándékaiddal táplálsz minket, jóságos mennyei Atyánk. Add, hogy mindig kövessük a Szent Család példáját, és így földi életünk megpróbáltatásai után az ő örök társaságába juthassunk. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. február 11., péntek

A Betegek Világnapja


Évközi ötödik hét péntekje


Whitbyi Szent Kaedmon hitvalló szerzetes emléknapja


A Lourdes-i Boldogságos Szűz Mária ünnepe


Asszonyunk, Szűz Mária:

- megáldott téged a magasságos Isten,

úgy, mint senki más asszonyt a földön,

nevednek oly nagy fényt adott,

hogy dicséreted nem fogy el az emberek ajkán.


Könyörögjünk!

Irgalmas Istenünk, védelmezz minket, mert gyöngék vagyunk. A Szeplőtelen Istenanya hathatós közbenjárására add, hogy felkeljünk bűneinkből, akik az ő emlékezetét ünnepeljük. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Et surdos fecit audire, et mutos loqui.”

(Márk 7, 37c.)

„A süketeknek visszaadta hallásukat, a némáknak pedig a beszédet.” Halljuk Szent Márk evangélistától a megállapítást, amelyet ma a betegek világnapján különösen is aktuális, hiszen Jézus Krisztus olyan, mint a világ orvosa, nem is tett mást élete folyamán, mint hogy betegeket gyógyított meg. Ma sem kellett különösebben nagy dolgot tennie, cifra, fordulatos imát mormolnia, hogy kérje a Mennyei Atya segítségét, csak annyit mondott, mikor égre emelte a tekintetét, hogy: „Effeta”, vagyis „Nyílj meg!” Ez a rövid ima, ez áll a mai evangéliumi szakasz középpontjában. Az arámi nyelven elhangzó szó elég ahhoz, hogy Isten hatalma és bölcsessége különösen az üdvösség művében mutatkozzék meg, hogy lehetőséget adjon arra, Egyszülött Fia által helyreállítsa mindazt, ami a teremtés kezdetén volt. Nem elég azonban, hogy az ég megnyílik és onnan a kegyelmek sokasága árad le a földre és az emberekre, hanem az is kell, és különösen fontos, hogy maga az ember is megnyíljon és befogadójává váljon az égből érkező kegyelmeknek. Tudjuk jól Testvéreim, hogy az ember természetéhez hozzá is tartozik a kinyílás, a kitárulkozás, hogy tudjon meghallgatni másokat és beszélni a társaihoz, szeretni a családtagjait. Érdekes módon a megnyílás az ember számára sokkal könnyebben, természetesebben megy a másik emberrel szemben, a velük való beszélgetés révén kerülünk kapcsolatba egymással. Nem mindenkinek és nem megy ilyen egyszerűen a kinyílás, a kapcsolatteremtés, ha a másik fél maga az Isten, aki teremtett bennünket, a Mennyei Atyánk. Nem az ószövetségi dörgedelmes, villámokkal cikázó mindig haragos Istenre kell gondolnunk, sokkal inkább az újszövetség Istenére, aki a szeretett és a megbocsátás elkötelezett híve velünk szemben. Ő a jóságos, szerető és megbocsátó Atyánk, aki nem akar nekünk rosszat még akkor sem, ha mai szófordulattal élve, mi mindig is keresztbe teszünk neki. Az Istennel való kapcsolattartásunkon kellene változtatni az embereknek, sajnos az emberek alapjaiban nem sokat változott Ádám és Éva óta. Ugyanazok a hibáink, ugyanazok a gyengeségeink, ugyanazok a vágyaink. Ezekből a hibákból pedig nem tudunk tanulni, elkövetjük őket újra és újra, nemzedékről-nemzedékre, utána aztán mindig elbújunk az erdő fái között, mert bár ruhában vagyunk, éppen olyan mezítelenek vagyunk Isten előtt, mint annak idején Ádám és Éva. Az Istennel való kapcsolattartásban nem lenne szükségünk semmi extrára! Nem kell hozzá számítógép, nem kell hozzá internet, nem kell hozzá még mobiltelefon sem, tudniillik elég ehhez az, hogy naponta meghallgassuk Isten igéjét, megpróbáljuk megérteni azt, vagyis elmélkedünk olykor rajta, és felelünk rá imádságainkkal. És az ima sem kell, hogy bonyolult költemény legyen, vegyünk példát a mi Urunkról, Jézus Krisztusról, aki csak annyit tett, hogy égre emelte a szemét, az ő Atyjához, és annyit mondott Effeta, vagyis Nyílj meg! Az ég pedig mindig megnyílik, a szavunk mindig feljut odáig, vagy legalábbis akkor feljut, ha valóban hiszünk abban, hogy van ott valaki, aki meghallja szavunkat. Bizton állíthatom Krisztusban szeretett Testvéreim, hogy több mindenki is van ott, aki meghallgatja a felfelé szálló sóhajokat. Ma éppen őt ünnepeljük, a Boldogságos Szűz Máriát, aki éppen 153 évvel ezelőtt ezen a napon a Franciaországi Pireneusokban, a Gave folyó partján egy Lourdes nevű kisvárosban jelent meg egy kisleánynak. Az azóta eltelt idő alatt Lourdes a betegek városa lett. E város fölött valóban megnyílt az ég, és különösen nagy kegyelem szállott alá. Megnyílt a süketek füle, megoldódott a némák nyelve, de még inkább megdobbant a hívek szíve. Ez a hely az evangéliumi időkre emlékeztető gyógyulások színhelye, ahol tizennyolc alkalommal volt megnyitva az ég kapuja. Nem akárki szállt le hozzánk az égből, hanem maga, a mi Urunk, Jézus Krisztusnak, az Istennek az Anyja, aki meglátogatta a földi világot, és Szent Fiához hasonlóan, testi-lelki gyógyulást és az evangéliumot hirdette, és teszi mind a mai napig. Választottja, Bernadett megingathatatlan őszintesége nyomán minden ellenvetés háttérbe szorult, és az addig ismeretlen pireneusi városka világhírű Mária-kegyhely lett. Higgyétek el Testvéreim, hogy már pedig ellenvetés, már pedig sátáni gonosz kísérlet volt bőven, amely arra irányult, hogy megakadályozza ennek a csodának a kibontakozását. A Sátán és annak követői, akik nem az égen keresztül, hanem a föld hasadékain át jutnak közénk már előbb tudták a csodát, mint maga a világ, és már a csirájában igyekeztek azt elfojtani, befeketíteni. Mindig ez a módszerük, még ma is. Hazánkban is talán készül valami nagy csoda, mert a gonosz erők egyre aktívabbak és mi még nem is látjuk és értjük, hogy mi miért folyik, de a harc már zajlik a mi emberi síkunkon túl. A jelenések első napjának évfordulóját II. János Pál pápa 1992-ben a betegek napjává tette. Ilyenkor az ünnepi szentmisében, a zsolozsmákban megemlékezünk a betegekről, a gyógyítóikról, az ápolóikról, akik nélkül nincs és soha nem is lesz ez a világ. Ezen a napon, illetve a következő vasárnapon kérhetik a betegek és idősek a betegek szentségét. Ezt a szentséget nem a haldoklóknak kell adni, hanem azoknak, akik testi-lelki bajukban a megnyílt égen keresztül Istenhez akarnak tartózni, Istenhez akarnak fohászkodni, mert jól tudják, hogy gyógyulás csak onnan jöhet. Ne azt kérjük, hogy a halál kerüljön el minket, mert ez úgy sem lehetséges, hanem azt kérjük, hogy jó élet után, jó halált halhassunk, mert jó felkészülni időben arra a napra, amikor mi is átmegyünk az örökkévalóság kapuján. Nem hiszem, hogy volna a földön olyan ember, aki vagy maga, vagy a családtagjai közül ne lenne valami módon beteg! Igaz, a mai emberek nem a lelki süketségük feloldását kérik, és nem is az imákhoz fűződő némaságuk megszűnését, pedig ebben a korságban igen sok milliárdan szenvednek. Példaként most mi is így imádkozzunk:

Mária, Betegek Gyógyítója Könyörögj érettünk!


Ima a Betegek Világnapjára:


Imával fordulunk hozzád,
ó, Lourdes-i Szűz,
a te vigasztaló, anyai szívedhez,
betegek gyógyítója,
siess segítségünkre,
és járj közben értünk.
Egyház Anyja, vezesd és támogasd
az egészségügyi dolgozókat,
a papokat
és az Istennek szentelt lelkeket,
és mindazokat,
akik a betegeket gondozzák.
Szeretet Anyja,
tégy bennünket
az Irgalmas Szamaritánus
Fiad tanítványaivá,
hogy egész életünk Benne,
a szeretet szolgálatává
és az üdvösség szolgálatává váljék.
Ámen!


Majd így fohászkodjunk:

Urunk, Istenünk, magunkhoz vettük a mennyei eledelt. Könyörögve kérünk, hogy mi, akik most tisztelettel ünnepeljük a Boldogságos Szűz Mária emlékezetét, egykor a mennyei lakoma részesei lehessünk. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


XVI. Benedek pápa üzenete a betegek világnapján



„Sebei szereztek számotokra gyógyulást”
Pápai üzenet a betegek világnapjára



A Szentatya a lourdes-i Szűzanya napján, február 11-én hagyományosan üzenetet intéz a betegekhez. XVI. Benedek pápa idei gondolatait az alábbiakban közöljük.

Kedves Testvérek!

Minden évben a lourdes-i Szűz Mária emléknapján, február 11-én tartja meg az egyház a betegek világnapját. Tiszteletreméltó elődöm, II. János Pál pápa szándéka szerint ez a nap megfelelő alkalom a szenvedés misztériumának átelmélkedésére és különösen arra, hogy fogékonyabbá tegyük közösségeinket és a civil társadalmat beteg testvéreink iránt. Ha minden ember testvérünk, akkor gyenge, szenvedő, gondoskodást igénylő testvéreinknek különösképpen is figyelmünk középpontjában kell lenniük, hogy egyikük se érezze, hogy elfelejtették őt vagy peremre szorult. „Az emberiességet lényegében a szenvedéshez és a szenvedő emberhez való viszonnyal mérjük. Ez érvényes az egyes személyekre és a társadalomra egyaránt. Kegyetlen és embertelen az a társadalom, amely nem tudja elfogadni a szenvedőket, és együtt-szenvedéssel nem képes segíteni őket a szenvedés belső megosztásában és hordozásában.” (Spe salvi, 38.) Az idei világnap alkalmából indított egyházmegyei kezdeményezések ösztönözzék a betegekről való egyre hatékonyabb gondoskodást a betegek világnapjának legközelebbi ünnepélyes megtartására készülve is, amelyre 2013-ban Németországban, az altöttingi Mária-kegyhelyen kerül sor.

1. Még a szívemben él annak emléke, amikor torinói lelkipásztori látogatásom során imádkozhattam és elmélkedhettem a halotti lepel előtt, az előtt a szenvedő arc előtt, amely elmélkedésre hív minket arról a személyről, aki magára vette minden idők és minden hely emberének szenvedését, a mi szenvedéseinket, a mi nehézségeinket, a mi bűneinket is. A történelem során hány hívő haladt el az előtt a halotti lepel előtt, amely egy keresztre feszített ember testét borította, s amely mindenben megegyezik azzal, amit az evangéliumokból tudunk Jézus szenvedéséről és haláláról! A lepel szemlélése arra hív, hogy Szent Péter szavairól elmélkedjünk: „Sebei szereztek számotokra gyógyulást” (1Pt 2,24). Isten Fia szenvedett, meghalt, de feltámadt, és éppen ezért azok a sebek a megváltásunknak, a megbocsátásnak és az Atyával való kiengesztelődésnek a jelévé válnak. Egyúttal azonban a tanítványok hitének és a mi hitünknek próbakövei is: minden alkalommal, amikor az Úr szenvedéséről és haláláról beszél, a tanítványok nem értik, elutasítják, ellenállnak. Számukra – ahogyan számunkra is – a szenvedés mindig titokzatos marad, amit nehéz elfogadni és hordozni. A két emmauszi tanítvány szomorúan gyalogol amiatt, ami azokban a napokban történt Jeruzsálemben, és csak akkor nyílnak meg egy új felismerésre, amikor a Feltámadott együtt járja velük az utat (vö. Lk 24, 13-31). Tamás apostol is nehezen hisz a megváltó szenvedés útjában: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem” (Jn 20,25). Krisztusra tekintve azonban, aki megmutatja sebeit, válasza megható hitvallássá válik: „Én Uram, és Istenem!” (Jn 20,28). Ami korábban legyőzhetetlen akadálynak bizonyult, mert Jézus látszólagos bukásának jele volt, a Feltámadottal való találkozásban a szeretet győzelmének bizonyítékává válik: „Csak egy olyan Isten méltó arra, hogy higgyünk benne, aki annyira szeret minket, hogy magára veszi sebeinket és fájdalmainkat, különösképpen az ártatlanokét. (Urbi et Orbi üzenet, 2007 húsvét).

2. Kedves betegek és szenvedők! Éppen Krisztus sebein keresztül tudunk reménnyel telve tekinteni mindarra a rosszra, ami az emberiséget sújtja. Az Úr feltámadásával nem vette el a világtól a szenvedést és a rosszat, hanem gyökerükben győzte le azokat. A Rossz hatalmával szembeállította szeretetének mindenhatóságát. Megmutatta nekünk, hogy a béke és az öröm útja a Szeretet: „Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást” (Jn 13,34). Krisztus, aki legyőzte a halált, itt él közöttünk. És miközben Tamással mi is azt mondjuk: „Én Uram, én Istenem!”, kövessük Mesterünket azzal a készséggel, hogy életünket a testvéreinkért éljük (vö. 1Jn 3,16), hírvivőivé válva a feltámadás örömének, annak az örömnek, amely nem fél a fájdalomtól.

Szent Bernát megállapítja: „Isten nem tud szenvedni, de tud együttszenvedni”. Isten, a megtestesült Igazság és Szeretet, szenvedni akart értünk és velünk. Emberré lett, hogy együtt szenvedhessen az emberrel, valóságos módon, testben és vérben. Azóta minden emberi szenvedésben jelen van Valaki, aki együtt szenved, együtt viseli a szenvedést a szenvedő emberrel; azóta minden szenvedésben jelen van a con-solatio, Isten együttszenvedő szeretetének vigasztalása, s ezáltal fölkelt a remény csillaga (vö. Spe salvi, 39.).

Kedves testvéreim! Azért ismétlem el nektek ezt az üzenetet, hogy tanúságot tegyetek róla szenvedéseteken, életeteken és hiteteken keresztül.

3. A következő Ifjúsági Világtalálkozóra tekintve, melyre 2011 augusztusában Madridban kerül sor, külön gondolattal szeretnék a fiatalokhoz fordulni, különösen azokhoz, akik a betegség tapasztalatát élik meg. Jézus szenvedése, keresztje gyakran félelmet okoz számunkra, mert úgy tűnik, mintha az élet tagadása lenne. Valójában pontosan az ellenkezőjéről van szó! A kereszt Isten „igenje” az emberre, szeretetének legnagyobb kifejeződése, és az a forrás, amelyből az örök élet fakad. Jézus átszúrt szívéből fakadt ugyanis ez az isteni élet. Csak Ő tudja megszabadítani a világot a rossztól és elősegíteni az igazságosság, a béke és a szeretet Országának növekedését, amelyre mindannyian vágyunk (vö. Üzenet a 2011-es Ifjúsági Világtalálkozóra, 3.) Kedves fiatalok! Tanuljátok meg Jézust „látni” és „találkozni” vele az Eucharisztiában, ahol valóságosan jelen van számukra olyannyira, hogy táplálékká vált utunkra; de ismerjétek fel és szolgáljátok Jézust a szegényekben, a betegekben, a szenvedő és nehézségekkel küzdő testvérekben is, akiknek a ti segítségetekre van szükségük (vö. uo. 4.). Ismét arra hívlak mindannyiótokat, beteg és egészséges fiatalokat, hogy építsétek a szeretet és a szolidaritás hídjait, hogy senki ne érezze magát egyedül, hanem közel Istenhez és gyermekei nagy családja tagjának (vö. Általános kihallgatás 2006. november 15.).

4. Jézus sebeit szemlélve, tekintetünk az Ő Szent Szíve felé fordul, amelyben a legtökéletesebben mutatkozott meg Isten szeretete. A Szent Szív maga a Megfeszített Krisztus, a lándzsa által megnyitott oldalával, amelyből vér és víz folyt ki (vö. Jn 19,34), a szentségek jelei, „amelyekkel Egyházát élteti, hogy mindenki vonzódjék az Üdvözítő feltárt Szívéhez, mindig örömmel merítve az élet Vizéből, melyet az üdvösség forrása bőséggel áraszt.” (Római Misekönyv, Jézus Szent Szívének ünnepe, prefáció) Különösen ti, kedves betegek, érezzétek e szeretettel teli Szív közelségét, és merítsetek hittel és örömmel ebből a forrásból, így imádkozva: „Krisztus oldalából folyó víz, moss tisztára engem! Krisztus kínszenvedése, erősíts meg engem! Ó, jóságos Jézus, hallgass meg engem! Szent sebeidbe rejts el engem!” (Loyolai Szent Ignác imája)

5. A betegek világnapjára írt üzenetem végén szeretném kifejezni szeretetemet egyenként mindenkinek, részesének érezve magam azoknak a szenvedéseknek és reménységnek, amelyet mindennap átéltek a megfeszített és feltámadt Krisztussal egységben. Kérem, hogy adja meg nektek a Szív békéjét és gyógyulását. Vele együtt virrasszon mellettetek Szűz Mária, akihez bizalommal fordulunk, mint a Betegek Gyógyítójához és a Szenvedők Vigasztalójához. A kereszt lábánál megvalósul számára Simeon jövendölése: anyai szívét tőr járja át (vö. Lk 2,35). Fájdalmának mélységéből, amellyel részesedett Fia szenvedésében, Mária képessé vált magáévá tenni az új küldetést: Krisztus Anyjává válni az ő tagjaiban. A kereszt órájában Jézus bemutatta neki minden tanítványát, e szavakkal: „Íme a te fiad” (vö. Jn 19,26-27). Anyai együttérzése Fia iránt, mindannyiunk iránti anyai együttérzéssé válik mindennapi szenvedéseinkben (vö. Homília Lourdes-ban, 2008. szeptember 15.).

Kedves testvéreim! A betegek mostani világnapján arra hívom a hatóságokat is, hogy egyre több energiát fektessenek az egészségügyi ellátásba, hogy az valóban segítség és támasz legyen a szenvedőknek, különösen a legszegényebbeknek és a leginkább rászorulóknak. Egyben az egyházmegyékhez is fordulok, és szeretetteljes üdvözletemet küldöm a püspököknek, a papoknak, a szerzeteseknek, a szeminaristáknak, az egészségügyi dolgozóknak, az önkénteseknek és mindazoknak, akik odaadó szeretettel gyógyítják és enyhítik a beteg testvérek sebeit a kórházakban, a betegotthonokban, a családokban: a betegek arcán sikerüljön meglátnotok mindig a legszentebb Arcot: Krisztus arcát.

Biztosítalak benneteket, hogy megemlékezem rólatok imáimban, és mindenkire különleges apostoli áldásomat adom.

XVI. Benedek pápa


2011. február 10., csütörtök

Évközi ötödik hét csütörtökje


Évközi ötödik hét csütörtökje


Nursiai Szent Skolasztika szűz emléknapja


A Szentlélek emlékezete


Az Úr az én örökrészem és kelyhem,

Te irányítod, Uram, sorsomat.

A mérőzsinór értékes részt juttatott nekem,

Valóban pompás az én örökrészem.


Könyörögjünk!

Szent Skolasztika szűz emlékezetét ünnepelve kérünk, Istenünk, hogy példáját követve szívünk tiszta szeretetével szolgáljunk neked, és elnyerjük örök szereteted boldogító ajándékát. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Propter hunc sermonem vade:”

(Márk 7, 29b.)

„Szavad jutalmaként menj!” – mondja a mi Urunk, Jézus Krisztus a mai evangéliumi szakasz vége felé a pogány asszonynak, aki Tirusz és Szidon vidékének egyik falujában lakott és nem zsidó volt származását tekintve, hanem szír-föníciai. A Mester kimerült lehetett és minden bizonnyal szeretett volna már egy kicsit egyedül maradni és az ő Mennyei Atyjával kettesben beszélgetni, imádkozni. Minden adva volt ahhoz, hogy ez megvalósuljon, mert ezen a vidéken zsidók nem igen éltek, és így abban bízott, hogy felőle sem tudnak semmit ezek a pogányok, így rejtve maradhat kiléte. Csakhogy ez még sem így volt, mert a csodás gyógyulások, a tisztátalan lelkek kiűzése az emberekből már nem csupán a zsidók belügye, belső története volt, hanem az már kinőtte ezeket a szűkős és kényelmetlen kereteket és átterjedt a pogány világ lakóira is, akik talán lenézettségük miatt még inkább szomjaztak az új próféta csodáira és szavaira. E gondolattól indítatva álla pogány asszony a titokzatos zsidó Mester, Jézus Krisztus elé és kéri tőle leánya meggyógyítását ugyanúgy, ahogyan azt a zsidó nép tagjai tették. És ekkor Testvéreim, mint ahogy az evangéliumban hallottuk Jézus Krisztus nagyon határozottan, sőt keményen, már-már arrogánsan, lekezelően visszautasítja a kérést arra hivatkozva, hogy az ő küldetése csak Izrael házához szól. Meglepő ez a reakció azok után, hogy a napokban a Mester viselkedése ezzel teljesen ellentétes volt, hiszen gyógyított ő boldog-boldogtalant számolatlanul, sőt még a hitűket sem kérte tőlük számon. Most meg egyszerre csak ennyire elutasító lenne? Nem, Testvéreim! Jézus Krisztus valószínűleg nem elküldeni akarja a pogány asszonyt, hanem sokkal inkább kíváncsi annak válasz reakciójára. Más azokon segíteni, akik egy arctalan tömegben tolonganak és más, amikor szemtől-szemben áll valakivel és a kapcsolat sokkal közvetlenebb, sokkal személyesebbé válik. A válasz olyan is lesz, mint amilyet a Mester elvár. Elvár a pogányoktól és a hitetlen barbár idegenektől. Kiemeli őket a zsidók szürke tömegéből és példának adja elénk a személyes történésüket. Ennek az asszonynak a mélységes hite és alázata, amellyel a názáreti Tanítónak válaszol nemcsak őt hatja meg, hanem számunkra is maradandó példát állít. Jézus Krisztus pedig meggyógyítja a gonosz lélektől megszállt leányt anélkül, hogy akár csak a közelébe is ment volna. Ez ebben a csodában a legfélelmetesebb és legcsodálatosabb. Nem számít neki sem tér, sem idő, elég, ha akarja, és a dolog megtörténik, elég, ha kérik, és a segítség bárhová eljut időn és téren keresztül. Jézus Krisztusnak ez a csodája végleg eloszlat minden kételyt az irányba, hogy vajon kiknek szól az ő küldetése, az ő Messiási munkássága. Azt is megtudjuk, hogy a közbenjáró imának milyen félelmetes ereje és hatékonysága van Istennél. Az ima pedig, amely Istenhez száll, mindig meghallgatásra talál, mindig elindít egy kedvező folyamatot, mindig hatással van arra, akiért kérik, de még arra is, aki kéri. Ma Szent Benedek testvérének, húgának régiesen Kolosnak az emléknapja van. Ha valaki mestere volt az imának, akkor Szent Skolasztika valóban az imádság és a lelki beszélgetés embere, aki Istenhez akar közelebb kerülni testvére segítségével. Ha figyelünk egymásra, megláthatjuk Isten akaratát a másik, a hozzánk közelálló szükségében.

Szent Skolasztika a nyugati szerzetesség alapítójának, Szent Benedeknek volt az ikertestvére. Fiatalon az Úr szolgálatára adta magát. Eleinte otthon élt, majd testvére példájára kolostorba kívánkozott. Benedek Piombariolában egy kis zárdát épített számára, de ez rövidesen kicsinek bizonyult. Sokat böjtölt, imádkozott, és fáradhatatlanul tevékenykedett az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlásában. Szerette a magányt, még testvérével is évente csak egyszer találkozott. Egy alkalommal Skolasztikát halálsejtelmek töltötték el, de Benedeknek nem szólt róluk. Csak könyörögve kérte: ,,Ne távozz el tőlem, ha beáll az éjszaka. Beszélgessünk hajnalhasadásig a mennyei örömökről!''

Benedek elcsodálkozott: ,,Hogyan beszélhetsz így, nővérem? Teljességgel lehetetlen, hogy az éjszakát a kolostoron kívül töltsem!''

Skolasztika nem válaszolt. Úgysem tudta volna bátyját rávenni, hogy ne tartsa meg a regulát. Ezért Istenhez fordult könyörgő imádságával. Arcát tenyerébe rejtette, fejét az asztalra hajtotta. Amikor ismét föltekintett, az ég elsötétült. Felhőszakadásszerű eső zúdult alá, mennydörgések reszkettették meg a levegőt; senki sem kockáztathatta meg, hogy kimerészkedjék az ítéletidőbe.

Benedek méltatlankodva ugrott fel: ,,Nővérem, mit műveltél?'' Skolasztika mosolyogva vonta vissza a helyére: ,,Látod, amikor téged kértelek, nem hallgattál meg. Most Istenhez imádkoztam, és ő rögtön meghallgatott. Most meg tudod tenni!'' Ezzel a kedveskedéssel szemben Benedek ugyanolyan tehetetlen volt, mint a villámlással és az esővel szemben. Maradt tehát, és így hosszúra nyúlt a búcsúzás. Három nap múlva Benedek megtudta, hogy nővére örökre hazatért. Néhány testvér elhozta holttestét Montecassinóba. Ott abba a sziklasírba temették, amelyet Benedek magának készíttetett. Életét Nagy Szent Gergely pápa örökítette meg. Szent Skolasztika megértette és követte az Úr szavát. Tegyük mi is ezt Testvéreim kövessük mindig az Úr szavát, imádkozzunk, és szavaink jutalmaként mi is meggyógyulunk.


Imádkozzunk:

Kérünk, mindenható Istenünk, hogy mi, akiket ennek a szentségnek ereje táplál, Szent Skolasztika példájára téged mindennél jobban keressünk, és ebben a világban az új ember vonásait viseljük. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. február 9., szerda

Évközi ötödik hét szerdája


Évközi ötödik hét szerdája


Alexandriai Szent Apollónia vértanú szűz emléknapja


Szent Mónika az édesanyák emlékezete


Jézus Krisztus szeret minket,

Vérével megváltott bűneinktől,

S Atyjának, az Istennek országává

És papjává tett bennünket.

Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké.

Ámen!


Könyörögjünk!

Istenünk, te az egy, szent katolikus és apostoli Anyaszentegyházat a földön zarándokló helyi egyházakban teszed láthatóvá. Add meg népednek, hogy pásztorával eggyé forrjon, és úgy egyesüljön a Szentlélekben az evangélium és az Oltáriszentség által, hogy méltón képviselje Egyházad egyetemességét: jellé váljék a világ számára, és elvigye az emberek közé Krisztust. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Sic et vos imprudentes estis?”

(Márk 7, 18b.)

„Hát még ti sem értitek?” A tegnapi evangéliumi részlet közvetlen folytatása, mint egy magyarázata a mai rész, amelyben Jézus Krisztus a tanítványainak és a hallgatóinak fejt ki. Emlékeztetőül Jézus Krisztus rámutat arra, hogy nem a külső dolgok teszik tisztátalanná az embert, hanem belső világa: gondolatai, vágyai, elhatározásai, nem önmagában az étel, vagy az ital, vagy a hely ahol azokat elfogyasztjuk, vagy éppen a mód, ahogyan azok el vannak készítve. A tisztáknak, akik lelkileg tiszták, azoknak minden tisztává válik, az étel, az ital, vagy a hely. Vallásosságukban, Istennel való kapcsolatban nem a külsőségekre, hanem a szív tisztaságára kell vigyáznunk. A mi Urunk, Jézus Krisztus nem véletlenül helyez különösen nagy hangsúlyt ennek a kérdésnek a tisztázására, amely alapvetően meghatározta az ószövetségi zsidó nép szokásait, hagyományait. Kiinduló pontja lett az újszövetség tanainak, állásfoglalásának. Érdekes, de egyben jól jellemző dolog is, hogy a példabeszéd elhangzása után az apostolok nem értik, hogy Mesterük mit is akar ezzel mondani. Láthatóan az ószövetségi előírások és törvények teljesen gúzsba kötötték a tanítványok gondolkodását, és képtelennek bizonyultak arra, hogy elvonatkoztassanak attól, ami születésüktől fogva beléjük volt sulykolva. Nem véletlen tehát, hogy a zsidó nép körében nem vált teljesen általánossá az újszövetség tana, hogy nem keresztelkedtek meg, sőt még Jézus Krisztust sem ismerik el Isten Fiának. A zsidó nép ellenszegülése az új tannak szembetűnő és ez mind a mai napig így is van. Ezért volt az, hogy Isten elvesztette bizalmát a választott nép iránt és helyezte a hangsúlyt sokkal inkább a pogányság felé, mert azok sokkal könnyebben átlépték ezeket az akadályokat és tették magukévá az újeszmeiséget. Ma is a modern világban görcsösen ragaszkodik a zsidó nép ezekhez a zsidó törvényekhez, amelyeknek jelentős részét mind mai napig az úgynevezett tisztasági szabályok alkotják. Ezen előírások a külső, a testi tisztaságot célozzák meg, amelyek kötelezőek voltak a szertartások bemutatásához. Ugyanakkor ma sem foglalkoznak a lélek tisztaságával, a szív tisztaságával, amely egyébként szintén elengedhetetlen lenne akkor, amikor valaki áldozatával és imádságával Isten elé áll. De képzeljük csak el Testvéreim, hogy egy autószerelő például munkaközben, olajos kézzel nem mondhat el egy imát addig, amíg meg nem mosta könyékig a kezét? Nem életszerű és nem hihető, hogy Istennek e féle külsőségekre volna szüksége, amikor éppen a mi imáinkra, a mi könyörgéseinkre, a mi fohászainkra van szüksége, mert csak ezáltal tudja lemérni szívünknek és lelkünknek a jóravaló elszánt törekedését. Erre hívják fel a figyelmet, és erre tanítanak Jézus Krisztus szavai is, miszerint a szívünket kell megőriznünk mindenféle rossz szándéktól, mert valójában ezek akadályozzák azt, hogy istentiszteletünk kedves és elfogadható legyen a Mindenható Atyaisten előtt. Nem véletlen tehát, hogy a hegyi beszédben Jézus Krisztus a tiszta szívűeket azért nevezi boldogoknak, mert ők valóban megláthatják majd az Istent színről-színre. A zsidók gondolkodásmódja érdekesen alakult. Úgy vélték, hogy az ember önmagában érintetlen, és jó. Nem tudom, mennyire ismerték a Szentírásból az anyagvilág egyes fajtájának létrehozása után az Úr miért mondta ki: És látta az Úr, hogy amit éppen megteremtett, az jó, vagyis a céljának tökéletesen megfelel. Mindez a rossz belülről származik, és beszennyezi az embert”. Isten a kereszténység első éveiben Szent Péternek újra adott konkrét eligazítást, amikor a pogány Kornéliusz százados küldötteit kellett fogadnia, és háromszor szállt le előtte a minden állatfajt összefogó óriás bugyor. Elhangzott három ízben a parancs: „Kelj föl, Péter, öld és edd! De Péter azt mondta: Távol legyen tőlem, Uram, hiszen sohasem ettem semmiféle közönségeset és tisztátalant. De a hang újból másodszor is szólt hozzá: Amit Isten tisztává tett, azt te ne mondd közönségesnek. Ez háromszor is megismétlődött, aztán az edény felemelkedett az égbe”. Vigyázzunk a fogalmaink tisztaságára. Nemcsak Szent Péternek, hanem nekünk magunknak is újra és újra szükségünk van arra, hogy felismerjük a rossz nem kívülről kerül belénk, hanem bennünk gyökeredzik, csak a szívünk tisztaságával, annak gyökeres megváltoztatásával lehetünk képesek Jézus Krisztus szívének követésére. És, ha majd egyszer eljutunk mi is egy hozzá hasonló szintre, amikor már a mi kőszíveink helyett is hússzívek fognak bennünk dobogni, akkor Jézus Krisztus nem fogja feltenni nekünk is a kérdést, ahogy feltette apostolainak: „Hát még ti sem értitek?”


Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, add, hogy ebben az egyházközségben éljen és mindig fennmaradjon a hit sértetlensége és az erkölcsi élet tisztasága, a testvéri szeretet és az igaz vallásosság. És amint Fiad testével meg szavával folytonosan élteted, kormányozd is szüntelen gondviseléseddel. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. február 8., kedd

Évközi ötödik hét keddje


Évközi ötödik hét keddje


Emiliáni Szent Jeromos áldozópap emléknapja


A Szent Őrzőangyalok emlékezete


Hagyjátok, hadd jöjjenek hozzám a kicsinyek,

Ne akadályozzátok őket, hisz ilyeneké

Az Isten országa – mondja az Úr.


Könyörögjünk!

Istenünk, irgalmasság Atyja, te Emiliáni Szent Jeromosban oltalmazó és gondviselő atyát adtál az árváknak. Közbenjárására add, hogy hűségesen megőrizzük a fogadott fiúság kegyelmét, amely miatt gyermekeidnek hívnak minket, és azok is vagyunk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Populus hic labiis me honorat, cor autem eorum longe est a me:”

(Márk 7, 6c.)

„Ez a nép ajkával tisztel engem, ám szíve távol van tőlem.” Nagyon igaz és őszinte szavak ezek. Sajnos nemcsak Izaiás próféta korának embereire illik rá pontosan, hanem Jézus Krisztus korának embereire is. A legmegdöbbentőbb nem az, hogy ez olyan időszakot ölel fel, amely több ezer évet takar, hanem az, hogy az azóta eltelt másik két ezer év alatt sem történt igazán gyökeres változás az emberek viselkedésében, a hithez való hozzáállásában. A mai márki evangéliumban Jézus Krisztus ezt a megállapítását nem egy különleges esettel vezeti be számunkra, hanem egy olyan egyszerű példával szemlélteti, mint az étkezéshez való hozzáállás. A kiválasztott nép, a zsidóság, de leginkább az írástudók a farizeusok az étkezéseknél megkülönböztették, hogy mi a tiszta és mi a tisztátalan. Általános zsidó szokás szerint a kezeket meg kell mosni, elsősorban nem egészségügyi, hanem vallási okból. Első látszatra itt egyértelműnek tűnő dologról van szó, hiszen a mai világban is illik kezet mosni minden étkezés előtt. Ma azonban az emberek nem vallási okból mosnak kezet, mint abban az időben, hanem azért, mert fizikai szennyeződés került ujjainkra. Abban az időben azonban azért mostak kezet, hogy látványosan, tüntetően jelezzék, hogy ők mások, mint a többi ember, hogy ők attól lesznek tiszták, hogy elkülönülnek a többi embertől. Istennek az adományokat csak tiszta edényben lehet odanyújtani, és adományait csak tiszta kézbe szabad fogadni. Ma igen közkedvelt és divatos áldozási forma lett a kézbeáldozás. Ha a kiválasztott nép és az ószövetség törvényeit akarnánk szem előtt, tartani akkor nem is kaphatnánk kézbe Jézus Krisztus szenttestét, mert esetlegesen tisztátalanok vagyunk. Jézus Krisztus nem akarja, hogy mi emberek ilyen merev módon ragaszkodjunk ősi hagyományokhoz, csak azért, hogy a látszatott fent tartsuk. Jézus Krisztus annak örül legjobban, ha akár kézbe, akár a nyelvünkre, de magunkhoz vesszük az ő testét és vérét. A nyelvünk lehet éppen olyan tisztátalan, mint a tenyerünk, hiszen nem csak attól lesz rajtunk szennyfolt, ami fizikai, hanem attól is, ami a szánkon kiejtünk, vagy a szívünkkel megérzünk, nem is beszélve arról, hogy amit esetlegesen agyunkkal kigondolunk. A gondolatainkat nem moshatjuk meg másként csak a szentgyónás és a helyes krisztusi élet mindennapi használatával, mert víz azt nem teheti tisztává, amit a lélek, vagy az agy a gondolattal beszennyez. Napjainkban, amikor sokan nem tartják tiszteletben a törvényeket és azokban csupán egyéni szabadságuk korlátozását látják, bizonyára szívesen felhasználnák egyesek érvként Jézus példáját is, hiszen a farizeusok megítélése szerint nem tartotta meg a törvényeket és azokat nem tanította meg követőinek. A mai evangéliumban éppen ezt vetik Jézus szemére ellenfelei, akik egyébként arra törekszenek, hogy mindent pontosan betartsanak, amit a törvény előír számunkra.
Jézus azonban nem a hagyományok ellen van. Nem törli el az előírásokat, hanem rávilágít azok igazi értelmére. Az isteni parancsokat állítja az első helyre, amelyek az emberi törvények alapját is képezik. A vallási előírások pontos megtartása azonban teljesen hiábavaló, ha nem az Isten iránti szeretetből fakad, vagy ha erre hivatkozva valaki nem segít embertársának. A kétszínűség és a látszatra törekvés mindannyiunkat megkísért. Isten azonban jól ismeri szívünk szándékait. Jó dolog, ha a harcos tudja, hogy ki az ellensége. Sokszor azonban olyan ellenféllel kell megküzdenünk, amely nem látható. A zsidóság, a zsidók vezetői, a gazdag liberális nomenklatura már akkor és ma is ezt a módszert használja arra, hogy legnagyobb ellenlábasát a katolikus egyházat támadja és lejárassa. Az utóbbi időkben az Egyházmegyénk sorozatosan került támadások kereszttűzébe olyan vádakkal, amelyek megfoghatatlanok, mégis súlyosak. A láthatatlan ellenfél nagyon jól tudta, hogy elsőként a főpásztort kell eltávolítani, lejáratni és akkor a többi pásztor is támadható, kiszolgáltatott lesz. Ez zajlik jelenleg a mi környezetünkben és a média befolyásoló hatását kihasználva újabb és újabb lelkipásztorokat fognak befeketíteni. Jézus megtisztítja látásmódunkat, amikor arra figyelmeztet, hogy nem az szennyezi be az embert, amit megeszik. Nekünk ma azt is tudnunk kell, hogy nem szabad mindent elhinni és tényként kezelnünk, amit a hírekben bemondanak. Attól, hogy azt sok újságban és hírekben elmondják attól még nem biztos, hogy igaz is. Mindig meg kell vizsgálnunk a tényeket, mert különben elhamarkodottan ítélkezünk ártatlan emberek, papok felett. Az is igaz, mindnyájan tudjuk azonban tapasztalatból, hogy könnyebb a rosszat a külső körülményekre hárítani, mint önmagunkban felkutatni és gyökerestől kiszakítani. Jézus erre az utóbbi, nehezebb, de hatékonyabb magatartásra, figyelmeztet bennünket. A szívünket tisztítsuk meg, és ne az étkezési törvények betartásától várjuk lelkünk tisztaságát. Hogyan tisztíthatjuk meg a szívünket? Bűnbánatban és alázatban befogadva az Igazat. Gondolat-, érzelem – és akaratvilágunkat Jézus élete hassa át. Ne legyünk képmutatóak, ne ítéljünk el rögtön mások szavára embereket, hanem elsőként nézzünk magunkba és csak aztán hozzunk döntést és ítéletet. Családos ember lévén, gyermekeim is vannak, akiket születésüktől kezdve folyamatosan filmeztünk és fotóztunk. Így vannak gyermekeinkről ruhátlan csecsemőkorú képeink, amelyeket időnként végignézzünk az albumban, vagy éppen a számítógépünkön. Ettől azonban még nem leszünk pedofilok, pedig olykor még a barátainknak is bemutatjuk ezeket a képeket és összevetjük azokat az ő képeikkel. Nyilván nem papokkal nézegetjük ezeket, de előfordult, hogy bérmakeresztapám is megnézte a leányaim képeinek albumait, pedig ő éppen pap volt, ettől őt még nem tartottam pedofilnak. Ismertem a bólyi atyát is igaz csak futólag, de nem hiszem, hogy olyan ember és pap lett volna, aki ezt a gyakorlatot folytatta volna. Ma a vádlókat a törvény nem engedi, hogy vádoljuk, pedig kicsit őket is meg kellene vizsgálni, hogy vajon teljesen bűntelenek-e. Csakhogy ezekben az esetekben nem is tudjuk, hogy konkrétan kik a vádlók, mert arcukat elrejtik, megbújnak az írástudók és a farizeusok álarca mögött. Izaijás próféta jövendölése több, mint találó: „Ez a nép ajkával tisztel engem, ám a szíve távol van tőlem.”


Imádkozzunk:

Mindenható Istenünk, adjon erőt nekünk ez a szent lakoma, hogy szentjeid példája nyomán a testvéri szeretet és az igazság fénye szívünkben és tetteinkben is felragyogjon. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. február 7., hétfő

Évközi ötödik hét hétfője



Évközi ötödik hét hétfője


Corbiei Szent Coletta klarissza apáca emléknapja


Munkás Szent József emlékezete


A tanítványok egy szívvel, egy lélekkel,

Állhatatosan imádkoztak Máriával, Jézus Anyjával.


Könyörögjünk!

Istenük, irgalmasság Atyja, egyszülött Fiad, a keresztfán függve Anyját, a Boldogságos Szűz Máriát a mi Anyánkká is tette. Add, kérünk, hogy a Szűzanya szerető közbenjárására Egyházad napról-napra termékenyebb legyen, szent utódoknak örvendjen, és a népek minden családját anyai keblére ölelje. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Et quotquot tangebant eum, salvi fiebant.”

(Márk 6, 56e.)

„Aki csak megérintette, meggyógyult.” Adja hírül számunkra Márk evangélista a mai szentírási szakasz végén. A Márki evangélium a tegnapi nap folyamán megszakadt, ott Máté evangélista írását vettük. Az átugrott szakasz a kenyérszaporítás története volt, amelyet máshol és máskor értelmezünk, de történetileg és időrendileg idetartozott. A kenyérszaporításban Jézus Krisztus ugyan jóllakatta a hatalmas ember tömeget, de ettől sem a nép, sem a tanítványok nem értették meg igazán annak mélyebb értelmét, jelentését. A nagyon nagy csoda, az éhező szájak betömése, a korgó gyomrok lecsillapítása olyan nagy léptékű tett volt, hogy egyszerű emberi értelemmel aligha lehetett azonnal feldolgozni, megérteni. A mai Evangéliumban is sok csodáról hallunk, de igen csak nagy körvonalakban és a meggyógyítottak hitéről, lelkiállapotáról, bajairól semmit sem tudunk meg, csak igen nagy általánosságban. Kicsit ez az időszak, ezek a napok, hetek úgy tűnnek, mintha Jézus Krisztus futószalagon gyártaná és adná oda az embereknek csodatevő erejét. A tömeg pedig pontosan erre számít, Jézus Krisztus gyógyító erejére, anélkül, hogy őket is csak egy pillanatra is érdekelné Jézus Krisztus személyének titka, csodálatos erejének forrása, és az ok, és a miért. Az is meglepő Testvéreim számunkra, hogy ebben az időszakban maga Jézus Krisztus sem kéri számon a meggyógyítottaktól még a hitüket sem. Segít rajtuk feltételek nélkül. És ez Krisztusban szeretett Testvéreim sokkal nagyobb csoda, mint több ezer ember kenyérrel és hallal való táplálása. És Urunk persze et sem teszi ok nélkül. A tanítványoknak szól ez az üzenet is, hogy tanulják meg tőle, hogy nem csak azokon kell segítenünk, akik a mi oldalunkon állnak, hanem mindenkin, aki csak egy kis, parányi segítségre is szorul. Az Evangélium és Üdvözítőnk isteni ereje nem csak a keresztényeknek, nem csak katolikusoknak, nem csak ennek, vagy annak szól, a mi emberi elbírálásunk alapján, hanem minden egyes embernek legyen az bármilyen felekezetű, legyen az jó, vagy rossz, hívő, vagy hitetlen, bűnös, vagy bűntelen. Ha nem így tenne, ha nem így kellene lennie, semmit sem érne az Evangélium, vagy a mi hitünk, mert nem kezdhetjük azzal a szeretett törvényét, hogy ezt, vagy azt kizárunk abból, mert nekünk nem szimpatikus, vagy nem tetszik. Isten szeretetében nincsenek korlátok, nincsenek feltételek, csak gyógyítás van és szeretett. Az Egyház a liturgiában folytatja az ötödik vasárnapi evangélium misztikus vonatkozásainak bemutatását. A történteket leírja, előadja az evangélista: Jézus csodálatosan szerette az akkori betegeket, de elbeszélése túlmutat időn, tájakon, embereken, és előre mutat a történelemjövendő századaira: ránk. Ugyanaz marad Jézus a mi számunkra is, mint volt földön jártában. Az előzményekben Márk evangélista elmondja, hogy az Úr öt kenyérrel és két halacskával jóllakat tízezer embert a pusztában, mert éhesek voltak, és nem lehetett a környéken ennivalót venni. Megsajnálta a tömeget. Ezzel megmutatta nekik isteni jóságát és hatalmát. Másnap hajnalban a vízen járt. Tanítványainak bámulatán túl jelezte nekünk: hatalma van elvenni teste tömegét és súlyát: Annyira szaporítja testét, amennyire szükség lesz, hogy az Eukarisztiában mindenki magához vehesse Őt magát a szentáldozásban, és ne kelljen kétségben maradnia a kutató értelemnek, hogy a pici ostyában az egész Jézust fogadta be szívébe az áldozó. Ugyanezt a célt szolgálja a ma olvasott történet is. Amikor Genezáret földjén kikötnek, kiszállnak, a ritkán lakott vidéken futótűzként terjed a híre: itt van a földjükön a Názáreti Jézus! Vitték hozzá a betegeket, amerre csak járt-kelt. De Ő maga is felkereste a falvakat, tanyákat, meggyógyította betegeiket. Éltek is az alkalommal: „az utcákra tették a betegeket, és kérték őt, hogy legalább a ruhája szegélyét érinthessék. Mindazok, akik megérintették őt, meggyógyultak”. (56)Jézus jóakarata határtalan, de ragaszkodott ahhoz, hogy vele érintkezzenek a gyógyulni vágyók. Vajon miért? Mert jelezni akarta nekünk is, hogy Ő élete igen, nagy ajándékát készíti elő arra az időre, amikor már látható alakban nem él a földön. A mindenkor élő, szenvedő, gyenge embereken akkor is saját testével akar segíteni, hiszen azzal örökre és elválaszthatatlanul össze van kötve isteni természete, és amint a megváltást isteni ereje a teste feláldozása révén vitte végbe, úgy adja a megváltás kegyelmeit is Testének titokzatos jelenlétével, amikor a szentáldozásban magunkhoz vesszük. Ott már nem tudja érzékelhetően kezét nyújtani a gyógyításhoz, ruhája sincs, amit látványosan megérinthetnénk, de a szent színek, amik rejtik Őt, érinthetők akár a nyelvünkkel, akár tenyerünkkel fogadjuk magunkhoz. Nos tehát jönnek a világ minden tájára Jézus tanítványai. Nekik parancsba adta az utolsóvacsorán, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. (Lk 22,19) Azt is parancsolta, hogy „menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek”. (Mk 16,15) Bárhová érkeznek, sem őket nem ismerik, sem Jézust, akit hirdetnek. De elmondják az evangéliumot, hogy Jézus itt járt a földön, hozta az igazság és szeretet tanítását, árasztotta magából segítő kegyelmeit, szenvedett és meghalt értünk, aztán visszament az égbe. De titokzatosan itt maradt köztünk. Elrejtőzik a kenyér és bor színe alá, mert azt akarja, hogy ne csak megérintsük Őt, hanem a szívünkbe akar költözni. Ennyire szeret titeket is! Minden jót megad nektek is, ha hisztek benne. Most is nagyon sok a beteg testben és lélekben is. Nekünk, Jézus Krisztus híveinek és barátainak kell többet fáradoznunk, hogy elhíreszteljük: a Názáreti Jézus most is itt van köztünk, keressétek Őt, és Ő meggyógyít benneteket, a sátánt pedig kiűzi határainkból, mert akit csak megérint szeretete az meggyógyul.


Imádkozzunk:

Istenünk, magunkhoz vettük megváltásunk és örök életünk zálogát. Esdve kérünk, hogy Szűz Mária anyai oltalma alatt Egyházad az evangélium jó hírével minden nemzetet megszenteljen, és a Szentlélek kiárasztásával az egész földkerekséget betöltse. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. február 6., vasárnap

Évközi ötödik vasárnap


Évközi ötödik vasárnap


Cezáreai Szent Dorottya vértanú szűz emléknapja


A Mindenható Atyaisten emlékezete


Jöjjetek, boruljunk le,

Hódoljunk Urunk és alkotónk előtt,

Mert ő a mi Urunk, Istenünk.


Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, őrizd szüntelen jóságoddal Egyházadat, és erősítsd mindenkor oltalmaddal, mert csak a te kegyelmedre hagyatkozhat. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Vos estis sal terræ.”

(Máté 5, 13a.)

„Ti vagytok a föld sója.” Hangzik el a mai Mátéi evangélium bevezető mondata, amelyben Jézus Krisztus tanítványainak kimondja, hogy minek is tartja ő, az Isten Fia az embereket. Látszólag, első hallásra úgy gondolná az ember, hogy Jézus Krisztus némiképpen lekicsinyli az embereket, amikor ehhez az apró kristályhoz hasonlítja. Az embereknek úgy-e sokkal jobban tetszene, jobban hízelegne az önérzetének, ha már a kristály hasonlatnál maradnánk, inkább lenne az ember a gyémánthoz hasonlatos. Érezhető és kézzel tapintható a különbség. Vajon kicserélné fel a gyémántot a sóra? Valószínűleg senki. Pedig valaha a só is igen értékes árú cikknek számított. A mai modern korban úgy-e már csak a gyémántot tartják számon, a sót alig. Pedig Jézus Krisztus nem le kicsinyleni akarja ezzel az embert, hanem ellenkezőleg ez igen komoly dicséretnek számított abban a korban. Ha a két szót összekapcsoljuk - a föld sója – akkor újabb kérdések merülnek fel bennünk. Mit jelent a föld sójának lenni? Képzeljük csak el Testvéreim a föld bolygót, ahogy szépen burjánzik rajta mindenféle élet, vannak szép nővények, gyönyörű fák, ritkábbnál-ritkább állatok, madarak és rovarok, de nincsen rajta emberi élet. A bolygó kicsit olyan lenne, mintha önmagáért akarna létezni, és valószínűleg a szépségen túl, semmi más értelme nem lenne. Ugyan ilyen ásvány a gyémánt is, nagyon szép, de csak önmagában, mert igazi boldogságot képtelen lenne okozni. A gazdagok egy hónapban egyszer pár órára a nyakukba tennék, vagy ujjukra húznák, de máskor egy sötét széf mélyén, jól eldugva pihenne. Ezzel szemben a só, ha csak az egyik étkezésünkből maradna, bizony éhen maradnánk és pár nap elteltével már sokkal jobban hiányozna, mint a széfbe rejtett gyémánt. Ez tehát a földön, a föld ökorendszerében az ember, az élet, a föld sója. És, hogy ez mennyire igaz, erről van egy magyar népmese is Benedek Elek tollából:

Volt egyszer egy öreg király, s annak három szép leánya. A fél lába már koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Hiszen az nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképpen a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt a legjobban szereti.
Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidősebbiken:
- Felelj nekem, édes leányom, hogy szeretsz engem?
- Mint a galamb a tiszta búzát - mondá a leány.
- Hát te, édes lányom? - kérdezte a középsőt.
- Én úgy, édesapám, mint forró meleg nyárban a szellőt.
- Na, most téged kérdezlek - fordult a legkisebbikhez -, mondjad, hogy szeretsz?
- Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót! - felelt a kicsi királykisasszony.
- Mit beszélsz, te haszontalan lélek - förmedt rá a király -, kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz!
Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót - nem volt pardon s grácia: világgá kellett, hogy menjen a kicsi királykisasszony.
Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnét nem is tudott kivergelődni, szállást vert egy odvas fában, s ki-kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, szedret, mogyorót, s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.
Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volt, arra vetődött a szomszéd királyfi, s ez megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok közt. De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába.
Utánamegy a királyfi, s beszól:
- Ki van itt?
A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt.
Újra kérdi a királyfi:
- Hé! Ki van itt? Ember-e vagy ördög? Ha ember: jöjjön ki, ha ördög: menjen a pokol fenekére!
A királykisasszony most sem mert szólni.
Harmadszor is kérdi a királyfi:
- Hé! Ki van itt? Szóljon! Ember-e vagy ördög, mert mindjárt bélövök!
De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy szipogvaszepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen, s keserves könnyhullatás közt mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos volt, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes volt az arca. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette drága aranyos, gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem: papot hívatott, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no ... ki tudná azt megmondani, hogy mekkorát.
Telt-múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb.
Mondta egyszer a király:
- Na, feleség, én akkor, mikor először megláttalak, nem is igen firtattam, hogy mért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot!
- Lelkem, uram - mondja a királyné -, én másként most sem mondhatom, mint ahogy akkor mondottam. Azt kérdezte az édesapám, hogy’ szeretem őt, s én azt feleltem: mint az emberek a sót.
- Jól van - mondja a király -, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul az édesapád szíve.
Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött az öreg király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotának a legszebb szobájába, ottan már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a fáinnál fáinabb ételeket, de hogy szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek, süssenek, s abba sót ne tegyenek.
No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolta az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király: ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóban főttben (főtt marhahús) majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s belé sem harapott, olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye.
De már ezt nem állhatta szó nélkül az öreg király.
- Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van néked, hogy só nélkül süt-főz?
- Sóval süt-főz az máskor mindég, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe.
- No, öcsém, azt ugyancsak rosszul tevéd, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem?
- Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram - mondá a fiatal király.
Abban a szempillantásban megnyílék az ajtó, belépett a királyné, az öreg király legkisebbik leánya.
Hej, Istenem, örült az öreg király! Mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország-világszerte kerestette mindenfelé. Bezzeg, hogy most a legkisebbik leányának adta legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette ezt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Ebből a látszólag gyermekeknek szóló meséből mi felnőttek is nagyon sok dolgot tanulhatunk. Isten által az embernek rendeltetése és küldetése van. A keresztényekét, a miénket, Jézus két példával világítja meg. Mindkettő jó illik a téli hangulatba. Naponta türelemmel távolítom el a nadrágomról a fehér foltokat, amelyet a hóba taposott só hagy szárán. Elgondolkozom. A latyakba tiport só valahol hasznos, hisz megolvad tőle a hó, a jég, és talán így nem esik el a sok öreg néni szomszédságunkban. Persze ára is van: a virágágyas széléről a gyep közepére kellett átültetnem a korábban szegélyként szolgáló virágokat, mert tavaly elpusztultak a havat olvasztó sótól. A sok só tehát gyilkos is lehet. Bizony, ahelyett, hogy ízessé tennénk embertársaink napjait, mi is lehetünk bosszúság oka. Itt megmutatkoznak küldetésünk korlátai. Talán ezért, mielőtt teljesen elbizonytalanodnánk, hogy valójában mennyi só is kell a tálba, vegyük szemügyre a másik találó képet! Mindenkinek kell világítanunk! Nemde, itt az újabb hiányosságunk. Többnyire jól elvagyunk egymás között. A véka alatt. Így „jótetteink” is láthatatlanok maradnak. Kár ezért a mindenkori médiát hibáztatni, mondván: „miért nem írnak rólunk?” Tegyük hát láthatóvá a jót. Jót tenni jó. Ezt tudjuk, mert mondták nekünk. Láttatni a jót azonban szintén jó. Mert az így láthatóvá váló jó a Jó. Nem rólunk szól, hanem az Atyáról. Legyünk hát Krisztusban szeretett Testvéreim valóban a föld csippetnyi sója, de nem csak a földé, nemcsak a saját családunké, hanem minden emberé, akivel életünk során kapcsolatba kerülünk.


Imádkozzunk:

Istenünk, te egy kenyérből adtál ennünk, és egy kehelyből adtál innunk. Segíts, hogy egyek legyünk Krisztusban, ér örömmel munkálkodjunk az egész világ üdvösségén. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!