Évközi ötödik vasárnap

Évközi ötödik vasárnap

Cezáreai Szent Dorottya vértanú szűz emléknapja

A Mindenható Atyaisten emlékezete

Jöjjetek, boruljunk le,

Hódoljunk Urunk és alkotónk előtt,

Mert ő a mi Urunk, Istenünk.

Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, őrizd szüntelen jóságoddal Egyházadat, és erősítsd mindenkor oltalmaddal, mert csak a te kegyelmedre hagyatkozhat. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Vos estis sal terræ.”

(Máté 5, 13a.)

„Ti vagytok a föld sója.” Hangzik el a mai Mátéi evangélium bevezető mondata, amelyben Jézus Krisztus tanítványainak kimondja, hogy minek is tartja ő, az Isten Fia az embereket. Látszólag, első hallásra úgy gondolná az ember, hogy Jézus Krisztus némiképpen lekicsinyli az embereket, amikor ehhez az apró kristályhoz hasonlítja. Az embereknek úgy-e sokkal jobban tetszene, jobban hízelegne az önérzetének, ha már a kristály hasonlatnál maradnánk, inkább lenne az ember a gyémánthoz hasonlatos. Érezhető és kézzel tapintható a különbség. Vajon kicserélné fel a gyémántot a sóra? Valószínűleg senki. Pedig valaha a só is igen értékes árú cikknek számított. A mai modern korban úgy-e már csak a gyémántot tartják számon, a sót alig. Pedig Jézus Krisztus nem le kicsinyleni akarja ezzel az embert, hanem ellenkezőleg ez igen komoly dicséretnek számított abban a korban. Ha a két szót összekapcsoljuk - a föld sója – akkor újabb kérdések merülnek fel bennünk. Mit jelent a föld sójának lenni? Képzeljük csak el Testvéreim a föld bolygót, ahogy szépen burjánzik rajta mindenféle élet, vannak szép nővények, gyönyörű fák, ritkábbnál-ritkább állatok, madarak és rovarok, de nincsen rajta emberi élet. A bolygó kicsit olyan lenne, mintha önmagáért akarna létezni, és valószínűleg a szépségen túl, semmi más értelme nem lenne. Ugyan ilyen ásvány a gyémánt is, nagyon szép, de csak önmagában, mert igazi boldogságot képtelen lenne okozni. A gazdagok egy hónapban egyszer pár órára a nyakukba tennék, vagy ujjukra húznák, de máskor egy sötét széf mélyén, jól eldugva pihenne. Ezzel szemben a só, ha csak az egyik étkezésünkből maradna, bizony éhen maradnánk és pár nap elteltével már sokkal jobban hiányozna, mint a széfbe rejtett gyémánt. Ez tehát a földön, a föld ökorendszerében az ember, az élet, a föld sója. És, hogy ez mennyire igaz, erről van egy magyar népmese is Benedek Elek tollából:

Volt egyszer egy öreg király, s annak három szép leánya. A fél lába már koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Hiszen az nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképpen a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt a legjobban szereti.
Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidősebbiken:
- Felelj nekem, édes leányom, hogy szeretsz engem?
- Mint a galamb a tiszta búzát - mondá a leány.
- Hát te, édes lányom? - kérdezte a középsőt.
- Én úgy, édesapám, mint forró meleg nyárban a szellőt.
- Na, most téged kérdezlek - fordult a legkisebbikhez -, mondjad, hogy szeretsz?
- Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót! - felelt a kicsi királykisasszony.
- Mit beszélsz, te haszontalan lélek - förmedt rá a király -, kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz!
Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót - nem volt pardon s grácia: világgá kellett, hogy menjen a kicsi királykisasszony.
Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnét nem is tudott kivergelődni, szállást vert egy odvas fában, s ki-kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, szedret, mogyorót, s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.
Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volt, arra vetődött a szomszéd királyfi, s ez megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok közt. De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába.
Utánamegy a királyfi, s beszól:
- Ki van itt?
A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt.
Újra kérdi a királyfi:
- Hé! Ki van itt? Ember-e vagy ördög? Ha ember: jöjjön ki, ha ördög: menjen a pokol fenekére!
A királykisasszony most sem mert szólni.
Harmadszor is kérdi a királyfi:
- Hé! Ki van itt? Szóljon! Ember-e vagy ördög, mert mindjárt bélövök!
De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy szipogvaszepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen, s keserves könnyhullatás közt mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos volt, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes volt az arca. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette drága aranyos, gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem: papot hívatott, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no ... ki tudná azt megmondani, hogy mekkorát.
Telt-múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb.
Mondta egyszer a király:
- Na, feleség, én akkor, mikor először megláttalak, nem is igen firtattam, hogy mért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot!
- Lelkem, uram - mondja a királyné -, én másként most sem mondhatom, mint ahogy akkor mondottam. Azt kérdezte az édesapám, hogy’ szeretem őt, s én azt feleltem: mint az emberek a sót.
- Jól van - mondja a király -, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul az édesapád szíve.
Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött az öreg király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotának a legszebb szobájába, ottan már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a fáinnál fáinabb ételeket, de hogy szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek, süssenek, s abba sót ne tegyenek.
No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolta az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király: ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóban főttben (főtt marhahús) majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s belé sem harapott, olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye.
De már ezt nem állhatta szó nélkül az öreg király.
- Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van néked, hogy só nélkül süt-főz?
- Sóval süt-főz az máskor mindég, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe.
- No, öcsém, azt ugyancsak rosszul tevéd, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem?
- Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram - mondá a fiatal király.
Abban a szempillantásban megnyílék az ajtó, belépett a királyné, az öreg király legkisebbik leánya.
Hej, Istenem, örült az öreg király! Mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország-világszerte kerestette mindenfelé. Bezzeg, hogy most a legkisebbik leányának adta legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette ezt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Ebből a látszólag gyermekeknek szóló meséből mi felnőttek is nagyon sok dolgot tanulhatunk. Isten által az embernek rendeltetése és küldetése van. A keresztényekét, a miénket, Jézus két példával világítja meg. Mindkettő jó illik a téli hangulatba. Naponta türelemmel távolítom el a nadrágomról a fehér foltokat, amelyet a hóba taposott só hagy szárán. Elgondolkozom. A latyakba tiport só valahol hasznos, hisz megolvad tőle a hó, a jég, és talán így nem esik el a sok öreg néni szomszédságunkban. Persze ára is van: a virágágyas széléről a gyep közepére kellett átültetnem a korábban szegélyként szolgáló virágokat, mert tavaly elpusztultak a havat olvasztó sótól. A sok só tehát gyilkos is lehet. Bizony, ahelyett, hogy ízessé tennénk embertársaink napjait, mi is lehetünk bosszúság oka. Itt megmutatkoznak küldetésünk korlátai. Talán ezért, mielőtt teljesen elbizonytalanodnánk, hogy valójában mennyi só is kell a tálba, vegyük szemügyre a másik találó képet! Mindenkinek kell világítanunk! Nemde, itt az újabb hiányosságunk. Többnyire jól elvagyunk egymás között. A véka alatt. Így „jótetteink” is láthatatlanok maradnak. Kár ezért a mindenkori médiát hibáztatni, mondván: „miért nem írnak rólunk?” Tegyük hát láthatóvá a jót. Jót tenni jó. Ezt tudjuk, mert mondták nekünk. Láttatni a jót azonban szintén jó. Mert az így láthatóvá váló jó a Jó. Nem rólunk szól, hanem az Atyáról. Legyünk hát Krisztusban szeretett Testvéreim valóban a föld csippetnyi sója, de nem csak a földé, nemcsak a saját családunké, hanem minden emberé, akivel életünk során kapcsolatba kerülünk.

Imádkozzunk:

Istenünk, te egy kenyérből adtál ennünk, és egy kehelyből adtál innunk. Segíts, hogy egyek legyünk Krisztusban, ér örömmel munkálkodjunk az egész világ üdvösségén. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!