2014. március 22., szombat

Jézus csodái 63. - Várom a betegeket



Várom a betegeket

 

Jézus a templomszentelés ünnepén, egy szeles, hideg téli napon föl-le sétál a pogányok udvarában apostolaival és tanítványaival a Templomban. Nem sok ember van ott, és Péter kijelenti:
– Azt hiszem, el kellene mennünk. Kémkednek utánunk onnan...
– Kik? A farizeusok?
– Nem. Azok, akik az előbb elmentek mellettünk, és mások. Menjünk el, Mester!
– Várok néhány betegre. Láttak engem, amikor bejöttem a városba, és a hír már bizonyára elterjedt. Jönni fognak, mire felmelegszik. Maradjunk itt legalább a délelőtt egyharmadáig – mondja Jézus, és folytatja a föl s alá sétálást a csípős hidegben.
Valóban, amikor a napsütés már kezdi enyhíteni a hegyek felől fújó hideg szelet, jön egy asszony, egy beteg leánnyal, és kéri Jézust, gyógyítsa meg. Ő teljesíti kívánságát. Az asszony leteszi adományát Jézus lábaihoz, s azt mondja:
– Ez a többi szenvedő gyermek számára.
A Kerióti felveszi a pénzt.
Később, egy kis hordágyon egy öregembert hoznak, akinek a lábai betegek. Jézus meggyógyítja. Utána jön egy csoport, s kéri Jézust, menjen ki, a falakon kívülre, és űzze ki az ördögöt egy leányból, akinek kiáltozása behallatszik a Templomba. Jézus kimegy velük, és kiűzi az ördögöt. (Lásd a „Jézus és a Sátán” című sorozatban.)

(7-1820)

Utána Jézus visszamegy a Templomba, az előző helyére, s körülötte összegyűlnek az emberek. Belekötnek, de Ő alaposan megválaszol nekik. Erre köveket ragadnak, hogy ott helyben megkövezzék. Jézus azonban karbatett kézzel nézi őket egy kőpadról, amelyre felállt, hogy jobban lássák. Tekintete megbénítja a kövezni készülőket, s azok kiejtik kezükből a köveket. (Vö. Jn 10,22-38)

(7-1829)

Jézus elhatározza, hogy születésének évfordulóját egyedül fogja tölteni, a betlehemi barlangban. Ezt azonban titokban tartja az apostolok előtt, akiknek szabad választást ad, hogy hová menjenek addig, míg az ünnepek után ismét találkozni fognak:
– Rendben van. Ti is menjetek! Én is elmegyek. Mindenki saját útjára. Menjetek előttem Salamon városába, s én is odamegyek néhány nap múlva. És mielőtt elbocsátanálak titeket, megismétlem szavaimat, amelyeket előzőleg mondtam, amikor párosával küldtelek titeket a városokba: „Menjetek, beszéljetek, hirdessétek, hogy nagyon közel van a mennyek Országa. Gyógyítsátok meg a betegeket, tisztítsátok meg a leprásokat, támasszátok fel a lelkileg és testileg halottakat, nevemben rájuk téve kezeteket... És ne büszkélkedjetek amiatt, amit tesztek. Kerüljétek a vitát egymás között, és azokkal, akik nem szeretnek titeket. Ne követeljetek semmit azért, amit tesztek! Inkább Izrael elveszett juhai közé menjetek, és ne a szamaritánusok és a pogányok közé. Nem azért, mintha undorodnátok tőlük, hanem azért, mert még nem vagytok képesek megtéríteni őket. Adjatok abból, amivel rendelkeztek, anélkül, hogy a holnapért aggódnátok! Tegyétek meg mindazt, amit láttatok, hogy én tettem, hozzám hasonló lelkülettel! Íme, hatalmat adok nektek megtenni azt, amit én teszek, és amit akarok, hogy Isten dicsőségére tegyetek.” – Rájuk lehel, és utána egyenként megcsókolja és elbocsátja őket.

(7-1835)



Zsolozsma 77.



Szent Ambrus püspöknek „Elfordulás a világtól” című értekezéséből

Ragaszkodjunk Istenhez, az egyetlen igazi jóhoz!

Ahol az ember szíve van, ott van a kincse is; az Úr pedig nem szokta megtagadni jó adományát azoktól, akik azt kérik. Tehát mivel az Úr jó, és leginkább azokhoz jó, akik hűségesen kitartanak mellette, ragaszkodjunk hozzá, legyünk vele, egész lelkünkkel, egész szívünkkel, minden erőnkkel, hogy fényében legyünk, lássuk dicsőségét, és élvezzük a mennyei gyönyörűség kegyelmét. Arra a jóra irányítsuk figyelmünket, abban legyünk, abban éljünk, és ahhoz ragaszkodjunk, amely meghalad minden értelmet és minden megfontolást, meg örök békét és nyugalmat ad; ez a béke pedig minden értelem és elgondolás felett áll. Ez az a jó, amely mindent betölt, s mi mindnyájan benne élünk, és tőle függünk, nála nagyobb nincsen, hiszen isteni. Senki sem jó, csak egyedül Isten, tehát ami jó, az isteni, és ami isteni, az jó, ezért mondja a Szentírás: Ha megnyitod kezedet, mindenek jóval telnek el (Zsolt 103, 28). Méltán Isten jósága révén kapunk minden olyan jót, amihez rossz nem keveredik. Ezt a jót ígéri a Szentírás a hívőknek, amikor ezt mondja: A föld legjavából esztek (Iz 1, 19). Meghaltunk Krisztussal; Krisztus halálát hordozzuk testünkben, hogy Krisztus élete is megnyilvánuljon bennünk. Tehát már nem a saját életünket éljük, hanem Krisztusét, az ártatlanság, a tisztaság, az egyszerűség életét, és a minden erénnyel teljes életet. Feltámadtunk Krisztussal, hogy benne éljünk, hozzá emelkedjünk fel, hogy az a kígyó, amely megsebezte a sarkunkat, újra ránk ne találjon a földön. Meneküljünk innen! Elmenekülhetsz lélekben, még ha a test visszatart is. Képes vagy rá, hogy itt is légy, és az Úrnál is legyél, ha hozzá ragaszkodik a lelked, ha gondolataidban utána jársz, ha a hitben, még nem látás szerint követed urait, ha hozzá menekülsz. Hiszen menedék és erő az, akihez Dávid így szólt: Hozzád menekültem, és nem csalódtam (vö. Zsolt 76, 3).Tehát mivel menedék az Isten – Isten azonban az égben és az egek fölött van –, el kell hát futnunk innen oda, ahol béke van, ahol küszködés nélküli nyugalom van, ahol a nagy nyugalom napját ünnepeljük, ahogy Mózes mondja: A föld szombatja is tápláljon téged (Lev 25, 6). Istenben megnyugodni és az ő szépségében gyönyörködni ugyanis olyan, mint egy örömmel és nyugalommal teljes lakoma.Fussunk, mint a szarvasok, a vizek forrásaihoz; amire Dávid szomjazott, szomjazza azt a mi lelkünk is. Ki ez a forrás? Halljad: Tenálad van az élet forrása (Zsolt 35, 10). Ennek a forrásnak mondja a lelkem: Mikor mehetek, és jelenhetek meg színed előtt? (vö. Zsolt 41, 3). A forrás ugyanis az Isten. 


Nagyböjt 2 hete szombat



Istenünk, ki az embert földi életében csodálatos gondoskodással gyógyítod és a mennyek országának örökösévé teszed,kérünk, légy zarándokutunk vezére és vezess el a fényességbe, melyben lakozol.
A mi Urunk,Jézus Krisztus,a te fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben Isten mindörökkön örökké. Ámen

Nagyböjt 2 hete szombat

Mik 7, 14-15. 18-20; Lk 15, 1-3. 11-32

„Egy embernek volt két fia”

Érdekes lehet első pillantásra, hogy Jézus példabeszédében olyan édesapára hivatkozik, akinek mindössze két fia volt. A zsidó családoknál ugyanis a sok gyerek volt a megszokott. Azt a családot tartották áldottnak, amelyikben sok volt a gyerek. Itt azonban Jézus elsősorban nem a gyerekekről akar beszélni, hanem az apai szeretettel akarja bemutatni a mennyei Atya kimondhatatlanul nagy szeretetét. A példabeszéd megértéséhez tudni kell, hogy az apa halála után van csak örökösödés, az apa életében minden az övé. Halála után öröklik az ingatlan vagyont a fiúk. A törvény értelmében a vagyon felét az elsőszülött fiú kapja, a másik felén osztozik a többi fiú. Itt tehát alapvető mondanivalója a példabeszédnek, hogy a kisebbik fiú ugyanannyit örököl, mint elsőszülött bátyja. Örököl, ha meghal az édesapa. Amikor tehát odaáll a makkegészséges édesapa elé és így szól: „Apám, add ki nekem az örökség rám eső részét” (12), az apa úgy érezheti magát, mint akit kisebbik fia halottnak tekint. Durva szeretetlenség, szörnyű sértés, a negyedik parancs otromba megszegése. Így is válaszolhatna mihaszna magzatának:Még semmi hasznodat nem láttam, és életemben örökséget követelsz? Mars dolgozni. Ő azonban kettéosztja minden vagyonát, és odaadja a fiatal legény részét. A sértegetés még nem ért véget. Néhány nap múlva a fiú összecsomagol és elutazik messze földre. A sértett apai szív szenvedhetett a váratlan távozás miatt. Az édesapa, pedig ott maradt szorgalmas elsőszülöttével. Művelték a földet, kemény munkával teltek a hónapok. A fiatalúr, pedig élte a maga szabadnak vélt nagyúri életét. Mindaddig nem is volt semmi gondja, amíg az apai örökség el nem fogyott. A csapos már nem hajlongott tovább, az örömlányok az ágrólszakadtat láttak benne, a szállodai szobából kitették. Dolgozni kellene, de hát semmihez sem ért. A zsidó ember számára a legtaszítóbb munka volt a disznópásztorkodás. Mégis azt kellett vállalnia, mert más nem akadt. Akkor felfogta végre, mennyire ostoba volt eddigi élete. Otthon emberséges körülmények között tisztes munkában hasznosíthatta volna fiatal erejét. A kalandvágy elvette a józan eszét. Itt undorító állatok közt dolgozik. Ennivalója nincs, mert csak este adják ki a bérét. Enne már a moslékból is, de nem engedik. Élet ez? Vissza kellene mennie apjához. Bocsánatot kérne és emberséges munkát. Meg is teszi, amit kitervelt. A hűtlenül elhagyott apa messziről megismeri tékozló fiát. Felejti a sértéseket, öleli a mihaszna gyereket. Fürdőbe küldi, ruhát rendel neki, és lakomát parancsol a konyhán. Étkezés után táncra perdül az összes alkalmazott. Ők megértik az apai magatartást. A munkából hazatérő bátynak is el tudják magyarázni az apjuk boldogságát: „Megjött az öcséd, és apád levágatta a hízlalt borjút, mivel egészségben kapta őt vissza”. (27) De jött ki az apa is, ő indokol: „Fiam, te mindig velem vagy és mindenem a tiéd. De vigadozni és örvendezni kellett, mert ez a te öcséd meghalt és feltámadt, elveszett és megtaláltatott”. (31-32) Jézus a mi Atyánkat mutatta be nekünk, aki mindig vár ránk.


2014.03.22. szombat



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.03.22. szombat

„Vámosok és bűnösök is mentek hozzá, hogy hallgassák. A farizeusok és az írástudók azonban méltatlankodtak: Ez bűnösökkel áll szóba és velük eszik”

Ezt a példabeszédet fiatal koromtól fogva nagyon sokszor hallgattam. Szinte kivétel nélkül a tékozló fiúról szóló Jézusi beszédnek tartották: vigyázzatok, ti munkakerülő, henyélő ifjak, akik megbántjátok tisztes korú édesapátokat, követelőztök, aztán léha életre adjátok magatokat, elpazaroljátok örökségeteket, majd nincstelen koldusként éheztek, és visszakényszerültök a szülői házba. Kevesebben, de így címkézik ezt a remek parabolát: Példabeszéd a két testvérről. Itt ugyan hiányzik az idősebb testvér magatartásának jellemzése a történet elején, csak a kisebbik visszatérésének ellenpólusát festi meg Urunk, de ebből a néhány elutasító mondatból kitűnik, hogy öccsének dologtalan ifjúságát már annak idején is elítélte, és most, hogy már semmi joga nincs a szülői házban, mégis főúri fogadtatásban részesül a züllött alak: ez a bátya számára érthetetlen és megbocsáthatatlan. Azt is kidomboríthatta volna Jézus, hogy az egész családnak a felelőssége megállapítható: az apa nem elég szigorú, hiányzik kezéből a vessző, szájából a rendszeres nevelő fegyelmező beszéd. Nem áll ellen a teljes elzüllés lehetőségének, nem akadályozza meg a vagyon elherdálását azzal, hogy tartja magát a jog előírásához: örökség csak akkor lesz, ha én meghalok. Most elmehetsz némi zsebpénzzel, de dolgoznod kell, ha élni akarsz. Amikor engem eltemettek, akkorra viszont bizonnyal benő a fejed lágya, okosan forgatod az örökség rád eső részét. Ezeken túl lépve, elfogadva komoly mondanivalónak a példabeszéd említett szempontjait, meg kell éreznünk Jézus legfontosabb üzenetét. Az Úr nyilvános működése kezdetén az úgynevezett „hegyi beszédben” Jézus bemutatja a végtelenül jó, szeretetre méltó Mennyei Atyát, aki mindent azért teremtett a szükségesnél milliószor nagyobb mennyiségben, mert minket is végtelenül szeret: „Ne aggódjatok az életetekért, hogy mit egyetek, se a testetekért, hogy mibe öltözködjetek. Nem több az élet az ételnél, a test pedig a ruhánál? Nézzétek az ég madarait: nem vetnek, nem aratnak, csűrökbe sem gyűjtenek, és a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem értek ti sokkal többet ezeknél? Ki az közületek, aki aggodalmaskodásával képes az életkorához egyetlen könyöknyit hozzátenni?” (Mt 6,25-27) Jézus Atyjára hívja fel a figyelmünket, aki eleve minden jót megteremtett, friss ennivalóhoz juttat bennünket; az állatok testét tollal vagy szőrrel védi, takarja, az embert pedig megtanítja ruhát varrni. Az otromba hálátlanoknak sem tiltja el a napfényt és az esőt; és a durva bűnözőnek is egy bocsánatkérő szóra is szívesen megbocsát. Ő maga pedig meghal értünk.


2014. március 21., péntek

Jézus csodái 62. - Jön az Úr, hogy megmentsen minket!



Jön az Úr, hogy megmentsen minket!

 

Jézus, Péterrel és Júdás Tádéval a Jeruzsálem mellett lévő Hinnom-völgyének leprásaihoz megy. Táplálékot visznek nekik.
– Képesek leszünk adni nekik valamit abból, amit vettünk. Rettenetes lehet a sírokban élni télen – mondja Tádé, aki egy batyut visz, akárcsak Péter.
– Örülök neki, hogy elmentünk a felszabadított rabszolgákhoz, és pénzt kaptunk tőlük a leprások számára. Szegény szerencsétlenek! Ezeken az ünnepnapokon senki se gondol rájuk. Mindenki örvendezik... Ők pedig elvesztett otthonukra emlékeznek... De legalább hinnének benned! Meg fogják tenni azt, Mester? – kérdi Péter, aki mindig olyan egyszerű, és annyira ragaszkodik Jézushoz.
– Reméljük, Simon, reméljük! Közben imádkozzunk! – És imádkozva folytatják útjukat.
A szomorú Hinnom-vögy feltűnik, az élők sírjaival.
– Menjetek előre! – mondja Jézus.
A kettő megy, hangosan beszélve. A leprások arca megjelenik barlangjuk vagy menedékhelyük nyílásában.
– Jézus Rabbi tanítványai vagyunk – mondja Péter. – Ő jön, és előreküldött minket, hogy segítsünk rajtatok. Hányan vagytok?
– Itt heten. Hárman a másik részen, az En Rogelen túl – mondja egy mindegyikük helyett.
Péter kibontja batyuját. Tádé is sajátját. Tíz részre osztják az ételt. Kenyér, sajt, vaj, olajbogyó. Hova tegyék az olajat, amely egy kis korsóban van?
– Egyiketek hozzon egy edényt! Oda, a sziklára. Ott elosztjátok majd az olajat, testvériesen, hiszen azok vagytok, és a Mester nevében, aki a felebaráti szeretetet hirdeti – mondja Péter.
Közben a leprás, sántikálva, leszáll feléjük, akik egy nagy szikla közelében várnak rá, és egy kicsorbult korsót tesz oda. Nézi, amint megtöltik azt olajjal, és csodálkozva megkérdezi:
– Nem féltek ilyen közel állni hozzám? – Valóban, csak a szikla választja el őket a leprástól.
– Nem félünk semmi mástól, csak a szeretet ellen való bűntől. Ő küldött ide minket, hogy segítsünk rajtatok, mert aki Krisztusé, annak úgy kell szeretnie, amint Krisztus szeret. Nyissa meg ez az olaj a szíveket, világosítsa meg azokat, mintha egy mécsest gyújtana szívetekben. A kegyelem ideje elérkezett azok számára, aki remélnek az Úr Jézusban. Higgyetek benne! Ő a Messiás, és meggyógyítja a testeket és a lelkeket egyaránt. Mindent megtehet, mert Ő az Emmánuel – mondja Tádé, méltóságteljes modorával, ami mindig nagy hatást kelt.
A leprás mintegy elbűvölve néz, kezében tartva a korsót. Utána azt mondja:
– Tudom, hogy a Messiás Izraelben van, mert beszélnek róla a zarándokok, akik a városba jönnek, Őt keresve, és mi halljuk társalgásukat. De én sose láttam Őt, mert csak nemrég jöttem ide. És azt mondjátok, hogy meggyógyítana engem? Van köztünk, aki átkozza Őt, és van, aki áldja, és én nem tudom, kinek higgyek.
– Azok, akik átkozzák, jók?
– Nem. Kegyetlenek, és rosszul bánnak velünk. Ők akarják a legjobb helyeket és a legnagyobb részeket. Nem tudjuk, hogy emiatt itt maradhatunk-e?
– Tehát te látod, hogy csak az gyűlöli a Messiást, aki befogadta a poklot. Mert a pokol már érzi, hogy Ő legyőzte, és azért gyűlöli. De én mondom neked, hogy szeretni kell Őt, és hittel, ha valaki kegyelmet akar kapni itt a földön és a túlvilágon a Magasságbelitől – mondja még Tádé.
– Ha kegyelmet szeretnék! Két éve nősültem meg, és van egy kisfiam, aki még nem ismer engem. Néhány hónapja váltam leprássá. Látjátok. – Valóban, kevés nyoma van csak rajta a betegségnek.
– Akkor fordulj hittel a Mesterhez! Nézd! Jön. Add hírül társaidnak, és térj vissza ide! Ő erre megy el, és meg fog gyógyítani téged.
A férfi felmegy a lejtőn, és hívja a többit:
– Úriás! Joáb! Adina! És ti, akik nem hisztek! Jön az Úr, hogy megmentsen minket!
Egy, kettő, három. Három nyomorult jön, mind súlyosabb állapotban. A nő azonban alig mutatkozik. Élő borzalom... Talán sír, és talán beszél, de nem lehet megérteni semmit sem, mert szétroncsolt szájából csak valami hang tör elő. Fogai már nincsenek.
– Igen. Mondom neked, hogy azt mondták nekem, hívjalak titeket. Mert jön, hogy meggyógyítson minket.
– Én nem! Én nem hittem neki egy más alkalommal... és többé nem fog meghallgatni engem... és azonkívül, nem tudok többé járni – mondja érthetőbben az asszony, ki tudja, mily erőfeszítéssel. Ujjaival fogja szája szélét, hogy jobban meg tudja értetni magát.
– Mi odaviszünk téged, Adina... – mondja neki a három férfi.
– Nem... Nem... Én túl sokat vétkeztem... – és összeesik ott, ahol van.
Három másik leprás fut oda, erőszakosan, és azt mondják:
– Adjátok csak ide az olajat, és utána mehettek a Belzebubhoz is, ha akartok!
– Az olaj mindnyájunk számára van! – mondja a korsó tulajdonosa, és igyekszik megvédeni kincsét. De a három erőszakos, kegyetlen férfi erősebb, és elveszi tőle a korsót.
– Íme! Mindig így... Egy kis olaj, oly sok idő után! De jön a Mester... Menjünk hozzá! Igazán nem jössz, Adina?
– Nem merek...
A három lemegy, a szikla felé. Ott megállnak, hogy bevárják Jézust, a két apostollal, aki eléje ment. És amint odaérnek, felkiáltanak:
– Könyörülj rajtunk, Izrael Jézusa! Mi remélünk benned, Urunk!
Jézus felemeli tekintetét, és rájuk néz, sajátos módján. Megkérdezi:
– Miért akartok meggyógyulni?
– Családunk miatt, magunk miatt... Rettenetes dolog itt élni...
– Nem csak testetek van, gyermekeim. Lelketek is van, és az többet ér a testnél. Arra kell gondot viselnetek. Azért ne csak magatok és családotok miatt kérjétek a gyógyulást, hanem azért is, hogy időtök legyen megismerni Isten Igéjét, és úgy élni, hogy kiérdemeljétek Országát. Igazak vagytok? Legyetek még igazabbakká! Bűnösök vagytok? Kérjétek az életet, hogy időtök legyen helyrehozni az elkövetett rosszat... Hol van az asszony? Miért nem jön? Nem mer szembenézni az Emberfiával, amikor nem félt attól, hogy Isten tekintetével találkozik, vétkezve? Menjetek, és mondjátok meg neki, hogy sok dologra bocsánatot nyert, bűnbánata miatt és sorsának elfogadása miatt, és hogy az Örökkévaló azért küldött engem, hogy feloldozzam minden bűnüktől azokat, aki megbánták múltjukat.
– Mester, Adina többé nem tud járni...
– Menjetek, és segítsétek őt lejönni ide! És hozzatok egy másik edényt. Adunk nektek olajat...
– Uram, alig van elég a többiek számára – jegyzi meg halkan Péter, miközben a leprások elmennek az asszonyért.
– Lesz elég mindenki számára. Higgyetek! Mert könnyebb ebben hinni, mint ezeknek a nyomorultaknak hinni abban, hogy testük olyanná válik, mint amilyen előzőleg volt.
Közben fent, a barlangnál a három gonosz leprás verekedni kezd egymással az étel szétosztása miatt. Az asszonyt lehozzák, karjukon... és az nyög, amint képes rá:
– Bocsánat! A múlt miatt! Azért, hogy nem kértem bocsánatot a múltkori alkalommal!... Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!
Leteszik őt a szikla mellé. És a sziklára odatesznek egy csorba edényt.
Jézus megkérdezi:
– Mit mondotok ti? Mi könnyebb, megszaporítani az olajat egy edényben, vagy kinöveszteni a húst ott, ahol a lepra elemésztette?
Hallgatnak... Utána az asszony azt mondja:
– Az olaj. De a test is, mert te mindent meg tudsz tenni. És vissza tudod nekem adni előző éveim lelkét is. Hiszek, Uram!
Ó, mily isteni módon mosolyog Jézus! Olyan az, mint egy fény, amely kedvesen kiárad, vidáman és kellemesen! Elkezdődik szeménél, utána ajkánál és hangjában, miközben azt mondja:
– Hited miatt gyógyulj meg, és nyerj bocsánatot! És így ti is. És legyen olajotok és ételetek, hogy megerősödjetek. És menjetek, nézessétek meg magatokat a pappal, az előírás szerint! Holnap. Hajnalban visszatérek ruhákkal, és illendő módon mehettek majd. Fel! Dicsérjétek az Urat. Többé nem vagytok leprásak!
És akkor a négy, aki eddig Jézusra nézett, egymásra tekint, és csodálkozva felkiált. Az asszony szeretne felállni, de alig van rajta ruha. Cafatokra szakadt ruhája alig takarja el testét. Félig elrejtőzve áll a szikla mögött, szemérmesen, nemcsak Jézus miatt, hanem társai miatt is. Arca visszanyeri vonásait, csak soványsága marad meg, és sírva, szakadatlanul hajtogatja:
– Áldott! Áldott! Áldott! – és áldásaiba belevegyül a három gonosz leprás káromkodása, mert dühöngenek, amikor látják, hogy a többiek meggyógyultak. Repül feléjük a szenny és a kő.
– Nem maradhattok itt! Jöjjetek velem! Nem történik semmi bajotok sem. Nézzétek! Az út elhagyatott. Dél van, az emberek házukban vannak. Menjetek holnapig a többi leprás mellé! Ne féljetek! Jöjjetek utánunk! Vedd ezt, asszony! – és odaadja neki köpenyét, hogy az befedje magát.
A négy, kissé félve, kissé csodálkozva, bárányokként követi Őt. Elmennek a másik három lepráshoz. Jézus megáll a hegyoldal alján, és azt mondja nekik:
– Menjetek fel, és mondjátok meg nekik, hogy holnap reggel hétkor itt leszek. Menjetek és ünnepeljetek velük, beszélve nekik a Jó Hír Mesteréről! – Odaadatja nekik az ételeket, ami még náluk van, és megáldja őket, az elbúcsúzás előtt.
– Menjünk most! Már elmúlt dél – mondja Jézus, és megfordul, hogy visszatérjen a Betániába vezető útra.
De hamarosan visszahívja Őt egy kiáltás:
– Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtunk is!
– Nem várták meg a hajnalt, ezek.... – jegyzi meg Péter.
– Menjünk hozzájuk! Oly kevés óra van, amikor jót tudok tenni anélkül, hogy az, aki gyűlöl engem, meg ne zavarná azok békéjét, akikkel jót tettem! – mondja Jézus, és visszafordul. Felnéz a három leprásra, akik feltűnnek egy kis dombon, és megismétlik kiáltásukat, segítve a mögöttük álló, már meggyógyultaktól.
Jézus nem tesz mást, csak kiterjeszti feléjük karját, és azt mondja:
– Legyen úgy, amint kéritek! Menjetek, és éljetek az Úr útjain! – Megáldja őket, miközben a lepra eltűnik testükről, akárcsak ahogy a nap elolvasztja a gyenge hóréteget. És Jézus elsiet, követve a csodásan meggyógyultak áldásaitól, akik feléje tárják karjukat, mintha meg akarnák ölelni Őt.

(7-1808)


Zsolozsma 76.



Szent Iréneusz püspök és vértanú „Az eretnekségek ellen” című értekezéséből
Az Úr szövetsége

Mózes a Második Törvénykönyvben így szólt a néphez: Az Úr, a te Istened szövetséget kötött Hóreb hegyén, és nem atyáitokkal kötötte ezt a szövetséget, hanem veletek (MTörv 5, 2-3). Miért nem kötött szövetséget az atyákkal? Mert a törvényt nem az igaz emberért hozták (1 Tim 1, 9). Az igaz atyák ugyanis a tízparancsolat erejét szívükbe és lelkükbe írva magukban hordozták; szerették Istent, aki teremtette őket, és őrizkedtek attól, hogy igazságtalanok legyenek embertársaikkal szemben. Ezért nem volt szükségük rá, hogy írott fenyítő szavakkal figyelmeztessék őket, mivel magukban hordozták a törvény igazságát. Amikor azután ez az igazság és szeretet, amellyel Isten iránt viseltettek, feledésbe merült és kialudt Egyiptomban, Isten szükségszerűen szavak által nyilatkoztatta ki önmagát, mivel igen nagy jóakarattal volt az emberek iránt. Csodásan kivezette népét Egyiptomból, hogy az ember újra Isten tanítványa és követője legyen, és megbüntette az elégedetleneket, hogy kevésbe ne vegyék azt, aki magának alkotta őket. Mannával táplálta a népet, hogy megfelelő élelemhez jussanak, ahogy Mózes a Második Törvénykönyvben mondja: Mannával táplált téged, amelyet nem ismertek atyáid, hogy megtudd: nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Isten minden igéjével, amely az ő ajkáról való (MTörv 8, 3).Megparancsolta az Isten iránti szeretetet, és sürgette az igazságosságot az embertárs iránt, hogy az ember se igazságtalan, se Istenhez méltatlan ne legyen, előkészítve az embert a tízparancsolattal a saját barátságára és az embertársakkal való egyetértésre. Mindez az embernek vált javára, hiszen Isten semmire sem szorul rá az embertől. Ezek a dolgok megdicsőítették az embert azzal, hogy meghozták neki Isten barátságát, amelyet nélkülözött, Istennek azonban nem adtak ezek semmit. Isten ugyanis még az ember szeretetére sem szorul rá. Az ember híjával volt Isten dicsőségének, amelyet semmi más módon meg nem szerezhetett, csak iránta való engedelmességgel. Emiatt mondta nekik újra Mózes: Válaszd az életet, hogy te is, utódaid is életben maradjatok; szeresd az Urat, a te Istenedet, hallgass a szavára, és ragaszkodj hozzá! Mert ez jelenti számodra az életet és napjaidnak hosszúra nyúlását (MTörv 30, 19- 20). hogy erre az életre előre felkészítse az embert, az Úr saját maga a tízparancsolat szavait minden ember számára is kihirdette. Ezért ugyanígy változatlanul vonatkoznak azok mireánk is, és a testben történt eljövetelével nemcsak hogy nem szűntek meg, hanem terjedelmükben még meg is növekedtek ezek. Mózes által külön-külön adta a népnek a szolgaság parancsait; ezek alkalmasak voltak a nép oktatására és fenyítésére, ahogy maga Mózes mondta: Megparancsolta akkor nekem az Úr, hogy tanítsam nektek az igazságot és az ítéletet (MTörv 4,5) Ezeket tehát, amelyeket jelként és szolgaságra kaptak, Krisztus a szabadság új szövetségével lehatárolta. Ami azonban természetes, szabad, és mindenkivel közös, azt gyarapította, kiterjesztette, irigység nélkül adva meg az embereknek az örökbefogadás révén azt, hogy Istent Atyának ismerjék, és őt teljes szívükből szeressék, és ellenkezés nélkül kövessék Igéjét. 


Nagyböjt 2. hete péntek



Mindenható Istenünk kérünk, add, hogy mire elérkezik a húsvét ünnepe, a bűnbánat és az engesztelésül magunkra vállalt böjt tisztítsa meg lelkünket. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Nagyböjt 2. hete péntek

Ter 37,3-4.12-13a.17b-28; Mt 21,33-43.45-46

„Volt egy gazda, szőlőt ültetett, aztán kiadta azt bérlőknek, és idegen földre utazott”.

A szőlőt ültető gazda általában nem szegény. A kevés földdel rendelkező gazda ugyanis arra gondol, hogy meghagyja földjeit szántónak, hogy tudjon elegendő kenyérgabonát termelni a családjának, abrakot a jószágainak. A szőlő és a bor az ő számára luxus. A példabeszédbeli gazda tehát nem szegény. Gazdagságát jelzi az is, hogy amikor elkészült a szőlő telepítésével, messzire utazott. Hosszabban tartózkodott idegenben: volt pénze, pihenni is akart a sok fáradság után. Meg is érdemelte. Jézus nem ok nélkül fogalmazza így a szőlőtelepítést: „a gazda szőlőt ültetett, kerítést készített köréje, prést ásott benne és tornyot épített. Aztán kiadta
Azt bérlőknek és idegenbe utazott”.A bérlők pedig gondozták a szőlőt. A gazda bizonyára ismerte bérlőit, ha ennyire rájuk bízta nagy gonddal és szakértelemmel, fáradsággal és reménnyel létesített szőlőjét. Két-három év múlva már lehetett kóstolgatni a finom szőlőfürtöket. Aztán termőre fordult az ültetvény. Ezt okosan kiszámolva hazatért a gazda. A szüret alkalmával a gazda elküldte szolgáit, hogy szedjék be a termésnek az őt megillető részét. Méltó és igazságos követelés volt ez. Igaz ugyan, Jézus maga is mondja: „Méltó a munkás a maga bérére” (Lk 10,7), de a munkaadót is megilleti a tisztes haszon: övé a föld, a telepítési nehéz munkákat ő végezte el. Az igazságosság isteni törvény. A gazda ebben nőtt fel, így tanulta, ez neki is megjárt. Nagy meglepetésére arról értesült, hogy a bérlők a szolgáit megragadták, az egyiket megverték, a másikat megölték, a harmadikat megkövezték. Ekkor ismét küldött más szolgákat, az előzőknél többet, de azok éppúgy tettek velük is. Végül elküldte hozzájuk a fiát, mondván: A fiamat majd tiszteletben tartják. De a bérlők, meglátván a fiút, azt mondták egymás között: Itt az örökös, gyertek, öljük meg, és szerezzük meg az örökségét. Megragadták őt, kidobták a szőlőn kívülre és megölték”. (Mt 21,35-39) Miért mondta el Jézus ezt a példabeszédet? Elsősorban azért, hogy a zsidó vezetők megtanulják, Isten az egész földnek abszolút Ura. Ő teremtette, Ő tette a sziklákat termőfölddé. Aztán a zsidóknak ingyen adta oda a honfoglaláskor a kész lakóházakat, melléképületeket, remek szőlőket, szántóföldeket. Mit kért bér gyanánt: csak Őt imádják és szolgálják, soha bálványt. Amikor ellenkezőleg tettek a zsidók, akkor küldte hozzájuk prófétáit, végül a saját Fiát. Természetesen keményen büntet: „a gonoszokat: kegyetlenül el fogja pusztítani, a szőlőt pedig más bérlőknek adja, akik megadják neki a termést a maga idejében”. (41) Így kapta meg a kereszténységet Európa. Most pedig mi következhet a hitehagyott Európával? A rendes emberek dolgoznak. A munka alól felmentést csak az öregség, betegség adhat. Munka helyett senkinek nincs joga a másét elvenni, nincs ilyen isteni kategória, „megélhetési bűnözés”. Becsület van és becstelenség. Az előbbit Isten jutalmazza, az utóbbit keményen bünteti. Ez a mi jövőnk alapja is.


2014.03.21. péntek



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.03.21. péntek

A Szentírás leírja Ábrahám unokáinak, az ikermagzatnak születésük előtti torzsalkodását,amit édesanyjuk, Rebekka pontosan érzékelt méhében. Istentől kérdezte, hogy mi lehet ez a különös jelenség? Az Úr azt válaszolta neki: „Két nép van a méhedben, méhedből két törzs válik el: az egyik legyőzi a máikat, és az idősebb szolgálni fog a fiatalabbnak”(Ter 25,23)

Az Úr elmondta az édesanyának, hogy a két fiú nem fogja szeretni egymást,és az egész történelem során ez a megállapítás jellemzi majd utódaikat is.Ézsaunak sűrű vörös szőrzete volt, ezért Edomnak, vörös szőrös embernek nevezték, leszármazottjait pedig edomitáknak. Jákob születésének körülményei miatt kapta ezt az eredeti nevét. A névadás szempontja kettős volt: A szülés kezdetekor az ő keze jelent meg elsőnek, neve ezért jelentheti ezt: félretolta testvérét (aqeb), vagy „Isten oltalmazzon” (aqob). Kétezer év múlva is gyűlölték egymást az utódnépek. Amikor a rómaiak elfoglalták a volt Zsidó országot és három provinciát alakítottak ki a területéből, az első helytartó az edomita Heródes lett a császári kapcsolatai miatt és maradt három évtizedig. Jákob utódaiból kialakult izraelita nép is sok testvérharcot vívott a történelem során. Jákob tizenegyedik szülöttét, Józsefet szerette legjobban. Ő volt a legintelligensebb a testvérek között, másrészt Isten is kedvelte és ezt ki is mutatta különböző álomlátásokkal. A testvérei viszont rögtön észrevették mindkét előnyét, irigykedtek rá, és a legkisebb öccsük, Benjamin kivételével nemcsak irigyelték tehetségeit, de össze is fogtak ellene. Egy alkalommal a tíz féltestvér a lakhelyüktől távol legeltették a család birkanyáját. Jákob Józsefet nem küldte velük. Napok múlva azonban megbízta őt a családfő, hogy menjen utánuk, nézze meg, rendben van-e minden. Amikor az óriási réteken közeledett hozzájuk, felismerték, és azonnal megfogamzott bennük a testvérgyilkosság terve: „így szóltak egymáshoz: Nézzétek, ott jön az álomlátó. Rajta, öljük meg, dogjuk egy ciszternába, és mondjuk azt, hogy vadállat ette meg. Akkor majd meglátjuk, mi lesz az álmaiból. Amikor meghallotta ezt Ruben, igyekezett kimenteni a kezükből, és így szólt: Ne vegyük el az életét. Ruben még azt mondta nekik: Ne ontsatok vért, dobjátok be a ciszternába, ott a pusztában, de kezeteket ne emeljétek rá. Ezt mondta, mert ki akarta menteni kezükből, és vissza akarta küldeni apjához. Mikor József testvéreihez ért, azok levették József ujjas köntösét, ami rajta volt, őt magát pedig megfogták és a ciszternába dobták. A ciszterna üres volt, víz nem volt benne. Azután leültek enni. Amikor fölemelték szemüket és körülnéztek, izmaelita karavánt láttak közeledni Gileádból. Tevéik meg voltak rakva gumival, balzsammal és illatos gyantával. Úton voltak vele, hogy Egyiptomba vigyék. Júda így szólt testvéreihez: Milyen előnyünk származik abból, ha megöljük öcsénket, és vérét betakarjuk? Gyertek, adjuk el az izmaelitáknak, és ne emeljük rá kezünket. Mégis csak testvérünk, saját testünk. Testvérei hallgattak rá. Amikor tehát a midianita kereskedők elhaladtak mellettük, eladták Józsefet húsz ezüstért. Ezek Egyiptomba vitték Józsefet.(Ter37,19-28)
József története megrázza a jó érzésű embereket. Irigyelték, mert okosnak született, mert az Isten egyéb szellemi javakkal is kitüntette. Álmaiban felkészítette arra, hogy majd egy ősi birodalomnak, Egyiptomnak alkirálya legyen. De saját családja sem hitt neki: irigyelték a testvérei, és eladták rabszolgának. Isten pedig az ő hite és ügyessége által mentette meg egy földrész népeit az éhhaláltól. Ezért látjuk benne Jézus Krisztus előképét, aki a föld minden lakójának minden bűnét és a bűnökért járó összes büntetését magára vállalta, fölvitte a keresztfára, borzalmas gyötrődéssel, a kereszten három órás szenvedésével megváltott bennünket. Júdás díja harminc ezüst lett, öngyilkosság és örök pokol. Jézus pedig minden bűnbánónak örök öröme.


2014. március 20., csütörtök

Jézus csodái 61. - Gyógyítsuk meg először a betegeket!



Gyógyítsuk meg először a betegeket!

 

Jézus a felszabadított rabszolgák jeruzsálemi zsinagógájában van, ahol a zsinagógafőnök barátságosan fogadja.
– Gyógyítsuk meg először a betegeket! – mondja neki Jézus, amikor a zsinagógafőnök bevezeti őt a nagy terembe. És asszonytól asszonyig megy, rájuk téve kezeit.
Néhányan közülük egészségesek, de szenvednek kisgyermekük miatt, akit karjukban tartanak, és Jézus meggyógyítja a kisgyermekeket. Ezek egyike egy teljesen megbénult kislány, aki amint meggyógyult, felkiált:
– Szitáre megcsókolja kezedet, Uram!
Jézus, aki már elhaladt előtte, visszafordul, és mosolyogva megkérdezi tőle:
– Szíriai vagy?
Az anyja magyarázza:
– Föníciai, Uram. Szidonon túlról. A Tamiri-folyó partján élünk. És van tíz másik fiam és két más lányom, akiknek egyikét Szírának, a másikat Tamirának hívjuk. Szira özvegy, jóllehet alig több egy serdülő leánynál. Annyira, hogy mivel szabad, itt lakik a városban, testvérénél, és a te követőd. Ő mondta nekünk, hogy te mindent meg tudsz tenni.
– Nincs veled?
– De igen, Uram. Ott van! A mögött az asszony mögött.
– Jöjj előre! – parancsolja Jézus.
Az asszony félénken előrejön.
– Nem kell félned tőlem, ha szeretsz engem – vigasztalja őt Jézus.
– Szeretlek. Azért hagytam el városomat. Mert azt gondoltam, hogy még hallani foglak téged, és... megtanulom elfogadni szenvedésemet... – Sír.
– Mikor váltál özveggyé?
– Március végén... Ha ott lettél volna, Zénó nem halt volna meg. Ő mondta... mert hallott beszélni téged, és hitt benned.
– Akkor nem halt meg, asszony. Mert aki hisz bennem, az él. Nem ez az igazi élet, amelyben a test él, ezekben a napokban. Az élet az, amelyet elérnek az emberek, követve az Utat, Igazságot és Életet, és az Ő szavai szerint cselekszenek. Akkor is, ha csak kevés ideig hitt és követett és cselekedett így, és hamarosan félbeszakította azt a test halála, akkor is, ha csak egy napot, csak egy órát élt így, igazán mondom neked, hogy az az ember nem ismeri meg többé a halált. Mert Atyám, aki minden ember Atyja, nem az én Törvényem és az ebből eredő Hit szerint élt időt veszi számításba, hanem az ember akaratát, aki mindhalálig ebben a Törvényben és Hitben akar élni. Én megígérem az örök Életet annak, aki hisz bennem, és a szerint cselekszik, amint tanítom, szeretve az Üdvözítőt, terjesztve ezt a szeretetet, gyakorolva azt az alatt az idő alatt, amit Isten ad neki.
Mindazok munkálkodnak az én szőlőmben, akik hozzám jönnek, és azt mondják: „Uram, fogadj be minket munkásaid közé”, és megmaradnak ebben a szándékban addig, míg Atyám befejezettnek nem ítéli napjukat. Bizony, bizony, mondom nektek, hogy lesznek olyan munkások, akik csak egy órát dolgoztak, utolsó órájukat, és akik előbb megkapják jutalmukat, mint azok, akik az első órától kezdve dolgoztak, de mindig lanyhán, és egyedül csak azért, mert féltek attól, hogy egyébként a pokolba kerülnek. Nem így kell dolgozni ahhoz, hogy Atyám azonnal megjutalmazza őket a dicsőséggel. Sőt, ezeknek a számító önzőknek, akik épp csak annyit dolgoznak, amennyivel elkerülhetik az örök büntetést, az örök Bíró hosszú jóvátételt szab ki. Saját kárukra, meg kell tanulniuk a hosszú jóvátétel által azt, hogy elérjék a tevékeny szeretetet, és az igazi szeretetet, teljesen Isten dicsőségére irányítva azt. És még azt is mondom neked, hogy a jövőben sokan lesznek, főleg a pogányok között, akik csak egy óráig dolgoznak, vagy még annyit sem, de akik megdicsőülnek Országomban, mert abban az egy órában, amelyben válaszoltak az őket Isten szőlőjébe meghívó kegyelemnek, elérkeztek a hősies szeretet tökéletességére. Vigasztalódj meg azért, asszony! A te férjed nem halt meg, hanem él. Nem veszett el számodra, csak egy időre elvált tőled. Most te, mint egy jegyes, aki még nem lépett be jegyesének házába, készülj fel az igazi, halhatatlan házasságra azzal, akit siratsz. Ó, boldog a két megszentelődött lélek házassága, akik egyesülnek az örökkévalóságban, ahol többé nincs elválás, nem kell félni sem a szeretetlenségtől, sem a szenvedéstől, ahol a lelkek örvendeznek Isten és egymás kölcsönös szeretetében! Az igazak halála az igazi élet, mert semmi sem tudja fenyegetni a lélek életét, azaz megmaradását az Igazságosságban. Ne sírj, és ne sírd vissza azt, ami megszűnt, Szíra! Emeld fel lelkedet, és láss, igazában és helyesen! Isten szeretett tégedet, megmentve társadat a veszélytől, amit a világ jelenthetett volna számára, tönkretéve belém vetett hitét.
– Te megvigasztaltál engem, Uram. Úgy fogok élni, amint mondod. Légy áldott mindörökre, és veled együtt Atyád is!

(7-1786)


Zsolozsma 75.



Szent Hiláriusz püspöknek a zsoltárokról írt értekezéseiből

Az igazi istenfélelem

Boldog mind, aki féli az Urat, aki az ő útjain halad (Zsolt 127, 1). Valahányszor az Úr félelméről van szó a Szentírásban, sohasem szabad figyelmünket elszigetelten csak a félelemre korlátozni, mintha ez egyedül elég lenne nekünk a hitünk teljességéhez; hiszen sok minden kell még ehhez, és még sok előzménye is van ennek, és ezek mutatják meg így együtt aztán az Úr félelmének értelmét és tökéletességét. Érthető ez már abból is, amit Salamon mond a Példabeszédek könyvében: Ha hívod a bölcsességet, és szívedet az okosságra hajtod, ha keresed azt, mint az ezüstöt, és kutatod, mint a rejtett kincset, akkor érted meg az Úr félelmét (Péld 2, 3-5). Lássuk tehát, hogy milyen fokozatokon át juthatunk el az Úr félelmére. A bölcsességet kell kérni először, és azután mindazt, amit olvasunk, értelmünkkel jól át kell gondolnunk, majd keresnünk és kutatnunk kell benne a bölcsességet; és csak akkor lesz érthetővé számunkra az Úr félelme. Ezt a félelmet azonban nem abban az értelemben kell vennünk, amint azt az általános emberi vélekedés tartja. A félelem ugyanis emberi gyengeségünknek az a rettegő ijedelme, amikor már előre felünk, hogy el kell szenvednünk olyan valamit, amit nem szeretnénk, hogy bekövetkezzék. Előidézi és felfokozza ezt a félelmet tehát a bűnről vádló lelkiismeret, egy felettesnek a hatalma, egy erősebbnek a támadása, egy betegség körülményei, egy vadállattal való találkozás vagy bármilyen rosszból származó szenvedés. Tehát ezt a félelmet nem tanulás révén szerzik meg az emberek, hanem ez a gyenge emberi természet velejárója. Nem is kell attól félnünk, hogy ezt megtanuljuk, hiszen ezt az ijedelmet már előidézi bennünk maga az a dolog, amitől félünk. Ezzel szemben az Úr félelméről ezt mondja a Szentírás: Jöjjetek, fiaim, hallgassatok rám, az Úr félelmére oktatlak titeket (Zsolt 33, 12). Tehát meg kell tanulnunk az Úr félelmét, mert ezt tanítják. Ez a félelem ugyanis nem rettegésből ered, hanem hitünk tanításának a megfontolásából következik. Nem is az emberi természetrettegő ijedelme idézi elő, hanem éppen a parancsok megtartásával és feddhetetlen életünk jócselekedeteivel és az igazság ismeretével kell együtt járnia. A mi számunkra Isten félelme teljesen az ő szeretetét jelenti, az iránta való tökéletes szeretet ugyanis kizárja a félelmet. Isten iránti szeretetünk sajátos tevékenysége a következőkben mutatkozik meg: enged Szentírás: Izrael, mit kíván tőled az Úr, a te Istened? Csak azt, hogy Uradat, Istenedet féld, az ő útjain járj, és szeresd őt; tartsd meg parancsait teljes szívedből és teljes lelkedből, hogy így jó sorod legyen (MTörv 10, 12) Sok félék az Úr útjai, sőt ő maga is út. Amikor önmagáról beszél, útnak is nevezi magát, és azt is megmondja, hogy milyen értelemben érti ezt: Senki sem juthat el az Atyához, csak általam (Jn 14, 6) Sok féle utat kell megvizsgálnunk, és sok erőfeszítésbe kerül, amíg megtaláljuk azt az egyet, amely egyedül helyes. Sokak bölcs tanítása segít ugyan abban, hogy megtaláljuk az örök életre vezető egyetlen utat. Utakat tár elénk az ószövetségi törvény, utakat mutatnak a próféták, utakat tárnak elénk az evangéliumok, utakat az apostolok, és utakat mutatnak a parancsokban előírt különböző cselekedetek. Boldogok mindazok, akik Isten félelmében járják ezeket az utakat. 


Nagyböjt 2 hete csütörtök



Istenünk, aki szereted és visszaadod a lélek ártatlanságát, kérünk, térítsd meg szolgáid szívét, hogy Szentlelked tüzétől lángra gyúlva a hitben állhatatosak és a jóban serények legyünk a te színed előtt. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Nagyböjt 2 hete csütörtök

Jer, 17, 5-10; Lk 16, 19-31

„ A törvény és a próféták Jánosig tartottak; azóta Isten országát hirdetik”

Isten kettős alapra építette a maga országát: az igazságra és a szeretetre. Amikor erre gondolunk, nem az anyagvilág és a hozzá tartozó teremtmények: az élettelen anyag, a növények és az állatok élővilágát soroljuk ide, hanem kizárólag a testben és lélekben élő embereket, akik értelmükkel felismerik Isten igazságait, és akaratukkal vállalják, hogy megteszik, amit az Úr a szeretet parancsában hirdetett meg: önzetlenül szolgálják a melléjük rendelt emberek boldogságát. Tisztán kell látnunk tehát: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet”.(Ter 1, 1) Az első tény, hogy Isten a semmi után létet adott az anyagvilágnak. Ezt a mérhetetlen nagy csillagvilágot rendezte törvényeivel: a vonzás-taszítás, mozgás, ezek irányítását követi évmilliók óta hűségesen, pontosan. A csillagvilág egy kis naprendszerén a naptól 150 millió km-re keringő bolygón Isten életet teremtett: növényeket majd állatokat. Ezek mind a beléjük oltott élettörvények szerint élnek és pusztulnak el. A hitünk nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy van-e élet a világmindenség más részein is. Amikor minden elkészült, amit a világban ámulva látunk, Isten megteremtette az embert. Az ember a földön élő lények közül kiválik. Nemcsak anyagból épült teste van, hanem szellemi lelke is. Testére a holt anyag és az élő anyagi lét egyaránt vonatkoznak. Mivel azonban lelke is van, a lélek, pedig szellemi létű, teljesen egynemű, egyszerű, vagyis nem részekből álló állag. Az emberi testet az anyag törvényei (fizikai, vegyi, biológiai törvények) irányítják, de mivel beletartozik a testből és lélekből álló ember természetébe, a lélek erkölcsi törvényei rá is vonatkoznak. Az emberi lélek természete szerint örök életre van hivatva. Az ember testét nemes kiváltság szerint Isten ugyancsak az örök életre rendelte. Hogy erre felkészüljön, erre alkalmas eszköz a kegyelem, amely a lelken keresztül segíti a testet is követni Isten parancsait. Ezek a parancsok érvényesültek a bűnbeesett világban az Ószövetség idején az egész emberre. Teljesen új viszonyt jelentett az emberiség életében az Újszövetség, amelyet Jézus hozott nekünk. Szent Márk így jegyezte fel Jézus nyilvános működésének kezdetét: „Betelt az idő, és elközelgett az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban”. (Mk 1,15)Ezt állapítja meg Szent Lukács nyilvános működése derekán is, hogy az Isten országa minőségileg más, mint a törvények és próféták szolgálati világa: „A törvény és a próféták Jánosig tartottak; azóta Isten országát hirdetik, és mindenki erőszakkal igyekszik oda” (Lk 16,16) Így ír róla Szent Máté is: „A mennyek országa Keresztelő János napjaiig erőszakot szenved, és az erőszakosok ragadják el azt”. (Mt 11, 12) Itt az erőszakot természetesen nem pejoratív értelemben kell vennünk, hanem azt kell hangsúlyoznunk, hogy a test törvényein felül kell emelkednünk, és minden önzésünket háttérbe kell szorítanunk, mert az Isten országában teljesen önzetlenül kell tennünk a jót környezetünkkel, és csak odaát tapasztaljuk meg ennek hasznát az örökké tartó boldogság túláradó mértékében.


2014.03.20. csütörtök



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.03.20. csütörtök

„Boldog ember, aki nem indul a gonoszok tanácsa nyomán, aki nem jár a bűnösök útján, és nem vegyül a csúfot űzők közé”(Zsolt 1,1)

A zsoltárok könyve legalább háromezer éves himnusz- gyűjtemény. Amikor Saul király halála után Júda és Benjamin törzse Dávidot királlyá választotta, hét évig uralkodott Júda Hebron nevű városában, ami egyben vallási központ is volt. A szentsátor Szentek Szentje nevű függönnyel elzárt belső terében ragyogott Isten dicsfénye. A frigyláda arany fedőlapján álló kisméretű kerubszobrok összehajló szárnyai alatt ott ragyogott a „KEBÓD JAHVE”, Istennek a mennyországot beragyogó csodás tündöklése, és természetfeletti fénye napfénynél nagyobb világosságot árasztva az ablaktalan helyiségben. Isten így akarta érzékeltetni a választott néppel, hogy fensége a Sínai hegy lábánál kötött szövetség révén leszállt az Úr földi, különleges lakásába. Jelezte, hogy ez a fény árasztja el nemcsak a Szentek Szentjét, hanem a választott népet is a megváltás után, amikor a küldendő Messiás megváltó halála szabad utat nyit minden istenszerető embernek a mennyországba. Ezt hangsúlyozta az Úr a szentsátor építése közben Mózesnek: Ügyelj szüntelen, hogy minden olyan legyen földi szentélyemben, mint amit a mennyei mintán mutattam neked. Arra is figyelmeztet minden hívő izraelitát, hogy ennek a mennyei fénynek kell engedelmeskednie Isten népéből mindenkinek, aki üdvözülni akar. A földi élet tetteivel kell érdemet szerezni a túlvilági boldogságra: „Boldog ember, aki nem indul a gonoszok tanácsa nyomán, aki nem jár a bűnösök útján, és nem vegyül a csúfot űzők közé.” Dávid nagyon jól tudta, mitől lett elődje, Saul király kegyvesztett. A törvény kimondta már a szövetségkötés idején, hogy mindenkinek, elsősorban a királynak pontosan kell úgy eljárni dicséretben is, büntetésben is, ahogy azt Isten elrendeli számára. Sámuel próféta közvetítette annak idején Saulnak isten parancsát: „Ezt mondta a Seregek Ura: Meg akarom torolni, amit Amalek Izrael ellen vétett: nem adott neki utat, amikor kivonult Egyiptomból. Rajta hát, menj és támadd meg Amaleket, és töltsd be rajta és mindenén, amije csak van, az átkot. Ne kíméld, hanem ölj meg férfit és nőt, gyereket és csecsemőt, marhát és juhot, tevét és szamarat!”. (Szám 15,2-3) Saul el is indult, nagyrészt végre is hajtotta Isten parancsát, de nem ölte meg a nagyon szép marhákat. Ez volt tanácsadói véleménye: ezekből lehet levágni a kötelező hálaáldozathoz szükséges állatokat, etetni a hadsereget is. Ezt az okoskodást nem bocsátotta meg neki az Úr. Amikor kétszáz év múlva maga Izrael szegült ellen Isten parancsának, hogy a bálványozás a legnagyobb sértés az egy, mindenható és mindentudó Isten ellen, Jeremiás és három vele egy időben szolgált prófétatársa nem győzte figyelmeztetni a választott népet, hogy ez a bűn förtelmesen nagyobb, mint Amalek bűne volt, amit Isten olyan szigorúan megbüntetett. S akkor mondta el és írta meg nekünk, későbbi századok hétmilliárdos embertömegének, hogy amikor majd jönnek az istentagadó vezérek és nagy háborúkat indítanak Isten és az Őt imádó hívők ellen, figyeljenek föl az Úr hívei, hogy Isten elvei nem változnak meg soha: „Átkozott az az ember, aki emberben bízik, aki halandóra támaszkodik és szíve elfordul az Úrtól”. Amikor a Szűzanya éjjeli látomásban felkereste Géza magyar fejedelmet, elmondta neki, bízzék Istenben és a Megváltó Fiában. Vállalja el ez a megtérő nép Isten keresztény népeinek védelmét, mert ezek Urunk Jézus közössége, misztikus testének tagjai. Ezért, a Megváltó Édesanyja, az egész világ Királynője, a magyar nép különleges Pátrónája lesz. Európa népei csak voltak keresztények. Folytassuk hívő küldetésünket, fordítsuk vissza az emberiség pogányait, magunk népét az Úrhoz, hogy áldottak lehessünk.


2014. március 19., szerda

Jézus csodái 60. - Egy csókkal meggyógyítja 2.







Jézus Jerikóban jár. Vele van Zakeus, Péter és Jakab, Zebedeus fia, aki megjegyzi:
– Mester, a betegek ott vannak, a mezőn.
– Megyek. – Jézus odamegy a betegekhez, akik könyörögnek, hogy gyógyítsa meg őket. Van köztük egy idősebb asszony, aki megmerevedett az izületi gyulladástól, egy béna, egy félkegyelmű fiatalember, egy tüdőbajosnak látszó leány, és két szembajos. Jézus meggyógyítja valamennyit.
A nép örömében kiáltozik.
De még nem ért véget a betegek sora. Előre jön egy anya, akit a fájdalom eltorzított, két barátnőjétől vagy rokonától támogatva, letérdel, és kéri:
– Van egy haldokló fiam. Nem tudták idehozni... Könyörülj rajtam!
– Tudsz teljesen hinni?
– Mindent, Uram!
– Akkor térj vissza otthonodba!
– Hazamenni?... Nélküled?... – Az asszony egy pillanatig szomorúan néz. Utána felfogja. Szegény arca átalakul. Felkiált: – Megyek, Uram! És áldott légy te, és a Magasságbeli, aki téged küldött! – És elfut, gyorsabban, mint társai...
Jézus odafordul egy jerikóihoz, aki méltóságteljes megjelenésű, és megkérdezi:
– Ez a nő zsidó?
– Nem. Legalábbis nem annak született. Milétuszból jött. Férje azonban közülünk való, és ő is elfogadja hitünket.
– Megtanult jobban hinni, mint sok zsidó – jegyzi meg Jézus.

(7-1674)


Zsolozsma 74.



Sienai Szent Bernardin áldozópap beszédeiből
(Sermo 2, de S. Joseph: Opera 7, 16. 27-30)
 
A hűséges őrző és gondozó
 
 
     Az értelmes teremtményeknek adott összes sajátos kegyelem általános szabálya az, hogy amikor valakit az isteni jóság kiválaszt valami személyes kegyelemre vagy különleges életfeladatra, akkor megad neki minden karizmát, amely szükséges az így kiválasztott személy feladatához, és amely magát az embert is bőven ékesíti.
    Ez utolérhetetlen módon érvényesült Szent Józsefben, Urunk, Jézus Krisztus nevelőatyjában, a világ Királynőjének és az angyalok Úrnőjének igaz jegyesében, akit az örök Atya arra választott ki, hogy az ő két legértékesebb kincsének, tudniillik saját Fiának, valamint Máriának, jegyesének hűséges gondozója és őre legyen. Szent József ezt a feladatot a lehető leghűségesebben teljesítette. Ezért szól hozzá így az Úr: Te hűséges, derék szolga, menj be Urad örömébe! (Mt 25, 21).
    Ha Józsefet Krisztus egész Egyházával hasonlítod össze, nemde ő az a kiválasztott és különleges ember, aki által és akinek oltalma alatt Krisztus rendezett módon és tisztességgel lépett be a világba? Ha tehát az egész szent Egyház adósa Szűz Máriának azért, mert általa kapta Krisztust, akkor Szűz Mária után bizonnyal Józsefnek is különös hálával és tisztelettel kell adóznia.
    Ő ugyanis az Ószövetség záradéka, benne nyeri el a pátriárkai és prófétai méltóság a megígért gyümölcsöt. Hiszen egyedül ő az, aki testi valóságában is gondozta azt, akit Isten a pátriárkáknak és a prófétáknak megígért.
    Semmi kétségünk ne legyen afelől, hogy Krisztus azt a családiasságot, tiszteletet és őszinte megbecsülést, amelyet földi életében, mint gyermek nyújtott atyjának, nem tagadta meg a mennyben sem, hanem inkább beteljesítette és tökéletesítette.
    Ezért nem hiába mondja az Úr: Menj be Urad örömébe! Ezzel, bár az ember szívébe költözik az örök boldogság öröme, az Úr még többet akart mondani Józsefnek: Menj be az örömbe! Ezzel mintegy titokzatosan azt is kifejezte, hogy ez az öröm Józsefnek nemcsak belső világában lesz meg, hanem mindenünnen körülveszi, magával ragadja őt, és elmerül ebben a végtelen, kimeríthetetlen örömben.
    Emlékezzél meg hát rólunk, Szent József, és járj közben értünk nevelt Fiadnál kérő imádságoddal! Eszközöld ki számunkra, hogy legyen kegyes irántunk boldogságos szűz Jegyesed is, aki annak az Édesanyja, aki az Atyával és a Szentlélekkel él és uralkodik vég nélküli századokon át. Ámen.  


Nagyböjt 2 hete szerda



Kérünk, irgalmas Istenünk őrizd a te népedet, hogy jó tetteinkkel megszerezzük az erényeket és múlandó dolgainkban úgy vigasztalj segítségeddel, hogy eljuthassunk mennyei kincseidhez. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Nagyböjt 2 hete szerda

Szent József, a Boldogságos Szűz Jegyese

2Sám 7,4-5a.12-14a.16; Róm 4,13-16-18.22; Lk 2,41-51a

„Fiam! Miért tetted ezt velünk? Íme, apád és én bánkódva kerestünk téged”

A teremtés kezdetén Isten örökre és visszavonhatatlanul letette az emberiség létének alapját: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra… Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; férfinak és nőnek teremtette őket”. (Ter 1,26-27) Ezzel azt üzente nekünk, a mindenkor élő embereknek hogy Ő a gondviselő Atya, aki látható világának legfőbb fajtáját az Atya és a Fiú és a Szentlélek csodálatos háromsága szeretetközösségének a mintájára teremtette. Ezzel megjelölte az emberiség főfeladatát: a férfi vegye maga mellé azt a nőt, akit Isten csak neki teremtett, szeresse úgy, hogy ettől a szeretettől a felesége tökéletesen boldog legyen. A feleség ugyanezt a feladatot kapta férje boldogítására, kiegészítve azzal a képességgel és paranccsal, hogy a férjétől kapott életmaggal megtermékenyülve ajándékozza meg őt a legnagyobb kinccsel, a gyermekkel. József, a názáreti építőipari szakmunkás tökéletesen értette ezt az isteni tervet. Ezt írja róla az evangélista: „József igaz ember volt”. (Mt 1,19) Az igaz fogalma örökre szent és sérthetetlen. Igaz az, aki, vagy ami megfelel a fogalmának. József tehát olyan ember, olyan férfi volt, amilyennek Isten a férfit megfogalmazta: aki értette, hogy életcélja boldoggá tenni a neki szánt feleséget, és a tőle kapott gyermekeit. Erre készült egész életében. Ezért tanult szakmát, ezért dolgozott jól, hogy becsületes munkájával el tudja majd tartani a családját, ha annak ideje elkövetkezik. A fölséges Isten tudatosan nevelte Józsefet igaz és remek embernek. Öröktől fogva az ő gondjaira akarta ugyanis bízni Egyszülött Fiát, Akit az egész világ minden lénye ős- minta-okának rendelt, majd amikor az emberek bűneit is az Emberfiának kellett vállalnia, hogy megváltójuk és üdvözítőjük is legyen, erre is segítenie kellett Őt felkészíteni. József felnőtt férfiként úgy érezte, hogy csodálatos párja lehetne unokahúga, Mária, aki Joachim és Anna leánya volt. József nem tudhatta, hogy Mária a Messiás öröktől fogva kiválasztott Édesanyja lesz. Boldog vőlegényként várta a nász napját. Mária pedig segíteni ment Ein-Karimba Erzsébetnek, és mint az Isten szolgálóleánya közreműködött abban, hogy a kis Keresztelő János édesanyja szíve alatt részesüljön a megszentelő kegyelemben. Onnan három-négy hónap múlva hazatérve „kitudódott, hogy Mária méhében fogant a Szentlélektől” (Mt 1,18). József iszonyú napokat élt át. Napokig szörnyen szenvedett, és már azt fontolgatta, hogy titokban felbontja az eljegyzésüket, de „íme, az Úr angyala álmában megjelent neki és így szólt: József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami őbenne fogantatott, a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, és a Jézus nevet adod neki, mert ő szabadítja meg népét bűneitől. Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék az Úr szava, amit a próféta által mondott: Íme, a szűz méhében fogan és fiút szül, és a nevét Emmanuelnek fogják hívni.(Iz 7,14) Ez azt jelenti: Velünk az Isten. Egész életében szűzként szolgálta József is az Emberfiát és az ő szűz édesanyját. Jézus engedelmes volt neki, tőle tanult meg dolgozni, és ott állt a halálküzdelemben az ágya mellett. Jézus nagyon szereti őt.


2014.03.19. szerda



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.03.19. szerda

„Isten újra szólt:Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.Isten megteremtette az embert,saját képmására,
az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket”
(Ter 1,26-27.)

A Szentírás fűzi hozzá: Azt jelenti ez a kinyilatkoztatás, hogy az ember is úr legyen, úr a teremtett élővilágon. Szent József ünnepén is ennek az általános isteni akaratnak kellett megvalósulnia? Ezer évvel korábban élt ősapja, Izáj, nyolc fiú édesapja volt. A szerény betlehemi birtok felét az elsőszülött fiú örökölte, a többi hét a birtok másik felén osztozott. Igaz, a hétből a hetedik király lett, negyven esztendeig uralkodott, hatalmas gazdagságra tett szert, de a kis betlehemi örökséget –bár szüksége nem volt rá, a törvény szerint, mint apai jussot Izáj halála után birtokba kellett vennie. A leszármazottjai, haláluk után az ő gyerekeikre hagyták az említett ősi törvény alapján nekik járó nemzetségi birtokot. Heródes király erről tudomást szerzett. Kutatni kezdett utánuk, mert bosszút akart állni a Dávid családon egy ezernyolcszáz - ezerkilencszáz éves családi perpatvar miatt. József családja is, és unokahúgának, Máriának a családja is gyorsan átköltözött az északi zsidó tartomány, Galilea, Názáret nevű városába. Minél messzebb Betlehemtől. Józsefnek nagyon megtetszett első unokahúga, Mária. Gyönyörű volt, komoly, imádságos és dolgos. E mellett még családja birtokainak örököse is. Isten törvénye ugyanis azt is elrendelte, hogyha az egyik családnak nincs fiútagja, csak leányai, akkor a legidősebb leánynak férjhez kell mennie közeli unokabátyjához, hogy a nemzetségi birtok a nemzetség kezében maradjon. A szülők mindkét részről megegyeztek. József hivatalosan megkérte Mária kezét. Megtartották az eljegyzést, ezzel az akkori jog szerint összetatoztak a fiatalok, a lakodalom formaság volt csupán. Az eljegyzés után a világ egyik legfontosabb eseménye történt:„Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki egy Dávid házából való férfinak, Józsefnek volt a jegyese. És Máriának hívták. Az angyal belépett hozzá és megszólította: Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Az Úr veled van. Áldottabb vagy minden asszonynál. E szavak hallatára Mária zavarba jött, és gondolkodni kezdett rajta, miféle köszöntés ez. Az angyal ezt mondta neki: Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni. Nagy lesz ő, és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Dávid házán örökké, s országának nem lesz vége. Mária megkérdezte az angyalt: Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek. Az angyal ezt válaszolta és mondta neki: A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért a születendő Szentet is az Isten Fiának fogják hívni. Íme, rokonod, Erzsébet is fogant öregségében, s már a hatodik hónapban van, noha meddőnek mondják, mert Istennél semmi sem lehetetlen. Erre az angyal eltávozott”. (Lk 1,26-38) Mária nem fedte fel örömteli titkát, bár volt olyan zsidó mondás, hogy a király titkát elrejteni jó, az Istenét azonban közzé kell tenni, Mária ezt is az Úrra bízta. Sietett rokonának, Erzsébetnek segíteni, de sem a szüleinek, sem Józsefnek nem dicsekedett el. Amikor Erzsébetet köszöntötte, Isteni magzata Erzsébet hat hónapos magzatát, Jánost perdítette táncra, mert részesítette a megszentelő kegyelemben, úgy hogy ezt más nem tudta meg. Négy hónap múlva hazatérve József észrevette anyasága jelét, amit másnak nem fedett fel. Józsefet kételyeiben Angyal nyugtatta meg és vállalta, hogy a Szűzanyának szűz Jegyese marad.Jézust így dicsérték:”József fia Názáretből” (Jn 1,45) Megérdemli: örök örömforrás.