2018. május 2., szerda

Ferenc pápa: Isten arra hív, hogy gondolkodásomban és tetteimben hasonlóvá váljak hozzá



Ferenc pápa: Isten arra hív, hogy gondolkodásomban és tetteimben hasonlóvá váljak hozzá


Május 2-án a Szentatya folytatta a keresztségről szóló katekézisét. Ma a szertartás központi elemeiről: a víz megáldásáról, a gonosznak való ellentmondásról és a hit megvallásáról elmélkedett.


Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Folytatjuk közös gondolkodásunkat a keresztségről. Ma a szertartás központi rítusainál szeretnék elidőzni, amelyek a keresztkútnál zajlanak.
Nézzük mindenekelőtt a vizet, amelyre kérjük, hogy szálljon le a Szentlélek ereje, hogy meglegyen a képessége az újjászülésre és a megújításra (vö. Jn 3,5 és Tit 3,5). A víz az élet és a jólét jelképe, hiánya viszont kiolt minden termékenységet, amint a sivatagban történik; a víz azonban halált is okozhat, amikor elnyel a hullámai között, vagy nagy mennyiségben kiáradva mindent magával söpör; végül a víz arra is képes, hogy megtisztítson, tisztára mosson.
A Biblia a víznek ezt az általánosan ismert szimbolizmusát felhasználva a víz jelén keresztül mutatja be Isten történelembe való beavatkozásait és ígéreteit. A víznek azonban önmagában nincs hatalma a bűnök megbocsátására, amint azt Szent Ambrus magyarázta az újonnan megkeresztelteknek: „Láttad a vizet, de nem mindegyik víz gyógyít: az a víz gyógyít, amely hordozza Krisztus kegyelmét. […] A cselekvés a vízé, a hatékonyság a Szentléleké.” [1]
Ezért az Egyház a Lélek működését kéri a víz felett, „hogy azok, akik megkapják benne a keresztséget, eltemetkezzenek Krisztussal a halálba és majd vele együtt feltámadjanak a halhatatlan életre”. [2] A vizet megáldó ima azt mondja, hogy Isten felkészítette a vizet arra, hogy „a keresztség jele legyen”, azután emlékeztet a legfontosabb bibliai előképekre: a teremtés kezdetén a Lélek ott lebegett a vizek felett, hogy életfakasztóvá tegye őket (vö. Ter 1,1–2); a vízözön vize jelezte a bűn végét és az új élet kezdetét (vö. Ter 7,6–8,22); Ábrahám gyermekei a Vörös-tenger vizén keresztül nyertek szabadulást az egyiptomi rabságból (vö. Kiv 14,15–31). Jézussal kapcsolatban emlékezhetünk arra, hogy megkeresztelkedett a Jordánban (vö. Mt 3,13–17), oldalából vér és víz folyt ki (vö. Jn 19,31–37), tanítványainak pedig megbízást adott, hogy kereszteljenek meg minden népet a Szentháromság nevében (vö. Mt 28,19). Erősen emlékezve mindezekre kérjük Istent, hogy árassza a keresztelőkút vizébe a meghalt és feltámadt Krisztus kegyelmét. [3] Így ez a víz olyan vízzé változik, amely magában hordozza a Szentlélek erejét. És ezzel a Szentlélek erejét hordozó vízzel kereszteljük meg az embereket, a felnőtteket, a gyermekeket, mindenkit.
A keresztelőkút vizének megszentelése után a szívünket is fel kell készíteni a keresztség befogadására. Ez történik a sátánnak való ellentmondásban és a hit megvallásában, ezzel a két, egymással szoros kapcsolatban álló cselekedettel. Amilyen mértékben nemet mondok a sátán – a megosztó – csábításaira, olyan mértékben vagyok képes igent mondani Istennek, aki arra hív, hogy gondolkodásomban és tetteimben hasonlóvá váljak hozzá. Míg a sátán megoszt, addig Isten mindig egyesíti a közösséget, egyetlen népbe gyűjti az embereket. Nem lehet úgy Krisztushoz csatlakozni, hogy feltételeket szabunk. Meg kell szakítani bizonyos kapcsolatokat ahhoz, hogy valóban át tudjuk ölelni a többieket. Vagy Istennel, vagy a sátánnal vagy jóban! Ez a magyarázata annak, hogy a sátánnak való ellentmondás és a hit megvallása együtt történik. Fel kell égetni magunk mögött bizonyos hidakat, hogy ráléphessünk arra az új útra, aki Krisztus.
A választ arra a kérdésre, hogy „Ellene mondotok-e a sátánnak, minden cselekedetének és csábításának?”, egyes szám első személyben fogalmazzuk: „Ellene mondok.” Ugyanígy valljuk meg az Egyház hitét is: „Hiszek.” Én ellene mondok, én hiszek: ez az alapja a keresztségnek. Egy felelős döntésről van szó, amely megkívánja, hogy az Istenbe vetett bizalom konkrét tetteiben mutatkozzon meg. A hitaktus mindig elkötelezettséget foglal magában, amelyet maga a keresztség segít majd állhatatosan megtartani az élet különféle helyzeteiben és a megpróbáltatások között. Emlékezzünk Izrael ősi bölcsességére: „Fiam, ha Istennek szeretnél szolgálni, készülj fel a megpróbáltatásra” (Sir 2,1), vagyis készülj fel a küzdelemre. A Szentlélek jelenléte viszont erőt ad, hogy elszántan tudjunk harcolni.
Kedves testvéreim, amikor bemártjuk kezünket a szenteltvízbe – belépve egy templomba ujjunkkal megérintjük a szenteltvizet –, és keresztet vetünk, gondoljunk örömmel és hálával a keresztségre, amelyben részesültünk – ez a szenteltvíz a keresztségünkre emlékeztet –, és újítsuk meg az „ámen”-ünket, ami azt jelenti: „örülök”, hogy a Szentháromság szeretetébe merülve élhetek.



Von Boeselager: A máltai rend reformfolyamata nem fájdalommentes



Von Boeselager: A máltai rend reformfolyamata nem fájdalommentes


A 2016-ban kirobbant botrány nagy megrázkódtatást jelentett a Szuverén Máltai Lovagrend számára, maga a pápa lépett akkor közbe. A rend most új vezetést választ. Albrecht von Boeselager nagykancellár mutatja be most nekünk a társaság egészen egyedülálló felépítését.


Albrecht Freiherr von Boeselager nagykancellárként a rend egyik legbefolyásosabb embere. A rend szerdán (május 2-án) Rómában választást tart. „Külügyminiszterként” a 68 éves lovag a rend érdekeit nemzetközi szinten is képviseli.
– Von Boeselager úr, a máltai lovagrend történelme egészen a 11. századig nyúlik vissza. Ön szerint mivel magyarázható, hogy ilyen sokáig fennmaradtak?
– A rend alapítására nem csak a keresztes háború adott okot, az már létezett annak előtte is. A központi feladat és küldetés elsősorban tehát nem katonai, hanem karitatív jellegű volt. Védelmi feladatokat csak később látott el a rend, amikor keresztes lovagok csatlakoztak a már létező testvériséghez. Egész történelmünk során kimutatható, hogy a kiadások egészének legalább 60 százalékát mindig szociális célokra fordítottuk. A katonai feladatok háttérbe szorulásával tehát nem veszítette el a rend a saját létjogosultságát, mint például a német lovagrend, vagy a templomosok.
– Milyen szerepet játszik manapság a rend tagjainál, hogy nemesi családból származnak-e, vagy sem?
– Ma már mind az öt kontinensen jelen vagyunk; a nemesi hagyományok ilyen értelemben igazából csak Európában léteznek. A tagjaink nagy része már régóta nem nemesi családokból kerül ki.
– Ennek ellenére a vezetők szintjén a nemesek még mindig többségben vannak.
– A választásokért felelős személyekre ez valóban igaz. Jóllehet erről a renden belül is folyik most egy diszkusszió.
– A máltaiak államtanácsa a napokban választja meg a rend új vezetését. Ön tagja a mintegy 50 főből álló biztosságnak. A Szentlélek Önöknél is fújdogál, ahogy a pápát választó konklávén?
– Merem remélni, hogy igen!
– Legesélyesebbek bizonyára a nagymester, illetve az átmeneti jelleggel választott helytartó.
– A rend feje hivatásos lovag kell hogy legyen, illetve az ősi nemesi cím birtokosa.
– Az „ősi nemesi cím” azt jelenti, főnemes?
– Nem, a definíció szerint nemesi címmel azok rendelkeznek, akik az egykori származási országok törvényei szerint is nemesek voltak.
– Az Ön családfája 1363-ig visszavezethető, így hát ennek a feltételnek könnyedén megfelel, nem igaz?
– (nevet) Igen, ez a kritérium nem okozna nagy problémát.
– Csakhogy Ön nem hivatásos lovag…
– Pontosan, ők az úgynevezett első rend. A hivatásosok leteszik a szegénységi, tisztasági és engedelmességi fogadalmat. Én magam a második rendhez tartozom. Ebben a rendben legtöbben házasságban élő férfiak és nők, akik csak egy engedelmességi fogadalmat tesznek le.
–  … és van a harmadik rend is.
– Igen, ők olyan lovagok és hölgyek, akik egyházjogi értelemben nem szeretnének elköteleződni, de vállalják, hogy a rendért dolgoznak és a Katolikus Egyház tanítása szerint élik az életüket.
– Ez összesen hány tagot jelent?
– Körülbelül 13 500 rendtag van. Ehhez jön még világszerte 120 000 tiszteletbeli vagy főfoglalkozású munkatárs, akik azonban nem lovagok vagy szerzetesnővérek.
– Helyes az, hogy az első rendhez csak férfiak tartozhatnak, és a nők a rend vezetéséből is ki vannak zárva?
– Igen. Jóllehet gondolkodtunk már azon, hogy egy női ágat létrehozzunk, ahova olyanok csatlakozhatnának, akik szintén szeretnék a fogadalmaikat letenni – de a dolog nem sürgős. És nem is csak egy tisztán elméleti kérdésről van itt szó. Ehhez először ugyanis olyan nőkre van szükség, akik konkrétan ezt az utat szeretnék választani.
– Ferenc pápa nemrég egy rendelettel megtiltotta, hogy újabb örökfogadalmas lovagokat felvegyenek. Mi áll ennek a hátterében?
– A Szentatya azt szeretné, ha az első rend előbb egy reformfolyamaton menne végig. Így hát valóban nem sok értelme van jelentkezőket felvenni, hiszen még az sem tiszta, hogy a jövőbeli első rend hogy is fog egészen pontosan kinézni. A probléma természete inkább történeti. Miután 1798-ban Napóleon meghódította Máltát, valamint az azt követő szekularizáció következtében a rend mély válságon ment keresztül. Az egyik következmény az volt, hogy a rend a hivatásos lovagokról anyagilag nem tudott gondoskodni, akiknek valami civil munkahely után kellett nézniük, hogy a megélhetésüket biztosítani tudják. Ennek következtében azonban a közösségi életforma felbomlott.
– Ez azonban nehezen egyeztethető össze a szegénység, tisztaság és engedelmesség fogadalmával.
– A jelenlegi lovagok belépésükkor elfogadták azt a körülményt, hogy a rend nincs kötelezve arra, hogy az ő ellátásukat teljes mértékben biztosítsa. A pápa ezt a pontot szeretné tisztázni, mielőtt újabb jelentkezőket felveszünk.
– Nem egész másfél évvel ezelőtt a rend azért került az újságok címlapjára, mert az akkori nagymester, Matthew Festing, el akarta bocsátani Önt nagykancellári pozíciójából. A pápa ebben az ügyben is nyilatkozott.
– A pápa maga valójában nem akart beavatkozni. Félreinformálták, amikor arra szólított fel engem, hogy a hivatalomról lemondjak. Ezt a Szentszék aztán elég gyorsan tisztázni is akarta. A magyarázat az akkori nagymester részéről azonban nem igazán érkezett meg. Ezért aztán a Szentszék mozgásba lendült.
– Volt olyan pillanat, amikor azt mondta, ez nekem most már túl sok, inkább hagyok mindent, és lelépek?
– Nem is egyszer. Nálunk nem igazán szokás hivatalokért harcolni. Kérdeztem is már magamtól: tulajdonképpen a saját érdekeimről, vagy az ügyről van itt szó? A napi lelkiismeret-vizsgálatom tárgya volt ez.
– Azóta egy reformfolyamat indult el a renden belül. Mondhatjuk, hogy az egyik oldalon a pápahűek, a másikon pedig Ferenc pápa ellenzői állnak?
– Nem, ebben a vitában ilyesmiről szó sincs. Én inkább úgy fogalmaznék: vannak, akik attól félnek, hogy a hagyományaink elvesznek, és vannak mások, akik új utakat keresnek. Egy reform mindig fájdalmas folyamat, amíg az ember egy olyan ponthoz nem érkezik, amikor átfogó egyetértés mutatkozik.
– Mikor érkezik el ez a pillanat?
– Nem szeretnék találgatásokba bocsátkozni. Abban azonban biztos vagyok, hogy a jövő évre még szükségünk lesz a folyamat lefolytatásához.
– Ferenc pápa aktívan bekapcsolódik a reformokba?
– Meglehetősen önállóak vagyunk. Csak az első rendet érintő kérdéseket illetően van szükségünk a Szentszék beleegyezésére.
– A máltaiak egy szerzetesközösség és egy nemzetközi jogi személy, ami azt is jelenti, hogy az államokhoz hasonlóan Önök is nyithatnak diplomáciai képviseletet. Az Ön nagykancellári hivatala leginkább egy külügyminiszter feladatköréhez hasonlítható. Egész pontosan mit is jelent ez?
– Például, hogy három-négy napot Rómában töltök, és ezenkívül rengeteget utazom. Körülbelül száz nagykövetünk van. Kapcsolatban állunk kormányokkal, más segítő szervezetekkel és ENSZ-munkacsoportokkal. Sok megbeszéléssel, konferenciával, erőfeszítéssel jár, hogy azok érdekeit képviselni tudjuk, akiknek a segítségére szeretnénk lenni, és hogy támogatásra és egyetértésre találjunk.
– Ez inkább úgy hangzik, mint egy tiszteletbeli hivatal.
– Ez egy teljes állás.
– Jelenleg mi foglalkoztatja a leginkább a máltaiak külügyminiszterét?
– Mindenekelőtt az, hogy hogyan viszonyulunk a bevándorlás és a migráció problémaköréhez.
– Pontosabban?
– Ez a kérdéskör még nagyon hosszan el fog kísérni minket. Nagyon sok minden változik körülöttünk. Nem tehetjük meg, hogy nem veszünk tudomást minderről. Kormányzati képviselőkkel folytatott tárgyalások során mindig azt mondom, egy kicsit sarkítva: két lehetőségünk van: „change by design” (terv szerint zajló változás – a szerk.) vagy „change by disaster” (katasztrófát követő változás – a szerk.).
– Ez azt jelenti, Ön az előrelátó cselekvés embere.
– Igen. A határellenőrzések szükségesnek tűnnek ahhoz, hogy a lakosság a politika iránti alapvető bizalmát megszerezzük. De ez még nem a probléma végleges megoldása.
– Mi a máltaiak javaslata a kihívások leküzdésére?
– Több minden. Elsősorban Afrikában és Ázsiában igyekszünk azokban az országokban segíteni, ahol a probléma gyökere is van. Humanitárius intézkedésekkel megpróbálunk útközben is segíteni, és aktívak vagyunk a felvevő országokban a regisztrációnál, illetve az integrációs programokban. A diplomáciai lehetőségeinket is igyekszünk kiaknázni. Vannak csoportjaink, akik Líbiában igyekeznek az ottani menekültek és migránsok humanitárius helyzetére hatást gyakorolni. Ezen a területen nagyon nagy könnyebbség, hogy a nemzetközi jogi színtéren önállóak és függetlenek vagyunk, így extraterritoriális terepen tudunk tárgyalásokat folytatni.
– Sokan vannak, akik a menekülttémáról már hallani sem akarnak.
– Struccpolitikával még senki nem ért el eredményeket. Mindenekelőtt az tűnik számomra fontosnak, hogy egészen kis történeteket mutassunk be. Ez fáradságos, de újra és újra szükség van erre. Arról az ápolóról, akit a gumicsónakban a Földközi-tengeren öt fuldokló vesz körül, és tudja, hogy nem tudja mind az ötöt megmenteni. Vagy arról az orvosról, akinek egy anya átnyújtja a csecsemőjét – őt magát pedig egy hullám elsodorja. Vagy mindazokról a fiatal migránsokról, akik magányosan indulnak útra, Líbiában ragadnak – és közülük sokakat kegyetlenül megkínoznak.



Húsvét ötödik hét szerdája



Húsvét ötödik hét szerdája


Jézus hasonlata a szőlőről nem előzmények nélküli az ószövetségben. Izajás próféta könyvében arról olvasunk, hogy Izrael népe, a választott nép Isten szőlőskertje, amelyet maga Isten gondoz (vö. Iz 5,1-7). Jézus kissé más értelemben használja a képet, itt az ő és a tanítványai közti kapcsolatot írja le. „Én vagyok az igazi szőlőtő” - mondja magáról. Mind az egyének, mind a közösségek számára a természetfeletti élet forrása Jézus. Őhozzá kell kapcsolódnunk annak érdekében, hogy Isten kegyelme megnyilvánuljon az éltünkben. Mindennek hátterében a mennyei Atya áll, akiről Jézus kijelenti, hogy ő a szőlőműves. Ezt úgy kell érteni, hogy ő a kezdeményezője annak, hogy a Fiúisten megtestesüljön, eljöjjön ebbe a világba, az emberek közé. Tehát az Atya mintegy elülteti őt, a szőlőtőt ebben a világban, és az ő követői, az ő tanítványai belőle, az ő küldetésének gyümölcseként nőnek ki. Az Atya tevékenysége tetten érhető abban is, hogy a terméketlen vesszőket lenyesi, a jól termőket pedig megtisztítja a még jobb termés reményében.
A példázatban két felhívást fogalmaz meg Jézus, amelyek a benne való megmaradásra és a gyümölcshozásra vonatkoznak, de ez a kettő szorosan összetartozik. A keresztény ember legfőbb kötelessége, hogy kitartson Krisztus mellett, megmaradjon az ő szeretetében, és ezáltal a jócselekedetek gyümölcsét teremje.
© Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Hisszük, hogy jelen vagy az Oltáriszentségben. Hisszük, hogy valóságosan és maradandóan jelen vagy az átváltoztatott kenyérben és borban. Hisszük, hogy testedet és véredet adod nekünk, amikor szentáldozáshoz járulunk. Hisszük, hogy bennünk való jelenléted átalakít minket, hogy hozzád hasonlóvá váljunk. Hisszük, hogy a szentáldozás egyesülés veled. Hisszük, hogy a szentáldozás összeköt minket egymással is. Egységet teremtő szentség ez. Azáltal, hogy te bemutatod áldozatodat és önmagadat az örök élet kenyereként adod nekünk, egy új közösséget, az Egyház élő közösségét hozod létre belőlünk.



2018. május 1., kedd

Hívom a családokat 2018 májusában – Bíró László püspök levele



Hívom a családokat 2018 májusában – Bíró László püspök levele


Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!


Folytatom a Világiak, Család és Élet Pápai Tanácsa által írt és Ferenc pápa Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdítására alapozott katekézissorozat alapján a szent család történetének elemzését.
Isten nagy álma. „Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban kell lennem?” (Lk 2, 49) Jézus ifjúkorából csak ez a néhány meglepő szó maradt ránk az evangéliumban. Jézus látszólag nem tiszteli Máriát és Józsefet, meglepődik, talán egy kicsit bosszantja is, hogy nem értik, miért maradt a templomban anélkül, hogy erről szólt volna nekik. Rejtélyes szavai mögött valójában elsőszülött fiúságának misztériuma húzódik meg. Isten szívében már dédelgette Őt születése előtt is. „Minden anyja szíve alatt formálódó gyermek az Atyaistennek és az Ő örök szeretetének terve: Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, megszenteltelek (Jer 1,4–5). Minden gyermek öröktől fogva ott van Isten szívében, és fogantatása pillanatában megvalósul a Teremtő örök álma.” (AL 168)

Nem csak Jézus, az Isten fia hivatott arra, hogy az Atya „dolgaiban” tevékenykedjék, minden gyermek az Atyához tartozik, nem szüleinek a tulajdona. Az Atya pedig a szülők minden elképzelését felülmúló csodálatos álmot dédelget minden gyermekről. Erről az álomról mondja Szent II. János Pál: „Az ember képtelen szeretet nélkül élni. Magára marad, érthetetlenné válik önmaga számára, értelmét veszíti az élete, ha szeretetet nem kap, szeretettel nem találkozik, nem tud szeretni és nem teheti a szeretetet magáévá.” (Redemptoris hominis 10) A szeretet több, mint a lélek egy megnyilvánulása vagy az önátadás egy cselekedete. A megélt és megtapasztalt szeretet, amellyel találkozunk, és amelyet megtapasztalunk, egy valóságos, élő személy, maga Krisztus, aki „az Atya és az Ő szeretete misztériumának kinyilatkoztatásában teljesen föltárja az embert az embernek, és megmutatja magasztos hivatását. Ezek az igazságok belőle fakadnak, és benne érik el csúcspontjukat.” (Gaudium et spes 22) Isten nem elvont vagy idillikus szeretetről álmodik. Az egyszülött Fiúban, aki József és Mária megdöbbenésére azt mondja, hogy Atyja dolgaiban kell lennie, jelenik meg számunkra az élet iránya és az igazi szeretet.
Hogyan gondoltatok gyermekeitekre, amikor fogantatásukról értesültetek? Milyen álmokat szőttetek róluk és hogyan módosultak ezek az álmok a gyerek megszületése után?
A „szeretet” szó jelentheti például a hazaszeretetet, hivatásszeretetet, barátok közötti szeretetet, a munka szeretetét, a szülők és gyermekek közötti szeretetet, a testvérek és rokonok közötti szeretetet, a felebaráti szeretetet és Isten iránti szeretetet. E sokféle szeretet közül kiemelkedik a férfi és a nő egymás iránti szeretete, melyben a test és a lélek összjátéka szétválaszthatatlan, és az embernek a boldogság ígéretét adja. Ez a szeretet ellenállhatatlannak, sőt a szeretet őstípusának látszik, amely mellett első látásra minden egyéb szeretet elhalványul (vö. Deus caritas est 2). Ennek a szeretetnek különleges nyelve és eredeti kifejezésmódja van, és a házasságban teljesedik ki. Ezért mondja XVI. Benedek pápa, hogy egyedül „a kizárólagos és végleges szereteten nyugvó házasság lehet a jele annak a kapcsolatnak, amely Istent a népéhez fűzi, és fordítva: a mód, ahogyan Isten szeret, lesz az emberi szeretet mércéje”. (Deus caritas est 11)
Isten Krisztusban megvalósult szeretetének teljességét az egy férfi és egy nő közötti lakodalmas szeretet jeleníti meg. Ez valóban nagy misztérium. Maga a gondolat, hogy Isten szívébe fogadva az emberiséget ilyen szeretettel szereti, már része a misztikus igazságnak. Istennek Izrael választott népével való egyedülálló kapcsolatáról szólva a Szentírás – különösen a próféták könyveiben – gyakran szól lakodalomról. „A szerető és életet fakasztó emberpár igazi élő ikon – nem a tízparancsolat által tiltott kőből vagy aranyból készült bálvány –, és képes megjeleníteni a teremtő és üdvözítő Istent. (…) Ebben a megvilágításban a pár termékeny kapcsolata képmássá válik, segít megérteni és leírni Isten misztériumát, amely alapvető a Szentháromság keresztény szemléletében: Istenben megláttatja az Atyát, a Fiút és a szeretet Lelkét. A háromságos Isten szeretetközösség, és a család az ő élő tükröződése. (…) A házaspár szentháromságos szemlélete Szent Pál teológiájában (lásd Ef 5,21–32) jelenik meg.” (Amoris laetitia 11) Ferenc pápa meggyőződéssel mondja: „családalapításkor elhatározzuk, hogy részt vállalunk Isten álmában; hogy vele együtt álmodunk; hogy vele együtt alkotunk; hogy vele együtt játsszuk ezt a történetet és olyan világot építünk, amelyben senki nem érzi magát egyedül”. (Amoris laetitia 321)
Idézzetek fel olyan eseteket, amelyekben a Szentlélek megvilágosító kegyelme segített megoldást találni a családi problémára!
A nagy misztérium nem elgondolás vagy igazság, hanem valóságos esemény konkrét formában: a kereszt. Szinte észrevehetetlenül, folyamatosan, mindig új és kreatív formában jelenik meg történelmünkben. „Mivel a házastársak kölcsönösen egymáshoz tartoznak, a szentségi jel révén valóban megjelenítik Krisztus és az Egyház kapcsolatát. A házastársak tehát állandóan emlékeztetik az Egyházat arra, ami a kereszten végbement; egymás és gyermekeik számára tanúi lesznek az üdvösségnek, amelynek részesévé a szentség teszi őket.” (Familiaris consortio 13) Ez ellenkezik a házasságról széles körben elterjedt, a házasság szentségét eltorzító felületes elgondolással, ugyanis „a házasság szentsége nem társadalmi szokás, üres szertartás, vagy az elköteleződés pusztán külső jele. A szentség ajándék a házastársak megszentelésére és üdvösségére, és kölcsönös egymáshoz tartozásuk szentségi jele révén valóban megjelenítik Krisztus és az Egyház kapcsolatát.” (Amoris laetitia 72)
Emberi szavakkal lehetetlen a nagy misztérium leírása. „A szentség nem dolog vagy erő, mert valójában maga Krisztus az, aki elébe jön a keresztény hitvestársaknak. Velük marad és erőt ad nekik, hogy fölvegyék keresztjüket és így kövessék őt, bukásaik után fölkeljenek, bocsássanak meg egymásnak, és hordozzák egymás terhét. A keresztény házasság jel, amely nemcsak azt mutatja meg, hogy Krisztus mennyire szerette Egyházát a kereszten megpecsételt szövetségben, hanem ezt a szeretetet jelenvalóvá is teszi a házastársak közösségében.” (Amoris laetitia 73)
A házastársak kölcsönös szeretete ugyanaz a szeretet, amelyet Krisztus a kereszten adott az Egyháznak. Ez egy rendkívüli azonosság, ezt meggondolva az embert borzongás fogja el. A házastársak a házasság szentsége révén isteni szeretettel, Isten kegyelméből szeretik egymást. Isten szereteténél nincs nagyobb szeretet: „mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta.” (Jn 3, 16) A házaspár tudatában van annak, hogy az isteni szeretet megmagyarázhatatlan, mégis hirdeti a világnak. Amint Ferenc pápa mondja: „A házastársak egész közös életét, köztük a gyermekeikkel és a világgal szövődő kapcsolataik teljes hálózatát átjárja és erősíti a megtestesülés és a húsvét misztériumából fakadó szentség kegyelme. Ezekben Isten kifejezésre juttatta egész szeretetét az emberiség iránt, és bensőségesen egyesült azzal. Soha nem maradnak magukra a kihívásokkal szemben, arra hivatottak, hogy elkötelezettségükkel, kreativitásukkal, mindennapos ellenállásukkal és küzdelmeikkel válaszoljanak Isten ajándékára. Mindig kérhetik a Szentlelket, aki megszentelte egységüket, hogy a kapott kegyelem minden új helyzetben újra megmutatkozzék.” (Amoris laetitia 74) A házastársak „szeretetük és családi életük örömeiben már itt a földön a Bárány menyegzős lakomájának előízét kapják” (Amoris laetitia 73)
Milyen konkrét következményei vannak a házas és családi életetekre annak, hogy a házasság nem a boldogság maga, de az igazi boldogság előíze?
A házastársak végső célja tehát nem egy földi szövetségbe való belépés, hanem az örök egyesülésbe, Krisztusnak, a vőlegénynek és menyasszonyának, az Egyháznak a nászába való bekapcsolódás. Ha ez az alapvető irányultság hiányzik, a házasság elveszíti jelentőségét és stabilitását. Az örök távlat teszi igazán emberivé, nélküle minden értelmetlenné és zavarossá válik. Erre vezethető vissza a házasság korunkban elterjedt válsága is. A házasság csak ízelítő a boldogságból, nem maga a boldogság. Aki boldog akar lenni, ne keresse azt egyedül a házasságban. A házasság a tökéletes örömhöz vezető út kapuja, de aki megáll a kapuban, kockáztatja részvételét az örök nászlakomában. Sürgős feladatunk, hogy hitelesen hirdessük Jézus Krisztus evangéliumát, hogy megmutassuk: „Krisztus megtestesülésében magára veszi az emberi szeretetet, megtisztítja, beteljesíti azt, és Lelke révén megajándékozza a házastársakat azzal a képességgel, hogy meg tudják élni azt, átjárja egész életüket a hit, a remény és a szeretet. A házastársak így fölszenteltetnek, hogy sajátos kegyelmük által építsék Krisztus testét és így családegyházat alkossanak.” (Amoris laetitia 67) Ez azonban nem jelenti azt, hogy a létrejött családegyház minden vallási feladatot magára vállalhat. Ellenkezőleg, a családokról való egyházi gondoskodás elsőrendű feladat, mert „a család jóléte döntő jelentőségű a világ és az Egyház jövője szempontjából”; (Amoris laetitia 31) sőt „az Egyház azért, hogy teljesen megértse saját misztériumát, úgy tekint a keresztény családra, mint olyasvalamire, ami őt őseredeti módon nyilvánítja ki.” (Amoris laetitia 67)
Mit jelent számotokra az, hogy családegyház alkotására kaptatok felszentelést?
A családon áll és bukik Krisztus nagy misztériumának és az Egyháznak az ügye. Más szóval, ha a családot támogatjuk, nem csak az Egyház fog magára találni, de megérthetjük, hogy mit vár Isten az emberi és családi kapcsolatoktól. Így válik valóra Isten nagy álma az emberiségről.

Bíró László tábori püspök,
az MKPK Családbizottságának elnöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke