2011. május 18., szerda

Húsvét negyedik hetének csütörtökje


Húsvét negyedik hetének csütörtökje


V. Szent Celesztin pápa emléknapja


A Szentlélek emlékezete


Istenünk, midőn néped élén kivonultál,

Utat készítvén nekik és közöttük lakván,

Megrendült a föld, és esőt hullatott az ég,

Alleluja.


Könyörögjünk!

Istenünk, te a megváltással az embert magasan eredeti méltósága fölé emelted. A keresztség szentségével elindítottad bennünk az új életet. Tekints atyai jóságod csodálatos művére, őrizd bennünk örök kegyelmedet és áldott ajándékaidat. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Qui manducat mecum panem, levabit contra me calcaneum suum.”

(János 13, 18d.)

„Akivel megosztottam kenyeremet, sarkát emelte ellenem.” Állapítja meg a mi Urunk, Jézus Krisztus az utolsó vacsora termében miután megmosta tanítványainak a lábát, és példát adott nekik arra, hogy szolgálni sokkal fontosabb, mint uralkodni. Mégis ebben a mai evangéliumi szakaszban a názáreti Mester előre megjövendöli apostolainak, amit már oly sokszor elmondott nekik, de igazából sohasem vették komolyan. Halálát és egyikük árulását. Még csak azt sem mondhatnánk, hogy Júdás mellőzött, vagy bármilyen szempontból kisebb értékűnek tartott tanítvány lett volna, hiszen gyakorlatilag a gazdasági vezetője volt az első keresztény közösségnek, az apostolok közösségének. De nemcsak róluk és a Mesterről kellett gondoskodnia, hanem sokszor arról a több ezer emberről is, akik Jézus Krisztus tanításait hallgatták akár napokon keresztül egy kietlen helyen. Ahogy a tanítókörút folyamán egyre többen csatlakoztak a keresztényekhez, vagyis egyre többen keresztelkedtek meg az új tanításnak, bizony ezek a csatlakozok gyakran teljes vagyonukkal szolgálták a Mestert és tanítványait. Valószínűleg Júdás volt, aki pénzé tette a csatlakozók adományait, vagyontárgyait, és ő volt az a személy is, aki a vásárlásokat intézte, hogy a felmerülő szükségleteket kielégítse. Nem elképzelhetetlen, hogy Júdás apostol kezén ez alatt a pár év alatt igen komoly összegek mentek át. Az is nagyon valószínű, hogy pénzügyi területen gyakorlottabb lehetett társainál azért is választották őt erre a feladatra. Így nem véletlen, hogy bele tudott nyúlni a közös kasszába, hiszen a többiek nem látták át az ezzel kapcsolatos ügyleteket. Egyetlen személy volt körükben, aki mindent látott, aki mindent tudott, és ez nem volt más, mint Jézus Krisztus. Ő megakadályozhatta volna Júdás tettét, vagy tetteit, de nem tette, hiszen mindig gondosan ügyelt arra, hogy azt tegye, amit az Atya mondott, és ami az Írásokban meg volt írva, így az is, hogy egy közülük el fogja árulni. Az utolsó vacsora jelenetében érdekes módon állítja egymás mellé a szeretetett és a hálátlanságot. Jézus Krisztus mindig a vendéglátó házigazda szeretetével és alázatával közeledik hozzánk, fogad bennünket, így ha jelképesen is, de ma is mindig megmossa a lábunkat, a tanítványainak, a testvéreinek a lábát, ami a keleti világban a vendégfogadás igen fontos követelményének számított. Aki ezt megtette vendégével az nyugodtan álomra hajthatta a fejét, akár idegen hajlékban is, hiszen tudhatta, hogy, aki a lábát megmossa az nem fog éjszaka álmában az életére törni, vagy éppen kirabolni. Jézus Krisztus példát ad ezzel arra is, hogy majd az apostolok is így becsüljék meg egymást, ilyen szeretettel és alázattal közeledjenek egymáshoz. Az ő példájukra pedig később, majd a papok is ezt tegyék az ő tanítványaikkal. Sajnos ez a szokás nemcsak a vendégfogadás szabályai közül veszett ki, hanem idővel még a papság körében is csupán egyetlen napra degradálódott a nagycsütörtöki liturgiában, amelyben ma már ott sem kötelező érvényű. Ennek elmaradása, a hétköznapi életből és a liturgiából való kikopása is sajnálatos esemény, mert ezzel Jézus Krisztus példáját és tanítását dobtuk sutba, és helyeztük előtérbe az emberi önzést, nagyravágyást, büszkeséget az alázattal és szerénységgel, szolgálattal szemben. Ismét mondom, hogy ez alól ma már az Egyház és papjai sem kivételek. Az igazsághoz azonban az is hozzátartózik, hogy manapság már a nagycsütörtöki liturgiában résztvevő hívek között sem találni könnyedén tizenkét férfit, akik az apostolok szerepét betöltenék. Az egyházközség papjának pedig legalább egy évben egyszer meg kellene mosnia az egyházközség elöljáróinak a lábát jelezve, hogy az nem uralkodni akar felettük, hanem szolgálni az egyházközség egészét. A valódi helyzet azonban fordított, az egyházmegyés papság körében igen kevés már azon papok száma, akik alázattal és tekintéllyel közelednek a hívek felé. Őszintén megvallva az én lábamat kétszer mosta meg az egyházközség papja. Elsőként László András káplán atya, aki később a bérmakeresztapám lett, aki megtanított engem is az alázatra és a szolgálatra, valamint arra, hogy felemelt fejjel tudjak szembe nézni az emberekkel és meg tudjak bocsátani ellenségeimnek, imádkozni tudjam rossz akaróimért. Másodikként szintén egy fiatal még Rómában tanuló atya, Nyúl Viktor tette ezt meg, amikor a húsvéti szünetében a megyés püspök az árván álló Bátai Szent Vér Kegytemplomba helyezte pár napra. Mindezzel szemben a mai evangéliumi szakaszban ott találjuk Júdás apostolt, aki apostoli mivoltából kivetkőzve pénzért, és bűneinek fedezéséért elárulja szeretett és követett Mesterét. Jézus Krisztus azonban ne higgyük, hogy megrendül emiatt, sőt mint már mondtam is ebben a dologban is a jövendölések beteljesedését látja és fogja fel. Tanítványait meg akarja óvni a botránkozástól azzal, hogy előre figyelmezteti őket, előre megmondja nekik a jövőt és Isten tervét. Szenvedése, amely ezek után következik nem a gondviselés hiánya lesz, vagy az, hogy a Mennyei Atya magára hagyta Egyszülött Fiát. Nem az eseményeknek mindig a maguk útján kell haladnia, ahogyan azt Isten előre eltervezte. Az evangéliumi szakasz végén még bátorítja is őket azzal, hogy jövő küldetésük nem lesz reménytelen, nem lesz hiábavaló, mert őmiatta és az Atya miatt elfogadják majd őket az emberek, és ezzel az elfogadással képes megvalósulni az Egyház küldetése. Krisztusban szeretett Testvéreim! Netán ha valakinek megalázónak tűnik minden áron szeretni embertársait, gondolja meg: a parancsoló, a küldő nagyobb nála, és mégis megtette ezt szinte gondolkodás nélkül. De Jézus Krisztus azt sem titkolja, hivatkozik is rá sok esetben, hogy Ő is küldött: az Atya küldötte. Ezért olyan értékes minden, amit megtesz a megváltás címén, mert küldöttként, engedelmeskedve teszi. Ezzel számunkra is megadja a végső motivációt: „Mivel ezeket tudjátok, boldogok vagytok, ha meg is teszitek.” Mi is küldöttek vagyunk, Testvéreim: Istené, Jézusé a közösség szolgálatára: a családéra és a hazáéra. Ti, édesapák és édesanyák, és ti, szerzetesek és papok is valamennyien az egész Földön. Mégis Isten parancsát sokan megkérdőjelezik: nem akarnak engedelmeskedni, kitalálnak mindenféle sületlen elvet, mert lusták a jóra. Aztán csodálkoznak, hogy nem boldogok! Testvéreim ti ne legyetek ilyenek! Ti ne akarjatok gőgösök, felfuvalkodottak, büszkék lenni, mert akkor az életetek hátralevő részében boldogtalanokká váltok. Nagyon jó példa erre Iskaróti Júdás apostol esete. Végig küzdötte a három évet a názáreti Mesterrel a végén mégis elbukott és örök kárhozatra került a lelke. Isten nem ezt a véget szánta ennek a tervnek, mert adott esélyt Júdásnak is a bűnbocsánatra, de emlékezzünk csak rá, hogy Júdás ahelyett, hogy megbánta volna bűneit, elfutott azok elől és fölakasztotta magát még egy halálos bűnt magára véve. Jézus Krisztus még az áruló csók után is megbocsátott volna neki csak kérnie kellett volna és nem elfutnia. Ti se fussatok el Testvéreim, inkább boruljatok le alázattal a mi Urunk, Jézus Krisztus elé, mert sohasem késő leborulni, sohasem késő bűnbánatot vallani, a porba alázni önmagunkat, hogy utána Jézus Krisztus felemeljen bennünket a porból az ő mennyei dicsőségébe. Arról se feledkezzetek meg, hogy megosztja veletek a kenyeret minden szentáldozásban, tehát sarkatokat sose emeljétek ellene.


Imádkozzunk:

Mindenható, örök Isten, te Krisztus feltámadásában újjáteremtesz minket az örök életre. Növeld bennünk a húsvéti szentségek kegyelmét, és az üdvösséges eledel erejével töltsd be lelkünket. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


Húsvét negyedik hetének szerdája

2011. május 16., hétfő

Húsvét negyedik hetének hétfője


Húsvét negyedik hetének hétfője


Nepomuki Szent János vértanú áldozópap emléknapja


Munkás Szent József emlékezete


Krisztus feltámadt a halálból,

Többé meg nem hal,

A halál többé nem uralkodik rajta,

Alleluja.


Könyörögjünk!

Istenünk, te szent Fiad megaláztatása által fölemelted az elesett emberiséget. Adj szent örömet nekünk, akiket kiragadtál a bűn szolgaságából, és fogadj be egykor az örök boldogságba. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Bonus pastor animam suam dat pro ovibus suis.”

(János 10, 11b.)

„A jó pásztor életét adja a juhokért.” Jelenti ki határozottan a mi Urunk, Jézus Krisztus tanítványainak, és egyben ekkor már előre is vetíti saját sorsának alakulását. Azonban rögtön figyelmezteti is az apostolokat arra, hogy nem csak egyféle pásztorral lesz dolguk sem nekik, sem pedig a későbbi nemzedékeknek. Meg is jelöli itt, hogy melyek ezek: Ő rögtön magára is mutat, hogy ő a jó pásztor, és természetesen meg is indokolja, hogy miért tartja magát annak, pedig valószínűleg tanítványai enélkül is tudták, hogy ő valóban az. A jó pásztor hasonlattal Jézus Krisztus azt tanítja nekünk, hogy ő sajátjának vallja azokat, akik hisznek benne, és követik őt, nyájához csatlakozva. Szereti védelmezi őket és gondoskodik róluk, a nehézségek közepette is mindig velük, a nyájával marad. Ezzel szemben van a rossz pásztor, aki olyan, mint a béres. A béresnek nem sajátjai a juhok, ő nem is igazán pásztor, hanem sokkal inkább egy fizetett lelkű ember, aki olyan, mint Júdás, pénzért mindenre képes, pénzért mindenre kapható. Mégis, amikor a nyáj körül felbukkannak a farkasok, ez a béres hanyatt homlok menekül csak kizárólag a saját életével, a saját sorsával törődik, a juhokéval egyáltalán nem, mert ő nem akarja azokért életét feláldozni, hiszen nem tartja övéinek őket. Ez a béres éppen ezért nem is ismeri a juhait, nem is tudja melyek azoknak a gondjai, az csak azért van velük, mert ezt megfizetik neki. Sajnos, Testvéreim a mai modern világban leginkább rossz pásztorok állnak a nyájak élén, és itt most nem elsősorban az Egyház nyájára gondolok, hanem sokkal inkább a világi berendezkedés nyájaira. Mi keresztény katolikus hívek furcsa módon sok nyájnak is tagjai vagyunk. Nyája vagyunk a polgármesternek, nyája vagyunk a miniszterelnöknek, nyája vagyunk munkahelyünk vezetőinek. Nap, mint nap ezekben a nyájakban is helyt kell állnunk nemcsak a legfontosabb nyájban a Római Katolikus Egyház nyájában. Sokkal egyszerűbb lenne az életünk, ha csak ez az nyáj lenne, és csak ennek az egy igaz pásztornak kellene a hangját követnünk. Ez a világ azonban egyre kevésbé engedi meg számunkra, hogy ezt megtehessük. Minden rossz pásztor, minden béres, amely felettünk áll, igyekszik mindent elkövetni azért, hogy bennünket kiragadjon az igaz nyájból és a saját falkájába rakjon, hogy aztán, amikor jönnek a farkasok legyen mindig olyan juha, mint mi, akiket odavethet azoknak eledelül, hogy a többi megmenekülhessen. Jézus Krisztus olyan pásztor, aki nem engedi, hogy a nyájából akár csak egy juh is elvesszen. Ott hagyja gondolkodás nélkül a kilencvenkilencet és a századik elveszettnek a nyomába iramodik, és visszahozza azt, mielőtt annak baja esnék. Inkább Ő adja életét a nyájáért, sem hogy egy bárány élete csak egy pillanatra is veszélybe kerüljön. A folytatásában a mai evangéliumi szakasznak a názáreti Mester felhívja az apostolok figyelmét arra, hogy neki sem csak egy nyája van, hanem neki is sok. És minden nyájra ugyanazt a gondot fordítja kivételezés nélkül. Az Ő személye az a közös nevező, amely a sok nyájat egyetlen akolban egyesíteni tudja, és így lehetséges, hogy egy nyáj és egy pásztor lesz az egész világmindenségben. Krisztusban szeretett Testvéreim ezzel a kinyilatkozással Jézus Krisztus tudomására hozza az apostolainak, hogy az ószövetségi kiválasztott nép mellett a pogányok is meghívást kapnak, hogy csatlakozhassanak hozzá. Az ő személye az, amely egyedül képes biztosítani ennek a hatalmas nyájnak az egységét, de csak azért képes erre, mert az Atyát képviseli, aki minden ember teremtője. A tanítványok mindezeket hallva még nem igazán értették, hogy mit is akar mondani nekik a Mester ezekkel a képletes kifejezésekkel, példabeszédekkel. Nem értik egyáltalán, hogy miért akarja ez a pásztor életét adni a juhokért. Annak ellenére, hogy a Szentföldön nagyon sok pásztor és nyáj élt ezekben az időkben, azt azért tudnunk kell, hogy ez a fajta Pásztori viselkedés egyáltalán nem volt jellemző, nem volt meghatározó a valóságban. A pásztor gyakran hagyta akkoriban elveszni egy-egy bárányát, ha ezzel a többit megmenthette, az pedig, hogy a saját életét kockára tegye a juhokért az elképzelhetetlen, logikátlan dolog lett volna. Később aztán az Úr kereszthalála megmutatja, hogy Jézus Krisztus mennyire komolyan gondolta mindezt. Amikor elérkezett a pillanat, hogy az Atya akaratának engedelmeskedve oda kell adni életét a mi megváltásunkért és üdvösségünkért, akkor nem késlekedett, nem habozott, nem tétovázott, és nem is hezitált. Az Atya iránti szeretet mellett az irántunk való szeretet is erre ösztönözte. Nem fél és nem félti önmagát, hanem értünk aggódik, és utánunk jön, ha látja, hogy bűneink miatt rossz úton járunk. Nagyon ostobának kellene lennünk ahhoz, ha ezen utánunk induló szeretet elől el akarnánk rejtőzni, s nem engednénk, hogy Ő vezessen minket az üdvösség útján. És az ember Testvéreim ilyen ostoba! Olyan ostoba, hogy amikor a mai világban sokan, sőt egyre többen vallják magukat pásztornak, az emberek gondolkodás nélkül bedőlnek, a hangzatos ígéreteknek, a szép ruháknak, a gazdag megjelenésnek, a magabiztos viselkedésnek. Gondoljunk csak a sok szektára, illetve a százat jóval meghaladó bejegyzett úgynevezett egyházakra. Sokan vannak tehát, akik jogot formálnak arra, hogy ők legyenek a vezetők, rájuk hallgassanak az emberek. És ennek érdekében bármilyen eszközt készek bevetni. Különféle trükkökkel próbálják megszerezni az emberek bizalmát, próbálnak felettük hatalmat gyakorolni. Jézus Krisztus azonban már kétezer évvel ezelőtt megmondta, csak az a pásztor, aki az ajtón megy be. Aki nem különféle csalafintaságokat alkalmaz az emberek megnyerése céljából, hanem pusztán csak teszi a dolgát; azaz hirdeti az evangéliumot "akár alkalmas, akár alkalmatlan". A jó pásztor ugyanis nem becserkészni, megszerezni akarja a nyáj juhait, hanem szolgálni. Hiszen Jézus Krisztus is azért jött, hogy Ő szolgáljon. A jó pásztor egyik legfőbb ismérve tehát a szolgálatkészség. Az, amikor nem a saját dolgait akarja érvényre juttatni, hanem csak a rábízottak javát keresi néha még azok ellenállásával vagy akaratával szemben is.
Mellettünk is ott van egy jó pásztor, csak fel kell ismernünk! Nézzük meg kit, és hogyan szolgál! Nézzük meg önmagát adja e, és az evangéliumot hirdeti e! Aztán - KÖVESSÜK ŐT! Jézus Krisztus Egyházában nem csak Jézus Krisztus, nem csak apostolok, nem csak kemény férfiak dicsekedhetnek a másokért vállalt csodálatos áldozatokkal, amint a vértanúságnál is, ott sorakoznak hős lelkű asszonyok és egészen fiatal lányok is. A családért vállalt szeretetáldozat fenséges példáit mutatták igen sokan régen, de manapság sem fehér holló az olyan lány, aki azért megy férjhez, mert boldogítani akar egy férjet, gyermekeket akar szülni. A család boldogságáért le tud mondani akár a más fajta sikerekről is és nem fut el az áldozatoktól, mert nem bérért teszi, mert ő nem „béres”, hanem Jézus Krisztus tanítványa: „Aki befogad egy ilyen kisgyereket az én nevemben, engem fogad be“. A pásztorkodás mindannyiunkra vár, hiszen saját családjainkban mi is pásztorok vagyunk, ezért rajtunk is áll, vagy bukik, hogy családunk nyáját betudjuk-e terelni az egy akolba, ahol Jézus Krisztus a Főpásztor. Amikor pedig a családunk nyáját vezetjük Testvéreim ne feledkezzünk el arról, amit az evangéliumi szakasz elején Jézus Krisztus mond tanítványainak, hogy: „ A jó pásztor életét adja a juhokért.”


Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, tekints jóságosan népedre, és akiket örök életre szóló szentségeiddel megújítottál, azokat juttasd el a megdicsőülő test romolhatatlan feltámadására. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. május 15., vasárnap

A jó pásztor vasárnapja

Húsvét negyedik vasárnapja


Madridi Szent Izidor hitvalló emléknapja

A hivatások vasárnapja

Telve van a föld az Úr irgalmával,

Az egek az Úr szavára lettek,

Alleluja.

Könyörögjünk!

Mindenható, örök Isten, vezess minket a mennyország boldog közösségébe. Jusson el híveid gyönge nyája oda, ahová előttünk ment Jézus, a mi erős Pásztorunk. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Et proprias ovas vocat nominatim, et educit eas.”

(János 10, 3c.)

„Nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket.” Adja tudtul a mi Urunk, Jézus Krisztus tanítványainak, hogy az általa megalapítandó Egyházban kinek mi a szerepe, ki miként kell, hogy viselkedjen abban. A pásztor és a nyáj képe az Ószövetségben Isten és a nép kapcsolatát jelzi. De ennél természetesen sokkal többet is jelent. Hiszen pontosan tudjuk, hogy abban az időben a Szentföldön a pásztorok, a juhászok különleges kategóriát képviseltek a társadalmon belül. Körül lengte őket bizonyos misztikum, valamiféle titokzatosság, de mégis kifelé olyan erőt és kitartást sugároztak, amely nem volt meg más hivatások esetében. A családok a nemzedékek egymást követő generációi adták tovább ezzel a szakmával kapcsolatos tudást, amelybe idegen, kívülálló aligha pillanthatott be. Mégis az akkor élő emberek úgy vélték, hogy nem mindig teljesen egyenes úton jártak és olykor belekeveredtek zűrös ügyekbe, eseményekbe. Úgy is mondhatnánk, hogy külön világot képviseltek, hiszen a fennálló rend, társadalmi berendezkedés emberei nehezen tudták nyomon követni őket, akik állandóan kietlen más emberek számára ismeretlen utakon jártak, járatlan hegyi ősvényeken haladtak. Teljesen nem tudták soha ellenőrzésük alá vonni őket, emiatt aztán folyton legendák övezték őket. A mai evangéliumi szakasz első mondata a názáreti Mestertől igen komoly figyelmeztetés mind kortársai, mind pedig a jövő népei számára. Mit is jelent az, ha valaki nem a kapun megy be? Biztosan láttunk már olyan esetet, amikor valaki vagy egy lakás ajtajánál hosszasan matat a kulcsival, vagy éppen egy autó zárjával bajlódik sokáig. Ilyenkor az ember automatikusan is hosszasan nézni, figyelni kezdi annak viselkedését, mert megszoktuk, hogy a sajátunkba mindig gyorsan és könnyen betudunk jutni, ha pedig valaki nem így tesz akkor az rögtön szemet szúr és gyanússá válik számunkra, hogy esetleg tolvaj, vagy rabló. Természetesen mi magunk is jártunk már úgy, hogy kizártuk magunkat saját lakásunkból és ilyenkor bizony idegesen és tehetetlenül próbáltunk megoldást találni arra, hogyan kerüljünk ismét vissza saját birtokunk falai közé. Az antik világban, hogy megértsék az egyszerű emberek is a világot gyakran organikus társadalomképet használtak. A méhek társadalma gyakorta volt a szervezett emberi társadalom analógiája. Nem véletlen, hogy Izraelben, ahol a lakosság tetemes része pásztorkodásból élt hosszú ideig a pásztor és a juhok kapcsolata mély nyomot hagyott az emberek, de a prófétai teológusok gondolkodásában is. Szívesen használták ezt a képet, ha Isten és népe kapcsolatát akarták leírni. Akkor is szívesen alkalmazták, ha a nép és vezetői viszonyát akarták szemléltetni. Legfeljebb a korholó próféciákban a vezetőket rossz pásztoroknak nevezték. A kép ugyanis kifejezte, nem csak a viszonyt pásztor és nyája között, hanem a felelősséget is. Mindamellett megmaradt a legfőbb képnek, Izrael legfőbb pásztorának és egyben ideális pásztornak maga Jahve. Hiszen Isten jóságát, hűségét és oltalmazó szeretetét írta le ez a kép. Jézus Krisztus tudta, hogy a messiási képek között is szerepelt a pásztor, aki Isten „szíve szerinti” vezető, aki „Dávid igazi sarja”, sőt akit a messiási jövendölések „egyetlen pásztornak” is neveztek. Jézus Krisztus, a legteljesebben ebben a szakaszban fejti ki a pásztor képet, magéra vonatkoztatva messiási tartalmát, s egyben rendkívüli felelősség érzetét is hangsúlyozta, amikor kijelentette, hogy utána megy az egyetlen elveszett báránynak is. Isten előtt ugyan is egyetlen ember sorsa sem közömbös. Annak ellenére, hogy a végítélet képeinek leírása közben hangsúlyozta, az Isten lesz, aki szétválasztja a juhokat a kosoktól, vagyis a lázadókat a hűségesektől. Mégis kijelentette önmagáról, hogy „én vagyok a jó pásztor” meg is indokolta, mert „életemet adom juhaimért”. Nem csak mondta, meg is tette. Jézus Krisztus ezzel a tettével megmutatta Isten aggódását az egyes emberért. Persze ez a kép is megromlott a nyugati irodalomban Reymont nyilvánvalóan a rossz pásztorról beszél, amikor azt mondja: „A pásztor csak azzal a birkájával törődik, amelyiket megnyírhat.” Ez már a haszon elvre épülő társadalmunk csak befektetés és megtérülő haszon relációjában gondolkodó vezetője. Az, aki számára a juh képe csak az alattvaló, vagy a hasznot termelő eszközzel azonos. Még szerencse, hogy találunk más hasonlatot is Rebreanu-nál, aki megalkotja a rossz pásztorok apológiáját, amikor így írt: „A pásztor, aki elhagyta nyáját rosszabb, mint az aki rosszul vezeti, mert a magára maradt nyáj szerteszéled, amelynek viszont pásztora van, mégis együtt marad…”
Ezt a mondatot nem szívesen olvassák a vezetők, a választott elöljárók, akik csak egy meghatározott választási ciklusban vezetnek egy közösséget majd többé nem foglalkoznak vele. Pedig még a demokratikus társadalomnak is szüksége van, a közösség szimbolikus vezetőjére, akire felnézhet, aki megtestesíti ideáit, aki nagyobb több nála. Sokan kritizálják ennek a képnek a másik részét, a híveket, juhokkal azonosító lealacsonyító jellegét. Sajnos a tömeg nagyon sok esetben gondolkodás nélküli csorda, olyan, akit ha nem irányít valaki és nem felelősen irányít, agresszív félelmetes erővé, pusztító fergeteggé alakul. Ebben a korban, amelyben az egyén oly különösen meg tudja sokszorozni hatását a hírközlő szerveken keresztül, nem mindegy, hogy a vezetők milyen ideát testesítenek meg, milyen módon kötik magukhoz a vezetetteket. Ma sem mindegy, hogy milyen a pásztor, és milyen ember csoportot formál. Természetesen ezzel a hasonlattal azt is akarja a názáreti Mester számunkra szimbolizálni, hogy mindig magunk közül válasszunk pásztort lehetőleg, mert közösségünket mindig régóta ismerjük, ezzel szemben egy idegen mindig okozhat olyan meglepetéseket, amelyeket előre nem lehet kiszámítani. Jézus Krisztus itt több hasonlatot használ ennek megvilágosítására. Először jelzi, hogy ő nyíltan és jogosan közeledik az emberekhez, mert a nyájat magáénak vallja. Ez már számunkra is egy biztos pont: Ő legfőbb Pásztor. Nyíltan tanít, övéi megismerik a hangját Ő az Atyától kijelölt igazi pásztor. De őmellette szükség van más pásztorokra is, hiszen a nyáj nagyra képes duzzadni, ha a jó pásztor és gondoskodik nyájáról. Ezek a pásztorok csak akkor igaziak, ha rajta keresztül, az ő megbízásából közelednek. Az Egyházban minden hivatal és minden kegyelem őrá megy vissza. Krisztusban szeretett Testvéreim! A másik igen fontos a dolog a mai evangéliumi szakaszban, amelyet ki kell emelnünk, amikor Jézus Krisztus azt mondja tanítványainak, hogy: „Nevükön szólítja juhait,…” Ennek a kijelentésnek mérhetetlen fontossága és ereje van a pásztor és a nyáj harmóniájában. Az a Pásztor, amely nevén ismeri a juhait az szinte eggyé válik a juhokkal még ha pásztor is. Együtt fekszik le velük éjszakára, együtt ázik a viharban, és együtt veszi fel a harcot a farkasokkal, de az élet derűsebb eseményeiben is közösen ünnepelnek. Az éjszakai tábortűznél, amikor a csillagpalást alatt megszólal a pásztor sípja, vagy furulyája nemcsak önmagát szórakoztatja, hanem a juhait is, akik ettől tudják, hogy a pásztor elégedett az aznapi történésekkel. A pásztor és a nyáj képe az arab, valamint a keleti irodalomban is hasonló szellemiséggel van átitatva. Egy nyugati utazó amikor keleten járt és a pusztában egy kúthoz ért megpihent. Mivel se közel se távol nem volt másik ívó hely, így a környék pásztorai is mindig idehajtották nyájukat itatni és delelni. A szomjas nyájak megérezvén a víz közelségét és mással összekeveredve futottak inni a vályúkra. A három juhász, akinek a juhai ott sorakoztak, közösen merte a vizet és itatott. Szemmel láthatóan ez az esemény nem először játszódott le a kútnál. Az utazó azonban kíváncsian várta az itatás végét, hogy vajon a pásztorok, hogy ismerik fel saját juhaikat. A választ meg is kapta rögtön rá, mert a delelés után a három pásztor külön helyen megállva felemelte botját, anyanyelvén elkiáltotta magát és az összekeveredett nyájak, ahogyan jöttek külön-külön váltak a saját pásztoruk után indulva. Az utazó természetesen nem bírt a kíváncsiságával és megkérdezte az egyiket, hogy ő nem próbálhatná-e maga után csalni a nyáját. A pásztor mosolyogva beleegyezett a cserébe, sőt, hogy még meg is tévesszék a juhokat, a subáját és a botját is odaadta az utazónak, akit kioktatott arra, mit kell kiáltania, hogy nyáj utána induljon. Az utazó úgy is tett, ahogy a pásztor mondta, beöltözött, botját felemelte és a különös szavakat elkiáltva megindult. Pár lépés után visszatekintet és csalódottan látta, hogy a nyáj nem mozdult helyéről. A pásztor mosolyogva mondta el neki, hogy az ő hangját minden juh születése óta ismeri, és csak ennek a hangnak engedelmeskednek, mert ez a hang ad biztonságot nekik az élet mindennapjaiban. Így vagyunk ezzel mi emberek magunk is. Igaz nagyon sokan kikérik maguknak, amikor birkának titulálják, de mégis amikor a vezetőnk szava felcsendül gondolkodás nélkül megyünk utána. Egy óriási különbség azonban mégis van az ember és juh között, még pedig az, hogy míg az utóbbi haláláig hűséges a pásztorához, addig az előbbi gyakran az első adandó alkalommal elárulja azt, mert az emberek legtöbbje nem juh akar lenni, hanem pásztor, azaz vezető. Én azt mondom nektek Testvéreim, hogy ne akarjatok mindenáron pásztorok lenni, mert a juh is, és a nyáj is éppen olyan fontos, mint a pásztor. Befejezésül Lope de Vega költeményének sorait olvasnám fel nektek, amelynek a Jó pásztorhoz címet adta:

Pásztor, kinek szerelmes pásztori danája
szívem fölverte kábult mély álmából!
ki faragtad botod az "átkos fából",
melyen hatalmas két karod soká volt tárva:
Vigy irgalommal folyton csorduló forráshoz!
Hisz Pásztorom vagy, ki terelgetsz, Őr a nyájba!
Meghallom szódat, meglátom majd nemsokára:
Hegyekbe jön szépséges Lábad, s békét rám hoz *...

Halld Pásztorom! ki szereted nyájad halálig,
mosd skarlát bűneim le!... Hiszen örömet lelsz
a tévedt bárányodnak visszatért sírásán.
Óh visszavágy! e tört lélek karodba vágyik.
Jöjj Pásztorom! (De szegény lélek, kit is kérlelsz?)
A lába leszögzett! S Ő vár, hogy jön-e kósza bárány...

Imádkozzunk:

Jó pásztorunk, tekints kegyesen nyájadra, és juhaidat, akiket Fiad drága vérén megváltottál, vezesd az örök élet országába. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!