2010. augusztus 21., szombat

Augusztus 16. hétfő



Az üdvözült lelkek örvendeznek a mennyben.
Krisztust követték,
Krisztusért vérüket ontották,
és most vele együtt ujjonganak örökkön-örökké.


Szinte az ember születésétől kezdve ahogy tudata egyre inkább kinyílik, öntudatra ébred és felfogja saját helyét és eljövendő sorsát a világban szinte rögtön szembesülnie kell az elmúlással is a halál kikerülhetetlen tényével is. Ahogy ez beépül a fejlődő ember mindennapjaiba, és ahogy napról-napra közelebb kerül várt elérkezéséhez, úgy ezzel párhuzamosan a halál utáni sors kérdése is óhatatlanul megformázódik földhöz kötött gondolkodásunkban. Mi jót kell tennem, hogy eljussak az örök életre? - kérdezzük ilyenkor gyakran mi is együtt a gazdag ifjúval. Mert bizony még mi itt közép-kelet Európában is viszonylagos jólétben élünk, sok más néphez, emberhez képest, akik velünk párhuzamosan, velünk egy pillanatban sokkal nagyobb nélkülözéseket kell, hogy kibírjanak. A keresztény hit és benne a katolikus hit szinte már a világ minden emberéhez eljutott. Hallgatva, megismerve felkelti bennünk a kíváncsiságot és a vágyat arra, hogy a mulandó földi életünk után, egy olyan örök életben reménykedjünk, ahol majd földi életünk nehézségeit, megpróbáltatásait kiváltva egy még jobb sorsot tudjunk biztosítani lelkünk számára. Csakhogy mi is pontosan azt a választ kapjuk, mint a gazdag ifjú. De mi történik ezután? Ahogy a gazdag ifjú is, mi is fejünket lehajtva szomorúan, szinte reménytelenül eloldalgunk, mert pontosan tudjuk és ismerjük életünket, és tudjuk, hogy mi minden hiábavalóságos dolog van abban, amihez körmünk szakadtáig ragaszkodunk! Eloldalgunk onnan, mert bizony számunkra nem igazán Jézus Krisztus követése a legfontosabb mindenkor, hanem csak legtöbbször vasárnap jut ez az eszünkbe. Abban is hasonlatosan vagyunk az ifjú kérdezőhöz, hogy sokat tudunk elméletben, jól meg is tudjuk fogalmazni kérdéseinket, de csak a kérdezésben maradjunk hasonlatosak Testvéreim az ifjúhoz, példáját azonban ne kövessük! Ne oldalogjunk el, szemünket lesütve, ne akarjunk megfelelni a világnak, embertársainknak, szomszédainknak, szüleinknek. Még az édestestvérünk sem adhat számot lelkünkről, csak mindenki a sajátjáról. Ne csak vasárnap legyen példa számunkra Jézus Krisztus, hanem életünk minden percében! És ne csupán elméletben lépjünk az ő zarándokútjára, hanem tetteinkkel, fizikai lépéseinkkel is kövessük őt, a Megváltónkat, Jézus Krisztust!


Istenünk, te a szent kereszt titkát vértanúid szenvedésében csodálatosan közel hoztad hozzánk. Add, kérünk, hogy szent áldozatodban megerősödve Krisztussal híven egybeforrjunk, és Egyházadban az emberek üdvösségéért munkálkodjunk. Krisztus, a mi Urunk által.
Ámen!


Augusztus 15. vasárnap



Örvendezzünk mindnyájan az Úrban
Nagyboldogasszonyt ünnepelve,
akinek mennybevételén ujjonganak az angyalok,
és magasztalják Isten Fiát.


A "szolgálóleány alázata" kedves volt Isten előtt, ezért, "nagy dolgokat" cselekedett vele és benne. "Megáldotta az asszonyok között", boldoggá tette, mert "hitt az Úr szavának beteljesedésében", és kiválasztotta, hogy egyszülött Fiának anyja legyen.

E "nagy dolgok" miatt látjuk Máriát dicsőséggel és tisztelettel körülvéve, "napba öltözötten" , a Holddal a lába alatt és tizenkét csillagból álló koronával a feje körül. Amikor ma megnyílik Isten mennyei szentélye, Máriára úgy tekintünk, mint aki nem halt meg Ádámban, és megosztja Fia dicsőségét, felvétetik a mennybe, és részesül Krisztus életében.

A mennybe felvett Szűz Mária ünnepe, az ő egész életútjának a megkoronázása. Az alázatos és hűséges szolgálóleány, most már testével-lelkével megdicsőülten él a mennyországban. Földi életének nagy ajándéka volt, hogy az Úr anyja lehetett. Ez az ajándék, mely Isten terveivel szembeni tökéletes engedelmességet és teljes alkalmazkodást jelentett, képessé tette őt, hogy a világ üdvösségének hordozójává legyen. A magasságos Isten Fia lakott benne, és mintegy saját otthonává, az újszövetség kitüntetett helyévé tette Máriát. A názáreti Mária lett az a szent hely, ahol az Üdvözítő megtestesült, és az ő személyén keresztül a Szentlélek örömét sugározta Erzsébetre és Keresztel Szent Jánosra. Ez a kiválasztás csak azért történhetett meg, mert Mária mentes volt a személyes és áteredő bűntől: szeplőtelen volt. Amikor megénekli a Magnificat hálaadó sorait, egyúttal prófétai meglátással jövendöli, hogy a kicsinyek és az alázatosak egyszer majd elfoglalják méltó helyüket Isten Országában.

Kétezer év keresztényi tapasztalata igazolja, hogy Mária élete megvalósítható példa lett generációk számára. Mert ő volt az első Krisztus-követő, és egyúttal ő élhette át, mint teremtmény a megdicsőülés magasztosságát. Utat mutatott nekünk, akik hozzá hasonlóan, emberi körülmények között élünk. De Mária nemcsak külső, hanem belső segítség is azok számára, akik az ő életére tekintve tisztán megőrzik szívüket és úgy szeretik Istent, ahogy ő szeretett minket.

1941. augusztus 14.-én, egy nappal Mária mennybevételének ünnepe előtt meghalt Maximilian Kolbe atya az auschwitzi koncentrációs táborban, miután egy családapa helyett önként vállalta a halált, csakhogy az élhessen. Mindig odaadó szeretettel fordult a Szűzanyához. Halálraítélt társaival együtt imádkozott, és megbocsátott annak, aki őt kivégezte. Mindennapi imája így hangzott: "Segítség, ó Szeplőtelen Szent Szűz, hogy minden munkámmal és személyes áldozatommal téged dicsérjelek, és add, hogy érted éljek, dolgozzam, szenvedjek és meghaljak."

Mária szerepe nem marad passzív megdicsőült életállapotában. Éppen ellenkezőleg, az ő segítsége annyira megtapasztalható, hogy a legnagyobb gondok és bajok között is segítségül hívható, ahogy ezt tette Szent István királyunk is, aki felajánlotta a Szűzanyának a koronát és az országot. Ettől a pillanattól fogva hazánk Mária országa, és az is marad, mert egyetlen anya sem feledkezhet meg gyermekéről, akár csak egy pillanatra is. Évszázadokon át éreztük és meg is tapasztaltuk a Fiánál közbenjáró közelségét. Ezt a szeretetet gyermeki odaadással kell neki viszonoznunk. Ezért országunk egyházi vezetői, főleg az esztergomi prímások, nemegyszer megújjították Magyarország felajánlását a Boldogságos, mindenkor Szűz Máriának.

Mi, magyarok így sok más nemzettel együtt magunkénak tudjuk az isteni jóság megnyilvánulását a Boldogságos Szűz Máriában, és őt Nagyasszonyunknak, Patrónánknak, Magyarország Védasszonyának, Nagyboldogasszonyak nevezzük. Mária mennybevételének ünnepén, az ő személyében az egész emberiséget mintegy megdicsőülve látjuk a jövendő hazában, ami felé mi is tartunk itt, a földi élet zarándokútján. De éppen azért, mert ennyire világos lett emberi életünk célja, töltsön el minket a vigasztalás és a biztos remény.


Urunk, Istenünk, magunkhoz vettük üdvösségszerző szentségedet. Add, kérünk, hogy a mennybe fölvett Boldogasszony közbenjárására a feltámadás dicsőségébe jussunk. Krisztus, a mi Urunk által.
Ámen!


2010. augusztus 16., hétfő

Augusztus 15. vasárnap


Szent Tarziciusz († 257)

Az Oltáriszentség vértanúja
A kereszténység terjedését a pogányok nem nézték jó szemmel. Rómában több száz embert vetettek börtönbe a hitük miatt. Hívő testvéreik nem hagyták el őket. Ahogy a beteghez, úgy a rabokhoz is igyekeztek eljuttatni Krisztus Testét. A börtönökbe azonban nehezen jutottak be a felnőttek, ezért oda gyerekek vitték el az Oltáriszentséget. Közéjük tartozott Tarzíciusz, aki fiatal volt és elég ügyes ahhoz, hogy bejusson a börtönökbe, és megáldoztassa a keresztényeket. A püspök ruhából készült tarsolyba tette az Oltáriszentséget, a tarsolyt pedig Tarzíciusz nyakába akasztotta, aki örvendezve indult útjára. Már majdnem a börtön bejáratához érkezett, ahol engedélyt kellett kérnie, hogy ismerőseit, barátait meglátogassa, amikor néhány fiú játszani hívta. Tarzíciusz nemet mondott, erre elé álltak és rángatni kezdték. Ő attól félt, hogy letépik róla az Oltáriszentséget rejtő tarsolyt, ezért kezét a mellére szorította. Egyre jobban támadták. Biztosan ő is keresztény – kiabálták. Vegyük el, amit a ruhája alatt rejteget! Az egész csapat a hősiesen védekező fiúra támadt. Tarzíciusz látta, hogy az Eukarisztiát nem tudja kimenteni a pogány társai kezéből, gyorsan magához vette Jézus Testét, hogy azok meg ne gyalázhassák. Erre a fiúk még inkább megvadultak. Megetted a kincsedet? Majd kiverjük belőled! Ütötték, verték őt. A nagy kiabálásra az őrség egyik tagja közéjük rohant és szétválasztotta őket. A fiúk elrohantak, csak Tarzíciusz maradt a küzdelem helyszínén. Alig volt benne élet. A katona mellé térdelt. Azonnal megismerte, hiszen titokban ő is abba a közösségbe járt. Hol van az, akit magaddal hoztál? – kérdezte. Velem van, a szívemben – suttogta a fiú és meghalt. Vértanúsága a hagyomány szerint 257. augusztus 15-én történt. Szent Tarzíciusz a ministránsok védőszentje.

Deo Gratias! Ministráltam, az ég és föld királyának szolgáltam. Sok kegyelmet kaptam Uram. Légy velem édes jó Istenem otthon, utcán és minden helyen, hogy érted élve és halva, érted apostolkodva az örök életet elnyerjem. Amen. Szent Tarzíciusz ministránsok védőszentje könyörögj érettünk!

Szent Tarzíciusz