2011. február 26., szombat

Szűz Mária , az Úr szolgálóleánya


Évközi hetedik hét szombatja


Boldog Heinrichs Leó ferences vértanú emléknapja


Szűz Mária, az Úr szolgálóleányának emlékezete


Szívem ujjong üdvözítő Istenemben,

Mert tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát.


Könyörögjünk!

Irgalmas Istenünk, amikor te elhatároztad a mi megváltásunkat, alázatos szolgálóleányodat, a Boldogságos Szüzet kiválasztottad Krisztus anyjának, és meghívtad, hogy társa legyen a megváltás művében. Add, hogy szüntelenül reá tekintve teljes szívvel szolgáljunk neked, és fáradhatatlanul munkálkodjunk az emberek üdvösségén. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Sinite parvulos venire ad me.”

(Márk, 10. 14b.)

„Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket!” Hangzik fel ismét a mi Urunk, Jézus Krisztus szava az Apostolok felé. Azok felé a kiválasztott főtanítványok felé, akik ismét emberei ördöngösségbe burkolózva, úgy gondolják, hogy eldönthetik, hogy kik és mik jöhetnek a Mester közelébe, a Mester Egyházába. Jézus Krisztus nem is tétovázik és a néhány nappal ezelőtti evangéliumhoz hasonlóan ismét keményen leteremti, rendre utasítja apostolait, akik szemmel láthatóan nehezen tudják csak megérteni az Ő és Isteni Atyja szándékát. Korábban keményszívűeknek nevezi a zsidókat, de ez a meghatározás vonatkozik sajnos minden népre. És itt is ebben az evangéliumi történetben Jézus Krisztust azt látja, hogy apostolai igen keményszívűek, ha még az ártatlan gyermekeket is képesek elüldözni tőle. A keresztény hit alapjai közé tartozik a gyermekek szeretette és ápolása. A család évében különös képen is meg kell emlékeznünk naponta gyermekeinkről, vagy, akinek az nincs az rokonainak, ismerőseinek gyermekeiről. A papoknak, akiknek nem lehet saját gyermekük, Jézus Krisztus a mai evangéliumban odaadja az összes gyermeket, amely környezetükben létezik, és odajönnek hozzá. A gyermekkor és az aggkor azaz a kor az ember életében, amikor legközelebb áll Isten lelkületéhez. A gyermekkorban, amikor még nagyon közel áll a Teremtéshez, a születés misztériumához lelkükben kiszolgáltatottak, de egyben a legtisztábbak és legfogékonyabbak. Az aggkorban már ismét kiszolgáltatott az ember mások felé, a társadalom felé, lelkük már ismét egyre közelebb van Isten lelkületéhez hiszen hamarosan újból egyesülnek azzal a halál után. Itt ezekben a korokban tűnik ki leginkább, hogy az Isten országa mennyire kegyelmi ajándék. Csak azok kaphatják meg ezt az ajándékot, akiknek semmijük sincs, akik teljesen ki vannak szolgáltatva mások kényének-kedvének. Egy társadalom fejlettségét mondani szokás ott lehet legjobban lemérni, hogy hogyan bánik a gyermekekkel és az öregekkel. Igaz, hogy a gyermekek ebben a korban nem sokat ismerhetnek meg az evangéliumból, és az erkölcsi törvényekben sem igazodhatnak el, de mégis még a születés után jó ideig benne él lelkükben az ösztönös, az Istentől örökölt jóság, őszinteség és tisztaság. Az emberek világában való növekedésük és fejlődésük során szennyeződik be lelkük leginkább minden ártalommal, minden rosszal, itt tudja megkísérteni őket leginkább a gonosz és az örökölt rosszra való hajlam. Jézus Krisztus mégis kijelenti, ország-világ előtt kihangsúlyozza, hogy pontosan ilyeneké a mennyek országa. Szavaiban jól kiérezhető a mindenki számára kötelező érvényű felhívás: Az embernek olyan egyszerűséggel és közvetlenséggel kell fogadnia Isten közeledését, mint ahogy a gyermek fogadja a felnőttek szeretetét. Testvéreim mi, akik családban nőttünk fel, és családot nevelünk mi pontosan és jól emlékezünk gyermekeink első mosolyára, amellyel kezdi felismerni a körülötte lévő alakokban, hogy ki az apa, hogy ki az anya, és hogy kik a nagyszülők, esetlegesen a testvérei. Ennek a közvetlen mosolynak az emléke halálunkig nem fog elhalványulni. És mit tesz Jézus Krisztus azután, hogy a gyermekek hozzá futnak? A jelenetről a többi evangélista is beszámol, de csak Márk említi, hogy Jézus Krisztus ekkor megölelte, ölébe ültette őket és áldást adott rájuk. Ez a jelenet minden gyermek vallásos nevelésének buzdítása, felhívása kellene, hogy legyen. Azért is választottam a mai napra ezt az evangéliumot, mert tudjuk jól, hogy holnap országos gyűjtés lesz a katolikus iskolák javára. Szerencsére idén már az állam is komolyan hozzájárul ezeknek a fenntartásához és legalább olyan szinten elismeri őket, mint a polgári iskolákat. A segítségre mindezek ellenére nagyon nagy szükség van. A mi kis összegünk, a közösben igen nagy adománnyá képes növekedni. Jó szívvel adjuk, és így még a hit ereje is megnöveli a pénz értékét. Sajnos ezen evangélium kapcsán más is felmerül a gondolkodó, elmélkedő emberben. A mai világban igen közkedvelt támadási és lejáratási fegyver lett a pedofília. Vajon hol van a határ, amikor az ember még természetesen szereti a gyermekeket, vagy, amelyik szeretet már közerkölcsöt ront. Nehéz ezt megítélni és mindenkinél máshol és másutt van a határ. Ma sajnos ott tartunk, hogy a papok nem merik ölükbe venni a gyerekeket, nem merik megsimogatni a fejüket, arról már nem is beszélve, hogy esetleg ráüssenek a rosszalkodó gyermek fenekére. A rosszindulat, ami a világban van ezekre az esetekre hegyezi ki a figyelmét és nemcsak a papok, hanem pedagógus, aki a gyermekekkel kerül kapcsolatba kivan téve ennek a támadásnak. Ha így folytatódik tovább akkor gyermekeink egyre kevesebb szeretett fognak kapni, mert a szeretet átadásához, sokszor szükség van a fizikai érintésre is. Az erő, az energia, amely egy felnőtt ember szeretetében benne van, átáramlik érintéskor a gyermek lelkébe és képes megsokszorozni annak erejét és hitét. Ezért igen fontos, hogy hozzuk el a gyermekeinket a templomba, ne féljünk attól, hogy megfázik ilyenkor télen, ne féljünk attól, hogy bármi baja esne, mert ha van hely a világon, ahol biztonságban lehet egy gyermek az a templom, az Isten háza, Jézus Krisztus ölében. A ministráns gyermekeket sikerült rászoktatni, rávezetni arra, hogy minden áldozáskor bátran jöjjenek ki és kérjék az Isten áldását, akár gyóntak, akár nem. A pap által homlokukra rajzolt kereszt olyan erő és olyan védelem, mint a felnőttek számára a szentáldozás, a Jézus Krisztussal való egyesülés. Ma a gyermekek mellett szombat is van, és ha szombat van, akkor Szűz Mária kell, hogy gondolataink középpontjában legyen. Az a Szűz Mária, aki egyszerű tizenöt-hat éves gyermeklányként hatalmas terhet kapott a vállára. Férjtelenül egy előítéletekkel teli világban, ahol a gyűlölet a parancsolatok betartásán alapult magzatot fogan méhében. Ez majdnem egyenlő abban a világban a halálos ítélettel. Mária pontosan tudja, hogy mit jelent ez, amikor Gábriel arkangyal megjelenik neki és tudomására hozza az eljövendő eseményeket. Még sincsen rettegés, vagy félelem a szívében, pedig tudja, hogy a gyermekáldással, a családja megvetése, a jegyesének elvesztése, a megkövezés terhe jár. Mégis mit mond az angyalnak:”Íme, az Úrnak szolgálóleánya: történjék velem szavaid szerint!” Miért nem tudunk mi, ma élő emberek csak feleennyire ráhagyatkozni Isten döntéseire? Miért keményedik meg a szívünk, alig hogy elhagyjuk a gyermekkort? Tanulunk, okosodunk, technikailag egyre fejlettebbek vagyunk, miközben a szívünk és a lelkünk egyre kövesebb, egyre keményebb, egyre érzéketlenebbé válik. Bűnt és hibát keresünk embertársainkban és azonnal rögtönítélő bíróságként ítélünk el gondolkodás nélkül bárkit, még a családtagjainkat is. Ez az igazi farizeusi lélek és szív! Akinek nem számít semmi emberi kapcsolat, emberi érzés, csak egy-egy törvény tintabetűje! Nincsenek enyhítő körülmények, nincs megbocsátás, nincs segítségnyújtás! Van viszont káröröm. Ezekben a tulajdonságokban nincsen semmi emberi, mert az embert Isten önmagához hasonlóvá teremtette. Nem csak, hogy hasonlóvá, hanem még meg is hív bennünket, Egyszülött Fia vére által az örök életre. Ez a legmagasabb törvény, ez a földi élet alapja, amely nehezen megfogalmazható, mint minden különleges érték, nem mint a gyémánt, amely kézzel fogható, hanem mint lelki kincs, amely megfoghatatlan. Olyan érték, amely itt a földi életben is érték kellene, hogy legyen, és az élet túlsó teljességében is örök érték marad. Mindenesetre a legnagyobb érték, a legnagyobb kincs, mely a gyermekeket, a meg nem szülőtteket is, és a haldoklókat is megilleti. Mindezeken túl mióta Isten a második személyben emberré lett, Isten is így néz le ránk odafentről, mint emberré lett Fiának testvéreire. Ez mindennél nagyobb érdem, amelyben még az angyalok sem részesültek, mi emberek még is ezeket a kincseket elvetjük az emberi értékek birtoklásáért: házért, kocsiért, aranyért, karrierért, vagy csak egy csokoládéért. Pedig Krisztusban szeretett Testvéreim nekünk is, úgy kellene egymásra tekintenünk, ahogy Isten tekint le mi ránk. Fiai és Fiának Testvérei vagyunk, így mindannyian egymásnak is Testvérei vagyunk, ezért köszöntelek mindig így benneteket, még ha sokszor nem is így néznek vissza rám az emberek. Nagyon kedves lelki Atyám és nevelőm, ha szólíthatom így Bánk Atya. Érdekes módon sohasem találkoztunk és nem is beszéltünk még, mégis az éteren keresztül, vagy úgy is mondhatnám, hogy a lelkünkön keresztül naponta találkozunk. Ezt írta 2000. szeptember 2.-án:

Nagyboldogasszonyom

,,Hiszed ezt?'' -- kérdezte Lázár húga Mártát
Jézus a sír mellett, ahol negyednapja
holtan pihent a báty, a kedvelt jóbarát:

Hiszed-e, itt a holt gyors feltámadását?
Hiszed-e, én vagyok az élet-halál Ura
ott is, hol győztesnek tűnik a rút halál?

Itt most engem kérdez: ,,Hiszed, amit írtál,
hogy a nemzetek közt választott nép vagytok,
és Nagyasszonyotok az én Édesanyám?

Hiszed, gyors lovakon hegyen-völgyön-pusztán
Én hoztalak ide, hogy itt maradjatok
szenvedve, de élve, István hagyatékán?''

Uram, Te vezettél Boldogasszony-hitre,
tártad föl előttem e hit kincseit.
Végig kellett járnom népem Golgotáját.
Háromnegyed század látni megtanít.

A bőrömre írta ez a hét évtized,
mi volt évezredünk sorsa, élete.
Külső, belső vészek közt egyéni sorsom
egész történelmünk hű vetülete.

Tizenöt évesen jövőmet latolva
üstökön ragadtál: ,,ferences leszel!''
Nem is magad mondtad, szolgáddal üzented,
de pecsét volt rajta belső kegyelem.

Véres háború dúlt, kormolta jövőmet.
Űzött, vágott, sarcolt kispapként a front.
Szovjet szuronyokra ültetett a ,,Béke'',
panorámám hazám romhalmaza volt.

A vad hadak elől elástuk a szobrát
Az ősi, segesdi búcsús Madonnának.
Magunk vettük elő diszszékre ültetve,
vittük üzenetként a rémült világnak:

Itt van Nagyasszonyod, ne félj, szegény magyar!
-- Nem voltál hű hozzá, meggyötört a vész! --
De ő nem hagyott el és nem is fog soha:
veled járja utad, akármerre mész.

Megszűnt a kolostor, visszamentem Hozzá:
Veled kezdtem Édesanyám, most hova?
Készen volt a helyem: tudás fellegvára
várt rám s a pálosok ős monostora.

Kint viharok dúltak, bent munkált a Lélek.
Tanultam, vizsgáztam. Másfél év után
Milánó püspöke, Szent Károly ünnepén
pappá szenteltetett áldott Szűzanyám.

Szobra előtt mondtam első szentbeszédem.
Képzésem csúcsát Vele értem el:
,,Hazánk Nagyasszonya Mennybevitt Királynő'',
nagy értekezésem, Téged ünnepel.

Elveszett az írás. De őriztél engem.
Él már Tartományunk, s benne élek én.
Míg fényárban úszik kettős jubileum,
Hitem ne lépne túl, szívem rejtekén?

Hiszem: a Mennybevitt Istenszülő Szent Szűz
Hazánk s Tartományunk Boldogasszonya.
E könyv István király, ezer éves hazám
s a magam hitének élő tanúja.

E csodálatos sorok mindig borzongással töltenek el. Úgy gondolom, és azért is vettem kölcsön ide, mert a gyermekeknek szánom, akik felénk futnak, akik áldást várnak, „Engedjétek hát hozzám jönni a gyermekeket!”


Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, részesültünk ebben a lelki táplálékban. Kérünk, add meg nekünk, hogy a Boldogságos Szűz Mária példáját követve Egyházad feladatait mindig készséggel vállaljuk, és a te szolgálatodban örömet találjunk. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. február 25., péntek

Évközi hetedik hét péntekje


Évközi hetedik hét péntekje


Gudivai Boldog Sebestyén ferences szerzetes emléknapja


Jézus Krisztus drága vérének emlékezete


Megváltottál, Urunk, véred árán,

Minden törzsből, nyelvből, népből és nemzetből,

És Istenünk országává tettél minket.


Könyörögjünk!

Istenünk, te Egyszülötted drága vére árán minden embert megváltottál. Őrizd meg bennünk irgalmad művét, hogy üdvösségünk misztériumát szüntelenül ünnepelve, annak gyümölcseiben részesedjünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Quod ergo Deus conjunxit, homo non separet.”

(Márk 10, 9.)

„Amit tehát Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza!” Hitünk egyik alapmondata ez, amelyet Márk evangélista tolmácsol nekünk Jézus Krisztustól, amikor egy alkalommal tanító körútja során Kafarnaumból, át kellve a Jordán folyón, Júdea határába ment tanítani az ott élő embereket. Híre ekkoriban már egész Palesztinában elterjedt, és nem tudott olyan helyre menni, ahol ne várták volna már felbukkanását. Igaz nem csak hívei, nem csak a kíváncsiskodó tömeg, hanem még ellenségei is vártak rá, hogy újfent megkíséreljék a nép előtt a lejáratását, hogy tanításai hiteltelenné váljanak, és csodálói szétszóródjanak a szélrózsa minden irányába. Ezúttal egy olyan Mózesi törvény betűjével kísérelték meg tőrbe csalni, amelynek központi témája a házasság és a család. Az evangélium ezen sorai gyakran felcsendülnek esküvők alkalmával, de a jegyes oktatások keretében is a fiatal párok gyakran elmélkednek róla. Nekünk ebben az évben, amikor a „Család évét” ünnepeljük különösen is fontos ez a perikópia. Mai életünk, a nyugati társadalom alaptétele hangzik fel ma minden katolikus templomban. Ez a modell, amelyet itt, a mi Urunk, Jézus Krisztus kimond és megerősít társadalmi berendezkedésünk alapja. A szekularizált, liberális világ éppen ezt a pontot támadja ma leghevesebben, legelszántabban, mert ez az alappillére világunknak. Ha ezt a tételt ki tudják rombolni a társadalomból, a közerkölcsből, akkor minden erkölcsi szabályt és törvényt felül lehetne ezután írni. Testvéreim! Nagyon közel jár a mai világ ahhoz, hogy ezt megtegye, hogy ezt törvényerőre emelje. Az idevezető lépcsőfokok, amelyeken már elindult felfelé a média agymosásától befolyásolt emberiség a következők: Engedjük az egyneműek házasságát, engedjük, hogy gyermeket nevelhessenek, engedjük, hogy kötelék nélkül, erkölcsi szabály nélkül kedvünk szerint hol ezzel, hol azzal éljünk együtt, engedjük, hogy a megunt és haszontalannak tartott időseket akkor altassuk el, amikor nekünk ahhoz kedvünk van. Ha ezen a lépcsőfokokon végig megy a nyugati világ, jó módjában, erkölcsi liberalizációjában, hogy nekünk mindent szabad, akkor a közel jövőben egy szép napon összeomlanak évezredes társadalmi szerkezeteink. A föld felszínén ismét a káosz lesz úrrá. Most kell a harangokat félreverni, megkondítani! Az utolsó pillanatban vagyunk, hogy ne ismét Szodoma és Gomora erkölcsi fertőlyébe zuhanjunk. Jézus Krisztus ezen szavait ezért nagyon fontos alaposan fejünkbe és szívünkbe vésni, és gyermekeinkkel megtanítani, mint az egyszer egyet. Mert Jézus Krisztus tanítása, erkölcsi felfogása Istenhez, az Atyához, és a természet rendjéhez igazodott, és igazodik ma is, nem pedig a farizeusok, az írástudók, vagy a ma liberális politikusok kitalált feltételeihez. Ezt természetesen azok is észrevették a Mester a tanítói körútjai során, s azért állnak elő ilyen körmönfont kérdésekkel, hogy zavarba hozzák. Való igaz, hogy a párok elválását a mózesi törvény megengedte, és a törvénytudók legfeljebb arról vitatkoztak, hogy vajon milyen ok alapján tehetik meg. Jézus Krisztus nem veszi figyelembe az e körül kialakult vitát, hanem a Teremtő legelső akaratához nyúl vissza, amelyet kinyilatkoztatott a Szentírásban: „Amit Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza!” A tanítványok pedig külön magyarázatot is kapnak arról, hogy a problémák megoldásához Isten kegyelmét is bátran fel kell használni. A sorsát annak is viselnie kell, aki alkalmatlan a házasságra, vagy akit megakadályoznak ebben. A természetben ez a szabályozás, ez a rend tökéletesen működik minden emberi segítség és fortély nélkül. Igaz, hogy az ember itt is kísérletet tett már arra, hogy úgymond jótékony hatással beavatkozzon, de a hosszú távú végeredmény mindig az lett, hogy felborult a természet kényes egyensúlya és katasztrófák sorozata indult el. Gondoljunk csak arra, hogy a táplálékláncban minden élőlénynek meg van a maga helye, és ezt a helyet a szaporodással, az alkalmassággal képesek egyensúlyba tartani. Az ember már így is túl sok mindenben megváltoztatta a föld arculatát, és ha az élővilág, vagy a növényvilág szemszögéből tekintünk magunkra, akkor mi sem vagyunk jobbak egy burjánzó daganatnál. Ezért is jönnek elő újabb és újabb betegségek, hogy a természet így próbál meg visszabilleni a helyes egyensúlyba. Sajnos lehet, hogy bolygónk számára ez már túl késő. Most még nem látjuk, és nem érezzük ezeket a negatív hatásokat, de jelen vannak külön-külön minden híradásban. Az emberi családok lerombolásával az utolsó köteléket vágjuk el amelyen életünk, jövőnk, családjaink jövője függ. Persze mindig voltak és vannak is, akik önként lemondanak a családról, és a gyermekáldásról Isten országáért. Ma leginkább csak olyanok vannak, akik nem Istenért, hanem önmagukért mondanak le erről. Ez a kettő pedig nem összekeverendő. Az Isteni kegyelem a házastársakat is segíti, hogy kitartsanak a hűségben és a szeretetben. Isten erre a földre, ebben az ökoszisztémába nem olyan teremtményt helyezett, amely egyszerre kétnemű, nem olyat, amely egyedül képes az egész biológiai rendet fenntartani, vagy éppen szabadon váltogathatja nemét, mint a mai emberek, hanem olyat, amely két különböző nemű ember közös életritmusán alapszik. Ha hosszútávon működő képes lenne egy másfajta bioritmuson alapuló élet, akkor az alakult volna ki és nem a ma létező. Ezekért a gondolatokért fontos és tartózik a család éve programjához a mai szentmise evangéliuma. Az embernek Isten csak egy életet adott itt a földön. Ennek az életnek a szakaszaihoz más és más feladatok, tevékenységek, szabályok tartoznak. Ideje van felkészülni a fiatalságnak. A húszas évek a megfontolt és egy életre szóló párkapcsolat megteremtésével. A harmincas, negyvenes évek pedig az életet felőrlő gyermekneveléssel, utódképzéssel telnek el. Ötven éves kor után az a természetrendje, hogy élvezhesse az ember az unokák adta örömöket, de egyben már érkeznek az Üdvözítő keresztté tehető nehézségei. Krisztusban szeretett Testvéreim az unokákkal való kapcsolata a nagyszülőknek ezért sokkal másabb, mint saját gyermekeikével. Az idősek számára tudjuk, hogy ez a kor nem könnyű, de ez hasonlít legjobban Jézus Krisztus utolsó éveihez. Senki számára nem könnyű elviselni a betegségeket és bajokat, mert mindenkinek a sajátja fáj a legjobban és beleképzelni sem tudjuk igazán magunkat a másik fájdalmaiba. Van ettől valóban, létezik egyfajta eltérés, még akkor is, ha ez az emberiség életének rendje. Csakhogy aki ettől eltér az még egy sokkal nehezebb utat választ magának. Mert valóban, amit Isten a házasságban egybeköt, az csak Isten a halálban választhatja széjjel, ahogy a Szent Családot is csak a halál választhatta széjjel, pedig ők valóban elkerülhették volna ezt.


Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, az üdvösség ételével és italával tápláltál minket. Kérünk, járja át bensőnket mindenkor Krisztus vére, és legyen az örök élet forrása számunkra. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. február 24., csütörtök

Szent Mátyás apostol


Évközi hetedik hét csütörtökje


Szent Mátyás apostol ünnepe


A Szentlélek emlékezete


Nem ti választottatok engem,

Hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek,

Hogy gyümölcsöt hozzatok,

És gyümölcsötök maradandó legyen – mondja az Úr.


Könyörögjünk!

Istenünk, te Szent Mátyást fölvetted az apostolok testületébe. Közbenjárására add, hogy szereteted boldog részeseiként eljussunk választottaid közé. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Hæc mando vobis : ut diligatis invicem.”

(János 15, 17c.)

„Azt parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást!” Fejezi be a mi Urunk, Jézus Krisztus a szeretetről szóló beszédének végén a záró rendelkezésével. A nyilvánvaló utasítást az apostolainak adja ki az utolsó vacsorán, ahol már ott lebeg a másnapi szenvedések légkőre a tanítványok között a teremben. Ma is csütörtök van, ahogy akkor is azon az estén, amikor ezek a szavak elhangzottak Jézus Krisztus szájából. Ha lehunyjuk a szemünket biztosan mindannyian látjuk magunk előtt a jól ismert festményt az asztallal és a tanítványokkal. János apostol, aki ezeket a szavakat később papírra veti, ott ül közvetlenül a Mester mellett és, mint legfiatalabb apostol szinte csüng minden egyes kiejtett szón, hangsúlyon. Tudja jól ő is, hogy az utasítás, amelyek ezen az estén elhangzottak nagyon fontosak és már nem is úgy adja át nekik azokat, mint a barátainak, munkatársainak, hanem mind beosztottjainak, mint ahogy egykor maga Isten adta át a kőtáblákat Mózesnek. Ezeket a szavakat, ezeket a parancsokat nem papírra, nem kőbe és nem ércbe vésték, hanem bele egyenesen az apostolok lelkébe. Úgy égette ezeket a szavakat beléjük, mint a tűz, ahogy beleég az ember bőrébe, örökre kitörölhetetlenül. És nem csak azért, hogy ott égjen, lángoljon bennük, hanem azért, hogy adják tovább minél több embernek, hogy az aprócska láng mind jobban elterjedve, hatalmas tűzé növekedjen a világban. Ekkor még a teremben volt, azaz apostol is, aki pénzért elárulta Mesterét. Lelkében már megfogalmazódott bűnének végzetes terve, ahogy egykor Julius Ceasar is mondta, akkor már a kocka el volt vetve. Az események visszafordíthatatlanul, egyre gyorsabban történtek, és az apostolok addigi viszonylagosan nyugodt, kiegyensúlyozott élete egyszeriben szertefoszlott. Ahogy egykor Jézus Krisztus is mondotta a farizeusoknak a tanítványait ért támadáskor: Nem illik a vendégeknek akkor böjtölni, amikor itt a vőlegény. Nos, ezen az estén a vőlegény távozni készült, és nemcsak a tanítványok, de mindannyiunk számára elérkezett a böjti idő. Most is így van, ötven nappal húsvét előtt már készíteni kell lelkünket a húsvét misztériumának csodájára. Ez a mai csodálatosan szép evangélium már fellebbenti számunkra is mindazt a titkot, amelynek akkor lehetünk részesei újból és újból minden évben. Éreznünk is kell, hogy ez az idei húsvét már mennyiben más lesz, mint az eddigiek. A lelkünk örökös mozgásban fejlődésben van, ezért hallgatjuk naponta az evangéliumot, azért olvassuk a Szentírást, hogy általa, szavai szerint és azok magunkra értelmezése során fejlődhessünk Jézus Krisztus dicsőségére. Akkor azon az estén bemutatta az első Szentmisét, amelyben azóta is, örökké él az Egyház. Történhet a világban bármilyen esemény, bármilyen katasztrófa, vagy tudományt rengető felfedezés, mi keresztény katolikusok a Szentmise áldozatban olyan örökséget folytatunk, amely kétezer év óta töretlen. Júdás apostol árulása és halála sem volt képes megrendíteni az Egyházat, sőt inkább megerősítette azt. Mindig van új és alkalmas személy arra, hogy tovább vigye a lelkében lobogó kis lángot, amely Jézus Krisztus olt belénk megkeresztelkedésünkor. A ma ünnepelt szentünk Mátyás apostol, akit éppen az áruló Iskaróti Júdás helyére választottak maguk közé az apostolok, hogy tanúskodjék az Úr feltámadásáról – olvashatjuk az Apostolok Cselekedeteiben. Ennek nyomán eltűnődhetünk az apostoli „succesió”-ról. Arról a végtelen gondoskodásról, amely az apostolok Jézus Krisztustól kapott küldetésének, megbízatásának fönntartója az Egyházban. Ennek a választásnak, ennek a folytonosságnak az apostolok ideje óta őrzött egyetemességnek a nyomán él és lélegzik az Egyház. Ennek tükröződése ma is a püspökök, a papok, a diakónusok érvényes felszentelése. Minden bizonnyal e nélkül nem lenne szentségi bűnbocsátó hatalom, és talán még Eucharisztia sem. Mindennek nyilván nincs e világi, tapasztalati ismérve. Mégis szeretett Testvéreim hívő életünkben nyugodtak vagyunk, mert a Szentlélek őrzi az emberi életet, őrzi az Egyházat, benne minden ember, minden hívő tagja számára kijelölt apostoli hivatást és szolgálatot. A jeruzsálemi kicsiny keresztény közösség Jézus feltámadása után, Péter apostol vezetésével még pünkösd előtt Júdás helyett egy másik apostolt akart választani egyfajta istenítélettel. Lukács ránk hagyományozta Péter beszédét, melyben így érvelt: ,,Kell tehát, hogy azok közül, akik mindig velünk tartottak, amikor a mi Urunk, Jézus közöttünk járt- kelt, kezdve János keresztségétől egészen mennybevétele napjáig, valaki velünk együtt tanúskodjék feltámadásáról''. Két jelöltet állítottak, akik megfeleltek ennek a feltételnek: Barnabást és Mátyást. A sors Mátyásra esett, és őt sorolták az apostolok közé.

Mátyás további sorsa ismeretlen előttünk. Az apokrif András és Mátyás cselekedetei állítása szerint a missziós területek elosztása alkalmával ,,az emberevők országa'' jutott neki. Ott Mátyást megvakították, s börtönbe vetették, de Isten visszaadta látását és András csodálatos módon kiszabadította. A vértanúhalált állítólag lefejezés útján szenvedte el. Szent Mátyásról az említett forrásokon kívül csak a legenda rajzol eleven képet. Ott olvassuk:

Amikor Júdea-szerte prédikált, a vakokat látókká, a leprásokat tisztává tette és kiűzte az ördögöket; a bénáknak visszaadta a járásukat, a süketeknek a hallásukat, a holtaknak az életüket. Amikor sok csodájáért bevádolták, ezt mondta a főpapnak: ,,A gaztettekről, amelyekkel vádoltok, nem sokat tudok mondani, mert kereszténynek lenni nem gaztett, hanem a legnagyobb dicsőség!'' Ketten tanúskodtak hamisan ellene, és megkövezésre ítélték. Csak azt kérte, hogy a köveket temessék el vele együtt. Kitárt karokkal adta vissza lelkét az égnek: Mátyás, aki a törvény alapos ismerője, tiszta szívű, bölcs szellemű, a Szentírás kifejtésében éles elméjű, a tanácsadásban megfontolt, az igehirdetésben bátor volt, ily módon egyesült Urával.

A tanítás, amelyet az utolsó vacsorán Jézus Krisztus apostolai által reánk hagyott tökéletesen él mind a mai napig. Azért élhet a szeretet parancsa, mert mindig voltak olyan emberek, akik életüket is képesek voltak odaadni testvéreikért, barátaikért, és Istenért. Nekünk ma élő utódaiknak nem kell életünket áldoznunk ezért a tanításért, nekünk elég ha megtartjuk és általa élünk és neveljük gyermekeinket, hogy azok is tovább adhassák az ő gyermekeiknek. „Azt parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást!”


Imádkozzunk:

Házad népét halmozd el szüntelen mennyei ajándékaiddal, Istenünk, hogy Szent Mátyás apostol közbenjárására eljussunk szentjeid közé az örök élet világosságára. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. február 23., szerda

Szmirnai Szent Polikárp vértanú püspök


Évközi hetedik hét szerdája


Szmirnai Szent Polikárp vértanú püspök emléknapja


Szent Mónika az édesanyák emlékezete


Ez a szent halálig küzdött Istenének törvényéért,

Nem félt a gonoszok szavától,

Mert életének alapja szilárd kőszikla volt.


Könyörögjünk!

Istenünk, minden teremtmény Ura, te Szent Polikárp püspököt azzal jutalmaztad, hogy vértanúid közé fogadtad. Közbenjárására add, hogy Krisztus szenvedésének kelyhéből vele együtt részesedve, mi is örök életre támadjunk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Amen dico vobis, non perdet mercedem suam.”

(Márk 9, 40c.)

„Aki nincsen ellenünk, az velünk van.” Jelenti ki a mi Urunk, Jézus Krisztus szeretett tanítványának, aki hozzá méltatlanul beárul egy ismeretlent, aki a Mester nevét segítségül hívva, ugyanúgy gyógyítani tudott, akár csak ők. Nagyon fontos számunkra is ez az evangéliumi szakasz, ez a példázat, amely nagyon jól és pontosan érzékelteti, hogy nem sajátíthatjuk ki Jézus Krisztus személyét, sem nevét. Nem mondhatjuk, hogy ő csak ezé, meg azé a nemzeté és a többinek semmi köze hozzá. Ugyanis Jézus Krisztus nem egy elkülönülő vallási felekezetet, vagy csoportot szervez, hanem egy olyan egyházat, amely nyitva áll minden ember előtt. Valóban Egyházat, ahogy az a nevében is van, szó szerint értelmezve. Isten kiválasztott, kisajátított már egyszer magának egy népet és valljuk be őszintén ez a vállalkozása, ez a terve kudarcba fulladt. Ő kiválasztotta a zsidó népet a többi nép közül, a zsidó nép pedig elbizakodottságában kisajátította magának Istent és mindenki mást igyekezett kizárni annak szeretetéből azzal, hogy olyan törvényekkel és szabályokkal bástyázta körül a hozzáférést ehhez a szeretethez, amelynek egy nép, egy másik civilizáció sem tudott megfelelni. Ezért hát Isten elküldte Egyszülött Fiát, hogy megszakítsa a régi szövetségét és egy újat, egy vérszerintit kötessen az emberiséggel, oda vissza alapon. Itt már mindenki bátran és szabadon jöhetett hozzá bármilyen nép gyermeke is legyen, de ugyan úgy ő is menni akart a föld minden emberéhez. Azt is tudnunk kell Testvéreim, hogy a valóban igaz és mély hithez nem könnyű eljutni, éppen ezért szinte minden ember keresi ezt a hitet a maga módján az igazság kegyelmének hatása alatt. Sokan persze nem szó szerint Istent keresik, vagy Isten lelkületét, szeretetét. Sokan csak azt mondják ők az igazságot, a tökéletességet, a szeretett keresik. Csakhogy éppen ez Isten csak nem néven nevezve, hanem körül írva. Éppen emiatt, ha valaki nem is szó szerint tanítvány, mégis rendelkezik az igaz hit erényeivel, és Jézus Krisztus nevét segítségül hívva üldözi a rosszat a földön az mindenképpen a Testvérünk. A kegyelem, amelyet a Szentlélek reánk áraszt nem olyan eső formájú csapadék, amely alá állva, vagy ránk hull, vagy nem. Nem azt nézi, hogy mi püspökök, vagy papok, vagy hívek, vagy éppen megátalkodott bűnözök vagyunk. A kegyelem észre sem vesszük úgy hullik reánk válogatás nélkül, mégis hatása nem minden ember szívében hasonló eredményt, virágot hoz. Lehet ellenségünk sajnos az Egyházon belül is, nem csak azon kívül, ahogy barátunk is lehet Egyházközségen belül is és kívül is. Ezért mondja Jézus Krisztus figyelmeztetően János tanítványának, hogy: „Ne tiltsátok meg neki!” Azért is vettem ezt az evangéliumi szakaszt a ma ünnepelt szent napján és nem azt, amely annak napjára ki van írva, mert ez a szent éppen a mai evangéliumi szakaszban főszerepet játszó János apostol tanítványa volt. Szent Polikárpnak, a szmirnai püspöknek erőteljes, ugyanakkor szeretetreméltó egyénisége megérezteti velünk, hogy micsoda szellemi ösztönzések indulnak ki egy, az életet a maga realitásaiban maradéktalanul megélő személyiségből. Antiochiai Szent Ignác írta búcsúlevelében Polikárpnak: ,,Boldognak tartom magam, hogy láthattam tiszta arcodat; bárcsak tovább örvendhetnék neki Istenben.'' Dicséri Polikárpot azért, mert lelkülete Istenben vert erős gyökeret, és biztosítja, hogy korának úgy kell ő, mint viharvert hajósnak a kikötő.

E szavak igen találóak. Polikárp a maga egyenességével közvetlen hatást gyakorolt korának embereire. Nemcsak tanításával, hanem még inkább tevékenységével, életével és halálával az Egyház igazi pásztorának bizonyult.

Polikárp ifjú korában hallgatója és tanítványa volt János apostolnak és nyilván más apostoloknak is; tanításukat szóban és írásban hamisítatlanul továbbadta. Sőt egy korai hagyomány szerint Polikárpot ,,az apostolok'' tették Szmirna püspökévé. Ireneus, aki Polikárpot még személyesen ismerte, biztosan állítja, hogy ennek az igazán apostoli püspöknek az igehirdetése teljesen egybehangzott azzal, amit ő Jézus szemtanúitól és tanítványaitól hallott. Ezek szerint Polikárp egyik jelentős megalapozója volt az őskeresztény hagyománynak. ,,Tanításával egyetértenek az összes asiai (kisázsiai) egyházak.''

Polikárp elszenvedte a vértanúhalált, mely mintegy ,,pecsétje volt és véget vetett'' az őt ért üldözéseknek. Tanúságtétele nem maradt hatás nélkül. Halálával sokkal inkább atyja lett azoknak, akik tanúságát elfogadták, mint életével. Nagyságának alapja az volt, hogy példamutatóan ragaszkodott Krisztushoz. A halál színe előtt Jézus Krisztus imádkozta Polikárpban és Polikárp által azt a megragadó hálaadást, amely Isten hű szolgájának életáldozatát mintegy konszekrálta. Az Istennel eltelt püspök utolsó imádsága így hangzott: Mindenható Úristen, Atyja szeretett és áldott Fiadnak, Jézus Krisztusnak, aki által ismerünk téged, az angyaloknak, hatalmasságoknak, az egész teremtésnek és a belőled élő igazak nemzetségének Istene! Magasztallak téged, amiért méltónak találtál erre a napra és erre az órára, hogy a vértanúk seregében részem legyen Krisztusod kelyhében a test és a lélek örök életre szóló föltámadására a Szentlélek romolhatatlanságában. Fogadj el ma engem köztük mint igaz és kedves áldozatot, amint előkészítetted, megjövendölted és most teljesíted, te, igaz Isten, aki nem ismersz hazugságot. Ezért és mindenért dicsérlek, dicsőítlek és magasztallak örök mennyei főpapod, Jézus Krisztus, a te Fiad által. Általa és vele a Szentlélekben tiéd a dicsőség világossága most és az eljövendő örökkévalóságban. Ámen.


Imádkozzunk:

Magunkhoz vettük szent Fiad testét és vérét, Istenünk. Kérünk, adja meg a szentáldozás azt a lelkierőt, amely Szent Polikárp püspök vértanúdat szolgálatodban hűségessé, a szenvedésben pedig diadalmassá tette. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. február 22., kedd

Szent Péter székfoglalása


Évközi hetedik hét keddje


Cortonai Szent Margit ferences nővér emléknapja


Szent Péter apostol székfoglalásának ünnepe


Az Úr így szólt Simon Péterhez:

Imádkoztam érted, nehogy meginogj a hitedben.

Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet.


Könyörögjünk!

Mindenható Istenünk, te Péter apostol hitvallásával sziklaalapra állítottál minket. Segíts, hogy rendületlenül helytálljunk minden viszontagságban. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Et tibi dabo claves regni cælorum.”

(Máté, 16, 19a.)

„Neked adom a mennyek országának kulcsait.” Jelenti ki a názáreti Mester ebben az evangéliumi szakaszban még pedig olyan határozottsággal, amely nem csak minket kései tanítványokat lep meg, hanem minden valószínűséggel meglepte magát Péter apostolt is. Noha a színeváltozás hegyére magával vitte a mi Urunk, Jézus Krisztus, de ennek ellenére gyakran éppen őt korholta gondolkodása és viselkedése miatt. Néhány nappal ezelőtt éppen arra szólítja fel, hogy távozzon tőle, mert gondolataiban még mindig ott lakik az ember által örökölt sátán. Azt is megfigyelhetjük a mai Máté által leírt evangéliumban, hogy ismét felszólítja a Mester tanítványait, hogy vallják meg ki ő. Péter most már határozottabban tudja állítani, hogy ki is Jézus Krisztus az ő szemükben. A Mester pedig minden bizonnyal ezúttal elégedett a felelettel, mert megígéri itt, ekkor Szent Péternek, hogy őt nevezi ki a Test szerinti Egyház élére. Nem azért, mert most már eljutott a tökéletes hit szintjére, nem, hanem azért, mert az ő távoztával kell egy ember, aki összefogja az Egyházat annak vezetőit és ellátja a pápa szerepét. Péter minden emberi gyengesége továbbra is ott él lelkében, ezért az egyház egyszerre lesz szent és bűnös. Ha az egyházban tapasztalható emberi gyöngeségeket látjuk joggal felmerül bennünk a kérdés, hogy ennyi tökéletlenség után mi tartja még fent az egyházat. A másik oldalról, az egyházban megnyilvánuló szentségről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Jézus Krisztus Pétert, az egyszerre bűnös és szent embert nyilvánítja kősziklának. Rá akar ébreszteni arra, hogy a szikla nem az embertől nyeri a szilárdságát. Sem a természetben, sem átvitt értelemben. Péter ereje nem a világosan megfogalmazott hitvallásában rejlik, hanem abban, hogy az Úr teszi erőssé. Ha az egyház csupán emberi intézménye lenne, már régen nem létezne. Fennmaradását és megóvását az „pokol kapuinak az erőitől” az Úr műveli. Ezekkel a gondolatokkal Testvéreim már el is érkeztünk a mai nap ünnepéhez Szent Péter apostol székfoglalásához. Ez az ünnep azonban túlmutat csak azon, hogy Péter apostolt ünnepeljük, ez az ünnep Péter utódaihoz való hűség megújításának ünnepe is. Kimagyarázhatatlan része az újszövetségi szentírásnak az a tény, hogy Jézus Krisztus Pétert az apostolok, az Egyház és a mi élünkre állította. A bevezető imádságban megkapjuk az egész történésnek a magját, a lényegét: „imádkoztam érted, nehogy meginogj a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet.” Ez az ima, ahogy Péternek személyesen szól, úgy szól mindegyes keresztény embernek. Része az Egyház, benne az apostolok küldetése a nemzedékről nemzedékre való megújulásnak. Ma hatványozottan szüksége van ennek a nemzedéknek a megújulásra, a visszatérésre az eredeti gyökerekhez, az eredeti tanításokhoz és célokhoz. Ahogy a szikla sem az embertől szikla, úgy az ember sem az embertől ember, hanem Istentől. A Test szerinti Egyház válságát, a Vér szerinti Egyház lesz képes kimozdítani a holtpontról. És amit Jézus Krisztus megígért Péternek és utódainak számíthatunk erre a védelemre, erre az erőre. Ezt a mai ünnepet a IV. századtól kezdve ünneplik szerte az egész keresztény világban, az Egyház egységének kifejezésére. Szent Péterre, a kősziklára épül az Egyház, de Jézus Krisztus az, aki kősziklává tette Pétert, és aki kegyelmével erősíti ma is Egyházát. Vele, ezzel a kősziklával, ezzel az újra és újra megtérést hirdető erővel akarunk találkozni mai Szentmisénkben is. Urunk, Jézus Krisztus Szent Péter apostolnak ígérte meg: "Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat." Péter apostol, amikor az angyal segítségével csodálatos módon megszabadult Heródes király börtönéből, megerősítette a jeruzsálemi híveket, és "más helyre" távozott. A szíriai Antiochiában akkor már sok hívő volt, és az ő első püspökük lett Szent Péter. Antiochiai székfoglalását ünnepeljük a mai napon. Ott nevezték először a Krisztus-hívőket keresztényeknek. Itt is csupán csak néhány évig maradt, mert küldetése az volt, hogy ott legyen az Egyház központja, ahol az addigi ismert világ fővárosa volt. A hagyomány szerint az első század derekán, 60 körül telepedett le Péter apostol Rómában. Kezdettől fogva ő az Egyház egységének jele. Az Egyház ma is – minden gyöngesége és nehézkessége ellenére – Isten szeretetének és jelenlétének szentsége a világban. Jézus Krisztus azt mondta róla: a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Korunk előszeretettel állítja pellengérre a hibákat, az emberi gyöngeségeket, és nem vesz tudomást az értékekről. Vegyük észre, és keressük mindazt, ami szép, és gazdagság Egyházunk életében! Ami ferde, azt pedig igyekezzünk kiegyenesíteni, mindenekelőtt pedig ápoljuk a reményt, amelyre talán a legnagyobb szüksége van korunknak. Szent Péter apostol utóda legyen számunkra ebben mindig példakép. Fontosak ezek a gondolatok Testvéreim! Erősítsük egymást folytonosan a hitben, a szeretetben és a reményben. Péter apostol itt is hal meg Rómában. Utódai azóta állnak Isten földi népének élén, közel kétezer éve. Soha egyetlen ország, egyetlen birodalom sem volt képes ennyi ideig fennmaradni, mert azok nem kősziklára, hanem csak emberekre épültek. Nem véletlen és nem alaptalanul ragaszkodnak hozzá, akik mindenáron Jézus Krisztus nyomában akarnak maradni. Péter apostol megkapta azokat a kulcsokat, amelyekre nekünk keresztény katolikus embereknek mindennél nagyobb szükségünk van, ahhoz, hogy földi életünket befejezve, kinyithassuk azokat az ajtókat, amelyeken át bejuthatunk a mennyek dicsőségébe.


Imádkozzunk:

Istenünk, te Szent Péter apostol ünnepén Krisztus testével és vérével tápláltál minket. Kérünk, tedd az egység és béke zálogává, amit az áldozatban a kenyér és bor színe alatt kaptunk. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. február 21., hétfő

Évközi hetedik hét hétfője


Évközi hetedik hét hétfője


Damiáni Szent Péter egyháztanító püspök emléknapja


Munkás Szent József emlékezete


Gondot viselek juhaimra, mondja az Úr,

És pásztort támasztok közöttük, hogy legeltesse őket:

Én, az Úr leszek Istenük.


Könyörögjünk!

Mindenható Istenünk, add, hogy Damiáni Szent Péter püspök és egyháztanító szavát és példáját követve mindennél többre tartsuk Krisztust, mindig készen álljunk Egyházad szolgálatára, és egykor eljussunk mennyei fényességed boldogító örömébe. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Et attulerunt eum.”

(Márk 9, 19a.)

„Ó, hitetlen nemzedék!” Kiállt föl a mi Urunk, Jézus Krisztus, visszaérkezve a színeváltozás hegyéről három kiválasztott apostolával. S, lám távollétében a többi apostol továbbra is képtelen egyedül úrrá lenni a gondokon, problémákon. A régi időkben, az egyszerű emberek gyakran tulajdonították a különböző betegségeket szellemeknek, a gonosz lélek, ártó, megszálló hatásainak, természetesen még olyan esetekben is, amelyekben már a mai orvostudomány természetes okokat talál a betegségek magyarázatára. Jézus Krisztus minden további okfejtés nélkül beszélhetett felfogásuk szerint. Ezekben az esetekben alapvetően olyan nagy eltérés még sincsen. A betegségek, amelyeket megkapunk és, amelyek olykor le döntenek bennünket a lábunkról lehetnek az áteredő bűnnek is a következményei, és így a gonosz lélek uralmának egyik megjelenési formája is. Gyakran előfordult már, hogy egy közösségben egy fajta vírus majdnem mindenki megkapott, és mégis voltak néhányan, akik még sem. Egy egyszerű influenzajárvány esetében sem beszélhetünk arról, hogy mindenki megbetegszik, vannak mindig kivételek. Ahhoz sem fér kétség azonban, hogy egyes esetekben nincs kizárva az ördögi megszállás, vagy éppen az ördögi fortély, amely képes elindítani útján egy-egy vírust. Sőt erre már az ördögi ember is képes nem csak gyógyászati céllal, hanem előfordult már, hogy katonai, hadászati céllal is. A mai márki evangéliumi szakasz alaposan leírja a gyermek betegségének formáját és tüneteit. Elsőre úgy tűnik, hogy a közismert epilepsziás rohama lehetett a fiúnak, de aztán a ráolvasott imádságok, Jézus Krisztus jelenléte már azt is megmutatja, hogy ezeket rohamokat ebben az esetben az ördögi praktika is okozhatta, hiszen a gyógyítás végén, ha nehezen is de távozott a gyermekből a megszállottság. Krisztusban szeretett Testvéreim! A mai evangéliumi történetből az is kiderül, hogy a hit mennyire fontos a csodához. A tanítványok mindent elkövetnek a Mester távollétében arra, hogy úrrá legyenek a betegségen, és mégis képtelenek meggyógyítani a gyermeket és ennek Jézus Krisztus szerint azaz oka, hogy hitetlenek, hogy egyszerűen nem elég erős a hitűk. Korábban már kaptak Jézus Krisztustól megbízást és képességet, hogy ördögöket űzzenek ki és sikereik is voltak e területen. Most azonban mégsem tudnak eredményt elérni hitetlenségük miatt. Minden bizonnyal azért roppant össze a hitük, mert nem sikerült azonnal a gyógyításuk. A felelősségre vonás tehát a tanítványoknak szól elsősorban, de higgyük el, hogy ugyanígy az egész nemzedéknek, amely nem hisz eléggé. Sőt nem csak annak a nemzedéknek, hanem a ma élő embereknek is, akiknek a hitük talán még parányibb, mint az akkor élt embereknek. Ma mindent tudománnyal és okossággal próbálunk megmagyarázni, és mivel vannak az embernek sikerei ebben, képes azt hinni, hogy mindennek van emberi ész által felismerhető magyarázata.
Ennek ellentétét képviseli a beteg fiú apja, aki kifejezi hitét, hogy Jézus Krisztus meg tudja gyógyítani a fiát. Úgy tűnik a történetből, hogy e hitvallás szükséges volt a csodához, s e nélkül nem lett volna újra egészséges a fiú. Ha mi, Jézus tanítványai teljes bizalommal és hittel fordulunk kéréseinkkel Istenhez, akkor számíthatunk arra, hogy megtapasztaljuk Isten jóságos közbeavatkozását. Felhívja a tanítványok, így a mi figyelmünket is arra, hogy a sötétség erőin gyakran csak imádsággal és böjttel lehetünk képesek. Ez a nagyböjti idő előtt nagyon fontos útmutatás a számunkra. A ma ünnepelt szentünk erre tökéletes példa és megerősítés számunkra. Damjáni Péter sokgyermekes család utolsó gyermekeként született Ravennában. Szülei szegény napszámosok voltak, állandóan a nyomor ellen küzdöttek, s korán meg is haltak. Így a legutolsónak született, legkisebb gyermek túlélési esélye is igen csekélyek voltak, de Isten úgy akarta, hogy éljen és hitét az emberek elé tárja. A rendkívüli tehetségű Péter iskolai tanulmányait egyik bátyja segítette. Kevesen váltak ezzel a vitatkozás olyan mesterévé, mint ő. Nem messze attól a vidéktől, ahol ifjúságát töltötte, volt Fonte Avellana remetesége, ahol elevenen élt egy rendkívüli szent szelleme és emléke: Szent Romuáldé, aki a 10. században számos kolostorban fölszította a régi tüzet, kolostorokat és remeteségeket alapított, s lankadatlanul tanította, hogy nemcsak a kifogástalan erkölcsű élet, hanem az életszentség is lehetséges cél az ember számára. Abban az időben rövid időközönként követték egymást a pápák: amikor megválasztották őket, rendszerint már igen agg korban jártak. Az erős tekintély hiánya kedvezett mindenféle visszásságnak. Damjáni Péter, mint az Egyház embere reagált ezekre: a nagyokhoz fordult, intette, szükség esetén korholta őket. A papság elé tárta, milyen súlyos vétek a simónia, vagyis az egyházi hivatalok adása-vétele és a szentségek pénzért történő kiszolgáltatása; teljes szigorúsággal emlékeztetett a papi nőtlenség követelményeire. a magány keresése és az Egyház nagy problémáiban való tevékeny részvétel között. Remeteségében éppen annyit írt remeték és szerzetesek számára, mint pápáknak, püspököknek, papoknak és laikusoknak. Számos levelet, értekezést, prédikációt és költeményt hagyott ránk, amelyek kiérdemelték számára az egyháztanító címet. Az egységes alapgondolat, amely végigvonul minden megnyilatkozásán, az a meggyőződés: minél többet fáradozik egy keresztény önmaga megszentelődésén, annál inkább hozzájárul Krisztus egész Testének, azaz az Egyháznak épüléséhez. Az egyes keresztényeket úgy szemlélte, mint az egész egy tagját, mely részesül az egész életében, s tevékenysége és imája jelentős az egész számára. Minden hívő -- amint megfogalmazta: ,,az Egyház kicsinyben'' -- képes arra, hogy magában megvalósítsa a Krisztus és az Egyház között fennálló kapcsolat teljességét, a szeretetnek azt a misztikus egységét, amely kibontakozik az egész életében Krisztust követő emberben. A remeteélet ennek a misztériumnak megnyilvánulása, eszköz ennek eléréséhez. Már itt a földön lehetővé teszi, hogy megvalósuljon a mennyei Jeruzsálem élete. Élete tehát példa lehet számunkra, hogy amikor majd mi is találkozunk Jézus Krisztussal, amikor eléje állunk, ne így kiáltson fel: „Ó, hitetlen nemzedék!”


Imádkozzunk:

A szent áldozatban megújulva alázatos szívvel kérünk, Istenünk, hogy Damiáni Szent Péter püspök példájára valljuk, amit ő hitt, és váltsuk tettekre, amit tanított. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. február 20., vasárnap

Évközi hetedik vasárnap


Évközi hetedik vasárnap


Szent Szadoth vértanú püspök emléknapja


A szeretet emlékezete


Irgalmasságodban reménykedem, Uram.

Szívem ujjong üdvözítő jóságod miatt,

Jótéteményeiért dicsőítem az Urat.


Könyörögjünk!

Mindenható Istenünk, segíts, hogy törvényedet mindenkor szem előtt tartsuk, akaratodat pedig szóval és tettel meg is valósítsuk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Oculum pro oculo, et dentem pro dente.”

(Máté, 5, 38b.)

„Szemet szemért, fogat fogért.” Rendkívül ősi mondat ez, amelyről ma elmélkedhetünk, szinte egy idős magával az emberrel. Egy olyan törvény, amely egy olyan világ szabálya, amelyben nem a szeretet és nem a hit uralkodik, nem a bárányok törvénye, hanem a farkasoké. Jézus Krisztus, a mi Urunk példájával megmutatta, hogy lehet élni bárányként a farkasok világában, de ahhoz a szeretet törvényét kell megvalósítanunk életünkben. Ezért is ez a vasárnap a szeretet vasárnapja, mert a Szentírási szakaszok mindegyike erről szól, erre tanít bennünket. Sokan a mai világban is úgy gondolják, hogy a szeretet gyengeség, a szeretet az erő hiánya. Annak az erőnek, amely bennünket, embereket minden teremtmény fölé képes emelni. Az egymás szeretete ósdi, elavult, nem piac és nem siker orientált, amelyre ma gyermekeinket kellene nevelnünk. Ez a magatartás sokak szerint nem életrevaló. A szeretet a ma vezető emberei szerint a balekok etikája? Hát, nem! Nem és nem, Testvéreim! A szeretet az a keresztény többlet, amivel mi többek vagyunk másoknál: a második mérföldkő, a másik orca, az ellenség szeretete. Ha rosszért rosszal fizetünk, akkor az „ellenségünk” kényszerít bennünket lépésre, ő határozza meg a magatartásunkat magával szemben. Ne hagyjuk, hogy ő diktáljon! A másik orca odanyújtása nem csak hagyod magad, nem passzív, hanem igenis aktív ellenállás. A szeretet merész támadása. Ez csak úgy igazi, ha magamban legyőzöm az ellenséges érzést és szeretem az ellenségem – azaz megpróbálom megérteni és úgy tekinteni rá, mint Isten mérhetetlenül drága teremtésére. Példa ebben is Jézus Krisztus. Mert Jézus Krisztus tudott valamit, amit ők nem.

Nem az a legfontosabb, hogy a jogaidat, az igazadat érvényesítsd, hanem segítsd kiszeretni a másikat a nyomorúságból. Van egy kedves kis történet, amelyet most elmondok nektek:

A szeretet, amely mindent megold.

Egyszer régen egy asszony kijött a házából, és három hosszú, fehér szakállú öregembert látott üldögélni az udvaron. Nem ismerte őket. Így hát így szólt nekik: "Nem hinném, hogy ismernélek benneteket, de éhesnek látszotok. Kérlek benneteket, gyertek be, és egyetek valamit!"
A ház ura itthon van? - kérdezték.
Nem - válaszolta az asszony. - Nincs itthon.
Akkor nem mehetünk be - felelték.
Amikor este a férje hazaért, az asszony elmondta neki, mi történt.
"Menj, mondd meg nekik, hogy itthon vagyok, és hívd be őket!"
Az asszony kiment, és újra behívta az öregeket.
Együtt nem mehetünk be a házba - felelték.
Miért nem? - kérdezte az asszony.
Az egyik öreg magyarázatba kezdett: "Az ő neve: Jólét." - mutatott egyik barátjára, majd a másikra mutatva azt mondta: ő a Siker, és én vagyok a Szeretet. Majd így folytatta: "Most menj vissza a házba, és beszéld meg a férjeddel, melyikünket akarjátok behívni."
Az asszony bement a házba, és elmondta a férjének, amit az öreg mondott. A férj igen csak megörült. "Ez nagyszerű!" - mondta. "Ebben az esetben hívjuk be Jólétet! Hadd jöjjön be, és töltse meg a házunkat jóléttel!"
A felesége nem értett vele egyet. "Kedvesem, miért nem hívjuk be inkább a Sikert?"
A menyük eddig csak hallgatta őket, és most előállt saját javaslatával: "Nem lenne jobb a Szeretetet behívni? Az otthonunk megtelne szeretettel."
Hallgassunk a menyünkre! - mondta a férj a feleségének.
"Menj, és hívd be Szeretetet, hogy legyen a vendégünk!"
Az asszony kiment, és megkérdezte a három öreget: Melyikőtök Szeretet? Kérlek, gyere be, és legyél a vendégünk!
Szeretet felállt, és elindult a ház felé. A másik kettő szintén felállt, és követték társukat. Az asszony meglepve kérdezte Jólétet és Sikert: Én csak Szeretetet hívtam, ti miért jöttök?
Az öregek egyszerre válaszoltak: "Ha Jólétet vagy Sikert hívtad volna be, a másik kettőnek kint kellett volna maradnia. De mivel Szeretetet hívtad, ahova ő megy, oda mi is vele tartunk."
Ahol Szeretet van, ott megtalálható a Jólét és a Siker is!!!!!!

KÍVÁNOM NEKTEK...

  • Hogy ahol fájdalom van, kívánok nektek békét és könyörületet.
  • Hogy ahol kétségek vannak, kívánok nektek megújult önbizalmat képességeitekben, hogy leküzdhessétek.
  • Hogy ahol fáradtság, kimerültség van, kívánok nektek megértést, türelmet és megújult erőt.
  • Hogy ahol félelem van, kívánok nektek szeretetet és bátorságot.
    Most pedig Krisztusban szeretet Testvéreim két választásotok van:
    1. Meghallgattátok és elfelejtitek ezt a történetet, vagy
    2. Meghívjátok a szeretetet azzal, hogy megosztjátok ezt a történetet azokkal, akik fontosak nektek, de most nincsenek itt és nem hallhatták.

Hogy ti melyiket választjátok, az egyedül rajtatok múlik, én a másodikat választottam!

A napokban már elmélkedtünk egy régi, ószövetségi törvény megújításáról, amellyel a názáreti Mester beléptetett bennünket az újszövetség életébe. Itt, ma Jézus Krisztus folytatja annak kifejtését, hogy tanítása tökéletesíti az ószövetségi törvényt. Az addig életben lévő ,,szemet szemért'' előírásban volt valamilyen természetes igazságosság abban az értelemben, hogy a büntetés nem lehetett súlyosabb, mint az okozott kár. Jézus Krisztus újdonsága abban van, hogy a rosszat jóval, a gyűlöletet szeretettel kell viszonozni, s a büntetést Istenre kell hagyni. Ezzel nem tolja félre a közösségi igazságszolgáltatást, hanem azt akarja, hogy a megbocsátás menjen el a végső határig. A megokolás az, hogy mi is rászorulunk Isten irgalmára, s annak előfeltétele az, ha mi magunk is irgalmasok vagyunk. Az irgalmasságot a mennyei Atyától kell megtanulnunk. Az utóbbi hetekben-hónapokban Egyházmegyénket nagyon sok támadás érte, szerencsére ezeket a támadásokat Isten segítségével a hívek, a szeretet törvényével élték meg, és nem a visszavágás, vagy bosszúállás szemléletével. A támadások ennek folytán nem értek el sikert, mert a hívek száma nem csökkent a templomokban, sőt a hívek egysége talán még erősebb is lett ma, mint azelőtt volt. A szeretet, amely a katolikus híveket összefonja, olyan kötelék, amelyet nem lehet erővel, fegyverrel elvágni. Ez a kötelék nagyon erős, pedig nem látható, és minden igaztalan támadás ezen a köteléken fog fent akadni, és meg hiúsulni. Nem szállunk szembe semmilyen gonosszal, bármilyen arcot, vagy formát is öltsön, és ha ütés, vagy rúgás ér bennünket, sose forduljunk el, vagy fogjuk menekülőre, sokkal inkább nyújtsuk oda arcunk másik felét is. Fogjuk fel mindezt a szeretetünk próbatételének, és ha kiálljuk a próbát, akkor Simon András versével valljuk meg igazunkat:

Bűn – szeretet

A bűn becserkész,
a szeretet befogad.

a bűn bekebelez,
a szeretet magába foglal.

A bűn megköt,
a szeretet megtart.

A bűn száz annyit ígér,
A szeretet száz annyit ad.

A bűn elveszi az önismeretet,
felmagasztal és magasba emel:
csakhogy letaszíthasson.
A szeretet helyes önismeretre tanít,
Kiábrándít hamis „önmagadból” és összetör:
Csakhogy felemelhessen.

A bűn hájjal keneget,
hogy megrontson.
A szeretet kíméletlenül pöröl,
hogy megtisztítson.

A bűn fröcsköl,
a szeretet szétárad.

A bűn éget és perzsel,
A szeretet sugároz.
A szeretet egyszerű,
A bűn körmönfont.

A szeretet „egy-ügyű”,
A bűn agyafúrt.

A szeretet nyíltan beszél,
A bűn körülír.

Míg a szeretet a mélység titkairól dadog,
A bűn a felszín közhelyeiről fecserész.

Míg a bűn hazudik, hogy ne kelljen
megmondania az igazat,
A szeretet kitérő választ ad,
hogy ne kelljen hazudnia.

A bűn kényszerít,
A szeretet késztet.

A bűn csábít,
a szeretet vonz.

A bűn érzéki,
A szeretet érzékelő.

A bűn forral,
a szeretet hevít.

A bűn űz és hajt,
A szeretet lelkesít.

A szeretet megkeresi a tisztátalant,
hogy felemelje,
A bűn „felhajtja” magának a tisztátalant,
Hogy kihasználja és a sárba tapossa.

A szeretet az embert látja a cédában is,
de a bűn csak riherongy kurvának tartja.

A szeretet megjelöl,
A bűn megpecsétel.

A szeretet társakra lel,
De a bűn csak hordákba ver.

A szeretet kiteljesít,
A bűn kiüresít.

A szeretet mentséget keres,
A bűn kifogást talál.

A bűn bekerít és magadba zár,
A szeretet kapukat nyit és
másokhoz vezet.

A bűn elfecsérli és pazarolja a másét,
De a szeretet önmagát osztja szét.


Imádkozzunk:

Mindenható Istenünk, add, hogy valóban elnyerhessük az üdvösséget, amelynek zálogát ebben a szentségben magunkhoz vettük. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!