2019. július 15., hétfő

Útravaló – 2019. július 15.



Útravaló – 2019. július 15.

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Júliusban Földi István badacsonytomaji esperes-plébános ad útravalót.

Jézus követőinek élete állandó kihívás. Jel vagyunk az iskolában, munkahelyen, sportban, emberi kapcsolatainkban. Ha ragaszkodunk Jézus tanításához, és éljük, rendszeresen provokáljuk környezetünket. Ha nem vagyunk megalkuvók, hanem éljük az evangéliumot, szembekerülhetünk másokkal. Jézus követése tehát kereszthordozást is jelent, vagyis elköteleződést az élet mellett. De bátorít is! Azt mondja, hogy egy a tanítványaival. Mit jelent ez? Azt, hogy bárhol vannak, és bármit tesznek, az élő Jézust viszik oda, ő jelenik meg szavaikban, tetteikben. A Názáreti Jézus nevében… Ahol őket befogadják, Krisztust is befogadják. Aki pedig csak egy pohár friss vizet is ad inni… Jézus tanítványa vagy?


Találkozás az élő Istennel - P. Szabó Ferenc sorozatának 4. része: Élet Jézus Krisztusban



Találkozás az élő Istennel - P. Szabó Ferenc sorozatának 4. része: Élet Jézus Krisztusban

Mivel Isten saját képmására teremtette (imago Dei), az ember képes Istennel kapcsolatba lépni („capax Dei”). Képes megismerni és szeretni Istent. Képes vagyok partnere lenni Istennek, Vele az imában párbeszédet folytatni, Vele szeretetben egyesülni, az Ő életében részesülni: megistenülni (divinizáció, theózis). Az Atya örök szeretettel erre választott ki és hívott meg bennünket Krisztusban már a világ teremtése előtt (Ef 1, 3-10).

A Jézus által hozott Örömhír ez „Isten örök életet ad nekünk, és ez az élet Fiában van.” (1Jn 5,11) Ha hiszünk Benne, kegyelmi ajándékként az örök élet lesz osztályrészünk.  A feltámadt Úr Krisztus Szentlelke viszi végbe az új teremtést, a megistenülés csodáját. A hit út, amelyen járnunk kell, megtenni az igazságot szeretetben. A keresztény hit, miként minden élet, kibontakozás, fejlődés.
A keresztény hívő földi zarándoklása mindig a végső (eszkatologikus) cél és állapot felé feszül, mikor majd megjelenik Jézus Krisztus dicsősége, és a Szentlélek megtanít bennünket minden igazságra. „Az Egyház a századok folyamán állandóan az isteni igazság teljessége felé tart, amíg csak be nem teljesednek benne az Isten igéi” (Dei Verbum, 8).
A keresztény hit tehát élet Krisztusban a Lélek erejében, Krisztusban, aki a megtestesüléssel az Atyához Utunkká lett, aki maga az Igazság és az Élet. Még nem teljes látás és boldog birtoklás: tükör által homályosan látunk. Már Isten gyermekei vagyunk. Meg vagyunk váltva, de még reménységben élünk, sóhajtozva várjuk a végső megdicsőülést. Az élő hit a felebaráti szeretet tetteiben gyümölcsözik. Végül csak a szeretet marad meg. (Vö. 1Kor 13,12-13; Róm 8, 18-30)
Idézek egy szakaszt Teilhard de Chardin Az Isteni Miliő=Benne élünk c. lelkiségi könyvéből, amely folytatása ez előző reflexiónak (112-113): „...Az isteni mindenütt-jelenlét Világmindenségünkben a mindent egyetlen teljességben átfogó Krisztus szervező erőinek hálózata révén mutatkozik meg. (…) Krisztus (…) sugárközpont ama energiák számára, amelyek a világmindenséget az ő Emberségén át viszik Istenhez. (…) Mindenütt való jelenlétet fedezünk föl benne, mert hat ránk, minket önmagához alakítva Krisztus Testének egységében. A Megtestesülés következtében az isteni végtelenség a krisztusivá tevő mindenütt-jelenlétté alakult számunkra. (…) Mindaz a lecsökkentő vagy halálos, amit hittel és szeretettel fogadok el, folyvást egy kicsit bensőségesebben  az ő misztikus Testének alkotórészecskéjévé formál engem. Bizony igaz, hogy minden dologban Krisztust építjük vagy pedig Őt viseljük el. Nemcsak az tény, hogy ’akik Istent szeretik, azoknak minden ’convertuntur in bonum’, javukra válik’ (Róm 8, 28),- de még világosabban: „convertuntur in Deum’, ’istenivé válik’, sőt teljesen kifejezetten:  ’convertuntur in Christum’, Krisztusba épül be.”
Teilhard de Chardin – látjuk - Szent Pál Krisztus misztikus Testéről (az Egyházról) szóló allegóriájának realista, kozmikus értelmezést ad, hangsúlyozva, hogy „különböző ösvényen, de egészen egyszerűen arra a nagy útra jutottunk, amelyet az Egyház épített az Eucharisztia hódító kultuszával.” (113)
A következő lapokon Teilhard már összefoglalja, később pedig jobban megmagyarázza  az Eucharisztia „kiterjesztett” értelmezését. „Mivel az Ostya asszimilálja emberségünket, ezért az eucharisztikus Átváltoztatás messze túlárad az oltár ostya-kenyérkéjének Átlényegítésén, és azt ki is egészíti. Lassan-lassan, ellenállhatatlanul hatalmába ejti a Világmindenséget. (…) Egy másodlagos, általánosított, de igazi értelemben pedig a világ egésze alakítja ki a szentségi színeket. És a Teremtés tartama az az idő, amely szükséges ennek a világnak az átszentelésére: ’In Christo vivimus, movemur et sumus’: Krisztusban élünk, mozgunk és vagyunk.” [1]
Ferenc pápa az Assisi Szent Ferenc szellemétől ihletett Laudato sí (Áldott légy!) k. enciklikájának  83. pontjában a feltámadt Krisztus egyedülálló szerepéről írva  magáévá teszi Teilhard de Chardin vízióját  a fejlődő univerzum Ómega-pontjáról.
A 18. jegyzetben kifejezetten rendtársára, Teilhard de Chardinre hivatkozik, miként pápa elődei, II. János Pál és XVI. Benedek, akiket ugyanebben a jegyzetben megemlít. Idézem az enciklika 83. pontját: „A világegyetem útjának célpontja Isten teljessége, amelyet már elért a feltámadt Krisztus, az egyetemes érlelődés gyújtópontja. Ily módon hozzáadunk reflexiónkhoz egy újabb érvet, hogy visszautasítsuk az emberi lény minden despotikus és felelőtlen uralmát más teremtmények felett. A többi teremtmény végső célja nem mi vagyunk. Mert valamennyien velünk együtt és általunk a közös célpont, Isten transzcendens teljessége felé tartanak, ahol a feltámadt Krisztus átkarol és megvilágít mindent. Az értelemmel és szeretettel rendelkező emberi lényt ugyanis Krisztus teljessége vonzza, és arra hivatott, hogy minden teremtményt visszavezessen Teremtőjéhez.”


Évközi tizenötödik hét hétfője



Évközi tizenötödik hét hétfője


Jézus beszédében, amit a mai evangéliumban olvasunk háromszor is szerepel a „nem méltó hozzám” kifejezés. Az első két alkalommal azzal kapcsolatban, hogy Jézust kell mindenkinél jobban szeretnünk, még a családtagjainknál is jobban, különben nem vagyunk méltók hozzá, nem vagyunk méltók arra, hogy az ő követőinek nevezzenek minket. A harmadik alkalommal pedig a kereszthordozás a kijelentés tárgya, tehát mindenben, még a szenvedések vállalásában is hasonlókká kell válnunk a mi Urunkhoz, különben nem vagyunk hozzá méltók.
Jézus tanítványává válni nem hagyomány vagy családi származás kérdése. Gyermekként megkapjuk szüleinktől a vallásos nevelést, megtanuljuk keresztény hitünk igazságait, elsajátítjuk azokat a gyakorlatokat, amelyek a vallásosság elemei, de mindez még nem a mi személyes döntésünk. Krisztus tanítványává akkor válunk, amikor mindezeken túl személyes döntést hozunk, hogy Jézus tanítása és az evangélium igazsága szerint akarunk élni. Felismerjük, hogy szeretetében élni a legnagyobb boldogság számunkra. Felismerjük, hogy nem csupán földi életünk éveire, évtizedeire korlátozódik a vele való élet, hanem halálunk után is Istennel élhetünk örökké. Felismerjük, hogy Krisztus nem önmagáért élt, hanem Atyjának ajánlotta életét minden ember megváltásáért. És felismerjük azt is, hogy nekünk sem önmagunkért kell élnünk, hanem másokért, másokat szeretve, hogy így életünk végére méltók legyünk arra, hogy Isten befogadjon minket az örök életbe.
© Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus, a te küldötted vagyok, ezért mindenkor a te örömhíredet akarom továbbadni és rólad akarok tanúságot tenni. A te szereteted és irgalmad jele szeretnék lenni a világban, naponta gyakorolva az irgalmas szeretet cselekedeteit. Mindent a te nevedben akarok tenni, hogy te győzz a rossz és a gonosz felett. Vezess engem Szentlelked által, aki indít és megerősít engem és az egész Egyházat a küldetésben!


2019. július 14., vasárnap

Útravaló – 2019. július 14., évközi 15. vasárnap



Útravaló – 2019. július 14., évközi 15. vasárnap

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Júliusban Földi István badacsonytomaji esperes-plébános ad útravalót.

Mai rohanó és érzéketlen világunkban hányan és hányszor fordítják el fejüket az utcán, amikor valaki rosszul van. Sőt, hallottam, amikor azt mondta valaki: „Én nem megyek oda, mert lehet, hogy részeg.” A másik pedig: „Nem akarok semmibe belekeveredni!” Ha valaki integet az út szélén, szinte senki sem áll meg. Féltik az autóikat, féltik az ülések kárpitját.
Ha megkérdeznénk fiatalokat: ki a segítségre szoruló felebarátod?, már a „felebarát” szónál megakadnának. Azt már nem is érdemes megkérdezni, hogy ki a szamaritánus ebben a történetben. Egy új világban élünk, ahol az egymás iránti érzéketlenség eluralkodott. Ha megjelenik is valahol egy kis odafigyelés egymásra, az a család. Azon kívül ritka. A „magaddal foglalkozz, és ne törődj mások életével, problémáival” mentalitást sajátítják el a gyermekek szüleiktől. Erre nevel a média, erről szólnak a televíziós sorozatok.
Jézus példabeszéde ma is tanít minket. Azért mondja az imént hallott evangéliumi jelenetben szereplő papról és levitáról, hogy meglátták az útszélen fekvő embert, és továbbmentek. Ha az ember a napba néz egy pillanatra, akkor a közeli tárgyak elsötétednek. Így a gonosz az Istenre néző embert is kísérti arra, hogy a környezetében élőket és problémáikat ne lássa meg. A pap is és a levita is a templom szolgálatában álltak, és valószínűleg igyekeztek a beosztásuk szerinti időre. Ezért nem akarták észrevenni a megsebesült embert, mert féltek attól, hogy ha odamennek, és megérintik, akkor beszennyezik magukat, és tisztátalanul nem lehet a szolgálatot teljesíteni.
Így volt ez Egyházunkban is, sok évszázadon keresztül. A felmerülő elméleti és filozófiai kérdések súlya, vakító fényessége azt eredményezte, hogy az érintett személyek annyira elfordultak a körülöttük lévő világtól, hogy ha látták is a segítségnyújtás szükségességét, továbbmentek a maguk útján. Meg is magyarázták, hogy ennél magasztosabb dolgokkal foglalkoznak. A tevékeny ember kísértése is hasonló ehhez: „Időre megyek!” „Miért pont én álljak meg!”
A megvetett szamaritánus azonban észreveszi a bajba jutott embert, és segít rajta. Ma is vannak olyanok, akik észreveszik a félholtra vert és sebekkel borított emberiség problémáit, és megsegítésére indulnak Afrikába, a Közel-Keletre vagy a harmadik világba. Oda, ahova kell a segítség. Jézus a mi lelkünket is föl akarja ébreszteni, hogy lépjünk oda szenvedő és bajba jutott embertársainkhoz, és segítsünk rajtuk. Lehet, hogy nem tudsz nagy távolságokba eljutni, de a közvetlen környezetedben is találsz útszélre sodródott embereket, kifosztottakat, akik arra várnak, hogy bekötözd a sebeiket. Ám neked is lehetnek saját előmeneteledet építgető elfoglaltságaid, amik érzéketlenné tesznek a közvetlen környezeted problémáival szemben. A munka túlhajszoltsága, az igényeid sokasága és a több jövedelem vágya hány esetben elfeledteti veled, hogy a saját életedben neked kellene pótolni hiányosságaidat. Így lesznek a közösséget nagy áldozatokkal felvállaló emberek saját háznépük zsarnokai és önző kényurai.
Jézus meghív minket arra, hogy nyitottak legyünk a környezetünkre. Tanuljunk a szamaritánustól, aki nem volt kiválasztott, de emberszívet hordott magában! Adj nekünk, Urunk, érző szívet!


Ferenc pápa Udvardy György püspököt veszprémi érsekké nevezte ki



Ferenc pápa Udvardy György püspököt veszprémi érsekké nevezte ki


Ferenc pápa július 12-én elfogadta Márfi Gyula veszprémi érsek lemondását, és ezzel egyidejűleg Udvardy György pécsi megyéspüspököt a veszprémi Főegyházmegye érsekévé nevezte ki.
Udvardy György 1960. május 14-én született Balassagyarmaton. 1985. június 15-én szentelték pappá Esztergomban az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye szolgálatára. 2004. február 21-én, Esztergomban szentelték püspökké.

Tanulmányok:
1980-1985. Esztergomi Hittudományi Főiskola. 1990-1993. Pápai Magyar Intézet ösztöndíj, Pápai Szalézi Egyetem, licenciátus. 1997. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, doktorátus.

Szolgálati helyek:
1985-1988 káplán Érsekvadkerten. 1988-1990 plébános Csitáron. 1993-2003 hitoktatási felügyelő az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében. 1997-2004  Tanár a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kar Levelező Tagozatán. 1998-2004 püspöki helynök a Társadalmi-Oktatási-Kulturális Szakterületen. 2000-2011 tanár az Esztergomi Hittudományi Főiskolán. 2003-2004 plébános Budapest-Erzsébetvárosban. 2003-2011 érseki általános helynök és vagyonkezelő. 2004 óta elnök az Országos Hitoktatási Bizottságban.

Kinevezések:
1999-ben pápai káplán címet kap. 2004. január 24. Marazanae-i c. püspökké és esztergom-budapesti segédpüspökké nevezte ki Szent II. János Pál pápa. 2011. április 9. pécsi megyéspüspöki kinevezés. 2011. április 25. pécsi megyéspüspöki beiktatás. 2015-től a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia alelnöke.

Elismerés:
A Magyar Érdemrend középkeresztje (2016)

Jelmondata:
“ JESUS CHRISTUS EST DOMINUS - Jézus Krisztus az Úr ”