Évközi huszonnegyedik hét keddje
A tegnapi evangéliumban a kafarnaumi százados hite állt az elbeszélés
középpontjában, amely hit azt eredményezte, hogy Jézus meggyógyította
szolgáját. A történetben a szolga még élt, de már „halálán volt.” A mai
evangélium egy még komolyabb esetről számol be, egy ifjú
feltámasztásáról. Ő már halott, ismerősei a temetőbe viszik, a halálból
hívja vissza őt az életre Jézus. Ebben az esetben nincs szó hitről és
annak előzetes kifejezéséről. A hit itt más formában kap jelentőséget: a
halott feltámasztását látva az emberek Istent dicsőítik azért, hogy
„nagy próféta” támadt köztük. Vélekedésük egyértelműen annak jele, hogy
Jézust, aki képes feltámasztani egy halottat, Isten küldöttének, Isten
prófétájának tartják.
Figyelemreméltó az is, hogy senki nem kéri Jézus segítségét, hanem ő saját elhatározásából cselekszik. Részvét ébred szívében az özvegy iránt, aki egyetlen fiában azt a személyt veszítette el, akire idős korában támaszkodhatott volna, s aki gondoskodhatott volna róla. A részvét nem marad érzés az Úrban, hanem cselekedetre indítja.
A jelenet kezdetén mindenki néma, nem szólalnak meg az emberek, ahogyan az egy gyászmenethez illő. A csendet, a gyász és a bánat csendjét, az emberi tehetetlenség csendjét, az élet rendjét és a halál tényét tiszteletben tartó csendet Jézus szava töri meg. Először az özvegyhez szól a vigasztalás szavával, majd a fiút szólítja meg életre keltő szavával. Ettől kezdve mindenki beszélni kezd: először a feltámadt fiú, mintegy bizonyítékként, hogy valóban él, aztán az emberek kezdenek beszélni, Istent magasztalják, és később mindenfelé híresztelik a történteket. Jézus viszont már nem szól többet, hanem továbbmegy, hogy máshol is segítsen.
© Horváth István Sándor
Figyelemreméltó az is, hogy senki nem kéri Jézus segítségét, hanem ő saját elhatározásából cselekszik. Részvét ébred szívében az özvegy iránt, aki egyetlen fiában azt a személyt veszítette el, akire idős korában támaszkodhatott volna, s aki gondoskodhatott volna róla. A részvét nem marad érzés az Úrban, hanem cselekedetre indítja.
A jelenet kezdetén mindenki néma, nem szólalnak meg az emberek, ahogyan az egy gyászmenethez illő. A csendet, a gyász és a bánat csendjét, az emberi tehetetlenség csendjét, az élet rendjét és a halál tényét tiszteletben tartó csendet Jézus szava töri meg. Először az özvegyhez szól a vigasztalás szavával, majd a fiút szólítja meg életre keltő szavával. Ettől kezdve mindenki beszélni kezd: először a feltámadt fiú, mintegy bizonyítékként, hogy valóban él, aztán az emberek kezdenek beszélni, Istent magasztalják, és később mindenfelé híresztelik a történteket. Jézus viszont már nem szól többet, hanem továbbmegy, hogy máshol is segítsen.
© Horváth István Sándor
Imádság
Urunk, Jézus Krisztus! Hisszük, hogy jelen vagy az
Oltáriszentségben. Hisszük, hogy valóságosan és maradandóan jelen vagy
az átváltoztatott kenyérben és borban. Hisszük, hogy testedet és véredet
adod nekünk, amikor szentáldozáshoz járulunk. Hisszük, hogy bennünk
való jelenléted átalakít minket, hogy hozzád hasonlóvá váljunk. Hisszük,
hogy a szentáldozás egyesülés veled. Hisszük, hogy a szentáldozás
összeköt minket egymással is. Egységet teremtő szentség ez. Azáltal,
hogy te bemutatod áldozatodat és önmagadat az örök élet kenyereként adod
nekünk, egy új közösséget, az Egyház élő közösségét hozod létre
belőlünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése