2011. április 2., szombat

Nagyböjt harmadik hetének szombatja


Nagyböjt harmadik hetének szombatja


Paolai Szent Ferenc remete emléknapja


Nagyböjt huszonnegyedik napja


Áldjad, lelkem, az Urat,

És ne feledd el, hogy

Veled mennyi jót tett:

Ő megbocsátja minden bűnödet!


Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, add, hogy a nagyböjti szent időben örvendezve készüljünk húsvét titkának megünneplésére, és annak gyümölcseiből boldogan részesüljünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Deus propitius esto mihi peccatori.”

(Lukács 18, 13d.)

„Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek!” Verte meg a mellét a Jeruzsálemi templomban a vámos, aki bűntudatában még az ég felé sem merte emelni tekintetét. Nyilvánvalóan mi is hozzá hasonlóan cselekedjünk akkor, amikor belépünk a Klastrom-hegyén álló Szent Vér Kegytemplomunkba. Azok az emberek, akik túl sokat gondolkodnak, akik túlságosan is meg akarják szervezni életüket képtelenek kikerülni azt, hogy statisztikákat ne készítsenek, mert csak ezek alapján gondolják úgy, hogy helyes döntést, helyes cselekedetett tudnak hozni, végrehajtani. Nem is beszélve arról, hogy azoknak az embereknek az élete, akiket egyedül a pénz éltet és motivál, szinte minden percüket, minden mozdulatukat diagramokkal, számításokkal igyekeznek bemérni, csakhogy közben elvesztik azt az emberséget, amely éppen életünknek a legfontosabb része. Az ilyen emberek a vallásosságot is megpróbálják statisztikába öltöztetni, számok közé szorítani, mert ők ebben is csak a maguk hasznát keresik. A vallásos ember számára is elérkezik a számadás ideje, de nem életében, hanem majd az életének végén, amikor a legfőbb bíró elé kell állni. Itt már nem lehet, hanem ténylegesen is fel kell, majd sorolnunk erényeinket, jócselekedeteinket, de nem jár rosszabbul az, sőt még talán jobban is, aki nem is emlékszik ezekre, mert nem azért követte el őket életében, hogy azt gondosan feljegyezze, naplófőkönyvbe bevezesse. A zsidók, a farizeusok, az írástudók azonban így éltek, így szervezték meg minden napjaikat, gondosan ügyelve arra, hogy megtegyék a szükséges jót is, hogy azzal elismerést vívhassanak ki. De, Testvéreim az ilyen lelkület sokkal inkább öntetszelgés, és nem Isten felé kimutatott hódolat. Az ilyen embernek, a halála után nem kell felsorolnia jótetteit, mert azok már nem is jótettek, mert ha azt számításból, és nem önzetlenségből tesszük meg, akkor semmit sem érnek az ítéletnapján. Sajnos be kell ismernünk, hogy mi magunk, a mai kor embere sem teljesen mentes ettől a lelkülettől, könnyen hajlunk afelé, hogy tetteinkkel akarjuk kikényszeríteni Isten szeretetét, Isten kegyelmét. Amikor így teszünk, nem jót teszünk, sem magunknak, sem Istennek. Mert Jézus Krisztus ezzel szemben mindig a lenézett, a megvetett ember, a vámos szerénységét és bűnbánatát ajánlja figyelmünkbe, mert, aki nem magában, vagy embertársaiban, vagy pénztárcájában bízik, hanem Isten végtelen irgalmában. Természetesen mindez mit sem ér lelkünk szempontjából, ha nincs benne az igazi bánatban, a jóvátételre törekvés komoly elhatározása és szándéka. Mert mindig lehet, sőt mindig kell újra kezdeni az életünket, emlékezzünk csak rá Krisztusban szeretett Testvéreim, hogy maga Jézus Krisztus is háromszor esett el a kereszt terhe alatt, de minduntalan felállt és folytatta útját értünk egészen a kereszthalálig, csakis így lehet életet újrakezdeni. Gondoljunk csak arra, hogy a mi templomainkban is mennyi, de mennyi farizeus és vámos fordul meg. A padsorokból nem is látni, kik vannak jelen, kik ülnek a padok mélyén, ezzel szemben fentről az oltárról jól látni minden arcot. Látni a megtört, fájdalomtól elcsigázott idős nénik arcát, és látni a magabiztos vállalkozók duzzadó pénztárcáját is, amellyel úgy gondolják, hogy mindent megvehetnek maguknak. A külsőségeket tekintve mindkét csoport ugyanazt teszi: a templomban vannak, hogy Istenhez forduljanak, és imádsággal kérjék kegyelmeinek kiáradását. És láthatóan az imára kulcsolt kezek egyformán érnek össze, a magatartásuk is teljesen hasonló, mégis szívük szándéka egészen eltérő. Az oltártól látni a fiatal erőteljes férfit és nőt, akik ha térdelni kell, inkább felállnak, és látni a gyenge, a remegő idős asszonyt és férfit, amit akkor is térdepel, amikor ülhetne. A farizeus, a középkorú vállalkozó öndicsérete aligha tetszik Istennek, még akkor sem, ha komoly adománnyal segíti az Anyaszentegyház működését. A vámos, az idős néni bűnbánata azonban érdemszerző cselekedetnek számít, még akkor is ha csekélyke apró pénz dob a perselybe, nyugdíja utolsó morzsáját. Jézus Krisztus nem az elbizakodottságra, vagy az önteltségre adott példát nekünk, hanem a végtelen alázatosságra. Érdekes, hogy a péntekenkénti keresztutakon nincsenek mások, mint többnyire idős, síró, meggyötört lelkű asszonyok. Alig van néha egy-egy Cirenei Simon, csak a síró asszonyok, akiknek monda is mondja Jézus Krisztus: Ne miattam sírjatok, hanem sokkal inkább magatok és gyermekeitek miatt. Mintha előre látta volna az elkövetkezendő évezredeket, a Megváltott népet, akikért vérét ontatta, hogy mivé válnak, hogyan hagyják el őt és a Mennyei Atyát. Elbizakodott, keménynyakú ez a nemzedék. Csak akkor az utolsó pillanatban rogy meg, majd a térdük, amikor az utolsó napon szólítják őket az égi harsonák. Isten elé, majd Testvéreim nem állhatunk büszkeséggel, nem hivatkozhatunk semmiféle körülményekre, hanem bűnbánattal kell meghajolnunk előtte. A bűnbánó embert Isten megbocsátása és irgalma felemeli. Az elbizakodottat, az önteltet pedig a föld alá sújtja Isten ítélete. Bűneink beismerése ebben a nagyböjti időben indít el bennünket azon az úton, amelyen az irgalommal gazdag Istennel találkozhatunk, aki letörli minden könnyünket, aki elmulasztja minden fájdalmunkat, begyógyítja minden örökkön égő sebünket. A nagyböjti szent időben erősödjék hát ismeretünk, erősödjék szeretetünk azáltal, hogy emlékezünk Isten nagy tetteire. A nagyböjt félideje számvetésre késztethet. Mit tudtam megtenni. Lesz-e okom holnap, az öröm vasárnapján örülni. Befejezésül kérjük mi is mellünket verve az Istent, hogy bocsássa meg bűneinket: „Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek.” Wislawa Szymborska: A negatív önértékelés dicséretében a következőket írja és ez legyen mai útravalónk:

Az egerészölyv semmit ön-szemére nem vet.
Nem bántja bűntudat a sivatag párducát.
A piranha nem kétli, jót cselekedett-e.
A csörgőkígyó simán elfogadja magát.
Önkritikus sakál nem létezik.
A sáska, alligátor, trichina és bögöly
úgy él, ahogy él, és örül neki.
A bálna szíve száz kiló, ám
egyébként könnyű, akár a pehely.
Semmi sem állatibb
harmadik bolygóján, mint a tiszta lelkiismeret.


Imádkozzunk:

Irgalmas Istenünk, add, hogy szentségedet, amellyel szüntelenül táplálsz minket, mindig odaadó szívvel és hűséges lélekkel vegyük magunkhoz. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. április 1., péntek

Nagyböjt harmadik hetének péntekje


Nagyböjt harmadik hetének péntekje


Grenoblei Szent Hugó hitvalló püspök emléknapja


Nagyböjt huszonharmadik napja


Az istenek között nincs hozzád hasonló, Uram,

Mert nagy vagy és csodákat művelsz:

Te vagy Isten egyes-egyedül.


Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, öntsd szívünkbe jóságosan kegyelmedet, hogy mindig visszatartson az emberi botlásoktól, és a te segítségeddel mindig ragaszkodjunk mennyei parancsaidhoz. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Non es longe a regno Dei.”

(Márk, 12, 34b.)

„Nem jársz messze Isten országától.” Feleli a mi Urunk, Jézus Krisztus annak az írástudónak, aki egy alkalommal arról faggatta a názáreti Mestert, hogy ő neki mi a véleménye, melyik az ószövetségi parancsolatok közül a legelső. Érdekes, hogy Péter apostol után, most egy másik zsidó ember, de ezúttal egy írástudó az, aki a hit kérdéseiben számszaki, vagyis logikai eredmény sort akar felállítani. A márki evangéliumban ez a szakasz közvetlenül a gyilkos szőlőművesek, az adópénz és a feltámadás kérdése után következik, és amelyik után az következik, hogy ő valóban, mint Messiás Dávid fia. Ezek a részek aztán elvezetnek ahhoz a részhez, amikor Jézus Krisztus kissé megelégeli már a farizeusok és az írástudók akadékoskodását és gyanúsítgatását és vádbeszédet mond ellenük. Visszatérve a mai evangéliumi részlethez, amely ebben a formájában csak Márknál található meg. Keletkezését az motiválta, hogy az írástudók összeszámlálták a Szentírásban levő parancsokat és tilalmakat, és azon vitatkoztak, hogy mi azoknak a sorrendje, illetve értéke és fontossága. A szokásos lelketlen hozzáállással közelítik meg, mint minden alkalommal ezt a kérdést is. A parancsok között semmi értelme sorrendiséget felállítani, hiszen, aki a legutolsót, vagy a legkisebbet is meg szegi az vét az összes többi ellen is. Ha valaki a parancsolatokat tiszta lelkülettel, hittel közelíti meg, akkor annak nem számít azok sorrendisége, vagy értékrendisége. Ezek a zsidó vezetők ebben a vitába, ennek a kérdésnek az eldöntésébe akarják bevonni Jézus Krisztust is, hogy ezáltal, őt is lealacsonyítsák saját szintjükre. Próbálkozásuk ezúttal is kudarcba fullad. Mert ő azonnal az igazi emberi kötelességre mutat rá, amely mindenkor az üdvösség útja marad: „Szeresd Uradat, Istenedet!” és „Szeresd felebarátodat!” Tudniillik mind a kettő olvasható volt az ószövetségben, de nem egymás mellett, de nem kiemelve, így valójában a farizeusok és az írástudók ezekkel nem is igen foglalkoztak. Ezekben a lényeges kérdésekben különbözik az újtanítás a régitől. Az apostolok tanításában ez a két parancs szinte teljesen összefonódott, szinte egymástól elválaszthatatlanná lett. Istent nem matematikailag, nem tudományosan, nem bizonyos mértani logika, vagy fizikai törvényszerűség mentén kell szeretni, hanem kegyelmi jótéteményei miatt, és a szeretet abban áll, hogy megtartjuk, vagy legalábbis minden tőlünk telhetőt elkövetünk azoknak a parancsoknak a megtartására. Krisztusban szeretet Testvéreim! A felebaráti szeretet az istenszereteten alapul, azon nyugszik, vagyis az ő teremtményeit kell bennük, nekünk tisztelni. Nem egyszerűen csak hétköznapi embert kell meglátnunk, hanem Isten kedves teremtményét, akit éppúgy igyekszik óvni és védeni, mint bennünket. Aki bölcs ember az értse meg ezeket. Értse és lássa meg, hogy Jézus Krisztus a szeretet parancsában látja meg a legfőbb törvényt, amely szeretet egyrészt Isten, másrészt az embertársak felé irányul. A legtöbb probléma akkor kezdődik, amikor a szeretet parancsát külső kényszerként akarjuk megélni, amely olyan kényszerítő erőként nehezedik lelkünkre, hogy attól szinte teljesen megbénulunk, pedig az csak akkor ér valamit, ha a szívünkből jön, ha azt a szívünkbe írt törvényként éljük meg mindennapjainkban. Isten írta minden ember szívébe ezt, nem minden második emberébe, nem csak a fehérek, vagy a négerek szívébe, nem is azokba, akik latinul, vagy éppen angolul beszélnek, nem a férfiakéba, vagy csak a nőkébe, nem, hanem minden egyes ember szívébe válogatás nélkül. Ettől aztán megszűnik minden sorrendiség, minden értékrend, amely szabályozhatná, nem marad más, csak amit a szívünk diktál. A szeretet gyakorlására éppen ennél fogva nem lehet senkit sem kényszeríteni, az a szívünk mélyéről feltörő őszinte szándék vezérli. Azaz ember, legyen az keresztény, vagy hindu, akár mohamedán, aki már érezte Isten szeretetét, illetve megtapasztalta életében Isten, gondoskodó, és szerető jelenlétét, aki maga a szeretet, az egészen természetesnek tartja e szeretet viszonzását, valamint az isteni szeretet továbbsugárzását az emberek felé. Testvéreim! Legyen a szeretet életünk legfőbb vezérelve, amely meghatározza cselekedeteinket, de ne csak ebben a nagyböjti időben, hanem mindig, szüntelenül, ahogy a szívünk dobban minden pillanatban. Jézus Krisztus arra tanított minket, hogy mindennapi imáinkban ott legyen a könyörgés: jöjjön el a Te országod. Isten országa, a szeretet uralma. Ha igazi, őszinte szeretet él az ember szívében, vagyis senkit és semmit nem helyez Isten elé és embertáraiban is az Istent szereti, megvalósul az Isten országa, uralma már itt ezen a földön. Igaz nagyon sok mai ember világnézetében Isten helyett éppen az ember áll a központban. Persze nem a másik emberre gondolnak igazából ilyenkor, hanem saját magukra. Olyan ez mintha valaki napjainkban ismét azt hirdetné, hogy mégis a Föld a világmindenség központja, s a Nap meg a többi bolygók mind Földünk körül keringenek. Jó lenne megtenni ezt a kopernikuszi fordulatot az emberről alkotott gondolkodásunkban is. Jó volna, ha helyreállítanánk a helyes sorrendet, és végre Isten törvényei kerülnének az első helyre. Ezután pedig az embertársaink felé irányuló szeretet következne, s csak legvégül gondolnánk önmagunkra. Jó lenne, ha észrevennénk, hogy Isten jobban szeret bennünket, mint mi önmagunkat. Vagy az önszeretetünkkel is őt akarjuk felülmúlni? – kérdezhetnénk. A példabeszédben szereplő írástudó mikor látta, hogy a názáreti Mestert ezzel nem tudják megfogni, kényszeredetten ugyan, de egyet kellett, hogy értsen megállapításaival. Igaz továbbra is csak saját égő és véres áldozataikat mutatták be és gyorsan meg is feledkeztek arról, hogy ő mire is tanította volna őket, ha hajlandók lettek volna, kicsit is megnyílni feléje. Ha mi magunk is mindig okosan, bölcsen válaszolunk a feltett kérdésekre, amelyeket a szeretet és alázat forrásából merítünk, akkor Jézus Krisztus bennünket is megdicsér az evangélium szavaival: „Nem jársz messze Isten országától.” Befejezésül jól illik ide egyik kedvenc költőm, Reményik Sándor:
Gyógyíts meg! Című verse:

Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Nézd: elszárad a fám,
A testem-lelkem fája...
De épek még a gyökerek talán.
A tompa, tunya tespedés alatt,
Gyökereimben: érzem magamat,
És ott zsong millió melódiám.
Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Hiszen - nem is éltem igazában.
Csak úgy éltem, mint lepke a bábban,
Csak úgy éltem, mint árnyék a fényben:
Rólam gondolt roppant gondolatod
Torz árnyékaképpen.
Egy kóbor szellő néha-néha
Valami balzsam-illatot hozott.
Akkor megéreztem: ez az élet,
S megéreztem a Te közelléted, -
S maradtam mégis torz és átkozott.
Én Istenem, gyógyíts meg engemet.
Én szeretni és adni akarok:
Egy harmatcseppért is - tengereket.
S most tengereket látok felém jönni,
És nem maradt egy könnyem - megköszönni.


Imádkozzunk:

Istenünk, járja át testünket és lelkünket Szentlelked ereje. Add, hogy amiből most részt kaptunk, azt a mennyben a maga teljességében birtokoljuk. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. március 31., csütörtök

Nagyböjt harmadik hetének csütörtökje


Nagyböjt harmadik hetének csütörtökje


Eucharisztiáról elnevezett Szent Klára klarissza emléknapja


Nagyböjt huszonharmadik napja


Népen üdvössége én vagyok – mondja az Úr.

Bármilyen nyomorúságból kiáltsanak is hozzám,

Megmentem őket, és

Istenük leszek mindörökre.


Könyörögjünk!

Fölséges Istenünk, add, hogy minél inkább közeledik megváltásunk nagy ünnepe, annál nagyobb áhítattal törekedjünk húsvét szent titkának ünneplésére. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Omne regnum in seipsum divisum desolabitur, et domus supra domum cadet.”

(Lukács 11. 17b.)

„Minden önmagában meghasonlott ország elpusztul, és ház házra omlik.” Jelenti ki figyelmeztetően a mi Urunk, Jézus Krisztus azoknak a csodálkozó és hitetlen zsidóknak, akik éppen egy kiemelkedő csodatétele után igyekeznek őt megrágalmazni. Ezúttal Lukács evangélista nem azt mondja evangéliumában, hogy Jézus Krisztus egy gonosz lelket űzött ki egy emberből, akit az már igen régóta kínzott, hanem sokkal erőteljesebben fejezi ki a gyógyítás hatékonyságát, nehézségét, hiszen azt írja, hogy a néma emberből magát az ördögöt űzte ki. Nyilvánvaló, hogy egy fajta nyilvános ördögűzésről lehetett szó, amelyet nem Jézus Krisztus akart mindenáron elvégezni, hanem a szenvedő néma ember rokonsága követelte a gyógyítást, mivel ők is hallottak már csodatételeiről és csak benne volt már minden reményük. Jézus Krisztus látta és érezte, hogy nem a hit vezérli ezeket a zsidó embereket, hanem csupán az égi jel kierőszakolása, vagy esetlegesen a názáreti Mester remélt kudarca, amely után aztán nevetség tárgyává tehetnék. E motivációk után már érthető, hogy a nép miért csodálkozik el olyan nagyon azon, hogy Jézus Krisztusnak ez is sikerült és mennyei ereje elég hatalmas ahhoz, hogy még ördögöket is legyőzzön. Jézus Krisztus az Atya irgalmas jóságával és erejével képes ezeket a csodákat, ezeket a gyógyításokat megvalósítani. Nem szabad egy percig sem kételkednünk abban Testvéreim, hogy a jó mindig erősebb a rossznál. Amikor pedig ezek a kellemetlenkedő zsidó vezetők látják, hogy Jézus Krisztusban a jó ereje ilyen hatalmas azonnal azzal vádolják meg, azzal gyanúsítják meg, hogy a gonosszal áll kapcsolatban, hogy attól nyeri ezt a hatalmas, mindent elseprő erőt. Ebben a lukácsi evangéliumban az előbbi ószövetségi részlethez is viszonyítva még világosabban, még erőteljesebben kitűnik az ember makacs és gőgös ellenállása Istennel szemben. Jézus Krisztus gyógyításai minden esetben az alázatos, az irgalmas és őszinte szeretet megnyilatkozásai voltak, és ennek köszönhetően számtalan szerencsétlen ember megszabadult bajától, nyomorúságától. Az akkori kiválasztott zsidó nép, de mondhatnánk a mai modern liberális népeket is, irigységből a hátukat fordítják Isten felé, és nem az arcukat, szívükhöz vezető utat pedig eltorlaszolják keménynyakúságukkal. Üressé akarták tenni Jézus Krisztus tetteit, és ma is üressé akarják tenni, hogy ezzel lejárassák a nép és a híveik előtt. Az a leginkább furcsa az egészben, hogy éppen a zsidó nép vallási vezetői akarják, igyekeznek elvenni hitelét, mert szerintük ez a hatalmas hatalom nem származhat mástól, mint az ördögök fejedelmétől, és csupán így tudja kiűzni az emberekből a betegség ártó szellemét. Jézus Krisztus azonban teljes nyugalommal ad magyarázatot ezekre a reakciókra. Belelát nemcsak tanítványainak, híveinek a gondolataiba, de belelát ellenségeinek is a fejébe. Könnyedén cáfolja hát az ellene rögtönzött és koholt vádakat, hiszen kihallott még olyanról, hogy a gonosz kiűzi önmagát egy olyan emberből, amit már egyszer sikerrel elfoglalt? Minek tenné ezt, Krisztusban szeretett Testvéreim? Ha világi életben körültekintünk, akkor láthatjuk, hogy melyik gonosz ember, melyik zsarnok mondott le eddig még önként a hatalomról. Egyik sem! Akkor miért pont az ördög lenne az, aki szembe fordul saját magával? Ha ez így volna, hogy az ördög szembe fordul önmagával, abban a pillanatban uralma megdőlne és a pokol végleg megszűnne. De Jézus Krisztus egy másik érvet is felvonultat igazának bizonyítására, és ellenfeleinek megcáfolására. Ha ő hatalommal jóváteszi a gonosz lélek ártalmát, azzal visszavonhatatlanul igazolja, hogy ő a hatalmasabb, hogy ő az erősebb, és így Ő az, akiben elérkezett közénk az Istennek országa. Két ezer év óta, Jézus Krisztus itt a földön mindig jóváteszi, amit a gonosz elrontott, csak így, és csak ezáltal maradhatott fent az egyensúly a két pólus között. Hogyan képes jóvátenni mindent? – tehetjük fel a kérdést. Hát úgy Testvéreim, hogy ő életet ad halál helyett, testnek és léleknek egyaránt. A benne elérkezett Isten országának világában pedig nincs helye, nincs ereje a gonosz léleknek és annak ártalmainak. Ahol az Isten az Úr, ott nem terem babér a sötét erők semmilyen fondorlatának. A Szentlélek erejét „Isten ujjának” nevezi, hiszen csodái világosan rámutatnak az isteni erőre, fényre. Sosem ő szégyenül meg, hanem mindig az, aki ellene fordul. Ezért nem szégyenül meg egyetlen benne hívő ember sem, mert Ő testvérként áll ki mindannyiunk mellett, a Szentlélek egyesítő erejével. Testvéreim! Látjátok-e „Isten ujját” a saját vagy a családotok életében? Vele, vagy nélküle élitek-e, vagy akarjátok élni napjaitokat? Nehogy azt higgyétek, hogy a gonosz ordító oroszlán módjára nem áll ugrásra készen, hogy bennünket is letiporjon! Minél közelebb álltak az Úrhoz, annál nagyobb célpontjai vagytok a gonosz támadásainak, mert a ti bukásotok, az ő bukása is lenne. Csakhogy nekünk olyan segítségünk van a gonosz elleni küzdelemben, amelyen a gonosz minden ereje, mint a hullám a sziklán megtörik, mert legyőzetett a Golgota keresztfáján. Bátorság! Ez a bátorság, ez a tudat adjon erőt mindannyiunknak ebben a nagyböjti időben. A csökönyös ember csak önmagára figyel, a maga feje után megy, és nem hallgat mások intő szavára. Így volt ez az Ószövetség népének életében, majd Jézus Krisztus korában, és így van ez ma is. Mi ne ilyenek legyünk, és ha ilyenek is voltunk, itt a húsvéti szentidőben alkalmunk nyílik a bűnbánatra, a megváltozásra. Járuljatok Testvéreim a Szentgyónáshoz, könnyítsetek szívetek terhén. Mert mindazok, aki gyanakodva tekintenek Jézus Krisztusra, azok ellene vannak. Akik pedig szívébe fogadják azt az Eucharisztiában, meghallgatják szavát, és tettekre is váltják, azok vele vannak, vele is maradnak az idők végezetéig. A lélek, amely megtisztult egy erényekben gazdag életben, szemlélődő értelmének megrendíthetetlen nyugalmat ad, olyan lelki hangulatot, amely szükséges az imádsághoz. Az imádság a szemlélődő lélek beszélgetése az Istennel. Szabad-e tehát hátratekintenie akkor, amikor Urához akar menni, s minden közvetítő nélkül akar vele érintkezni? Amikor Mózes az égő csipkebokorhoz akart közeledni, le kellett vetnie saruját. Hogyan akarod Őt szemlélni, aki minden gondolatot és minden érzelmet felülmúl, ha magad nem vagy szabad minden szenvedélyes indulattól:
Először kérd a könnyek adományát, hogy a bánat föloldja szíved keménységét. Valld meg magadnak Urad ellen elkövetett bűneidet, hogy bocsánatot nyerjél tőle. Légy türelmes, és imádkozzál buzgón. Vallja Evagriosz Pontikosz a Kis Filokália című művében. Sajnos mai világunkban éppen a türelem és az ima a legkevesebb, ezért is szól nekünk is Jézus Krisztus intelme a mai evangéliumban: „Minden önmagában meghasonlott ország elpusztul, és ház házra omlik.”


Imádkozzunk:

Kérünk, Istenünk, támogass segítségeddel minket, akiket ezzel a szentséggel táplálsz. Add, hogy a szent áldozatban részesedve méltó életet éljünk, és elnyerjük tőled a megváltás gyümölcsét. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. március 30., szerda

Nagyböjt harmadik hetének szerdája


Nagyböjt harmadik hetének szerdája


Casoriai Boldog Lajos áldozópap


Nagyböjt huszonkettedik napja


Agyonkínzott, gyötrött tested gyönge!

Másodszor is leroskadsz a földre.

Új estednek oka, jaj, én voltam,

Bűnből bűnbe annyit bukdácsoltam.


Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, taníts meg önfegyelmezésre, és tápláld lelkünket szent igéddel a negyvennapos húsvéti előkészület idején. Add, hogy teljes odaadással megtagadjuk magunkat érted, és mindenkor egy szívvel-lélekkel imádkozzunk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Nolite putare quoniam veni solvere legem aut prophetas.”

(Máté 5, 17a.)

„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy megszüntessem a törvényt vagy a prófétákat.” Figyelmezteti hallgatóit a mi Urunk, Jézus Krisztus a hegyi beszédben miután közre adta számunkra a nyolc boldogságot, és tanítványait az apostolokat ellátta feladattal, küldetéssel. Isten nagyon szerette alkotását, az embert, talán még az angyaloknál is jobban, de tudta, hogy minden, ami alkotás, a káoszból jön létre, de csak azért képes abból kiemelkedni, mert szabályozott rendszerbe kényszerítette azt az akarata. Ha felnézünk az égre, semmi szabályszerűt nem tudunk felfedezni, mert nincs ami szabályozottságba terelje azokat. Ezért Isten, amikor a földet a káoszból megalkotta, és rá élőlényeket teremtett, hogy azok benépesítsék azt, ezt csak úgy tudta megvalósítani, ha az életet szabályokkal tette rendezetté. Ezeket a szabályokat törvényeknek nevezzük és ennek megtartását, értelmezését a próféták segítették amióta világ a világ. A tízparancsolat végtelenül leegyszerűsített szabályok halmaza, amely nyíltan és világosan szól az emberhez. Megtartása nem is volt nehéz, de a zsidó nép az évek során, a fejlődésével egyre inkább túlértelmezte azt, sőt egész papi rendet, kasztot hozott létre annak betartatására. Csak hogy ezek a személyek egyre inkább a törvény betűjét nézték és nem azt a szellemiséget, amelyet megtestesített. Így aztán egyre távolabb kerültek annak valódi tartalmától, magukat pedig föléje helyezték, már úgy, mint kivételeket, akikre az nem is vonatkozik. A Tórát, mint szöveget látták, de idővel teljesen elfakult bennük annak igazi lelke. Jézus Krisztus pedig ekkor már nem is titkolja, sőt kiemeli, és a felhívja a figyelmét a hallgatóinak arra, hogy Ő azért jött, hogy tökéletessé tegye azáltal, hogy engedelmes lesz Atya akaratának mindhalálig. Messiási küldetésének a lényege pontosan az, hogy benne, mint istenemberben megjelent a törvény teljessége azáltal, hogy felvállalta és megtette a Mennyei Atya akaratát. Az egyszerű, hétköznapi zsidó embernek Jézus Krisztus korában már elege volt mindenből, elege volt a rómaiakból, elege volt saját uralkodó osztályából, elege volt hamis papjaiból, ami által már jobban nem is várhatta volna a megígért Messiást. Csakhogy ők egy sokkal radikálisabb megoldásban reménykedtek, mint egy sebészi beavatkozásban, amellyel egyetlen pillanat alatt ki lehet vágni a régi rosszat és a helyébe oda lehet ültetni az új jót. Érezte mindezt a názáreti Mester is környezetében ezért tartotta szükségesnek, hogy minél gyorsabban, még küldetése elején tisztavizet öntsön a pohárba és követőit felkészítse arra az újra, amely nem is új, csupán a régi tökéletessé tétele. Az ószövetségi kinyilatkoztatás annak ellenére, hogy a zsidóknak szólt, Istentől eredt, így azt sem akkor, sem most nem lehet eltörölni, vagy csak egy í betű erejéig is megváltoztatni. Ennek okán ma is naponta olvassuk az ószövetséget, ma is naponta tanulunk belőle, és a zsoltárokkal zengjük Isten dicsőséges nagyságát. Jézus Krisztus még inkább azt igazolta, hogy ő az Atyától jött, vagyis az ószövetség törvénye és kinyilatkoztatása alapján. A zsidók ennek ellenére nem fogadták el Messiásnak, mert nem az ő elképzeléseiket valósította meg, hanem Istenét, akivel a zsidók már régen megszakították lelkükben a szövetséget, sőt rá akarták bizonyítani, hogy éppen Ő az, aki szemben áll a mózesi törvénnyel. Ezért kell neki világosan és érthetően megmagyaráznia, hogy milyen viszonyban áll vele, hogy legalább tanítványai tisztában legyenek ezzel. Az apostoli Egyház is megérezte ezt a feszültséget, hiszen a megtért pogányokat némi ellentét után már nem kötelezték a mózesi törvény megtartására, például a körülmetélésre, vagy az étkezési szokásaikra. Máté evangélista ezért foglalkozik ezzel a kérdéssel, hogy az ószövetségben hirdetett hittani és erkölcstani igazságok érvényben maradnak az újszövetségben is. Jézus Krisztus tehát nem törli el a mózesi törvényt, hanem tökéletesíti, teljességre emeli. Mert mi a törvény célja? – kérdezhetnénk magunktól. A törvény célja az volt, Testvéreim, hogy az Isten előtt való engedelmességet elősegítse. A zsidók mindenáron a törvény betűjéhez ragaszkodtak, Jézus Krisztus pedig annak szellemiségéhez, annak az emberi lélekben kifejtett hatásához ragaszkodott. Isten Egyszülött Fia emberré lett Jézus Krisztusban, és ebben az emberben Isten szellemisége testesült meg, vagyis éppen a törvény szellemisége. Ennek teljessége pedig akkor jelent meg, amikor a többszöri kísértés ellenére a Fiú teljes hódolattal és alázattal elutasította az emberi test kísértését, és megtette a Mennyei Atya akaratát. Ezt a többletet kaptuk az ő tanításaiban, az evangéliumokban, az apostolokban, majd az általuk alapított Anyaszentegyházban, és a püspökök testületében. Tegyük fel magunknak a kérdést ebben a nagyböjti időben: Ismerem-e és megteszem-e Isten akaratát? Természetesen az sem mindegy hogyan teszem azt meg, Jézus Krisztus hozzáállása példa-e számomra? Szolgai módon, vagy úgy, hogy meglátom benne a saját rám szabott meghívásomat, akár az apostolok, akik mindent félretéve követték Mesterüket az új úton? Ha így tesszük meg, akkor már nem vagyunk szolgák, hanem fiúk, és ha fiúk, akkor örökösök is! Miért mondja most mégis, hogy tökéletesíteni jött? A törvény küldetése, hogy megtartson az üdvösségre vezető úton. Valamennyi törvény közül Jézus többször is megkülönböztetett gonddal ajánlott egyet, az pedig a szeretet törvénye. Az utolsó vacsorán tanítványai lelkére kötötte. „Szeressétek egymást, ahogyan én szeretlek benneteket.” Ez a tökéletes törvény, ez az üdvösség legbiztosabb útja. Krisztusban szeretett Testvéreim gyászol Egyházközségünk! Balogh Mihály testvérünk a mai napon rálépett az üdvösség útjára. Nem szenvedve, nem hosszan, hanem egy pillanat alatt. Munka közben, szőlőmunkásként, tette, amit Isten kért tőle kivágta a férgeset, hogy óvja az újat. Ahogy Jézus Krisztus is mondta a hegyi beszédben tanítványainak, ő is olyan alázattal fogadta el mindenben Isten akaratát, akkor is, amikor három évvel őt megelőzve Fiát, Misi barátomat is magához szólította: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy megszüntessem a törvényt, vagy a prófétákat.”


Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, szenteljen meg minket a mennyei lakoma, amelynek vendégei voltunk. Add, hogy oltalmazzon minden eltévelyedéstől, és részesítsen mennyei ígéreteidben. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. március 29., kedd

Nagyböjt harmadik hetének keddje


Nagyböjt harmadik hetének keddje


Szent Armogasztész, Maszkula és Szaturusz hitvalló vértanúk emléknapja


Nagyböjt huszonegyedik napja


Hozzád kiáltok, mert te meghallgatsz, Istenem,

Fordítsd felém füledet, hallgasd meg szavam!

Óvj engem, Uram, mint szemed fényét,

Szárnyad árnyékában védj meg engem!


Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, maradjon velünk mindenkor kegyelmed, tegyen készségessé szolgálatodra, és szerezze meg nekünk állandó oltalmadat. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Domine, quoties peccabit in me frater meus, et dimittam ei?”

(Máté 18, 21b.)

„Uram, ha testvérem vétkezik ellenem, hányszor kell megbocsátanom neki?” Szegezi a kérdést Péter apostol a mi Urunk, Jézus Krisztusnak a szívtelen szolgáról szóló példabeszéd elején. Időben ismét nagyot ugrottunk nem sokkal vagyunk a színeváltozás után időszaknak, és a tanítványoknak a názáreti Mester már több ízben is elmondja eljövendő szenvedésének történetét. Máté evangélista, aki ezt a példabeszédet leírta evangéliumába a házasságról, a gyermekekről és a gazdag ifjúról mondott példabeszédek elé helyezte ezt könyvében. Péter apostol, akiről ezúttal a történetet kieszközli ebben az időben már egyértelműen a tanítványok vezetőjének számít és ezért kérdésével is ő az, aki Jézus Krisztushoz fordul. A mai ember számára igen nehezen megérthető kérdés az, amit feltesz a tanítvány a Mesternek. Végső soron nem is annyira maga a kérdés a furcsa, hanem az, hogy a megbocsájtást számszerűsíteni akarják. Péter apostol azért kérdezi meg, érthetően Jézus Krisztust erről, hiszen annyiszor emlegeti a megbocsátást, mint a szeretet kifejezését. A hetes szám abban az időben a zsidó nép kőrében szent számnak számított, és a nagylelkűséget is kifejezte. Csakhogy Jézus Krisztus sem igazán ért egyet a megbocsátás számszaki kifejezésével, ezért tovább megy Péter apostol ajánlatánál, és a hetvenszer hét kifejezése, már azt jelenti, hogy végtelen, vagyis a megbocsátásnak nem szabad határt szabni, nem szabad azt számszerűsíteni, vagy akár anyagi értékként feltüntetni, de csak abban az esetben, ha magunk is látjuk a megbánás és jóvátétel jeleit azon a testvérünkön, aki megbántott bennünket. Sajnos, Testvéreim Péter hibájába az Egyházunk is egy időszakban beleesett. A középkorban, amikor pénzért búcsú cédulákat árultak, éppen ezt a megbocsátást, amit Isten kért tőlünk ezt számszerűsítették, váltották át anyagi értéké, és ettől tették függővé annak megvalósulását. Ez az Egyházon belül olyan komoly konfliktus helyzetet idézet elő, amely Luther Márton tevékenységében csúcsosodott ki, és vezetett az Egyház szakadásához. Ezt a hibát a mai napig nem volt képes Anyaszentegyházunk helyrehozni. Ezért is igen fontos a megbocsátás ellenérték nélküli szolgáltatása. A példabeszéd pedig arra igyekszik rávilágítani, hogy a megbocsátásnak folyamatnak kell lennie, amely nem lehet sohasem egy irányú, mert akkor elveszíti minden kegyelmét, minden jótékony hatását, amelyet egyébként gyakorol az emberi lélekre. A zsidóknál abban az időben, vagyis Keleten, az adósságot úgy hajtották be, hogy eladták, vagy börtönbe vetették az adóst a családjával együtt, hogy így kényszerítsék ki belőle az esetleg elrejtett, vagy eltitkolt pénzt, vagyont, vagy pedig az is célja volt ennek az intézkedésnek, hogy az adós családja adja össze az összeget, amellyel tartóztak. A példabeszédben a tízezer talentum megfizethetetlen adósságot jelentett, amellyel Jézus Krisztus nem annyira a tartózás anyagi vonzatára akart célozni, hanem sokkal inkább a tartózás lelki súlyosságára, hogy ráébredjünk arra, hogy Istennel szembeni tartózásunk, az Isten elleni vétségeink súlya ennél még sokkal több, még sokkal súlyosabb, sem mint, hogy azt mi magunktól fel tudnánk oldani. Ezért mindenképpen rászorulunk az ő végtelen irgalmára. Már pedig, ha ő megbocsát nekünk, akkor joga van megkövetelni, hogy mi is megbocsássunk embertársainknak, akikkel szemben esetlegesen csupán száz dénárnyit tesz ki a megbocsátás adóssága. Mi is hasonlóak vagyunk, Krisztusban szeretett Testvéreim ehhez a szolgához, megfizethetetlen a tartózásunk Istennel szemben. Gondoljunk csak rá, mennyi elmaradt szentmise, mennyi elmaradt szentgyónás, mennyi bűn és vétség áll adós listánkon. Amikor aztán a szentgyónáshoz járulunk végre nagy nehezen, könyörgünk, fogadkozunk, türelmét kérjük, és ígéretet teszünk, amit már másnap meg is szegünk. Túl vagyunk a nagyböjt idő felén és az elmúlt három hétben talán öten, ha, szentgyónáshoz járultak egyházközségünk tagjai közül. Hányszor vetették az apát szemére, hogy nem gyóntat eleget, és most amikor elfoglaltsága, egészsége engedi és megadja hétről-hétre a lehetőséget, alig néhányan élnek azzal, pedig biztosan vannak bűneink, hiszen szentáldozáshoz talán harmincan, ha járulnak. De nemcsak a felnőttek nem jönnek, nem jönnek a gyermekek sem, pedig nekünk súlyos bűneik nem lehetnek, maximum a vasárnapi szentmisék rendszeres elmulasztása. És Testvéreim mind ezek ellenére, Jézus Krisztusnak megesik a szíve rajtunk, az a hatalmas, nyitott szív, amelybe a világ minden embere belefér, és elengedi hatalmas tartózásainkat. A példabeszédben szereplő szolga nem tanult a saját ínségéből, a saját szorult helyzetéből, gőgössége, szívtelensége miatt, és ahelyett, hogy tovább adta volna a megbocsátást szolgatársának azzal kegyetlenkedni kezdet, és szívtelenül meggyötörte családjával együtt. A templomból kilépve, ahol elengedik bűneink adósságát már mi sem ismerjük fel a megbocsátás lelkiségét, hanem megkérgesedett szívvel éljük tovább bűnös életünket. A nagyböjti időből van még vissza jó pár nap. Van lehetőségünk gyakorolni ezt az irgalmasságot, ezt a szívből jövő megbocsátást embertársaink irányába, ne szalasszuk el, hanem éljünk vele, hogy az elközelgő húsvéti ünnepekre ne csak anyagi ajándékokkal készüljünk fel, hanem sokkal inkább lelki ajándékokat ajándékozzunk embertársaink felé. Mindenkinek meg van a maga adóslevele, csakhogy nekünk keresztény katolikus híveknek ezt az adóslevelét, a mi Urunk, Jézus Krisztus a keresztre szegezte önmagával, és szerető szívével együtt. Mi olyan katolikus hívek legyünk, akik a templomból kilépve tovább adjuk a megbocsátás erejét, de ne csak saját esetünkben tegyünk így, hanem ha valakit jó szándékkal az evangélium szavaival figyelmeztetünk: „Nem kellett volna megbocsátanod embertársadnak?”, bizony hamar jöhet a vállrántással kísért cinikus kérdés: „Miért kellett volna megbocsátanom? Amit ellenem tett, arra nincs bocsánat!” Sokan vannak, akik nem ismerik a megbocsátást, emberi gyengeségnek tartják, és évtizedekig nem felejtenek. A megbocsátás fogalmát nem az emberből kiindulva érthetjük meg, hiszen Istentől ered, aki maga az Irgalom. Isten vállalja ezt a „gyengeséget”, megbocsát mindenkinek. A bűnös és bűnbánó embernek, aki már megtapasztalta ezt a végtelen irgalmat, azaz azt, hogy Isten megbocsátja az ő bűneit, már könnyebb a megbocsátás embertársainak. Ha áttudjuk élni ezeket az érzéseket, akkor már nem kell számszerűségben gondolkodnunk, hanem elég gyakorolnunk ellenünk vétkező testvéreink felé a megbocsátást.


Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, a szent áldozatban való részesedés növelje bennünk az új életet. Kérünk, adja meg bűneink bocsánatát, és biztosítsa számunkra oltalmadat. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. március 28., hétfő

Nagyböjt harmadik hetének hétfője


Nagyböjt harmadik hetének hétfője


Boldog Maillé Janka Mária szűz özvegy emléknapja


Nagyböjt huszadik napja


Epedve sóvárog lelkem az Úr udvarába.

Szívem és testem áhítozik az élő Isten után.


Könyörögjünk!

Uru8nk, Istenünk, irgalmas jóságod tisztítsa és erősítse mindenkor Egyházadat. Kormányozd szüntelen kegyelmeddel, hiszen csak a te segítségeddel állhat fenn. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Amen dico vobis, quia nemo propheta acceptus est in patria sua.”

(Lukács 4, 24b.)

„Bizony mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában.” Jelentette ki, a mi Urunk, Jézus Krisztus a názáreti zsinagógában, amikor küldetésének idején egy alkalommal hazatért abba a kisvároskába, ahol gyermekként nevelkedett. Biztosan sokan voltak már olyanok közöttünk, akik rövid-hosszabb időre rákényszerültek arra, hogy elhagyják azt a települést, ahol gyermekként nevelkedtek. Minden ember életében fontos és meghatározó a gyermekkor, és az abban történt események olyan lánccal kötik oda ahhoz a környezethez, amelyet öregkorunkig nem vagyunk képesek lelki sérülés nélkül elszakítani. Minden emlékeket idéz fel az emberben, egy fa, egy épület, és az emberek, akikkel naponta találkozunk, érintkezünk és beszélgetünk. A názáreti Mester sem volt kivétel ezek alól a kötődések alól még akkor sem, ha minden bizonnyal értelmének kifejlődésével már pontosan tudta, hogy ki ő és miért van a földön. Régebben ezt már taglaltuk is, hogy gyermekkorában minden bizonnyal különcnek tarthatták mind beszédjében, mind cselekedeteiben. Vallásossága azonban nem meg kérdőjelezhető egy pillanatra sem, így biztosan tudjuk, hogy rendszeresen járt ebbe a zsinagógába, ahol minden bizonnyal szolgált is, és tette a zsidók ószövetségi hagyományinak megfelelő szertartásokat. Természetesen, amit egy gyermeknek elnéz a környezete, azt nem nézi el egy serdülőnek, egy fiatalembernek, aki minduntalan jelzi környezetével, hogy ő más, mint ők. Lukács evangélista ebben a negyedik fejezetben minden valószínűség szerint több, időben különböző eseményt vont össze. Ez a mai evangéliumi szakasz azt az időszakot öleli fel, amikor Galilea szerte, de már Jeruzsálemben is Jézus Krisztusnak igen nagy híre és tekintélye van a köznép zsidóságában. Így amikor elhíresült emberként hazaérkezik abba a zsinagógába, ahol gyermekként, és ifjúként szolgált, most a názáretiek az átlagos Messiást váró zsidón felül sokkal többet várnak tőle, attól, aki közülük származik. Külön jeleket követelnek, külön nekik szóló csodákat, hogy minden kétséget kizáróan igazolja előttük Messiási küldetését. Tisztán látja romlott, gonosz lelküket, amellyel nem az isteni jelenlétet akarják felismerni, hanem mint cirkuszi mutatványost akarják ők feltüntetni. Erre mit tesz Jézus Krisztus? Idéz nekik az ószövetségből Illés és Elizeus csodáját, amelyekből kettős tanulságot lehet kiolvasni, kikövetkeztetni. Az egyik az, hogy Isten teljesen szabadon, embertől függetlenül osztogatja javait és jót tehet a pogányokkal is. A názáretiek mivel köztük nőtt fel, úgy okoskodnak, hogy ezért nekik külön kiváltságok, külön csodák járnak, hogy azzal dicsekedhessenek lépten-nyomon a nem názáretiek előtt. Sajnos a valódi hit, a valódi Isten Fiúság hódolata, alázata meg sem jelenik gondolataikban, tetteikben. A másik az, hogy ő, mint az Isten Egyszülött Fia nincsen lekötelezve a zsidó népnek. Ő, a Fiú nem kötött sohasem szövetséget a kiválasztott néppel, ő sohasem ígérte nekik, hogy származásuk miatt megkülönböztetésben fogja őket részesíteni. Ezért aztán fel is háborodik a názáreti zsidók önteltségét, amelyben már-már ki akarják sajátítani saját maguknak még a zsidóságon belül is. Kegyelmét, Szentlelkének forrását és erejét elsősorban azok felé tárja ki, akikben meg van a jóakarat és a készség tetteinek, intézkedéseinek alázatos elfogadására. Ebből azonban Názáretben egyetlen ott léte alatt sem találkozott, mondhatni elvetemültebbek voltak, mint az egyébként köztudottan felfuvalkodott Jeruzsálemi zsidóság. A Názáreti zsidók felzúdulása már előre vetíti a zsidó nép vezetőinek eljárását, hozzáállását a Messiási küldetéshez. Nem könnyű olyan helyen jót tenni és igazságot, ahol régóta és sokan ismerik az embert. Nem könnyű ott megfelelni, azoknak az elvárásainak, akikkel a mindennapi élet rengeteg szállal és élménnyel összekötötte. Nem is könnyen vitt ide Jézus Krisztus útja, hallogatta sokáig, de aztán mégis meg kellett tennie, mert ez is a küldetésének a része volt. Szólt hát a zsinagógában hozzájuk, mert nem zárhatta ki őket előítéletből, abból, hogy megadja nekik az esélyt a megváltózásra. Nem felejtette el, nem is felejthette el, hogy gyermekként először itt hallgatta, először itt hallotta az ősi szövegeket, az ősi szertartásokat. Szüleinek fontos életállomása volt ez a városka, így hát megadta az esélyt nekik arra, hogy kövessék őt. Ezek között a falak között tanult meg írni, olvasni és értelmezni az ószövetségi szentírást. Együtt imádkozott éveken keresztül Názáret férfijaival és nőivel. Nehéz elképzelni, hogy milyen emberi érzések lehettek benne, amikor azok szemébe nézett, akik vele nőttek fel, akik ott éltek körülötte és néhány hónapnyi távollét után már olyan voltak, mint az idegenek, mert amikor a lelkükbe nézett csak idegeneket látott, rosszabbakat, mint a pogányok. És ezek az emberek, akiknek egy emberként kellett volna mögéje felsorakozniuk, ezek az emberek még külön jeleket követelnek, hogy ő bizonyítsa, igazolja küldetését, amely mindenkihez szól. Amikor pedig ószövetségi idézetekkel igyekszik helyre igazítani őket, hogy megértsék nem tehet velük különbséget, mert ő mindenkit egyformán, személyválogatás nélkül szeret, bárhol és bármely időben ezen a földön. Krisztusban szeretett Testvéreim, ha mi sem a Názáreti zsidók lelkületével közeledünk feléje, ha kinyitjuk feléje a szívünket, meg tapasztaljuk minden kegyelmének forrását, és jótékonyságát. Tudjuk meg, Testvéreim, hogy Isten azt az embert is éppúgy szereti, akit mi nem! Ezért van az, hogy ha nem szeretünk valakit, akkor Istent nem szeretjük. És, ha Istent nem szeretjük, ugyanazt tesszük, amit a Názáretiek, Jézus Krisztus életére tőrnek, mert nem tudják elviselni, hogy a pogányokat egy sorba állítja velük. Nem sajátíthatjuk ki Istent magunknak, hogy csak bennünket szeressen, hogy csak a mi kívánságainkat teljesítse! Ha ezt akarnák, akkor mi is Názáreti zsidók válnánk, pedig azok sosem voltak és nem is lesznek keresztény katolikus hívek. Sajnos gyakran így viselkedünk mi magunk is földijeinkkel, mert úgy gondolkodunk, hogy a rendkívüli, az idegen, az eddig nem ismert vonzóbbnak tűnhet. Hazájában senki sem lehet igazán próféta. Túlságosan is jól ismerik, és túlságosan is sok vele szemben az előítélet. Az előítéletek elszigetelik a másikat, megbénítják, tehetetlenné teszik, beskatulyázzák. Az előítélet nem tudja megkülönböztetni a jót a rossztól, a hasznosat a haszontalantól, a bűnöst az ártatlantól. Az előítélet vak. Nem lát, de úgy véli mindent tud. Az előítélet már előre meghozott döntés. Rendszerint negatív előjelű, s emiatt az értékeket – elsősorban az emberi méltóságot – is lábbal tiporja. Nem enged változást, nem ismeri a megtérést, s ezért nem is lehet keresztény katolikus hozzáállás. A nagyböjti idő felénél járunk, már sokat tanultunk, sokat javult, épült a lelkünk. Keressük meg Testvéreim azokat a földijeinket, akiket prófétai okossággal és tehetséggel látott el az Isten, és ne fogadjuk el, a Názáretiek hozzáállását: „Bizony mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában.”

Szent-Gály Kata versének szavaival erősítsük meg lelkünket: Élj bennem Uram

Élj bennem uram és tarts
engem magadban mindörökké
jelentsd ki magadat szívemnek
mint ahogyan szívesen
beszélnek titkaikról az igaz
barátok s az igazán szeretők?


Imádkozzunk:

Kérünk, Istenünk, hogy a szentáldozatban való részvételünk tisztítsa meg lelkünket, és vezessen el mindnyájunkat a teljes egységre. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. március 27., vasárnap

Nagyböjt harmadik vasárnapja


Nagyböjt harmadik vasárnapja


Salzburgi Szent Rupert püspök emléknapja


Nagyböjt tizenkilencedik napja


Ha majd elismeritek, hogy én vagyok a ti szentetek:

Egybegyűjtelek titeket az egész világról.

Tiszta vizet hintek rántok,

És megtisztítalak minden gonoszságtól:

Új lelket adok belétek – mondja az Úr.


Könyörögjünk!

Istenünk, minden irgalom és jóság forrása, te a böjt, az imádság és az irgalmas szeretet gyakorlása által gyógyulást adsz bűneinkre. Nézd jóságosan őszinte bűnbánatunkat, és amikor vétkeinket beismerve meghajlunk előtted, emelj föl minket szüntelen irgalmaddal. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Fiet in eo fons aquæ salientis in vitam æternam.”

(János 4, 14b.)

„Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.” Válaszolja, a mi Urunk Jézus Krisztus Szamariában, Szikár városának közelében, Jákob kútjánál egy szamariai asszonynak. Ritka, hogy ilyen hosszú evangéliumi szakaszt kell egyetlen alkalommal áttekintenünk, de a teológusok úgy vélték, hogy ez nem szedhető külön darabokra, mert így egyben érthető meg igazán a mondandója, amellyel a názáreti Mester tanítani akar bennünket. Azt tudjuk mindannyian, hogy János evangéliuma főként Jézus Krisztus Galileai működését jegyezte fel. Most ez a bibliai történet visszarepít egy kicsit bennünket Jézus Krisztus működésének a kezdetére. Nem sokkal vagyunk a húsvéti ünnepek után, amikor is Jézus Krisztus elhagyja Jeruzsálemet megkezdi térítő körútját Júdeában és Galileában. Igaz ebben az időben nemcsak ő, hanem még Keresztelő János is a történelem színpadán áll és a Jordán mellett kereszteli a megtérő zsidó híveket. Ekkoriban János Ainonban Szalim mellett keresztel és tesz éppen tanúságot Jézus Krisztus mellett, akinek növekednie kell, míg neki csökkennie. Jézus Krisztus határozott céllal indul Galileába, és hogy ezt a határozott célját eltudja érni, ha a térképre tekintünk rögtön látjuk, hogy a legrövidebb út Szamárián keresztül vezetet abban az időben. Két ezer évvel ezelőtt még nem voltak motorizált járművek, így az utak is, úgy haladtak, ahogy azt az emberi logika, és az élet szükségszerűsége megkövetelte. Ez a környék sohasem bővelkedett iható vízben, de ahol volt, az út mindig arra vezetett, hogy a gyalogosan közlekedők ne kerüljenek útjuk során kiszolgáltatott helyzetbe. Jézus Krisztus és tanítványai a három év folyamán sok kilométert megtettek, de azt megfigyelhettük, hogy sohasem úgy indultak útnak, hogy alaposan felkészültek volna, hogy jó előre málhás állatokkal felszerelve étellel és itallal ellátták volna magukat. Jézus Krisztus mindig végig betartotta, hogy csak annyit vigyenek magukkal, amennyi feltétlenül szükséges, mert ha méltó a béres a bérére, akkor mindenütt szívesen látják és gondoskodnak róla. Így volt ez ebben az evangéliumi történetben is. A Mester a városba küldi tanítványait élelemért és ő maga a víz mellett szándékszik bevárni őket. Azt is tudjuk hittani tanulmányainkból, hogy Szamaria vidéke nem tartozott a zsidók kedvenc tartózkodó helyei közé, sőt ha tehették el is kerülték nagyívben. Tették mindezt attól az előítélettől vezérelve, hogy réges-régen, amikor a zsidó népet babiloni fogságba hurcolták, a Szamariában élők nem kerültek erre sorsra, sőt asszimilálódtak a hódítókkal, és vegyes házasságaik révén tisztátalanná váltak, így amikor a zsidók később visszatértek ez az ellentét rendkívüli módon kiéleződött közöttük. Ennek következménye aztán a kútnál történő találkozás különleges lefolyása, története. Jézus Krisztus ugyan azokat a szavakat mondja, mint később a keresztfán: „Adj innom!” A történetben nemcsak a nő származása a nehézség, hanem maga a neme is. Abban az időben a zsidók úgy vélték, hogy a nő neméből fakadóan alkalmatlan arra, hogy a hittel kapcsolatos, vagy a teológiai kérdésekben egyenrangú partnere legyen a férfinak. A zsinagógákban ma is külön, kapnak helyett, a férfiak, és a nők. Az evangéliumban megőrzött eseményeknél persze nem annyira a körülmények a fontosak, hanem sokkal inkább a teológiai tartalom a fontos, de azért a könnyebb megértés kedvéért nem árt ezekkel tisztában lennünk, sőt így azok jobban meg is maradnak bennünk, hiszen azokban Isten és az ember találkozása mentvégbe. A mai történetnek nagyon sok fontos tanulsága van, de talán a következő ezek közül a legfontosabb: Jézus Krisztus bárkit megszólíthat, akár a mindennapi élet eseményein keresztül is. Jézus Krisztus fizikailag valóban csak három évig végezte tanítását az emberek között, de nem feledhetjük el, hogy személyesen küldte tanítványait az emberek közé, mint a bárányokat a farkasok közé. Jézus Krisztus tanítói útja ma is zajlik csak sokkal nagyobban, mint akkor, térben és időben szinte teljesen felölte emberi kiterjedésünket. Ő életünket olyan adományokkal akarja kiegészíteni, amelyek megmaradnak az örök életre. És itt sohasem aranyra, gyémántra, vagy más földi kincsekre gondoljunk, az ő adományai a természetből fakadnak, ilyen a víz, ilyen a lélek és ilyen a szeretet. Istent lélekben és igazságban kell imádni, nem csupán külsőségekkel. Nem azzal szerzünk neki örömet, mint a zsidók, hogy tárgyakat, vagy élőlényeket áldozunk fel neki, hanem azzal, hogy megmártózunk az Ő, és tiszta forrásának vizében. A legnagyobb ajándék Isten számára, egy embertől csak az lehet, hogy gyermeket szül, és elviszi a templomba, ahol családja és a hívek nagy közössége körében megmártóztatják abban a kútban, amely sohasem apad ki, amelytől soha sem fogunk megszomjazni. Ez minden ember számára az örök élet itala. Végül a másik igen fontos tényező az ember számára az örök ital mellett, az örök élet kenyere: igazi szellemi hatása annak van, akinek mindennapi kenyere az Atya akaratának teljesítése, és a lélek örök italának fogyasztása. A víz Krisztusban szeretett Testvéreim ma is nagyon nagy, még az a közönséges ivóvíz is, amely nélkül nemcsak, hogy nem jött volna létre a földön élet, de fenn sem képes maradni. Még nincs egy hónapja, hogy itt nálunk Bátán is szennyeződött a víz és tiszta vízért sorba kellett állni, hogy mindenki hazavihesse a család adagját. Hasonló lehetett a helyzet a sivatagban is, ahol a karavánok víztől-vízig vonulva haladnak, de éppen ilyen helyzetbe került a kiválasztott zsidó nép is, amikor az egyiptomi fogságból kiszabadulva a pusztában a szomjúság gyötörte őket. „Adj nekünk vizet, hogy ihassuk” – fenyegetik a zsidók azt a Mózest, aki a Vörös-tengert szétválasztva kimentette őket a rabszolgaságból. Akkora érték volt a víz a pusztában vándorló nép számára, hogy még arról is megfeledkeztek, hogy a rabszolgaság milyen sanyarú volt számukra, hiszen inkább azt választották volna, mint a szomjúságot. Már akkor is a zsidó nép bebizonyította, hogy méltatlan a kiválasztott nép szerepére, mert hiába volt velük Isten gondoskodó szeretete az ígéret földje felé vezető útjukon, ők mégis számtalanszor meginogtak hitükben, Istenükben. „Közöttünk van-e az Úr vagy nincs?” „Miért hoztál ki minket Egyiptomból?” Testvéreim tegyük fel magunknak a kérdést: Én hányszor lázadozom és elégedetlenkedem, amikor nem kapom meg, amit szeretnék? Vajon tudjátok-e, hogy miért vagyunk ilyenek? Azért, mert ilyen a bűn által megsebzett ember lázadozó, folyton elégedetlenkedő, türelmetlen, haragos, lobbanékony és még sorolhatnám tovább ezeket a tulajdonságokat, de nincs rá szükség, mert mindannyian magunkra ismerünk már ezekben is. Isten pedig mindezek ellenére sem ítéli el az ő lázadó zsidó népét, sőt, a segítségére siet. Vizet fakaszt a sziklából, hogy igyék a nép. No persze tudjuk, hogy a szomjúság borzasztó dolog, bármi magunk még sohasem éltük át, de tudjuk. Víz nélkül az ember nem sokáig tud élni, hiszen testének nagy része éppen vízből áll. Azt viszont már sokszor megtapasztalhattuk, hogy a fizikai szomjúságnál sokkal rosszabb a lelki szomjúság. Mózes a botjával a sziklára ütött, és nyomban víz fakadt onnan, ahol azelőtt nem volt víznek még nyoma sem. „Ez a szikla Krisztus volt.”, állapította meg Szent Pál. Az a Jézus Krisztus, aki a Messiás, aki nem anyagi, hanem lelki víz forrása az ember számára. És ahogyan nem anyagi értelemben vett forrás, ugyanabban az értelemben nem egy nép, nem egy kiválasztott nép forrása, hanem élő víz minden népnek, hogy „ne szomjazzék meg soha többé.” Ez az esemény zajlik le Jákob kútjánál Jézus Krisztus és a szamariai asszony között Szent János evangéliumában. Isten előtt mindenki egyformán kedves, ő nem személyválogató, ő csak az emberi szívet, és az emberi lelket nézi. A párbeszédből a továbbiakban az is kiderül, hogy Jézus Krisztus nem trükkökkel, nem csodákkal, és legfőképpen nem erővel vezeti rá az asszonyt a dolgok lényegére, hanem türelmes szeretettel, pedagógiával. Jézus Krisztus hosszasan és türelmesen beszél ezzel a többszörösen elvált, jelenleg is törvénytelen kapcsolatban élő nővel, amíg el nem sikerül vezetnie a hithez. A názáreti Mester messiási küldetését olyan nyíltsággal és őszinteséggel tárja fel előtte, olyan dolgokat mond el neki önmagáról, amilyeneket még apostolainak sem. A kezdetben még bizalmatlan asszony ekkor már korsóját is hátrahagyva visszarohan a városba, hogy hírt adjon a Messiásról. Arról az Emberről, aki róla mindent tudott anélkül, hogy valaha is találkoztak volna. Vajon megértjük-e miről szeretné őt meggyőzni Jézus Krisztus? Elszoktunk attól, hogy Jézus Krisztus nem gondolkodik házas és elvált kategóriában, bűnös, vagy bűntelen kategóriában, férfiben, avagy nőben, hívőben, de még hitetlenben sem. Attól, hogy Jézus Krisztus nemcsak a templomba járókkal, hanem a magukat nyíltan bűnösnek tartókkal is szóba állt. Krisztusban szeretett Testvéreim, ha ő nem volt tele előítéletekkel, akkor mi miért vagyunk tele azzal embertársaink irányában? Sőt tudnunk kell, hogy Ő éppen ezek miatt jött közénk, meg a tékozló fiúk miatt, hogy nekik örömhírt hozzon. Jézus Krisztus a bűnösök barátja, tehát a mienk is, mert nem csak az a bűn, amit mi követünk el, hanem az is, amit hagyunk, hogy mások kövessenek el. A bűnösök barátja, üdvösségre tanítója és megváltója. Emlékezzünk csak Démászra a jobb latorra, aki szinte elsőként lépett be a Mester után a Paradicsomba. Vajon én szóba állok-e azokkal, akiknek ismerem bűneit? A húsvéti misztérium, amelynek ünneplésére a nagyböjti idő felkészít bennünket, azt mutatja meg, hogy Jézus Krisztus az üdvösségünkért halált is vállaló végtelen szeretete közel jött hozzánk, bűnösökhöz. „Szomjazom!” – súgta a Golgota keresztfáján. Ha ő szomjazott, vajon mennyi ember szomjazik ma körülöttünk, akik kiszáradtak a szeretetlenségtől, elhagyatottságtól, magánytól, a bűntől? Ne feledjük el, hogy a szamariai asszonynak szóló szavai az időn és téren keresztül nekünk is szólnak: „Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.”


Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, üdvösségünk zálogát vettük magunkhoz, amikor itt a földön mennyei kenyérrel tápláltál minket. Alázattal kérünk: mutatkozzék meg tetteinkben is, hogy e szentségben veled találkoztunk. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!