2016. június 3., péntek

Jézus Szíve 1.



Jézus üzente: AZ ÉN SZENTSÉGES SZÍVEM és ÉDESANYÁM SZEPLŐTELEN SZÍVE A VILÁG UTOLSÓ MENEDÉKE.

Ajánlom, hogy mondjátok el naponta a Jézus Szíve litániát! Nekem hatvannégy éve ajánlotta ezt egy ferences atya. Megfogadtam.

„Jézus Szíve, az örök Atya Fiának Szíve, irgalmazz nekünk!
 
A szív, amely a keblünkben dobog, hihetetlen erőfeszítéssel éjjel-nappal pumpálja testünk minden részébe a friss oxigént. Ezért a pihenés nélküli önfeláldozó munkájáért szinte minden nép a szeretet szimbólumának tartja a szívet. A zsidók az Ószövetség idején még a gondolkodás központjának is hitték. Az örök Atya, a Szentháromság első Személye, öröktől fogva birtokolja a végtelen nagy isteni természetet, a mindentudást és a mindenhatóságot. Mint tökéletesen kimerítő önismeretet szüli szellemi szüléssel az Igét, az egyszülött Fiút. Mint végtelen Szeretet neki ajándékozza az oszthatatlan isteni természetet.  Amikor a Fiú megtestesül, dobogni kezd a Szíve, nemcsak pici testét kezdi éltető vérrel ellátni, hanem felkészül arra, hogy az egész emberiségbe állandó szolgálattal küldje Atyja és a maga kimeríthetetlen szeretetét. Fel tudja ezt fogni az ember? Mivel a legtöbb ember nem is gondol erre, Uram, irgalmazz nekünk!


Himnusz CLXXXVI.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Zengd a titkot, hangos ének,
zengd a testet és a vért,
mit gyümölcse szűzi méhnek
ontott, mint királyi bért
a világ minden bűnének
bőséges váltságaként.
Lett az Isten egy közülünk,
embertestbe öltözött;
ige magvát, üdvözülnünk,
szórta szét a nép között,
s e csodát szerezte ülnünk,
mielőtt elköltözött.
Végső este megfogadta
régi törvény szent szavát,
mint a törvény tenni szabta,
úgy rendelte asztalát,
étekül hogy általadta
önkezével önmagát.
Az Igének igéjére
testté válik a kenyér;
lesz a színbor Krisztus vére,
bár szemed hozzá nem ér.
Ezt a hű szív hogy felérje,
itt a puszta hit segél.
Méltó ezt a nagy Szentséget
térdre hullva áldani,
és a régi Szövetséget
új rítussal váltani,
pótolják a rest érzéket
a merész hit szárnyai!
Az Atyának és Fiának
légyen áldás, dicsőség,
üdv, hozsanna és imádat,
ujjongások hirdessék,
s aki Kettejükből árad:
a Lélek is áldassék! Ámen.
 


Ferenc pápa első elmélkedése a papoknak: A távollétből az ünneplésbe!



Ferenc pápa első elmélkedése a papoknak: A távollétből az ünneplésbe!


Június 1. és 3. között zajlik Rómában a papok és szeminaristák szentévi találkozója, amelyre több mint hatezren érkeztek. Ferenc pápa első elmélkedését a papoknak és papnövendékeknek, amelyet az irgalmasság éve alkalmából tartott június 2-án a Lateráni Szent János-bazilikában hangzott el.


Az első napon szentségimádáson vettek részt a lelkipásztorok, illetve lehetőségük nyílt gyónásra, délután pedig nyelvi csoportokban hallgattak katekézist az örök város templomaiban.
Június 2-án egész napos lelkigyakorlatokat tartottak számukra a Lateráni Keresztelő Szent János-, a Santa Maria Maggiore- és a Falakon kívüli Szent Pál-bazilikában. Az elmélkedéseket maga Ferenc pápa vezeti: három részben mondta el a három templomban.
A lelkigyakorlatos nap végén, a pápa harmadik elmélkedése után a három bazilikában szentmiséket mutatnak be.
Június 3-án, pénteken, Jézus Szentséges Szíve ünnepén délelőtt fél 10-kor Ferenc pápa ünnepi szentmisével zárja a papság jubileumi találkozóját.
***
A Szentatya beszédét teljes terjedelmében közöljük.

Jó napot kívánok, kedves papok!

Elkezdjük ezt a lelki elmélyülésre szánt napot. Azt hiszem, hasznunkra lesz, ha imádkozunk egymásért, hiszen közösségben vagyunk. Mindannyian elcsöndesedünk, de ezt valamennyien közösségben tesszük.

Az irgalmasság témáját választottam. Először egy rövid bevezetőt tartok az egész lelkinaphoz.

Bevezetés

Az irgalmasság, nőiesebb oldalát tekintve, a zsigeri anyai szeretet, amely elérzékenyül újszülött teremtményének törékenysége láttán, átöleli őt, mindent megad neki, amire szüksége van, hogy élhessen és fejlődhessen (rahamim); kimondottan férfi oldalát tekintve pedig az Atya erős hűségét jelenti, aki mindig támogat, megbocsát és visszasegíti útjukra gyermekeit. Az irgalmasság egyfelől egy „szövetség” gyümölcse – ezért szokás mondani, hogy Isten megemlékezik irgalmáról, irgalmas szövetségéről (heszed) –, másfelől a jóakarat és jóság ingyenes „tette”, mely pszichénk legmélyéről fakad, és külső cselekedetben mutatkozik meg (eleosz, mely könyöradománnyá válik).

Ez az inkluzivitás lehetővé teszi, hogy mindig mindenki irgalommal tudjon cselekedni, részvétet tudjon érezni a szenvedő iránt, megkönyörüljön a szűkölködőn, hogy felháborodjon, megmozduljanak a zsigerei a szembeötlő igazságtalanság láttán és késedelem nélkül valami konkrét dolgot tegyen, tapintattal és gyengéden, hogy orvosolja a helyzetet. E zsigeri érzésből kiindulva mindenkinek lehetősége van arra, hogy Istenre ebből az első és utolsó tulajdonságának szemszögéből nézzen, amellyel Jézus ki akarta nyilatkoztatni őt előttünk: Isten neve Irgalmasság.

Amikor az irgalmasságról elmélkedünk, valami különleges dolog történik. A lelkigyakorlat dinamikája belülről kap lendületet. Az irgalmasság megmutatja, hogy a klasszikus misztika objektív útjai – a megtisztulás, a megvilágosodás és az egyesülés útja – nem egymást követő szakaszok, melyeket magunk mögött hagyhatunk. Mindig szükségünk van ugyanis új megtérésre, nagyobb szemlélődésre és megújult szeretetre. Ez a három szakasz keresztezi egymást és visszatér. Semmi sem egyesít jobban Istennel, mint az irgalmasság egyik tette – ez nem túlzás: semmi sem egyesít jobban Istennel, mint az irgalmasság egyik tette –, akár arról az irgalmasságról van szó, amellyel az Úr megbocsátja vétkeinket, akár arról a kegyelemről, amelyet ad, hogy nevében az irgalmasság cselekedeteit végezzük.

Semmi sem világítja meg jobban a hitet, mint a bűneinktől való megtisztulás, és semmi sem olyan világos, mint a Máté-evangélium huszonötödik fejezete és az a „Boldogok az irgalmasok, mert irgalmat nyernek” (Mt 5,7), ahhoz, hogy megértsük, mi Isten akarata, milyen küldetéssel ruház minket. Az irgalmasságra alkalmazhatjuk Jézusnak ezt a tanítását: „Amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek nektek is” (Mt 7,2). Ne haragudjatok, de én most azokra a türelmetlen gyóntatókra gondolok, akik „ostorozzák”, leszidják a gyónókat. Így fog bánni velük Isten! Legalább ezért, ne csináljatok ilyeneket! Az irgalom lehetővé teszi számunkra, hogy ne csak azt érezzük, hogy mi rászorulunk az irgalomra, hanem ebből az érzésből megszülethet bennünk a vágy, hogy mi magunk is irgalmat kínáljunk. Együtt létezhet bennünk, egészséges feszültségben, a saját bűneink miatt érzett szégyenkezés annak a méltóságnak az érzésével, amelyre az Úr emel minket. Teketória nélkül átléphetünk a távollétből az ünneplésbe, miként a tékozló fiúról szóló példabeszédben, és az irgalmasság fogadóhelyeként használhatjuk saját bűnünket. Megismétlem ezt, mert ez lesz a második elmélkedés fő gondolata: az irgalmasság fogadóhelyeként használhatjuk saját bűnünket. Az irgalmasság arra indít minket, hogy a személyes szintről a közösségi szintre lépjünk. Amikor irgalmat gyakorolunk, miként a kenyérszaporításról szóló csodáknál, melyek Jézusnak a népe és az idegenek iránti részvétéből fakadnak, a kenyerek olyan mértékben sokszorozódnak meg, amilyen mértékben szétosztják azokat.

Három javaslat

Három javaslat a mai lelkinapra. Az az örömteli és szabad meghittség, amely létrejön minden szinten azok között, akik az irgalmasság kötelékével kapcsolódnak egymáshoz – ez Isten országának a meghittsége, ahogyan példabeszédeiben leírja Jézus –, arra indít, hogy három dolgot javasoljak nektek mai egyéni imádságotokhoz.

Az első javaslat két olyan gyakorlati tanácshoz kapcsolódik, amelyet Szent Ignác ad nekünk – bocsánat, hogy saját „családomat” reklámozom –, ő ezt írja: „Nem a sok tudással lakik jól és elégül ki a lélek, hanem ha a dolgokat bensőleg érzékeli és ízleli” (Lelkigyakorlatos könyv, 2.). Szent Ignác hozzáteszi, hogy ott, ahol valaki megtalálja, amire vágyik, és van kedve hozzá, ott időzzön el imádságban „mindaddig, amíg el nem telik, anélkül, hogy a továbbhaladás miatt nyugtalankodna” (uo. 76). Így tehát ezeknél az irgalmasságról szóló elmélkedéseknél mindenki ott kezdheti, ahol neki tetszik, és ott időzzön el, hiszen az irgalmasság egyik cselekedete biztosan elvezet titeket a többihez. Ha azzal kezdjük, hogy hálát adunk az Úrnak, hogy ilyen csodálatosan megteremtett és még csodálatosabban megváltott minket, ez bizton elvezet minket arra, hogy bánatot érezzünk bűneink miatt. Ha azzal kezdjük, hogy részvétet érzünk a legszegényebbek és a legtávolabbak iránt, bizton mi is érezni fogjuk annak szükségét, hogy irgalmat nyerjünk.

A második javaslat az imádságra vonatkozóan az, hogy új módon használjátok az irgalom szót. Ahogyan észrevehettétek, amikor az irgalomról beszélek, szeretek igével fogalmazni: irgalmazni kell (spanyolul misericordiar, olaszul misericordiare, feszegetnünk kell a nyelv kereteit), hogy irgalmat nyerjünk, hogy „irgalmat találtak” legyünk. „De Atyám, [mondhatná valaki], ez nem olasz!” – „Persze, tudom, de ezt találom helyesnek ahhoz, hogy befelé haladjak: irgalmat gyakorolni, hogy irgalmat találjunk. Mivel az irgalom egy emberi nyomorúságot Isten szívével hoz érintkezésbe, a cselekvés rögvest születik. Nem lehet az irgalmasságról elmélkedni anélkül, hogy ne indulna minden cselekvésre. Ezért az imádságban nem jó elvont szinten maradni. Azonnal, a kegyelem segítségével, párbeszédünknek az Úrral konkretizálódnia kell: melyik bűnöm igényli, hogy helyet találjon bennem a te irgalmad, Uram, mi miatt szégyenkezem leginkább, és miben szeretnék leginkább megújulni; és azonnal beszélnünk kell arról, ami leginkább szíven talál minket, azokról az arcokról, amelyek miatt növekszik bennünk a vágy, hogy tegyünk valamit annak érdekében, hogy kielégítsük az ő Istenre, igazságosságra és gyengédségre irányuló éhségüket és szomjukat. Az irgalmasságot az ember cselekedve szemléli. Ez a cselekvés mindent átfogó: az irgalmasság egész lényünket – zsigereinket és szellemünket –, de valamennyi létezőt is magába foglalja.

Az utolsó javaslat a mai napra a gyakorlatok gyümölcsére vonatkozik, vagyis arra a kegyelemre, amelyet kérnünk kell, és amely – közvetlenül – az, hogy egyre inkább olyan papokká válunk, akik képesek irgalmat kapni és adni. Az egyik legszebb dolog, amitől meghatódom, az, amikor egy pap gyónik: nagy és szép dolog, mert ez az ember, aki azért jön, hogy megvallja bűneit, ugyanaz, mint aki azután felkínálja a fülét egy másik személy szívének, aki hozzá megy bűneit megvallani. Az irgalmasságot helyezhetjük gondolkodásunk középpontjába, mert ez a lényegi és végérvényes valóság. Az irgalmasság lépcsőfokain (vö. Laudato si’ enciklika, 77) le tudunk ereszkedni az emberi létállapot legmélyebb pontjáig – a törékenységet és a bűnt beleértve –, és felemelkedhetünk az isteni tökéletesség legmagasabb pontjáig: „Legyetek irgalmasak (tökéletesek), amint Atyátok irgalmas.” De mindig csak azért, hogy még több irgalmat „gyűjtsünk”. Ebből intézményi mentalitásunkban is a megtérés gyümölcseinek kell származniuk: ha struktúráinkat nem úgy éljük meg és nem arra használjuk, hogy be tudjuk jobban fogadni Isten irgalmát és hogy irgalmasabbak legyünk másokhoz, nagyon másfajta és a várttal ellentétes eredményt hozó dologgá változhatnak. Az egyházi dokumentumokban és a pápák beszédeiben is gyakran esik szó erről, vagyis az intézményi megtérésről, a lelkipásztorkodás megtéréséről.

Ez a lelkinap ezért ennek az „evangéliumi egyszerűségnek” az ösvényén fog haladni, amely az irgalmasságból kiindulva ért meg és tesz mindent. Mégpedig dinamikus irgalmasságból, nem dologszerű, meghatározott főnévből, de nem is melléknévből, amely szépíti egy kicsit az életet, hanem igéből: irgalmat gyakorolni és irgalmat kapni, irgalmazni és irgalomra lelni. Ez pedig cselekvésre indít minket a világ szívében.

Továbbá mint „mindig nagyobb” irgalmasság, olyan irgalmasság, amely növekszik és fejlődik, a jóból jobbá válik, a kevesebből többé, mert hiszen a kép, amelyet Jézus felkínál nekünk: a mindig nagyobb Atya képe – Deus semper maior –, akinek a végtelen irgalma „növekszik” – ha szabad így mondani –, és nincs se teteje, se alja, mert az ő fenséges szabadságából származik.

Első elmélkedés: a távollétből az ünneplésbe

Most pedig elkezdjük az első elmélkedést. Címként ezt adtam neki: „a távollétből az ünneplésbe.” Ha az evangélium irgalmassága – miként mondtuk – Istennek a túlzása [excessus], egy hallatlan kiáradás, az első teendőnk az, hogy szétnézzünk, hol van a mai világnak és az egyes embereknek leginkább szükségük egy ilyesfajta szeretetkiáradásra. Mindenekelőtt azt kell megkérdeznünk, mi lehet a fogadóhelye egy ilyen irgalmasságnak; mi lehet az elhagyott és kiszáradt föld az élő víz ilyen kiáradásának; hol vannak a sebek ehhez a balzsamolajhoz; melyik az az árvaság, amelynek szüksége van arra, hogy szeretettel és gondoskodással ennyire pazarlóan elhalmozzák; melyik az a távollét, amely ily nagyon szomjazza a találkozást és az ölelést…

A példabeszéd, melyet ehhez az elmélkedéshez szeretnék javasolni nektek, az irgalmas apáról szóló példabeszéd (vö. Lk 15,11–31). Az Atya misztériumának körébe lépünk. A szívem arra indít, hogy onnan kezdjük, amikor a tékozló fiú a disznók között van, az önzésnek abban a poklában, miután mindent megtehetett, amit csak akart, ahol ahelyett, hogy szabad lenne, rabszolgaként sínylődik. Figyeli a malacokat, amelyek makkot esznek…, irigykedni kezd, és honvágy ébred benne. A honvágy, a nosztalgia kulcsszó. Vágy az éppen kisült kenyér után, melyet a béresek otthon, az apja házában, reggelire esznek. A nosztalgia nagyon erős érzés. Az irgalomhoz van köze, mert kitágítja a lelkünket. A korábbi jóra emlékezet minket – a hazánkra, ahonnan származunk – és felébreszti bennünk a visszatérés reményét. A nosztos algosz. A nosztalgiának ezen a tágas horizontján ez a fiatalember – mondja az evangélium – magába szállt, és nyomorultnak érezte magát. Mindannyian megkereshetjük azt a pontot – vagy engedhetjük, hogy arra a pontra vezettessünk –, ahol legnyomorultabbnak érezzük magunkat. Mindannyiunknak megvan a saját titka belül saját nyomorúságáról… Kérnünk kell a kegyelmet, hogy megtaláljuk.

Most nem állunk meg, hogy bemutassuk a fiú nyomorúságos állapotát, hanem a jelenetsornak azt a pontját nézzük, amikor – miután apja megölelgette és megcsókolgatta – ott áll koszosan, de már ünnepi öltözetben. Mert hiszen az apja nem mondja azt neki: „Menj, zuhanyozz le, aztán gyere vissza!” Nem. Ott van koszosan és ünnepi ruhában. Gyűrű van az ujján, apjához hasonlóan. Új saru van a lábán. Az ünnep kellős közepén, az emberek között van. Hasonló ez ahhoz, mint amikor mi, ha megesett velünk olykor-olykor, meggyóntunk a mise előtt, aztán pedig egyből ott voltunk „átöltözve” a szertartás közepén. Ez a szégyenkező méltóság állapota.

Szégyenkező méltóság

Álljunk meg ennek a tékozló és annyira szeretett fiúnak a „szégyenkező méltóságánál”. Ha törekszünk arra, hogy derűs lélekkel a két véglet – a méltóság és a szégyen – között tartsuk a szívünket, anélkül, hogy bármelyiket elhagynánk, talán megérezhetjük, hogyan ver a mi Atyánk szíve. Ennek az apának a szíve aggodalommal vert, amikor mindennap felment a teraszra, hogy körbenézzen. Mit nézett? Hogy érkezik-e haza a fia… Ezen a ponton, ezen a helyen, ahol ott van a méltóság és a szégyen, megérezhetjük, hogyan ver a mi Atyánk szíve. Elképzelhetjük, hogy az irgalom mint a vér áramlik át rajta. Ő kilép, hogy keressen minket – bűnösöket –, önmagához von minket, megtisztít és ismét útnak indít minket, megújítva, az összes periféria felé, hogy irgalmat vigyünk mindenkinek. Az ő vére Krisztus vére, az irgalmasság új és örök szövetségének vére, amely kiontatott értünk és mindenkiért a bűnök bocsánatáért. Ezt a vért szemléljük, miközben belép az ő szívébe, és kilép onnan, az Atya szívéből. Az egyetlen kincsünk, az egyetlen dolog, amit felajánlhatunk a világnak: a vér, amely megtisztít és megbékéltet mindent és mindenkit. Az Úr vére, amely megbocsátja a bűnöket. A vér, amely igazi ital, amely feltámasztja azt és életet ad annak, aki a bűn miatt halott.

Imánkban, derűsen, mely a szégyentől a méltóságig és a méltóságtól a szégyenig halad – együtt mindkettő! –, kérjük a kegyelmet, hogy érezzük ezt az irgalmat egész életünk meghatározójának, kérjük a kegyelmet, hogy érezzük: az Atya szíve együtt ver a miénkkel. Nem elég azt érezni, hogy Isten irgalma olyan cselekedet, amelyet ő alkalomszerűen tesz, amikor megbocsátja néhány nagy bűnünket, egyébként pedig mi magunktól javítgatjuk magunkat, magunk is elboldogulunk. Ez nem elég!

Szent Ignác korának lovagi képét használja, de mivel a barátok közti hűség örök érték, ezért segítségünkre lehet. Azt írja: ahhoz, hogy „szégyent és zavart” érezzünk bűneink miatt (anélkül, hogy irgalmat ne éreznénk), élhetünk egy hasonlattal, képzeljük el, hogy „valamely lovag megjelenik a király és annak egész udvara előtt, szégyenkezik és zavarban van, mert azt bántotta meg, akitől oly sok jóban és kegyben részesült” (Lelkigyakorlatos könyv, 74). Képzeljük el ezt a jelenetet. Követve az ünnepen lévő tékozló fiú dinamikáját képzeljük el, hogy ezt a lovagot a király ahelyett, hogy mindenki előtt megszégyenítené, épp ellenkezőleg, hirtelen kézen fogja, és visszaadja neki méltóságát. És azt is látjuk, nemcsak arra hívja, hogy kövesse őt a csatába, hanem társai fölé emeli. Micsoda alázattal és hűséggel fogja szolgálni ez a lovag mostantól! Ez eszembe juttatja Ezekiel könyvének tizenhatodik fejezetét, az utolsó részt.

Akár ünneplő tékozló fiúnak, akár elöljáróvá tett hűtlen lovagnak érezzük magunkat, az a fontos, hogy valamennyien belépjünk abba a termékeny feszültségbe, amelybe az Úr irgalma helyez minket: nemcsak bocsánatot nyert bűnösök vagyunk, hanem méltóságra emelt bűnösök. Az Úr nemcsak megtisztít, hanem meg is koronáz, méltóságra is emel minket.

Simon Péter adja számunkra a szolgálatra vonatkozó képét ennek az egészséges feszültségnek. Az Úr arra neveli és úgy alakítja őt fokozatosan – és begyakoroltatja vele –, hogy megmaradjon így: Simonnak és Péternek. Ő közember, a maga ellentmondásaival és gyengeségeivel, ugyanakkor az az ember, aki szikla, akinél ott vannak a kulcsok, aki vezeti a többieket. Amikor András elvezeti őt Krisztushoz, úgy, ahogy volt, halásznak öltözve, az Úr a Péter nevet adja neki. Éppen csak befejezte dicséretét hitvallásáért, mely az Atyától származik, már keményen megfeddi a kísértésért, hogy hallgasson a gonosz lélek hangjára, aki arra akarja rávenni, hogy maradjon távol a kereszttől. Arra fogja biztatni, hogy járjon a vizen, és engedi, hogy süllyedni kezdjen saját félelmeibe, hogy azután rögtön feléje nyújtsa kezét; alighogy bűnösnek vallja magát, Jézus az emberek halászának küldetését bízza rá; többször is rákérdez a szeretetére, fájdalmat és szégyenkezést keltve benne hűtlenségéért és gyávaságáért, de ugyanúgy háromszor rábízza juhai legeltetésének feladatát. Mindig jelen van ez a két pólus.

Mindig itt kell elhelyeznünk magunkat, abban a térben, ahol jelen van egymás mellett legszégyenletesebb nyomorúságunk és legmagasabb méltóságunk. Mit érzünk, amikor az emberek megcsókolják a kezünket, és legbelsőbb nyomorunkra tekintünk, Isten népe pedig tisztel minket? Ott van tehát egy másik helyzet, hogy megértsük ezt. Mindig az ellentétet. Mindig itt kell elhelyeznünk magunkat, abban a térben, ahol jelen van egymás mellett legszégyenletesebb nyomorúságunk és legmagasabb méltóságunk. Ugyanaz a tér. Koszosak, tisztátalanok, szánalmasak, gőgösek – ez papi bűn, a gőg –, önzők, ugyanakkor pedig megmosott lábúak, meghívottak és kiválasztottak, a megszaporított kenyeret kiosztani szándékozók, a híveinktől áldottak, szeretettek és segítettek. Egyedül az irgalmasság tudja elviselhetővé tenni ezt a helyzetet. Nélküle vagy igazaknak hisszük magunkat, mint a farizeusok, vagy eltávolodunk, mint akik nem érzik méltónak magukat. Mindkét esetben megkeményedik a szívünk: amikor tehát vagy igazaknak érezzük magunkat, mint a farizeusok, vagy eltávolodunk, mint akik nem érzik méltónak magukat. Én nem érzem magam méltónak, de nem szabad eltávolodnom: ott kell lennem, szégyenben, méltósággal – mindkettő, együtt.

Menjünk egy kicsit mélyebbre! Tegyük fel a kérdést: miért annyira termékeny ez a nyomorúság és méltóság, távollét és ünneplés közötti feszültség? Azt mondanám, azért termékeny, mert megtartása szabad döntésből fakad. Az Úr ugyanis elsődlegesen a szabadságunkon keresztül cselekszik, jóllehet minden dologban segít minket. Az irgalom szabadság kérdése. Az érzés ösztönösen ébred bennünk, és amikor zsigerinek nevezzük, úgy tűnhet, mintha az „állati” szinonimája lenne. Valójában azonban az állatok nem ismerik az „erkölcsi” irgalmasságot, még ha némelyik át is élhet valami hasonló részvétet, mint például a hűséges kutya, amely beteg gazdája mellett marad. Az irgalom olyan érzelmi megmozdulás, amely a zsigereket érinti, ugyanakkor egy pillanatnyi értelmi belátásból is fakadhat – egyenes sugárként, ám ezért nem kevésbé összetettként –: sok mindent felismer az ember, amikor irgalmat érez. Megérti például, hogy a másik kétségbeejtő helyzetben, határhelyzetben van; hogy olyasmi történik vele, ami felülemelkedik a bűnein és vétkein; azt is megérti, hogy a másik olyan, mint én, hogy én is lehetnék az ő helyében; és hogy a rossz annyira nagy és pusztító, hogy nem lehet végezni vele pusztán az igazságosság által… Végeredményben meggyőződik az ember, hogy szüksége van egy olyan végtelen irgalomra, mint amilyen Krisztus szívéé, hogy begyógyítsa mindazt a rosszat és szenvedést, amely az emberek életében van… Ha az irgalom alatta marad ennek a szintnek, akkor mit sem ér. Rengeteg dolgot megért az értelmünk pusztán azáltal, hogy látunk valakit kidobva az utcára, mezítláb, egy hideg reggelen, vagy látjuk az Urat keresztre feszítve, értem!

Azután az irgalmasságot szabadon fogadjuk el és gyakoroljuk, vagy utasítjuk el. Ha valaki engedi, hogy az irgalom megragadja, akkor egyik tett követi a másikat. Ha valaki elmegy az irgalom mellett, a szíve megfázik. Az irgalom megtapasztaltatja velünk szabadságunkat, és ott tudjuk megtapasztalni Istennek a szabadságát, aki irgalmas ahhoz, aki irgalmas (vö. MTörv 5,10), ahogyan Mózes mondta. Irgalmasságában az Úr kifejezi szabadságát. És mi is a miénket.

Hosszú időn keresztül élhetünk az Úr irgalma „nélkül”. Ami azt jelenti: élhetünk anélkül, hogy tudatában lennénk és kifejezetten kérnénk, mígnem rájövünk, hogy „minden irgalom”, és keservesen sírunk, hogy miért nem éltünk vele hamarabb, már akkor, amikor annyira szükségünk lett volna rá!

A nyomorúság, melyről beszélünk, az erkölcsi, nem átruházható nyomorúság, amelyen keresztül valaki tudatára ébred önmagának mint személynek, aki életének egyik döntő pillanatában önszántából cselekedett: döntést hozott, és a rosszat választotta. Ez az a mélység, amelyet meg kell érintenünk, hogy fájdalmat érezzünk bűneinkért, és valóban bánkódjunk miattuk. Mert más helyzetben az ember nem érzi magát ennyire szabadnak, azt sem érzi, hogy a bűn kedvezőtlenül hat egész életére, és ezért nem is tapasztalja meg önnön nyomorúságát, és így elveszíti az irgalmasságot, amely csak e feltétel mellett működik. Nem megy az ember gyógyszertárba, és nem mondja azt, hogy: „Szánjon meg kérem, és irgalomból adjon nekem egy aszpirint!” Irgalomból azt kéri, hogy adjanak neki morfiumot, mert egy végső stádiumban lévő beteg szörnyű fájdalmát kívánja enyhíteni vele. Vagy minden, vagy semmi. Mélyre megy az ember, vagy semmit sem ért meg.

A szív, amelyet Isten egyesít ezzel a mi erkölcsi nyomorunkkal, Krisztusnak, az ő szeretett Fiának a szíve, amely úgy dobog, mint egyazon szív az Atyáéval és a Szentlelkével. Emlékszem, hogy amikor XII: Pius kiadta a szent szívről szóló enciklikáját, valaki azt mondta: „Miért ír erről enciklikát? Ez szerzetesnővéreknek való dolog…” Krisztus szíve a középpont, az irgalmasság középpontja! Meglehet, a nővérek jobban értik nálunk, mert ők anyák az egyházban, az egyháznak és Máriának az ikonjai. De a középpont Krisztus szíve. Javunkra fog válni, ha ezen a héten vagy holnap elolvassuk a Haurietis aquas enciklikát. „De az zsinat előtti!” – Úgy van, de jót tesz! Elolvashatjuk, igencsak javunkra szolgál majd! A szív, amelyet Isten egyesít ezzel a mi erkölcsi nyomorunkkal, Krisztusnak, az ő szeretett Fiának a szíve, amely úgy dobog, mint egyazon szív az Atyáéval és a Szentlelkével. Olyan szív, amely a legközelebbi utat választja és veszi igénybe. Éppen így működik az irgalmasság, amely bekoszolja a kezét, megérint, kockáztat, azt akarja, hogy köze legyen a másikhoz, odafordul ahhoz, aki személyes, azzal, ami személyesebb, nem „egy esettel foglalkozik”, hanem egy személlyel, az ő sebével törődik. Vigyázzunk a beszédünkre! Anélkül, hogy észrevennénk, hányszor mondjuk ösztönösen: „Van egy esetem…” Ácsi! Inkább azt mondd: „Van egy személy, aki…” Ez nagyon klerikális: „Van egy esetem…”, „találkoztam egy esettel…” Velem is gyakran előfordul. Van itt egy kis klerikalizmus: leszűkítjük Isten szeretetének konkrétságát, azét, amit Isten ad nekünk, a személyét egy „esetre”. Mert így távolságot veszek tőle, nem vagyok érintve. Így nem mocskolom be a kezemet; és így egy tiszta, elegáns pasztorációt végzek, amelyben semmit sem kockáztatok. És ahol – ne botránkozzatok meg! – nincs lehetőségem szégyenletes bűnre. Az irgalmasság túlhalad az igazságosságon, tudatja és megérezteti Krisztus szívét; kapcsolatban maradunk egymással. Méltóságot adva – és ez döntő fontosságú, ne felejtsétek el: az irgalom méltóságot ad – az irgalom felemeli azt, aki felé lehajol, és magával egyenlővé teszi: az irgalmazó és az irgalmat nyert. Mint a bűnös asszony az evangéliumban (Lk 7,36–50), akinek sok bocsáttatott meg, mert nagyon szeretett, ugyanis sokat vétkezett.

Ezért az apának szüksége van arra, hogy ünnepet rendezzen, hogy helyreálljon egyszerre minden, visszaadja a fiának elveszett méltóságát. Ez lehetővé teszi, hogy új módon nézzünk a jövőbe. Nem arról van szó, hogy az irgalom nem venné figyelembe a rossz által okozott kár ténylegességét, hanem elveszi annak hatalmát a jövő felett – ez az irgalmasság hatalma! –, elveszi a hatalmát az élet felett, amely megy tovább. Az irgalmasság az élet igazi magatartása, amely szembeszáll a halállal, a bűn keserű következményével. Ebben teljesen világosan lát, egyáltalán nem naiv az irgalmasság. Nem arról van szó, mintha nem látná a rosszat, hanem azt nézi, hogy mennyire rövid az élet, és azt a sok jót, amit még meg kell tenni. Ezért teljesen meg kell bocsátani, hogy a másik előrenézzen, és ne veszítsen időt azzal, hogy vádolja, sajnálja önmagát, és kesereg azon, amit elveszített. Miközben az ember elindul, hogy másokat gyógyítson, saját lelkiismeretét is megvizsgálja, és amilyen mértékben segít másokat, az elkövetett rosszat is helyrehozza. Az irgalmasság alapvetően reménykedő. A remény anyja.

Engedni vonzani és elküldeni magunkat az Atya szívének mozgásától azt jelenti, hogy megmaradunk a szégyenkező méltóság egészséges feszültségében. Engedni vonzani magunkat az ő szívének közepétől, mint vér, mely beszennyezte magát, és elindulni, hogy életünket adjuk a legtávolabbi tagokért, hogy az Úr megtisztítson minket és megmossa a lábunkat; engedni elküldeni magunkat, tele a Lélek oxigénjével, hogy életet vigyünk az összes tagnak, különösen a legtávolabbaknak, a legtörékenyebbeknek és legsérültebbeknek.

Egy pap mesélt egy emberről – megtörtént eset tehát –, aki az utcán élt, de végül beköltözött egy szállóba. Bezárkózott a maga keserűségébe, nem beszélt másokkal. Művelt ember, mint később kiderült. Egyszer csak ezt az embert halálos betegséggel kórházba vitték, és elmesélte a papnak, hogy miközben ott volt, teljesen elborítva semmisége tudatától és életből való kiábrándultságától, a mellette fekvő beteg kérte, hogy adja oda neki a köpőcsészét, aztán pedig ürítse ki. És elmesélte, hogy az a kérdés, amely olyasvalakitől jött, aki valóban rászorult, és rosszabb állapotban volt, mint ő, felnyitotta a szemét és kinyitotta a szívét az emberség nagyon erős érzése előtt, és felébresztette benne a vágyat, hogy segítsen másokon, és engedje, hogy Isten segítsen neki. És meggyónt. Így, az irgalmasság egyszerű kis mozdulata összekapcsolta őt a végtelen irgalmassággal, volt bátorsága segíteni a másikat, és aztán maga is engedte, hogy segítsék: meggyónva, békében halt meg. Ez az irgalmasság misztériuma!

Így, most hagylak titeket az irgalmas apáról szóló példabeszéddel, miután „belehelyezkedtünk” abba a pillanatba, amikor a fiú koszosnak és átöltözve érzi magát, bűnösnek, aki visszakapta méltóságát, önmaga miatt szégyenkezőnek és apjára büszkének. Az mutatja meg, hogy valaki jól helyezkedette el, ha eltölti a vágy, hogy mostantól mindenkivel irgalmas lesz. Itt van az a tűz, melyet Jézus a földre hozni jött, az a tűz, amely újabb tüzeket lobbant lángra. Ha nem gyullad fel a láng, az azt jelenti, hogy az egyik pólus nem teszi lehetővé az érintkezést. Vagy túl nagy a szégyen, amely „nem rántja le a leplet”, és ahelyett, hogy nyíltan elismerné: „ezt és ezt tettem”, csak takarózik; vagy az eltúlzott méltóság, amely kesztyűs kézzel érinti a dolgokat.

Az irgalmasság túlzásai

Befejezésül néhány szó az irgalmasság túlzásairól.

Az egyetlen túlzás Isten túlzó irgalmasságát látva: túlozni az irgalmasság fogadásában, valamint a vágyban, hogy továbbadjuk azt másoknak. Az evangélium sok szép példát hoz olyan emberekre, akik túloznak, amikor megkapják: a béna ember barátai kibontják a tetőt is, hogy leengedjék arra a helyre, ahol az Úr tanított – túloznak; a leprás, aki otthagyja kilenc társát, és visszatér, hangosan hálát adva Istennek és dicsőítve őt az Úr lábához borul; a vak Bartimeus, akinek sikerül megállítania Jézust kiabálásával, és sikerül legyőznie a „papok vámját” is, hogy az Úrhoz menjen; a vérfolyásos asszony, a maga félénkségében azon mesterkedik, hogy egészen közel kerüljön az Úrhoz, és aki, amint az evangélium mondja, amikor megérintette az Úr ruháját, észrevette, hogy dünamisz (erő) áradt ki belőle. Mindezek példák arra az érintkezésre, amely tüzet gyújt, és erőhatást fejt ki: elindítja az irgalmasság pozitív erejét. De ott van a bűnös nő is, akinek túlzó szeretetmegnyilvánulásai az Úr iránt – könnyeivel mossa Jézus lábát, és hajával törli meg –, az Úr számára annak jelei, hogy nagy irgalomra talált, ezért fejezi ki magát ilyen túlzó módon. Az irgalmasság mindig túloz! Az egyszerű embereket, a bűnösöket, a betegeket, a megszállottakat az Úr azonnal felemeli, a kirekesztettséget beilleszkedésre cseréli, a távollétet ünnepléssé. És ezt nem lehet megérteni, csak egyedül a remény, oldaláról, apostoli oldalról, annak oldaláról, aki irgalomra talált, hogy azután maga is irgalmazzon.

Befejezhetjük az elmélkedést az irgalmasság magnificatjának elimádkozásával, vagyis Dávid király ötvenedik zsoltárjával, amelyet minden pénteken elmondunk a zsolozsma reggeli dicséretében. Ez egy „töredelmes és alázatos szívű” ember magnificatja, aki bűnösségében olyan nagy, hogy megvallja a hűséges Istent, aki nagyobb a bűnnél. Isten nagyobb a bűnnél! Belehelyezkedve abban a pillanatba, amikor a fiú azt várta, hogy hűvös fogadtatásra talál, ehelyett pedig az apa az ünnep kellős közepére állítja, elképzelhetjük Dávidot, miközben az ötvenedik zsoltárt imádkozza. Elimádkozhatjuk két kórusban vele, mi és a tékozló fiú. Hallgathatjuk, amint mondja: „Könyörülj rajtam, Istenem, irgalmasságodban töröld le gonoszságomat…” Mi pedig ezt mondjuk: „Igen, gonoszságaimat én is belátom, bűnöm előttem lebeg szüntelen.” Aztán ezt is mondhatjuk: „(Atyám), egyedül csak ellened vétkeztem.”

Azzal a belső feszültséggel imádkozzunk, amelyet az irgalmasság gyújt, a feszültség egyik végén ott van a szégyen, amely kijelenti: „Fordítsd el bűneimtől arcodat, és töröld el minden vétkem”; a másikon pedig a bizalom, mely így szól: „Add meg újra az üdvösség örömét, a készséges lelkülete erősítsd bennem. A vétkeseknek megmutatom utadat, és a bűnösök hozzád térnek.”



Jézus Szent Szíve



Jézus Szent Szíve


A jó és a rossz, az életszentség és a bűn vonzásában élő ember sokszor megtapasztalja saját gyengeségét, sebezhetőségét. De a küzdelmet nem akarja feladni, mert a tét az üdvösségre vagy a kárhozatra jutás, ezért érzi személyes felelősségét örök sorsával kapcsolatban. És mit tesz Isten, aki látja az ember esendőségét? Nem hagy bennünket magunkra, mert látja, hogy nélküle elbuknánk és ezzel semmivé foszlana az a szándéka, hogy minden ember eljusson hozzá az örök üdvösségre. Isten segítsége az ember számára, mindannyiunk számára megmutatkozik Jézus Krisztus megváltó kereszthalálában és abban, hogy Isten irgalmas Atyaként megbocsát nekünk, bűnös gyermekeinek. Nem utasít el bennünket, hanem megmentésünkre siet, ahogyan a pásztor elindul, hogy megkeresse az elveszett bárányt, ahogyan erről a mai evangéliumban olvasunk.
Jézus szentséges szívének ünnepe azt az üzenetet hirdeti, hogy Isten felelősséget érez irántunk, törődik velünk, a megmentésünkre siet. Elfelejti bűnös múltunkat, azaz megbocsát, és egyúttal elindít minket egy új úton, így lehetőséget kapunk, hogy a jövőben neki tetsző módon éljünk és neki engedelmeskedjünk. Isten szándéka az, hogy az örök életre jussunk. És mi az én szándékom? Milyen cél vezet engem életem során?
© Horváth István Sándor
Imádság:

Urunk, Jézus Krisztus! Te mindig meghallgatsz minket, bár emberi szavaink nélkül is tudod, hogy mire van szükségünk lelki fejlődésünkhöz. Hittel és bizalommal fordulunk hozzád, és kérünk, hogy adj meg nekünk mindent, ami üdvösségünkre szolgál! Köszönettel és hálával tartozunk neked azért, mert gondunkat viseled, és segítesz minket, hogy eljussunk az üdvösségre. Szeretnénk, ha tanításod jó talajra hullna a szívünkben! Add, hogy mindig nyitott szívvel hallgassunk téged és tanításodat életre váltsuk! Segíts minket, hogy az evangéliumhoz méltóan éljünk!



2016. június 2., csütörtök

Az én szeretett Fiam 19.



Isten előtt a teremtés évmilliói nem úgy tűntek fel, mint az idő az emberek előtt. Minden este felkereste Ádámot és Évát. A friss észt, amit beléjük teremtett, fergeteges tempóban fejlesztette estéről estére. A leselkedő sátán egyre inkább dühöngött: Ezek az emberek gyorsan okosodnak. Ha így megy, túltesznek rajtam. El kell rontani ezt a hihetetlen boldog családi együttest. Egyetlen kurta mondattal belerobbant Éva értelmi világába: „Valóban mondta Isten, hogy nem ehettek a kert valamennyi fájáról? Az asszony így válaszolt: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk. Isten csak a kert közepén álló fa gyümölcséről mondta: Ne egyetek belőle, ne érintsétek, nehogy meghaljatok! Erre a kígyó így beszélt az asszonyhoz: Semmi esetre sem fogtok meghalni. Isten jól tudja, hogy amely napon abból esztek, szemetek felnyílik, olyanok lesztek mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat” (Ter 3,1b-5) A sátán azóta sem csinál mást, mint a tapasztalatlan gyerekeket kigúnyolja a tiszta, boldog családi életük miatt. Ha szüleiknek ellentmondanak mindent megígér,ezzel a cirkuszi trükkel elveszik a boldog gyerekkor és az üdvösség is. Te még csak ott tartasz? A gyerek nem tudja, „hol van az ott”, a sátán sem tudja hol van. A millió éves trükk beválik: sok gyerek élete és a mennyországba jutás lehetősége örökre eltűnik. Szent Péter, az első pápa írja: „Az, hogy egy nap az Úr előtt annyi, mint ezer év, ezer év pedig annyi, mint egy nap. Az Úr nem késik ígéretét teljesíteni, ahogy némelyek késedelmeskedésnek tartják, hanem türelemmel viseltetik irántatok, mert nem akarja, hogy valaki elvesszen, hanem hogy mindenki bűnbánatot tartson” (2Pét 3,8b-9) Ábrahám óta kétezer év telt el. A várva-várt Messiás megszületett: érkezését egy nagy hatású próféta, Keresztelő János jelentette be, majd a teljes Szentháromságban bemutatkozott.Rengeteg csodát művelt, de népe vezérkarának nem volt ínyére szegénysége, sem az egész világot szerető jótevő. Lóra pattanó Messiást akartak, vele együtt le akarták győzni az egész világot. Nagycsütörtök éjjel tíz óra körül elfogták, éjjel kínozták, reggel halálra ítélték, megfosztották becsületétől, honpolgárságától, rabszolgaként ítéltették halálra a római helytartóval. Mindenki érzi, hogy Édesanyján kívül nincs már híve, legfeljebb néhány sajnálója. Azt lesik, mikor roppan össze teljesen. Ő pedig felegyenesedik a szegeken, odanéz egy ismeretlen pontra és egy mennydörgésbe áthajló kiáltással ezt mondja: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet”(Lk 23,46) Miért adta Atyja kezébe testéből iszonyú szenvedések közepette kiszakadt emberlelkét? Meg akarta mutatni a mennyország minden angyalának: erről is szólt az agyalok próbatételének története. Most láthatjátok, mennyire érdemes volt mellette szavaznotok. Az emberlelkében nagy szeretet lakik. Erre a szenvedésre és halálra is kész volt a Fiúisten emberlelke. Az Atya kísérheti majd a pokol tornácára az ószövetségi szenteknek bemutatni: látjátok, hány emberlélek gyötrődik a pokol szenvedtető belsejében, akik várják, hogy a kötelező hódolatukat bemutassák előtte. Istenségét nem mutatja be nekik az Atya, azt a kárhozottak sosem fogják látni, de hatalmas győzelem lesz látni az elképedést a kárhozott emberlelkekben: nem hittünk neki, hogy ekkora szeretet van a Krisztus emberlelkében, akkor mekkora lehet az istenségében?Az ördögök és elkárhozott emberlelkek hódolata is fájdalmasabb szenvedést élt át: Mit vesztettünk? Az Úr lelke pedig visszament a pokol tornácára. Ott tartózkodott húsvét hajnaláig. Istensége pedig várta az emberteste boldog feltámadását a temetése után a harmadik napon.
 


Himnusz CLXXXV.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Háromszor három óra már
az Úr kegyelméből lejár:
ki három és egy teljesen,
őt áldjuk dallal lelkesen.
Isten szentséges titkait
hűséggel tartsa tiszta szív:
Szent Péter itt a mesterünk,
gyógyító csodával tanít.
Lélekben zsoltározva így
a szent apostolok nyomán,
Krisztustól kérjünk általuk
a gyenge lábnak új erőt.
Dicsérjük őt, ki jó Atyánk,
és egyszülött örök Fiát,
s a Szentlelket, ki vigaszunk
meg nem szűnő időkön át. Ámen.


Második elmélkedés: az irgalmasság gyűjtőhelye a bűnünk



Második elmélkedés: az irgalmasság gyűjtőhelye a bűnünk


Ferenc pápa a Santa Maria Maggiore-bazilikában -


Gyakran előfordul, hogy bűnünk levesszűrőhöz hasonlít, amelyen hamar átfolyik a kegyelem. Ezért szükség van rá, ahogy az Úr Péternek mondja, hogy hetvenszer hétszer bocsássunk meg. Isten nem fárad bele, hogy megbocsássa bűneinket.
Az újjáteremtett szívek
Isten irgalmassága mindig nagyobb, mint bűntudatunk. Az Úr mindig megújítja a tömlőt is, amelybe befogadjuk megbocsátását. Irgalmasságának új borát új tömlőbe tölti: az irgalmasságot befogadó szív újjáteremtődik, képes lesz rá, hogy irgalmasságot adjon. Azok értik meg a legjobban a függőségtől szenvedőket, akik előzőleg maguk is szenvedélybetegek voltak. A legjobb gyóntató általában a legjobb gyónó is – mondta a pápa, majd a szentek példájára utalt, akik szinte mindnyájan bűnösök voltak, mielőtt megtértek volna, vagy, mint Kis Szent Teréz, tudták, hogy csak a kegyelem mentette meg őket a bűntől.
Az irgalmasság gyűjtőhelye maga az irgalmasság, amelyet mindnyájan megkaptunk, és amely újjáteremtette szívünket – az az új tömlő, amelyről Jézus szól (vö. Lk 5,37).
Szentjeink megkapták az irgalmasságot
Ferenc pápa ezután arról elmélkedett, hogy a szentek melyik bűn „gyűjtőhelyén” kapták meg az irgalmasságot és hogyan újult meg szívük.
Pál hajthatatlan volt ítélethozatalában, mert ragaszkodott a törvényhez és üldözővé vált. Az irgalmasság olyannyira átalakította, hogy elindult a legtávolabbi pogányok felkeresésére, megértő és irgalmas lett másokkal szemben.
Péter számára a gyűjtőhely önteltsége, mivel magát értelmes, józan halásznak tartotta, aki tapasztalatból tudja, hogy mikor lehet halat fogni és mikor nem. Abban a legmélyebb sebében gyógyította meg az isteni irgalmasság, hogy megtagadta barátját.
Ferenc egyre több irgalmasságot kapott élete során. Azon túl, hogy megcsókolta a leprást, hogy frigyre lépett a szegénységgel, és minden teremtményt nővérének tekintett, a végleges gyűjtőhely az volt számára, hogy irgalmas csöndben kellett megőriznie a rendet, amelyet alapított, látva fivérei megosztottságát, miközben ugyanazt a szegénységet tűzték ki zászlajukra.
Ignácot hiúságában gyógyította meg az isteni irgalmasság.
Boldog Brochero argentin atya, aki hamarosan a szentek sorába kerül, a szegény bennszülöttek apostola maga is leprás lett, ez volt számára az irgalmasság gyűjtőhelye.
Mária, mint az irgalmasság gyűjtőhelye és forrása
A Szűzanya az irgalmasság tökéletes gyűjtőhelye. Szabadon kimondott „igenje” a kegyelemre, a bűn ellenképe. A pápa felidézte a Guadalupe-i Szűzanyához tett zarándoklatát, amikor papjaiért imádkozott. Mária a papokon keresztül kíván népére tekinteni. Azt tanítja, hogy az emberek szívét csak egyetlen erő képes meghódítani, ez pedig Isten gyöngédsége.
Mária tekintetével megfigyel, miközben a jó szálait „szövi” egybe, mint amilyen Juan Diego „tilmája”. Figyelemmel szemlél, megőrzi azok tekintetét, akik őt szemlélik. Átfogó tekintetével egyesíti a múltat, a jelent és a jövőt. Tekintete nem töredékes: az irgalmasság képes az egészet átlátni és megérzi, hogy mire van a legnagyobb szükség – mondta Ferenc pápa, majd a Salve Regina, az Üdvözlégy Királynő imával zárta le második elmélkedését.


Évközi kilencedik hét csütörtökje



Évközi kilencedik hét csütörtökje


Az adófizetésről és a feltámadásról szóló vitákat újabb kérdés követi, amely a legfőbb parancsról szól. Márk evangélista leírása nem tűnik annyira vitának, mint a Máté evangélista szerinti változat. Márknál valójában Jézus és az őt kérdező írástudó egyetért, egészen barátságosan beszélgetnek egymással arról, hogy az Isten iránti szeretet a legfőbb törvény, valamint a felebaráti szeretet.
A liturgikus használatra szánt változat sajnos elhagyja azt a rövid bevezetőt amelyből, kiderül, hogy a kérdező írástudó tanúja az előzményeknek, azaz jelen volt a korábbi vitáknál, amelyek során megtapasztalta Jézus bölcsességét. Jézus okos feleletei arra indítják őt, hogy szintén kérdezzen, de feltehetően őt jószándék vezeti. Úgy vélhette, hogy aki a ravasz kérdésekre is ügyesen tud válaszolni, az neki is bölcsességet fog mondani. Őt az a kérdés foglalkoztatja, hogy a több száz mózesi törvény közül vajon melyik a legfontosabb, s kérdése hátterében az állhatott, hogy még az írástudók sem könnyen igazodtak el a törvények és parancsok rengetegében.
Isten azért ad törvényeket az embereknek, hogy ilyen módon mutassa meg akaratát, mit kíván az embertől. Parancsai azt a célt szolgálják, hogy segítsenek minket az üdvösség útján és békében, szeretetben éljünk embertársainkkal. Ez az isteni szándék nyilvánul meg az Isten- és emberszeretet kettős parancsában.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Istenünk, adj készséges szívet, hogy befogadhassunk mindent, ami szép, jó és igaz, s adj világos látást, hogy elutasíthassunk mindent, ami hamis, ami rút, ami rossz! Teremts bennünk tiszta szívet Istenünk, hogy jó gazdái lehessünk ennek a világnak! Ne szennyezzenek be minket gonosz indulatok, gyűlölet, harag, viszálykodás! Egyetértést adj nekünk! Add, hogy fiatalok és idősek egyre jobban megértsük: csak akkor leszünk igazán emberek, ha tiszta a szívünk!
 


2016. június 1., szerda

Hívom a családokat 2016 júniusában – Bíró László püspök levele



Hívom a családokat 2016 júniusában – Bíró László püspök levele


Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!


A társaság vidám falatozása és beszélgetése közben az egyik férfi megjegyezte: „A házigazdáék süteménye olyan finom, hogy ez számomra valóságos válóok; az én drága kis feleségem ugyanis huszonkét évi házasságunk alatt még egyszer sem volt képes ilyen süteményt produkálni!” „Hát, ami igaz, az igaz – vette át a szót az érintett feleség elvörösödve –, eddig még nem sikerült olyat sütnöm, amit az én drága férjem megdicsért volna. Viszont remekül tud kritizálni, ledorongolni, de elvárja, hogy ha néhány szál hervadóban lévő virággal meglep, akkor én ódákat zengjek az ő kifinomult ízléséről.” „Ja, kedves barátaim – szólalt meg a társaság egy másik férfi tagja –, a házasság nem könnyű műfaj, nem csak a mézeshetekből áll! A házasság állandó küzdelem, mindkét félnek küzdenie kell azért, hogy jogait és érdekeit érvényesíteni tudja, hogy se a másik kénye-kedvének kiszolgáltatva ne legyen, se ne váljon rabszolgává.” „De ez nem csak ma van így – szólt közbe egy orvos házaspár női tagja –, erre vonatkozik az állítólag az antik görögöktől származó mondás, hogy a házasság olyan, mint az ostromlott vár, aki belül van, az ki akar belőle törni, aki meg kívül, az be szeretne jutni. Vagyis az a szerencsés, aki idejében el tud válni, majd újraházasodni.” „Ha aztán netán a házasságból család lesz – mondta kellő határozottsággal a süteményt dicsérő férj –, olyan és annyi gond szakad az emberre, hogy magára már gondolni sem tud. Ezért mondom, hogy Dante valójában nem a házasság, hanem a család kapujára szánta híres feliratát: »Ha itten belépsz, hagyj fel minden reménnyel!«”
Ha valaki összeszámlálná, hogy jelenleg a magyarországi mozikban futó filmek közül hány alkotás támogatja a hagyományos házasság és család értékeit, és mennyi van ellene, azt hiszem elszomorító adatot kapna. A közbeszédben, baráti társaságban vagy a munkahelyen általános beszédtéma a „modern” család, a többedik házasság vagy a házasságot elutasító életforma. Szokás a kikapós menyecskét vagy a többedik kapcsolatát sem legalizálni óhajtó férfit példaképként, pozitív hősként beállítani. Még keresztény körökben is gyakran hallani házasságellenes tréfás vagy gúnyos megjegyzéseket.
Idézzetek fel olyan beszélgetéseket, amelyekben egyesek a házasság „árnyoldalait” vagy „személyiségromboló” hatásait – esetleg tréfásan – fejtegették. Hogyan tudtok ilyen estben kiállni a keresztény házasság értékei mellett? Hogyan reagáltok arra, amikor jelenlétetekben egy házaspár „jópofáskodva” felhánytorgatja egymás gyengéit?
Ferenc pápa Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdításában a krisztusi tanítás alapján szilárdan állva felsorol egy sor, a családokat napjainkban érő új kihívást, de rámutat a remény jeleire is. Az antropológiai-kulturális változások ma az életet minden szempontból befolyásolják, ezért a felmerülő kérdéseket alapos körültekintéssel, az egyes eseteket kellő megkülönböztetéssel kell kezelnünk. Ugyanakkor észre kell vennünk, hogy a változások következtében a társadalom különböző intézményei az egyes emberek érzelmi életét és a családi közösséget egyre kevésbé támogatják.
Veszedelmes kihívást jelent az egyre szélsőségesebb individualizmus, az individualisztikus kultúra uralkodóvá válása. Ahol az egyes családtagokat egymástól független lehetőségekkel és vágyakkal rendelkező egyedekként kezelik, ott a családi kötelékek meglazulnak, és megjelenik az intolerancia, az ellenségeskedés. A birtoklás és az élvezet individualisztikus kultúrájának a családban való megjelenése magával hozza a széthúzást és az agresszivitást. A mai életritmus, a stressz, társadalmunk struktúrája és munkaszervezése olyan kulturális tényezők, amelyek megnehezítik a hosszú távra kiható döntések meghozatalát.
Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy vannak olyan jelenségek, amelyeknek nemcsak negatív, hanem pozitív vonatkozásai is vannak. A mai társadalom értékesnek tartja, ha valaki arra törekszik, hogy önálló egyéniséggé, határozott, hiteles személlyé váljon. Az önállóságra való törekvés segíti a képességek kibontakoztatását, az új kihívásokra való spontán reagálást, de előhozhatja az egyén állandó bizalmatlanságát, a kötöttségektől való menekülést, a kényelembe való bezárkózást, sőt az arroganciát is. Sokat hangoztatott ideál az emberi szabadság, különösen a választás szabadsága, ami lehetővé teszi az egyéni élet tetszés szerinti alakítását, a saját készségek érvényre jutását. A szabadság nagyszerű dolog, de ha hiányoznak a nemes célok és gyenge a személyes fegyelem, akkor a „szabad” egyén képtelen lesz magát nagylelkűen elajándékozni. Látjuk, hogy sok országban, ahol csökken a házasságkötések száma, egyre többen határoznak úgy, hogy „szabadok” akarnak maradni, nem akarnak elköteleződni, ezért inkább egyedül élnek, vagy akivel együtt élnek, azzal nem akarnak egy lakásban lakni. Fontos és dicséretes dolog a társadalmi igazságosság is, de ha hibásan értelmezik, akkor a szabad polgárok szolgáltatásokat követelő ügyfelekké degradálódnak, és gyengül a társadalmi kohézió.
Mondjatok példákat olyan vívmányokra, célokra, értékekre, amelyeknek pozitív és negatív oldalai is vannak! Hogyan tudjátok gyerekeiteket segíteni, ha ilyen döntések előtt állnak?
A fogyasztói társadalom elsődleges célja a gazdasági fejlődés. Ban Ki Mun, az ENSZ főtitkára mutatott rá 2011-ben egy beszédében: „Nemzetközi szinten elismerik és tisztelik a családot, a fejlődési munkaprogramokban azonban meg sem említik. A családok szerepét a fejlődési célkitűzésekért folytatott küzdelemben sokszorosan alábecsülik.” Az egy férfi és egy nő házasságára alapuló család olyan életet szolgáló és szolidaritást megtestesítő közösség, amely egyedülálló módon képes szolgálni és továbbadni a kulturális, etikai, spirituális és vallási értékeket; hozzájárulása saját tagjai és a társadalom fejlődéséhez és jólétéhez nélkülözhetetlen. A család az emberi együttélés alapja és természetes forrása.
Keresztényként nem mondhatunk le arról, hogy minden házasság és valamennyi család érdekében szót emeljünk. Napjaink családjait azonban csak akkor tudjuk hatékonyan támogatni, ha megértjük annak a társadalmi kultúrának a szellemét, amelyben élnek. Ugyanakkor hiba lenne, ha azért, hogy korszerűnek látszódjunk, hogy a korunkban eluralkodó házasságot elutasító és alternatív családformákat preferáló közgondolkodással szembe ne kerüljünk, eltávolodnánk az Isten által megalapított családeszménytől (ld. Mt 19,4–6), vagy ha korunk erkölcsi és emberi hanyatlása láttán elbizonytalanodnánk. Abból sem sok haszon származik, ha ékesszólóan becsméreljük korunk nyomorúságos betegségeit, ezzel mit sem tudunk a helyzeten változtatni. Még kevésbé segít az, ha a tekintély hatalmával kemény szabályokat hirdetünk, és az ezeket a szabályokat be nem tartókat elutasítjuk. Az a feladatunk, hogy felelősségteljesen és teljes szívvel felmutassuk azokat az okokat és motivációkat, amelyek miatt az emberek javát az szolgálja, ha a házasság és család mellett döntenek, ha válaszolnak Isten kegyelmi meghívására. Hirdessük életünkkel is a család evangéliumát! (vö. AL 32–35)
Mi segít abban, hogy környezetetekben elismert legyen a keresztény házasság- és családideál?
„Nem akarok dicsekedni – mondta a süteményt sütő asszony férje, a házigazda –, de ez, és a hasonló sütemények nálunk mindig az öröm forrásai. Én ugyanis nagyon szeretem a süteményt, nagy örömmel eszem, de még nagyobb örömöt jelent nekem, amikor feleségem arcán meglátom az elégedettség mosolyát.” „Már hogyne lennék elégedett – szólt közbe a feleség –, amikor látom, hogy a férjem örül.” „És mi van akkor – kérdezte a társaság egyik női tagja –, amikor a sütemény nem sikerül, odaég, vagy sületlen marad? A sütemény ilyenkor is az öröm forrása?” „Semmi esetre sem lesz ebből botrány – válaszolt a süteménykedvelő férj –, ilyenkor az égett vagy szétpukkadt sütemény láttán jókat szoktunk nevetni. A feleségem nem akart sem nekem, sem magának rosszat, miért tennék neki szemrehányást?” „Szóval a ti házasságotok-családotok kapujára – szólt a süteményt először dicsérő férfi – a feliratot Danténak úgy kellett volna fogalmaznia, hogy »Ha itten belépsz, hagyj fel minden bosszúsággal, búval-bánattal!«” „Látjátok, ezért olyan jó itt lenni nálatok – szólt az orvosházaspár férfi tagja –, mert nálatok semmi különös nem történik, csak ránk ragad ez a másnak örömöt okozni akarás. Kérek még egyet abból a süteményből, hadd örüljek neki!”

Bíró László,
az MKPK családreferens püspöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
 


Az én szeretett Fiam 18.



Jézus azért jött a világra, hogy megváltsa az embereket. Lehet vitatkozni, hogy ez mennyire sikerült. Úgy rendezte a megváltói halálát, hogy a Golgotán vele együtt két gonosztevőt feszítsenek keresztre. A magukat csodálatos szenteknek valló farizeusok, írástudók és maga az ároni papság akkor élő tagjai Jézussal szemben mindent elkövettek, hogy a gonoszokkal együtt feszítsék keresztre. A Felfeszített Istenemberrel szemben dühöngtek: „Másokat megmentett – mondták - most mentse meg magát, ha ő a Messiás, az Isten választottja” Gúnyt űztek belőle a katonák is, odamentek és ecettel kínálták: Ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg magad! – mondták” (Lk 23,35-37) „Az egyik fölfeszített gonosztevő káromolta: Nem te vagy a Krisztus? Szabadítsd hát meg magad és minket is. A másik rászólt: Nem félsz az Istentől? Hisz te is ugyanazt a büntetést szenveded. Mi tetteink méltó jutalmát kapjuk. De ő nem csinált semmi rosszat. Aztán hozzá fordult: Jézus, emlékezzél meg rólam országodban. Ezt válaszolta neki: Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban” (39-43) „a hatodik óra körül sötétség támadt az egész földön, s egészen a kilencedik óráig tartott. A nap elsötétedett, a templom függönye középen kettéhasadt. Jézus ekkor hangosan felkiáltott: Atyám! Kezedbe ajánlom lelkemet. E szavakkal kilehelte lelkét. Amikor a százados a történteket látta, dicsőítette az Istent, s azt mondta: Ez az ember valóban igaz volt. És az egész kíváncsi tömeg, amely összeverődött, a történtek láttán mellét verte és szétoszlott. Jézus ismerősei pedig, köztük az asszonyok is, akik Galileából kísérték, távolabb állva látták mindezt”(44-49)„Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek. Amilyen ítélettel ti ítélkeztek, olyannal fognak majd fölöttetek is ítélkezni” (Mt 7,1-2a) „Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvösséget szerezzen a világnak. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, aki azonban nem hisz, már ítéletet vont magára, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiában. Ez az ítélet: a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, s nem megy a világosságra, nehogy kiderüljenek tettei. Aki ellenben az igazsághoz szabja tetteit, a világosságra megy, hadd derüljön fény a tetteire, amelyeket az Istenben vitt végbe” (Jn 3,17-21) „Az Atya nem ítél el senkit, hanem egészen a Fiúra bízta az ítéletet, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút is, ahogy az Atyát tiszteli. Bizony, bizony, mondom nektek: Elérkezik az óra, s már itt is van, amikor a halottak meghallják az Isten Fia szavát. S akik meghallják, azok élni fognak. Amint ugyanis az Atyának élete van önmagában, a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában, s hatalmat adott neki, hogy ítéletet tartson, mert hiszen ő az Emberfia. Ne csodálkozzatok rajta! Mert elérkezik az óra, amikor a sírokban mindnyájan meghallják az Isten Fia szavát, és előjönnek. Akik jót tettek, azért, hogy feltámadjanak az életre, akik gonoszat tettek, hogy feltámadjanak a kárhozatra. Magamtól nem tehetek semmit. Amint hallom, úgy ítélkezem. Ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki küldött” (5,22-30) Jézus a kereszten jól látta, hogy Édesanyján kívül mindenki elvesztette az Istenfiúságába vetett hitét. Ezt a hitet a jobb latornak azonnal megadta, húsvét hajnalán az asszonyoknak visszaadta, húsvét estig apostolainak, tanítványainak adta vissza, kivéve Tamást. A hit visszaadását megelőzte a szemmel és tapintással való tapasztalati meggyőződés. A későbbi megtérők hite tapasztalatuk alapján biztos. Hitünknek a biztos alapja a tapasztalatuk és a vértanúságuk.
 


Himnusz CLXXXIV.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Dicsérjük dallal az Urat,
buzgó készséggel lelkesen:
az óra, íme, délre jár
s bennünket imádságra hív.
Ez szent idő: az áldozat,
boldog Bárány, keresztre száll
és híveit megváltva most
dicsőségünket szerzi meg.
E fénytől, mely tűzőn ragyog,
homályba hull a déli ég:
szívjuk szívünkbe lelkesen
kegyelme lángját s erejét.
Dicsérjük őt, ki jó Atyánk,
és egyszülött örök Fiát,
s a Szentlelket, ki vigaszunk
meg nem szűnő időkön át. Ámen.


Ferenc pápa: Istennek van egy gyengéje: az alázatosakat kedveli!



Ferenc pápa: Istennek van egy gyengéje: az alázatosakat kedveli!


Június 1-jén az általános kihallgatás keretében Ferenc pápa folytatta az újszövetségbeli irgalmasság témájának vizsgálatát. A farizeus és a vámos imájáról szóló jézusi példabeszédről elmélkedett.




Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Múlt szerdán meghallgattuk a bíróról és az özvegyről szóló példabeszédet, az állhatatos ima szükségességéről. Ma, egy másik példabeszéddel, Jézus azt akarja megtanítani nekünk, hogy milyen a helyes hozzáállás az imádsághoz és az Atya irgalmának kéréséhez; tehát az imádság helyes módjára tanít. Ez a farizeusról és a vámosról szóló példabeszéd (vö. Lk 18,9–14).
Mindkét szereplő felmegy a templomba imádkozni, de cselekedetük eltér egymástól, és így ellenkező eredményt érnek el. A farizeus „előre állva” imádkozik (Lk 18,11), és sok szót használ. Igen, hálaimát mond Istennek, de valójában saját érdemeit fitogtatja, felsőbbrendűnek érzi magát a „többi emberrel” szemben, akiket „rablóknak, igazságtalanoknak, házasságtörőknek” nevez, mint például – és rámutat a másik ott lévő emberre – „ez a vámos” (Lk 18,11). De éppen ez a gond: az a farizeus elvileg Istenhez imádkozik, gyakorlatilag azonban önmagát nézi. Önmagához imádkozik! Ahelyett, hogy az Úr szemébe nézne, tükörben önmagát nézi. Hiába van a templomban, nem érzi szükségét, hogy leboruljon a fenséges Isten előtt: állva marad, magabiztosan, mintha ő lenne a templom gazdája! Felsorolja, mennyi jót tett: feddhetetlen, megtartja a törvényt, sőt túl is megy az előírtakon, „kétszer böjtöl egy héten”, és mindenből tizedet fizet, amije csak van. Végeredményben ahelyett, hogy imádkozna, a farizeus abban tetszeleg, hogy ő követi az előírásokat. Viselkedése és szavai távol állnak Isten cselekvés- és beszédmódjától, aki minden embert szeret, és nem veti meg a bűnösöket. A farizeus tehát, aki magát igaznak tartja, a legfontosabb parancsot hanyagolja el: az Isten és a felebarát iránti szeretetét.
Nem elég tehát azt kérdezni magunktól, hogy mennyit imádkozunk, hanem azt is meg kell kérdeznünk, hogy hogyan imádkozunk, vagy jobban mondva, hogy milyen a szívünk: meg kell vizsgálnunk a szívünket, látnunk kell, milyen gondolatok és érzések töltik el, és ki kell irtanunk belőle az önhittséget és a képmutatást. Kérdezem tőletek: lehet önhitten imádkozni? Nem! Lehet képmutatóan imádkozni? Nem! Úgy kell imádkoznunk, hogy úgy állunk Isten elé, ahogy vagyunk. Nem úgy, mint a farizeus, aki elbizakodottan és képmutatóan imádkozott. Valamennyiünket magával sodor a hétköznapi rohanó élet, gyakran elborítanak a legkülönfélébb érzések, rendetlenek, zavarodottak vagyunk. Meg kell tanulnunk visszatalálni a szívünkhöz, újra felismerni a meghittség és az elcsendesedés értékét, mert Isten ott találkozik velünk és ott szól hozzánk. Mi pedig csak onnan kiindulva találkozhatunk másokkal és beszélhetünk velük. A farizeus – magabiztosan – a templom felé haladt, de nem vette észre, hogy letért a szívéhez vezető útról.
A vámos viszont – a másik szereplő – alázatos és bűnbánó szívvel lépett a templomba: „távol állt meg, szemét sem merte fölemelni az égre, csak a mellét verte” (Lk 18,13). Az ő imája nagyon rövid, nem olyan hosszú, mint a farizeusé: „Istenem, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz!” Semmi mást nem mondott. Milyen szép ez az ima! Az adószedőket ugyanis – épp azért nevezték őket „publicanus”-nak, nyilvános bűnösnek – tisztátalan embereknek tartották, mert engedelmeskedtek az idegen elnyomó hatalmaknak, az emberek rossz szemmel nézték és általában a „bűnösök” közé sorolták őket. A példabeszéd azt tanítja, hogy nem a társadalmi hovatartozás szabja meg, hogy ki igaz vagy ki bűnös, hanem az a mód, ahogyan ki-ki Istenhez és testvéreihez viszonyul. A vámos töredelmes gesztusai, kevés és egyszerű szavai azt tanúsítják, hogy tudatában van nyomorult helyzetének. Imája a lényegre szorítkozik. Alázatosan cselekszik, egyedül abban biztos, hogy ő egy irgalomra szoruló bűnös. A farizeus nem kért semmit, mert már mindene megvolt, a vámos pedig csak Isten irgalmasságát koldulhatja. Ez szép: koldulni Isten irgalmasságát! A vámos, mivel „üres kézzel”, csupasz szívvel és önmagát bűnösnek elismerve jelenik meg, megmutatja mindannyiunknak, mi a szükséges feltétele annak, hogy elnyerjük az Úr bocsánatát. Végül éppen ő, akit annyira megvetettek, ő lesz a valódi hívő ember ikonja.
Jézus egy mondással fejezi be a példabeszédet: „Mondom nektek, hogy ez – a vámos – megigazulva ment haza, a másik – a farizeus – nem; mert aki felmagasztalja magát, az megaláztatik, aki viszont megalázza magát, az felmagasztaltatik” (Lk 18,14). Kettejük közül ki volt a romlott? A farizeus. A farizeus pontosan a romlott ember ikonja, aki úgy tesz, mintha imádkozna, de csak páváskodni tud a tükör előtt. Romlott, és úgy tesz, mintha imádkozna. Így az életben, aki igaznak hiszi magát, és megítéli, megveti a többieket, az romlott és képmutató. A beképzeltség tönkretesz minden jótettet, kiüresíti az imát, eltávolít Istentől és a többiektől. Ha Isten az alázatosságot kedveli, nem azért, hogy megalázzon minket: az alázat a szükséges feltétele annak, hogy ő felemeljen minket, hogy megtapasztaljuk az ő irgalmasságát, aki betölti ürességeinket. Ha a pökhendi ember imája nem éri el Isten szívét, a nyomorult ember alázata kitárja azt. Istennek van egy gyengéje: az alázatosakat kedveli. Egy alázatos szív előtt Isten egészen megnyitja a szívét. Ezt az alázatot fejezi ki Szűz Mária a Magnificat énekben: „Tekintetre méltatta szolgálója alázatosságát. […] Irgalma nemzedékről nemzedékre az istenfélőkre száll” (Lk 1,48.50). Segítsen minket ő, a mi anyánk, hogy alázatos szívvel imádkozzunk. Mi pedig mondjuk el háromszor azt a szép imát: „Istenem, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz!”