Az Én szeretett Fiam 17.

A szentmise az Újszövetség áldozata. Az Újszövetségben Isten egyszülött Fia, aki érettünk emberré lett, Atyjától kapta a főpapi tisztséget. Nem a zsidó áronita családból származtatott módon, hanem Dávid király 110. zsoltára alapján az egyik későbbi leszármazottja, „Dávid Fia”. „Így mondta az Úr az én Uramnak: Ülj jobbomra, és minden ellenségedet lábad elé teszem zsámolyul. Az Úr kinyújtja hatalmas jogarod Sionból: Uralkodj ellenségeid közepette!  Születésed óta tiéd a királyi méltóság a szent hegyen, anyád méhétől kezdve, ifjúságod hajnala óta. Az Úr megesküdött és nem bánja meg: Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint” (Zsolt 110,1-4) Melkizedek Ábrahám kortársa, Sálem (Jeruzsálem) királya és egyben a mennyei Isten főpapja. Kivonult Ábrahám elé, aki legyőzte a négy királyt, akik Szodoma és a négy király csapatait kirabolták és fogságba ejtették őket. Áldozatot mutatott be: kenyeret és bort az Ég Istenének. Kétezer év múlva az Isten Fia, Jézus Krisztus az ő rendje szerinti király és pap volt. A zsidóktól halálra ítélve, a zsidóságból, Isten ószövetségi népéből kitagadva a világ összes nemzetének Királya és Főpapja lett. Az utolsó vacsorán elfogyasztotta tanítványaival a bárányvacsorát, ezzel megszüntetve azt. Saját szent Testévé változtatott egy kovásztalan búzakenyér-szeletet és megáldoztatta tanítványait, majd a harmadik kehely borát átváltoztatta saját szent Vérévé, és odaadta azt is a tanítványainak, majd megparancsolta nekik: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lk 22,14-20) Jézus főpapja Istennek és annak az egy egyháznak, amelyet egyetlennek, (Mt 16,18) Péterre, mint sziklaalapra, bevehetetlen erődítményként alapított. Jézus saját testét áldozza fel a világ összes emberének bűnei bocsánatáért. Mi volt áldozatának oltára? A kereszt. Az a félelmetes kínzóeszköz, szégyenfa, a legvadabb, legelvetemültebb római rabszolgák kivégzőeszköze, amit Jézusnak, a nem rabszolgának, nem bűnözőnek kiköveteltek népe vezetői. Pilátus táblát írt hozzá örök bizonyítékul: Názáreti Jézus a Zsidók Királya.  Héber, latin és görög nyelven volt írva, hogy mindenki el tudja olvasni. A zsidók tiltakoztak az írás ellen, javítsa ki Pilátus: „Ne azt írd, hogy a zsidók királya, hanem azt, hogy ő mondta magáról: a zsidók királya vagyok” De Pilátus azt felelte: „Amit írtam, azt megírtam” (Jn 19,21-22) Igaza volt: Jézus minden nép, a mindenség Ura és Királya. A római katolikus templomok, kápolnák fölségjele a kereszt. Az Ószövetségből sok üzenetet olvashatunk Megváltónk küldetéséről. A szentmise olvasmányaiban is rengeteget idéz az Egyház. Ami az Ószövetségben még halványan érthető, az Újban kiderül. („Quod in veteri  Testamento latet, in novo patet”) Mindegyik Isten üzenete. „Méltán foghatjuk fel tehát a liturgiát úgy, mint Jézus Krisztus papi szolgálatának gyakorlását. Ebben érzékelhető jelek jelzik, és a maguk sajátos módján meg is valósítják az ember megszentelését, és Jézus Krisztus misztikus teste, vagyis a fő és a tagok együtt teljes értékű nyilvános istentiszteletet mutatnak be. Így tehát minden liturgikus ünneplés egyedülállóan szent cselekmény: Krisztus, a pap, és teste, az Egyház viszi végbe; hatékonyságát nem is éri el az Egyháznak semmi más cselekedete, sem rangban, sem mértékben. A földi liturgiában annak a mennyeinek előízét élvezzük, és annak a liturgiának leszünk részesei, amelyet a szent városban, Jeruzsálemben ünnepelnek. Oda tart zarándok utunk, ott ül Krisztus az Isten jobbján, és a szentélynek és az igazi szövetségsátornak szolgája (Zsid 8,2) a földi liturgiában a mennyei seregek egész sokaságával énekeljük együtt az Úrnak a dicsőség himnuszát; tiszteljük szentek emlékét abban a reményben, hogy némi részünk és közösségünk lesz velük. Várjuk az Üdvözítőt, Urunkat, Jézus Krisztust (Fil 3,20) amíg maga meg nem jelenik, mint a mi életünk, és vele együtt mi is meg nem jelenünk dicsőségesen” (Kol 3,4)