2016. augusztus 6., szombat

Szent Anna 12.



A SZERETET ISTENE
elmélkedés  harmadik rész
A hitünk leglényegesebb tanítása: „Mindenki, aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, az Istentől született” (1Jn 5,1a) a kereszténységnek ez az alapja: az Isten Van. Az előkészítés a teljes kinyilatkoztatásra az ószövetségi isteni üzenet. Ezt a Biblia első fejezetei nyilvánvaló tényként említik.„Kezdetben teremtette az Isten az eget és a földet” (Ter 1,1) Addig csak üresség és sötétség volt tapasztalható az ószövetségi választott nép Istentől küldött vezetője, Mózes tanúsága szerint. Ezt a tényt ő megtapasztalta a Sínai hegyen, mert a biztos tudás mindig érzéki tapasztalattal kezdődik: „Semmi tudás (igazolt ismeret) nincs az értelemben, hacsak előbb nincs róla érzéki tapasztalatunk” (Filozófiai alaptétel) a teremtés azt jelenti, hogy Isten létet ad valaminek. Mózes már találkozott Istennel a Sínai hegy közelében, amikor a lánggal égő, de el nem hamvadó csipkebokor titkát akarta meglesni. Ezután néhány hónapra népével együtt vonult ki Egyiptomból. Közvetítésével sok óriási csodát művelt a fáraó előtt, míg végre elengedte Ábrahám utódait.(Kiv 1-14. fejezet) Ezek tehát Isten létét, a mindenhatóságát igazoló tények. A Sínai hegyen kapott élmények a semmi helyén megteremtett csillagvilág kialakítása és az emberiség őstörténete tehát látomásban és hallomásban kincse lett a látnoknak, könyvéből pedig mindent átélhetünk mi is. Az egy, mindentudó és mindenható Isten léte tehát közismert volt Mózes és a milliós nagyságrendű Ábrahám-utódok előtt. A nép az észlelt élmények alatt rettenetesen félt Istentől. Nincs mit csodálkoznunk eme félelem olvastán. Mindjárt az első emberpár gyermeki rajongással szerette Teremtőjét, hiszen amikor testüket kialakította a meglévő anyagokból (Ter 1,26-31 és 2,7-25), majd a lelküket megteremtette és az élettelen test azonnal életre kelt, óriási örömükre megkapták Istentől a föld-bolygót és a felületén a gazdálkodás lehetőségét, maguk és majdani utódaik bőséges táplálékának megtermeléséhez, mindezért nagyon hálásak voltak. A napi munka után bensőséges. Családi hangulatú társalgás, magas fokú művelődés is csak növelte boldogságukat. Tudták azt is, hogy őket már a lélekteremtés pillanatában megajándékozta az Úr a megszentelő kegyelemmel, amivel fogadott gyermekeivé és a mennyország örököseivé avatta őket. Ugyanezt a mennyei rangot ígérte meg születendő gyermekeiknek és azok utódainak is. Közben azonban felhívta figyelmüket, hogy a földi életet arra kell felhasználniuk, hogy növeljék önmagukban az istenszeretetet és az emberi életük is egyre tökéletesedő emberszeretetben gyarapodjék. Adott nekik feladatot is, hogy az engedelmességben naponta erősödjenek:”A kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz” (2,16b-17) Itt sem a gyümölcs volt rossz, életveszélyes, mint manapság a mérges-gombák, csupán egy kis figyelmesség, örömszerzés a Szeretet Istenének. Alig hangzott el az isteni figyelmeztetés, amikor Isten ősellensége, a sátán, gyors győzelem reményében szerencsét próbált: „Valóban mondta Isten, hogy nem ehettek a kert valamennyi fájáról? Az asszony így válaszolt a kígyónak: a kert fáinak gyümölcséből ehetünk, Isten csak a kert közepén álló fa gyümölcséről mondta: Ne egyetek belőle, ne érintsétek, nehogy meghaljatok” Erre a kígyó így beszélt az asszonyhoz: Semmi esetre sem fogtok meghalni.  Isten jól tudja, hogy amely napon abból esztek, szemetek felnyílik, olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat” Az asszony látta, hogy a fa élvezhető, tekintetre szép, és csábít a tudás megszerzésére. Vett tehát gyümölcséből, megette, adott férjének, aki vele volt, és az is evett belőle. Erre felnyílt a szemük, észrevették, hogy meztelenek. Fügefaleveleket fűztek össze, és kötényt csináltak maguknak. Azután meghallották az Úristen lépteit, aki a nappali szellőben a kertben járkált. Az asszony és az ember elrejtőztek az Úristen elől a kert fái között”. (3,1b-8) Értelmük valóban elhomályosult.


Himnusz CCL.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Hajnalban fürdik már az ég,
a földre nappal fénye hull,
a napsugár, mint nyíl, lövell:
minden rossz álom tűnjön el.
Az éji rémek fussanak,
távozzék kínzó bűntudat,
a bűn éjében szunnyadó
sötét félelmek múljanak.
Hogy az a végső virradat,
mit szívünk vágya esdekel,
legyen tüzes fényáradat,
míg zengő dalunk énekel.
Dicséret áldja az Atyát,
és vele egyszülött Fiát,
s a Lelket, a Vigasztalót
most és örök időkön át. Ámen.


Irgalom a megbocsátás kegyhelyén - Ferenc pápa a porziunkulai gyóntatószékben



Irgalom a megbocsátás kegyhelyén - Ferenc pápa a porziunkulai gyóntatószékben


"...és én feloldozlak téged bűneidtől..." 

Ferenc pápa a csütörtök délutáni porziunkulai villámlátogatása során – programon kívül – arra kérte a jelenlevő ferences atyákat és püspököket, hogy „induljanak vele együtt a gyóntatószékekbe és álljanak készen a megbocsátásra”. Ferenc pápa elöl járt a jó példával és 19 személyt gyóntatott meg, köztük négy cserkészfiatalt, két  papot, egy ferences testvért, egy tolókocsis idős asszonyt és több önkéntest. Ferenc pápa körülbelül egy órán át tartózkodott a gyóntatófülkében és hallgatta a bűnvallomásokat.
A gyóntatást követően köszöntötte a ferences testvéreket és a helyi püspököket, végül üdvözölt egy perugiai imámot. A köszöntések után  meglátogatta a porziunkulai ferences rendház gyengélkedőjében ellátott mintegy tíz ferences idős és beteg testvért.
A Szentatya a porziunkulai  Angyalos Boldogasszony bazilika előtt álló hívekhez a következő rögtönzött szavakkal fordult:
„Nagyon köszönöm a fogadtatást és kérem az Urat, hogy áldjon meg Benneteket. Köszönöm nektek, hogy közel akartok lenni hozzám. És ne feledkezzetek el arról, hogy mindig megbocsássatok! Mindig, mégpedig szívből, és ha lehet, menjünk közel az embertársunkhoz és mindig bocsássunk meg. Mert ha mi megbocsátunk, az Úr is megbocsát nekünk, hiszen mindnyájan rászorulunk a megbocsátásra. Van itt valaki, aki nem szorul rá az irgalomra? Tegye fel a kezét!  Mindnyájunknak szükségünk van a megbocsátásra. Most imádkozzunk együtt a Szűzanyához, aztán áldást adok. Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes…És meg ne feledkezzetek imádkozni értem. Viszontlátásra!”


Urunk Színeváltozása



Urunk Színeváltozása


Átváltozott tekintetek

1994-ben, abban az esztendőben, amikor pappá szenteltek, volt a Fatimai Szűzanya szobrának országjárása. Az egyházmegyék templomai sorra fogadták a szobrot. Újmisés papként én voltam Szentgotthárdon az ünnepi szentmise szónoka. Jól emlékszem rá, hogy amikor körmenetben behozták a szobrot a templomba, az emberek mind szerettek volna közel kerülni hozzá, hogy megérinthessék. A hívek lelkesedését lehetetlen lett volna visszaszorítani, nem is volt rá szükség, hiszen nem akartak semmi rosszat, csupán megérinteni a Szűzanya szobrát. Emlékszem egy idős bácsira, aki mankóval, fél lábbal próbálkozott a szobor közelébe jutni. Amikor sikerült neki, egyik kezével megérintette a szobrot. Közben arca teljesen átváltozott, átszellemült, „színeváltozáson” ment át. Másokon is látható volt hasonló „színeváltozás,” férfiak és asszonyok, gyermekek és idősek arcán egyaránt. A hit, a bizalom, a szeretet változtatta át ezeket az arcokat. Csodálattal szemléltem, ahogyan a meggyötört arcok és megtört tekintetek átváltoznak és végtelen boldogságot sugároznak. Úgy éreztem, hogy ezek az emberek most igazán megmutatják, hogy mi lakik a lelkük mélyén, ezek a „színeváltozott” tekintetek az emberek igazi érzéseit tükrözik.
A mai napon Jézus színeváltozását ünnepeljük. Az eseményt Szent Lukács evangéliumából olvassuk, miszerint Jézus a három kiválasztott apostolával, Péterrel, Jánossal és Jakabbal felment egy hegyre, ahol színében átváltozott előttük, megmutatta nekik dicsőségét, azt a dicsőséget, amely a feltámadás után vár rá, s amely a mennyben vár ránk feltámadásunkat követően. A három apostol látja azt, amint megjelenik az ószövetségi idők két jelentős alakja, Mózes és Illés próféta, akik Jézussal beszélgetnek. Mindhárman azt érzik, hogy jó nekik ezen a helyen lenni, szeretnék, ha az élmény tovább tartana. Közben hangot hallanak az égből, a mennyei Atya kinyilvánítja, hogy Jézus az ő Fia. Mindezek mögött az rejlik, hogy csodálatos módon megérzik Isten jelenlétét.
Igen, az emberben van egy különleges érzék, hogy észrevegyük a természetfelettit, az istenit, a szentet, az örökkévalót. Van bennünk egy különleges érzékenység, hogy megtapasztaljuk Isten közelségét, jelenlétét. És ilyenkor mi magunk is átváltozunk. Arcunk sugárzása, szívünk öröme, tekintetünk ragyogása azt jelzik, hogy működik bennünk ez az érzék, megvan bennünk ez az érzékenység. Nem mindennaposak ezek az élmények, de a hit útján járva jó megtapasztalnunk időnként e lelki magaslatokat, amelyekről megpillanthatjuk azt az örök országot, a mennyországot, ahová Isten hív bennünket.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Istenünk! Életünk egyes pillanataiban ugyanúgy átérezhetjük közelségedet és jelenlétedet, miként azt a három kiválasztott apostol a színeváltozás hegyén megtapasztalta. Azokban a napokban és órákban, amikor a kereszthordozás nehézségeit érezzük, szívünkben ott él a feltámadás és az isteni dicsőség megtapasztalásának reménye, mert a szenvedés útjának végső állomása nem a halál, hanem az Isten által ajándékozott új élet, a feltámadás. Istenünk, jó nekünk veled lennünk, veled élnünk.


2016. augusztus 5., péntek

Szent Anna 11.



Szent Zakariás, Szent Anna asszonynak sógora,
 


Az Isten megtette azt, amit részéről megtenni lehetett, azért, hogy dicsősége legyen népének! Azonban, hogy dicsőítve legyünk, követnünk kell Őt! Azt a lehetőséget, azt a körülményt, amit – keresztény szóhasználattal Isten ajándékának mondunk – Isten megteremtett a számunkra, azt én, a magam felvállalásával, elfogadásával, annak tiszteletben tartásával teljesíthetem be!
Ez által, Isten dicsősége is felmagasztaltatik, vagyis felértékelődik. Amiért a teremtmény befogadása által lesz értékké. Persze, Jézus bölcsességét, és bölcsességében fogalmazott szavait is már ebben az összefüggésben kell érteni, hordozni, és tisztelni.
Amikor Jézus azt mondja, hogy „ha valaki – bárki - utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét és kövessen engem”, akkor ezzel azt mondja, hogy mindenkinek lehetősége van rá. Másrészről, azt jelenti ki, hogy valamiről, és alkalmasint nem kevésről, le kell mondani, ahhoz, hogy követésére képes lehessek! Valamit, valamiért kell odaadni. Tudva, hogy számomra mi a nagyobb érték! Ha tele a kezem, mert már valamit kaptam, vagy elvettem, mert a pillanatban annak értéke lett fontos a számomra, de a következő pillanatban valami olyan dolgot nyújtanak nekem, ami mindannál többet ér számomra, mint amit kezeimben tartok, … Sőt, a felkínált érték a pillanat értékénél beláthatatlanul messzebbre mutató értéket jelenthet a számomra - a többit, amit éppen tartok kezeimben, ugye, szívesen teszem le, engedem el, távolodok el attól. Amiért magamat többre becsülöm, többre értékelem, többre tartom, mint a pillanatot, amit éppen élek.
Vajon, ezt az életigenlést, ezt az értékítéletet, ki teremtette belém? Ami ilyen erővel vonz, felemel, és ebben az igényességben megtartani akar? Én, az ember, ha csupán anyagi lény lennék, az anyagi szükségleteimen túl nem tudnék vágyódni többre, mert képzetem sem bírna el ezzel vággyal. De, mert bennem Isten lelke él, e lélek vonzásában élek, aki azt súgja: ’merjed felvállalni azt a keresztet, ami a tied, Értem! Az mindegy, hogy e kereszt súlya mitől olyan, amilyen, én kész vagyok levenni róla azt a terhet, amit nem bírnál el. Én vagyok számodra a cirenei Simon. Mert mindenkit, aki ezen az életen túlra tekinteni képes, én megsegítek, hogy eljuthasson oda! Ezt már bizonyítottam. Vágyom látni arcodat, abban a meglepetettségében, abban az örömben, amit készítettem a számodra! De ahhoz, hogy megdicsőíthesselek, most neked kell engem megdicsőítened, azzal, hogy hiszel bennem, és nekem!’ Ezt mondja Jézus a fenti szavaiban: „Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de az élete kárt szenved? Vagy mit adhat az ember cserébe a lelkéért?” Azért a hitért cserébe, hogy Isten hordozza tenyerén, és mindenért megfizet, amit érte elengedek ebből a világból!
Az utolsó mondat sem kevesebb annál, hogy „az Isten országa nem jön el szembetűnő módon.” [Lk 17,20] Mert azok, akik mindenüket képesek odaadni azért, hogy Jézus Krisztust, az Isten Fiát kövessék, elszántan, igaz hittel és szeretettel, azok már ebben az életben megláthatják Őt, ahogy eljön az Ő országában! Hiszen, azért képesek e világ minden vágyától, kívánságától, csábításától eltávolodni, mert megértik, és élik a Vele való közösséget!
Eljutni engem erre a csodára, vágyom, és kérem, segíts engem Istenem! De, hogy vonzani lehessek képes a Te Szent színed látására mindazokat, akiket szerethetek, akikkel közösségben lehetek! Ámen


Himnusz CCIL.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Legfőbb kegyesség Istene,
világ teremtő mestere,
ki egy vagy hatalom szerint,
de háromság személy szerint.
Fogadd el buzgó énekünk
s a hozzád síró könnyeket,
a tisztult szívnek hadd legyen
öröme benned teljesebb.
A buja ösztön vágyait
eméssze tüzes szeretet,
és felövezve, éberen,
készülten várjuk jöttödet.
Hogy kiknek hangos éneke
most megtöri az éjszakát,
ajándékodként nyerjük el
az égnek boldog otthonát.
Add meg, kegyelmes jó Atya,
Atyának egyszülött Fia,
és Szentlélek, Vigasztalónk:
egyetlen Úr, örök Király. Ámen.



Ferenc pápa Assisiben: Isten bocsánata mindenkit elér, aki szíve mélyén elismeri, hogy hibázott!



Ferenc pápa Assisiben: Isten bocsánata mindenkit elér, aki szíve mélyén elismeri, hogy hibázott!


Ferenc pápa augusztus 4-én, csütörtök délután Assisibe látogatott, az Angyalos Boldogasszony-bazilikában található Porziuncola-kápolnához, Szent Ferenc kedvelt tartózkodási helyéhez. Csendben imádkozott, elmélkedést tartott, majd köszöntötte a ferences testvéreket és a híveket.



Kedves Testvéreim!
Ma mindenekelőtt azokat a szavakat szeretném felidézni, amelyeket az ősi hagyomány szerint Szent Ferenc éppen itt mondott ki, az egész nép és a püspökök jelenlétében: „Mindannyiatokat szeretnélek a paradicsomba juttatni!” Mi szebbet is kérhetett volna Assisi szegénykéje, ha nem az üdvösségnek, az Istennel élt örök életnek és a vég nélküli örömnek az ajándékát, amelyet Jézus halálával és feltámadásával szerzett meg nekünk?

A paradicsom azonban mi más, ha nem az a szeretetmisztérium, amely örökre Istenhez köt minket, hogy vég nélkül szemléljük őt? Az egyház kezdettől fogva vallja ezt a hitet, amikor azt mondja, hogy hiszünk a szentek közösségében. A hitet sohasem egyedül éljük meg, ebben társaink a szentek, a boldogok, de szeretteink is, akik egyszerűségben és örömmel élték meg hitüket, és tanúságot tettek róla életükkel. Van egy láthatatlan kötelék – mely ettől nem kevésbé valóságos –, amely „egy testté” tesz minket, az egyetlen keresztség erejében, az „egyetlen Lélek” által vezetve (vö. Ef 4,4). Amikor III. Honorius pápától a búcsú adományát kérte azoknak, akik eljönnek a Porziuncolához, Szent Ferencnek valószínűleg azok a szavak jártak az eszében, amelyeket Jézus tanítványaihoz intézett: „Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek. Ha aztán elmegyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok” (Jn 14,2–3).

Nyilvánvaló, hogy a megbocsátás útja a helyes út, amelyen járva elérhetjük azt a helyet a paradicsomban. Nehéz dolog megbocsátani! Mennyire nehezünkre esik, hogy megbocsássunk másoknak! Gondoljunk csak bele! És itt, a Porziuncolánál minden a megbocsátásról szól! Milyen nagy ajándékot adott nekünk az Úr, amikor megtanított megbocsátani – vagy hogy legalább a megbocsátás szándéka meglegyen bennünk –, hogy kézzel foghatóan megtapasztaljuk az Atya irgalmasságát! Meghallgattuk Jézus példabeszédét, amellyel megbocsátani tanít minket (vö. Mt 18,21–35). Miért kellene megbocsátanunk valakinek, aki ártott nekünk? Azért, mert mi előbb nyertünk bocsánatot, és végtelenül többet engedtek el nekünk! Senki sincs közöttünk itt, aki ne kapott volna megbocsátást. Mindenki gondolkodjon el ezen… gondoljunk csendben azokra a ronda dolgokra, amelyeket elkövettünk, és ahogyan az Úr megbocsátott nekünk. A példabeszéd épp erről szól: ahogyan Isten megbocsátott nekünk, nekünk ugyanúgy meg kell bocsátanunk az ellenünk vétőknek. A megbocsátás simogatása. A megbocsátó szív simogat. Messze távol attól a magatartástól, hogy: „ne félj, megfizetsz!” A megbocsátás egészen más dolog! Pontosan úgy, ahogyan a Jézus által tanított imában, a Miatyánkban mondjuk: „Engedd el adósságainkat, ahogyan mi is elengedjük adósainknak” (Mt 6,12). Adósságaink a mi bűneink Isten előtt, adósaink pedig azok, akiknek meg kell bocsátanunk.

Bármelyikünk lehetne a példabeszédbeli szolga, akinek nagy tartozása van, de az annyira tetemes, hogy sohase tudná visszafizetni. Mi is, amikor letérdelünk a pap elé a gyóntatószékben, nem csinálunk mást, mint megismételjük annak a szolgának a mozdulatát. Azt mondjuk: „Uram, légy türelemmel hozzám!” Gondoltatok már néhányszor Isten türelmére? Végtelen türelme van! Jól tudjuk ugyanis, hogy tele vagyunk gyarlóságokkal, és gyakran visszaesünk ugyanazokba a bűnökbe. Isten azonban nem fárad bele, hogy ismételten felajánlja megbocsátását, valahányszor kérjük. Ez teljes és tökéletes megbocsátás, amellyel biztosít minket: annak ellenére, hogy ugyanazokba a bűnökbe esünk, ő könyörületes velünk és nem szűnik meg szeretni minket! Miként a példabeszédben szereplő gazda, ő is megkönyörül, vagyis gyengédséggel vegyes könyörületet érez: ez a szó az irányunkban tanúsított irgalmasságát fejezi ki. Atyánk ugyanis mindig megkönyörül rajtunk, amikor bűnbánatot tartunk, és nyugodt, derűs szívvel küld haza minket, azt mondja, hogy mindent elengedett és mindent megbocsátott nekünk. Isten megbocsátása nem ismer határokat, minden képzeletünket felülmúlja, és mindenkit elér, aki szíve mélyén elismeri, hogy hibázott és vissza akar térni hozzá. Isten a szívét nézi annak, aki bocsánatot kér.

A probléma sajnos akkor kezdődik, amikor szembe kell néznünk valamelyik testvérünkkel, aki valami kis igazságtalanságot követett el ellenünk. A példabeszédben hallott reakció igencsak kifejező: „Megragadta, fojtogatni kezdte, és azt mondta neki: »Fizesd meg, amivel tartozol!«” (Mt 18,28). Ebben a jelenetben ott találjuk emberi kapcsolataink egész drámáját. Amikor mi vagyunk adósai másoknak, irgalmasságot követelünk, amikor viszont mi vagyunk hitelezők, igazságosságot kiáltunk! És mindannyian így teszünk, mindannyian! Krisztus tanítványának nem ez a reakciója, és nem lehet ilyen a keresztények életstílusa! Jézus megbocsátani tanít minket, mégpedig határokat nem ismerve: „Nem hétszer, mondom neked, hanem hetvenszer hétszer!” Mt 18,22). Végeredményben az, amit javasol nekünk: az Atya szeretete, és nem a mi igazságigényünk. Ha megállnánk ez utóbbinál ugyanis, arról nem ismernének fel minket Krisztus tanítványaként, akik irgalmat nyertek a kereszt lábánál, egyedül Isten Fia szeretetének erejében. Ne felejtsük el tehát azokat a szigorú szavakat, amelyekkel a példabeszéd befejeződik: „Így tesz majd mennyei Atyám is veletek, ha meg nem bocsátotok szívből egymásnak” (Mt 18,35).

Kedves Testvéreim! A megbocsátás, amelynek Szent Ferenc „csatornájává” vált itt, a Porziuncolánál, továbbra is „paradicsomot szül”, még nyolc évszázaddal később is. Az irgalmasságnak ebben a szentévében még nyilvánvalóbbá válik, ahogyan a megbocsátás útja valóban képes megújítani az egyházat és a világot. Tanúságot tenni az irgalmasságról a mai világban olyan feladat, amely alól senki sem vonhatja ki magát. Megismétlem: tanúságot tenni az irgalmasságról a mai világban olyan feladat, amely alól senki sem vonhatja ki magát. A világ rászorul a megbocsátásra; nagyon sokan élnek neheztelésbe zárkózva és haragot táplálva, mert képtelenek megbocsátani, tönkreteszik saját életüket és mások életét, ahelyett, hogy megtalálnák a lelki béke derűjét és örömét. Kérjük Szent Ferencet, járjon közben értünk, hogy sose mondjunk le arról, hogy a megbocsátás alázatos jelei és az irgalmasság eszközei legyünk.

Most imádkozhatunk ezért. Mindenki, ahogy arra indítást érez. Kérem a testvéreket, a püspököket, hogy menjenek a gyóntatószékbe – én is menni fogok –, hogy a megbocsátás számára rendelkezésre álljunk. Jót tesz nekünk, ha ma itt, együtt megbocsátást nyerünk. Adja meg nekünk az Úr a kegyelmet, hogy ki tudjuk mondani azt a mondatot, amelyet az Atya nem enged befejezni, azt, amelyet a tékozló fiú mondott: „Atyám, vétkeztem…”, de [az az Atya] szájára tette az ujját, és megölelte. Mi elkezdünk beszélni, de ő befogja a szánkat, és ünnepi ruhába öltöztet… [Mondhatná valaki:] „De, Atyám, félek, hogy holnap ugyanezt fogom tenni…” De térj vissza! Az Atya mindig kémleli az utat, nézi és várja, hogy a tékozló fiú hazatérjen; és mindannyian azok vagyunk! Az Úr adja meg nekünk ezt a kegyelmet!

Ferenc pápa a csütörtök délutáni porziunculai villámlátogatása során – programon kívül – arra kérte a jelenlevő ferences atyákat és püspököket, hogy „induljanak vele együtt a gyóntatószékekbe és álljanak készen a megbocsátásra”. Ferenc pápa elöl járt a jó példával és tizenkilenc személyt gyóntatott meg, köztük négy cserkészt, két papot, egy ferences testvért, egy tolókocsis idős asszonyt és több önkéntest. Ferenc pápa körülbelül egy órán át tartózkodott a gyóntatófülkében és hallgatta a bűnvallomásokat.
A gyóntatást követően köszöntötte a ferences testvéreket és a helyi püspököket, végül üdvözölt egy perugiai imámot. A köszöntések után meglátogatta a ferences rendház gyengélkedőjében ellátott tíz ferences idős és beteg testvért.
A Szentatya az Angyalos Boldogasszony-bazilika előtt álló hívekhez a következő rögtönzött szavakkal fordult: „Nagyon köszönöm a fogadtatást és kérem az Urat, hogy áldjon meg Benneteket. Köszönöm nektek, hogy közel akartok lenni hozzám. És ne feledkezzetek el arról, hogy mindig megbocsássatok! Mindig, mégpedig szívből, és ha lehet, menjünk közel az embertársunkhoz és mindig bocsássunk meg. Mert ha mi megbocsátunk, az Úr is megbocsát nekünk, hiszen mindnyájan rászorulunk a megbocsátásra. Van itt valaki, aki nem szorul rá az irgalomra? Tegye fel a kezét! Mindnyájunknak szükségünk van a megbocsátásra. Most imádkozzunk együtt a Szűzanyához, aztán áldást adok... És meg ne feledkezzetek imádkozni értem. Viszontlátásra!”


Évközi tizennyolcadik hét péntekje



Évközi tizennyolcadik hét péntekje


Miután Jézus előre megjövendölte szenvedését és halálát, Máté evangélista összegyűjti azokat a mondásokat, amelyekben a mi Urunk arra tanít, hogy tanítványainak is ugyanaz a sorsa, mint az övé. Mondanivalóját a következő kijelentés nagyon találóan foglalja össze: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen!” A tanítványi élet három mozzanata fogalmazódik meg ebben a mondatban.
Elsőként az, hogy ha valaki Krisztus tanítványa akar lenni, az bizonyos szakítást jelent korábbi életével, életmódjával. Megtagadni önmagunkat azt jelenti, hogy háttérbe szorítjuk saját elképzeléseinket, hogy egyre jobban tudjunk azonosulni Isten akaratával. Megtagadni önmagunkat azt jelenti, hogy bűnös vágyainknak határt szabunk és minden erőnkkel törekszünk az életszentségre. Megtagadni magunkat azt jelenti, hogy Krisztus növekszik bennünk.
A második elem a kereszthordozás. Jézus nem titkolja, hogy követése nem könnyű, de vállalni kell a nehézségeket, a szenvedéseket, s ő segíteni fog nekünk a kereszthordozásban.
Harmadszor pedig a követés parancsa hangzik el. Így is mondhatnánk: Élj krisztusi módon! Keresd mindig Isten akaratát és engedelmeskedj az Atyának! Szolgáld Istent és segítsd embertársaidat! Sugározd szüntelenül a szeretetet!
© Horváth István Sándor
Imádság:

Kérünk, Urunk, Istenünk, taníts meg bennünket arra, hogy helyesen kérjük tőled azt, ami javunkra szolgál! Te kormányozd életünk hajóját magad felé, minden viharvert lélek csendes kikötője! Mutasd meg az irányt, amerre mennünk kell! Újítsd meg bennünk az engedelmesség lelkületét!



2016. augusztus 4., csütörtök

Szent Anna 10.




Szent igaz József, Szent Anna asszonynak öccsétől való unokafia


Istenismeret – bűnbocsánat. Ember dolga – Isten dolga. Talán a mai írások így kapcsolódnak egymáshoz, ezen a ponton.
Jeremiásnál mondja Isten, hogy „mindnyájan ismerni fognak engem, a legkisebbtől a legnagyobbig, mivel megbocsátom bűnüket, és vétkükre nem emlékezem többé.”
Jézus pedig, Péter kijelentése alapján tudatosítja, hogy szavai kitől vannak benne ott, és akkor. Majd, mikor Péter, Jézus szavaitól megrészegülten – „Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is.” – még Jézus felett is uralkodni próbál, istenítve önmagát, bátorságot véve rá, akkor Jézus keményen meginti, hogy már is „Botrány vagy nekem, mert nem Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével!”
Az ember gyengesége abban áll, ha isteníti magát! Ebben a pillanatban elveszíti emberi méltóságát, lealacsonyítja önmagát. Nem megalázza magát, de megaláztatást kénytelen elszenvedni. Amiért Valaki másnak a helyére helyezi önmagát. Olyan hatalmat vesz magára, melyet nem kapott meg! Ez az, amit olyan sokszor elkövetünk. Magunk nem akarjuk elhinni, és nem is gondoljuk, hogy ’kilóg a lóláb’, de bizony a környezetünk azonnal észreveszi azt, hogy méltatlanná tesszük magunkat arra a méltóságra, mellyel felruháztak bennünket! Pontosabban, mely hatalom ránk szállt Isten kegyelméből. Visszaélésnek hívjuk ezt azzal a kegyelemmel – és már szándékosan nem hatalomnak nevezem – mellyel Isten ruházott fel bennünket. Nem könnyű Isten szeretetével, bizalmával úgy élni, ahogy azt Isten bízza ránk! De, ha ezt tudom, akkor könnyebb talán megbocsátanom embertársamnak. És, ha ezt tudom, akkor talán könnyebb elfogadni másoktól az intést, a figyelmeztetést, amikor észreveszik, hogy túlléptem a határon! Bizony, ha figyelmeztetnek ilyen esetben, még hálásnak is kéne lennem! Ugyanakkor, azzal is tisztában kell lenni mindegyikünknek, hogy mindegyikünk kap Istentől megfelelő hatalmat, amivel bírnunk kell, még akkor is, ha mások arról nem akarnak tudomást venni, ami a mi, Istentől való felhatalmazásunk.
Mi mind egymáshoz rendeltek vagyunk Krisztusban! Mindenkor az egymáshoz, jelenthet egymás mellé, fölé és alá rendeltséget is! Nem bírái vagyunk egymásnak, de egymás kontrolljai. Ha, Isten szeretete a bennünket mozgató életösztön.
Tehát: Isten dolga, hogy elveszi a világ bűneit, de ember dolga az, hogy mindvégig keresse, kutassa Isten ismeretét, hogy Hozzá igazítani képes legyen életét. De, mert ez fejlődés kell legyen, egy életen át, minduntalan bűntudattal, önvizsgálattal, és belátással kell élnie, hogy a tegnapi énemben mi volt az, amiben tévedtem, rosszul döntöttem, helytelenül ítéltem meg Isten szándékát, velem való akaratát. Éppen ezért vétkeztem ellene, a szent és Igaz Isten ellen, aki szüntelenül kész nekem megbocsátani! Aminek feltétele, hogy én belátással legyek a magam képtelenségei iránt. Ugyanakkor szeretnék, próbálok, és akarok Istenem ismeretében gazdagodni, teljesebbé lenni! Szánj meg engem Istenem, és segíts meg, hogy szentté lenni képes legyek, mert Te Szent vagy! Ámen


Himnusz CCIIL.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Szentháromság egy Istenünk,
hatalmas Úr a föld felett,
halld meg dicsérő énekünk,
ébredve melyet zeng szívünk.
Az ágyból immár felkelünk
a csendességes éjidőn,
és esdekelve kérlelünk,
gyógyítsd meg égő sok sebünk.
A kísértő ha cselt vetett,
és vétkeztünk ez éjszakán,
a bűnt lelkünkről mossa le
kegyelmed égi ereje.
És bízó szívvel kérlelünk:
tündöklő fényed töltsön el,
hogy napjaink pergő során
romlást ne hozzon semmi ránk.
Ezt add meg, kérünk, jó Atya,
s Atyának mása, egy Fia,
s te, Szentlélek, Vigasztaló:
örökre egy uralkodó. Ámen.




Ferenc pápa a domonkosokhoz: Csak a hiteles prédikáció érinti meg a szívet



Ferenc pápa a domonkosokhoz: Csak a hiteles prédikáció érinti meg a szívet


Ferenc pápa augusztus 4-én, csütörtökön délelőtt fogadta a prédikáló rend, a domonkosok általános káptalanjának résztvevőit Fra Bruno Cadoré általános rendfőnök vezetésével.


„A mai napot úgy írhatnánk le, hogy egy jezsuita a »kolduló barátok« között, mert délelőtt domonkosokkal, délután Assisiben ferencesekkel találkozom” – fogalmazott Ferenc pápa spanyol nyelvű beszédében.
Az idei év rendkívüli jelentőséggel bír a domonkosok számára, akik a rend III. Honoriusz pápa általi elismerésének 800. évfordulóját ünneplik. A pápa háláját fejezte ki a rend tagjainak azért, hogy jelentősen hozzájárulnak az egyház életéhez és együttműködnek a Szentszékkel a hűséges szolgálat lelkületében a kezdetektől mind a mai napig.
A pápa emlékeztetett azokra a domonkos misszionáriusokra, vértanúkra és a szeretet apostolaira, akik elhozták Isten gyengédségét a világba, ezáltal gazdagítva az egyházat és új lehetőségeket feltárva az evangélium megtestesítésére a prédikáción, a tanúságtételen és a szereteten keresztül. Az Istennel való erős, személyes egység nélkül a prédikáció lehet teljesen tökéletes, jól megindokolt és bámulatos, de nem érinti meg a szívet, pedig annak kell megváltoznia. „A prédikátor a szó szemlélője és a népé is”, aki megértést remél (vö. Evangelii gaudium 154.)
Isten igéjének a hatékonyabb közvetítése tanúságtételt igényel: az igazsághoz való hű mesterekre és az evangélium bátor tanúságtevőire van szükség. A szentek azért teremtek bőséges gyümölcsöt, mert életük és küldetésük a szív nyelvével szólt, amely nem ismer határokat és amelyet mindenki megért.
Végül legyünk prédikátorok és tanúságtevők a szeretetben, különben kétséget ébreszthetünk és gyanúsak lehetünk. Az élő és szenvedő Krisztus teste kiált a prédikátorhoz és nem hagyja nyugton. A szegények és a kiselejtezettek kiáltása felébreszt és segít megérteni, hogy Jézus együttérző volt az emberek iránt (Mt 15,32). Körbenézve látjuk, hogy a mai emberek szomjaznak Istenre. Kiáltásuk felhívja figyelmünket és ez kell, hogy életet adjon a struktúráknak és a pasztorális terveknek. Minél inkább sikerül eloltani mások szomját, annál jobban válunk a szeretetben és irgalmasságban hirdetett igazság prédikátoraivá, amelyről Sziénai Szent Katalin szól (vö. Dialógus, 35). Amikor Krisztus eleven testével találkozunk, evangelizálnak bennünket és felfedezzük a prédikátorlét és az isteni szeretet tanúságtevőinek szenvedélyét. Ezáltal megszabadulunk a ma nagyon aktuális gnoszticizmus veszélyes kísértésétől – hangsúlyozta Ferenc pápa.
Beszéde végén Ferenc pápa arra buzdította a domonkos rend tagjait, hogy örömmel kövessék Szent Domonkostól kapott karizmájukat. Példája ösztönöz arra, hogy reménnyel tekintsünk a jövőre, tudva, hogy Isten mindent megújít… és sosem okoz csalódást.


Évközi tizennyolcadik hét csütörtökje



Évközi tizennyolcadik hét csütörtökje


Jézus tanítását hallgatva és rendkívüli csodáit látva az emberekben felmerül a kérdés: ki ő valójában? A válaszok abba az irányba mutatnak, hogy kezdik felismerni Jézus személyében a Messiást, azaz az események előrehaladtával egyre inkább előtérbe kerül Jézus messiási küldetése és annak kibontakozása. Ezekre az elképzelésekre azonban erősen rányomja bélyegét a kor hagyományos gondolkodása, miszerint a messiás egy uralkodó vagy hadvezér lesz, aki megerősíti Izrael politikai, katonai hatalmát, és megszabadítja az ország népét a rómaiak elnyomásától. A korabeli messiási várakozásoktól az apostolok sem tudják magukat függetleníteni, ők is azt remélik, hogy Jézus hamarosan evilági hatalmat szerez magának. A Péter apostollal való beszélgetés során pontosan látszik ez a szemlélet, ezért nem tudja sem ő, sem a többiek elképzelni azt, hogy Mesterüket megölik, mert akkor nem valósulhatna meg messiási uralma.
Jézus természetesen helyteleníti ezt az emberi elképzelést, mert ő tudja, hogy messiási küldetése egészen mást jelent, mert az Atya mást kíván tőle. Ezért tiltja meg először azt, hogy tanítványai bárkinek is beszéljenek arról, hogy ő a Messiás, majd pedig emiatt beszél rendkívül kemény hangon Péter apostollal.
A jelenet arra a veszélyre figyelmeztet minket, hogy emberi gondolataink könnyen elhomályosíthatják Isten szándékát.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Nem tudom, hogy milyen megpróbáltatások és nehézségek várnak ma rám, de azt tudom, hogy minden a te akaratodból történik, Uram, s ez elég nekem. Kérlek, adj erőt, türelmet és alázatot, hogy a rám váró nehézségekkel szeretetedhez méltón nézhessek szembe, s így áldozatomat egyesíthessem Szent Fiad krisztusi áldozatával.



2016. augusztus 3., szerda

Szent Anna 9.



Szent Simeon, Szent Anna asszonynak öccsétől való unokafia,



A hamis próféták nem csupán abban tévedtek, hogy a közelgő katasztrófát az Úr templomának jelenléte miatt elkerülhetőnek tartották, hanem abban is, ahogy és amikor az Úr népe iránti szeretetéről beszéltek, miközben a szeretett nép gúnyt űzött ebből a szeretetből, és nem az Úr, hanem a gyomra érdekelte, meg a világ, amelyet bálványozni kezdett. Jeremiás próféta akkor adja tudtul az egész kinyilatkoztatás egyik legszebb isteni üzenetét, amikor az ellenséges hadsereg már elfoglalta a szent várost, Jeruzsálemet, és a nép színejavát fogságba hurcolta. Ha mindezt előbb mondja, még akkor, amikor a választott nép tagjai egyre biztosabban haladtak a megátalkodottság felé, vagyis konokul vétkeztek, miközben továbbra is jártak a templomba, kinevették volna, mások meg csak még vakmerőbben vétkeztek volna, mintegy isteni igazolást tudva maguk mögött.

Jézus sem sietett feloldozni a paráznákat, csak a megkövezésre vitt, végsőkig megszégyenített asszonyt és Mária Magdolnát, aki könnyeivel öntözte Mestere lábát. A halálát kívánó főpapoknak nem Isten irgalmáról beszélt, hanem az utolsó ítéletről, Pilátusnak pedig, a római jogásznak, az igazságról, melyet az éppen megcsúfolni készült. A bal latornak nem ígérte meg az örök életet, hiszen az nem is vágyakozott az üdvösségre, ellenben a jobb latornak megígérte, hogy vele lesz a paradicsomban, mert az őszinte bűnbánatot tartva vallotta meg őt Urának. Igenis alkalmassá kell válnia a léleknek annak a valóban új és meglepő üzenetnek a befogadására, hogy az Örökkévaló, a világot teremtő Isten örök szeretettel szeretett és most is szeret minket. Erre mutat példát

Hálát adunk Neked, Urunk Jézus, Isten irgalmas szeretetének kinyilatkoztatásáért és azért, hogy a magunk életében is oly sokszor megtapasztalhattuk, hogy örök szeretettel szeretsz, magadhoz vonzol bennünket, és megkönyörülsz rajtunk. Add meg, kérünk, kegyelmesen, hogy ne újabb nagy bűnök és bukások árán, hanem Isten fönségét és szentségét szemlélve jussunk el arra az alázatra és szívbéli töredelemre, melyre a mai Evangéliumban szereplő kánaáni asszony ad példát, aki nem követelőzött előjogaira hivatkozva, hanem az utolsó helyre állt, és őszinte bizalommal, állhatatosan könyörgött Hozzád.
 


Himnusz CCIIIL.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Egek szentséges Istene,
a fényes égbolt magasát
te tűzsugárral színezed:
adsz díszül égitesteket.
Szavadra gyúl negyednapon
a lánggal égő napkorong,
törvényed szabta útra tér
a kóbor csillag és a hold,
hogy nappaltól az éjszakát
törvény mezsgyéje messe szét,
és biztos jel hirdesse ki
a hónapoknak kezdetét.
Ragyogj be emberszíveket,
törölgess szennyes lelkeket,
oldozd a bűn bilincseit,
könnyítsd a vétkek terheit!
Ezt add meg, kérünk, jó Atya,
s Atyának mása, egy Fia,
s te, Szentlélek, Vigasztaló:
örökre egy uralkodó. Ámen.


Ferenc pápa: A fiatalok a testvériség és a béke jelét mutatták fel a világnak



Ferenc pápa: A fiatalok a testvériség és a béke jelét mutatták fel a világnak


Ferenc pápa az augusztus 3-án, szerdán délelőtt az Ifjúsági Világtalálkozóról (IVT) és lengyelországi útjáról beszélt szokásos általános kihallgatásán. Hangsúlyozta azt is, hogy Európának csak akkor lesz jövője, ha visszatér alapító értékeihez. A Szentatya beszédét teljes terjedelmében közöljük.


Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Ma szeretném röviden felidézni az elmúlt napokban Lengyelországban tett apostoli utazásomat.
Az útra az ifjúsági világnap adott alkalmat, huszonöt évvel a Częstochowában nem sokkal a „vasfüggöny” lebontása után megrendezett történelmi találkozó után. Ez alatt a huszonöt év alatt megváltozott Lengyelország, megváltozott Európa, megváltozott a világ, és ez az IVT prófétai jellé vált Lengyelország, Európa és a világ számára. A fiatalok mai nemzedéke, a Szent II. János Pál pápa által megkezdett zarándoklat örökösei és folytatói megadták a választ a mai kor kihívására, a remény jelét mutatták fel, és ezt a jelet testvériségnek hívják. Mert ebben a háborúban álló világban testvériségre van szükség, közelségre van szükség, párbeszédre van szükség, barátságra van szükség! És ez a remény jele: amikor testvériség uralkodik.
Kezdjük a fiatalokkal, ők jelentették ugyanis az út első okát. Ismételten válaszoltak a felhívásra: eljöttek az egész világról – némelyikük itt is van! [rámutat a teremben lévő zarándokokra] –, ez a színek, a különböző arcok, nyelvek és élettörténetek ünnepe volt. Nem tudom, hogy csinálják: eltérő nyelven beszélnek, mégis meg tudják érteni egymást! Miért? Mert megvan bennük az akarat, hogy együtt haladjanak előre, hogy hidakat építsenek, a testvériség hídjait. Magukkal hozták sebeiket, kérdéseiket is, de legfőképpen a találkozás lehetőségének örömét. Ismételten megalkották a testvériség mozaikját! A testvériség mozaikjáról beszélhetünk. Az ifjúsági világnapok emblematikus képe a fiatalok által lengetett zászlók színes kavalkádja: az ifjúsági világnapon ugyanis a nemzeti zászlók szebbé válnak, mondhatni „megtisztulnak”, és egymással szembenálló nemzetek zászlói is egymás mellett lobognak. Milyen szép ez! Itt is vannak zászlók… mutassátok csak!
Így, e nagy jubileumi találkozójukon a világ fiataljai elfogadták az irgalmasság üzenetét, hogy mindenhová elvigyék az irgalmasság testi és lelki cselekedetei által. Köszönetet mondok minden fiatalnak, aki eljött Krakkóba! Köszönetet mondok azoknak is, akik csatlakoztak hozzánk a föld minden tájáról! Hiszen sok országban kis helyi ifjúsági találkozót szerveztek, és összeköttetésben voltak a krakkóiakkal. Az ajándék, melyet kaptatok, váljon mindennapi válasszá az Úr hívására! Nagy szeretettel emlékezem meg Susannáról, arról a római lányról – ebből az egyházmegyéből –, aki nem sokkal az után, hogy részt vett az IVT-n, Bécsben meghalt [agyhártyagyulladásban – a ford.]. Az Úr, aki már biztosan befogadta a mennybe, erősítse meg családtagjait és barátait!
Ezen az úton meglátogattam a częstochowai kegyhelyet is. Szűz Mária ikonja előtt megkaptam az anya tekintetének ajándékát, aki különösképpen anyja a lengyel népnek, annak a nemes nemzetnek, amely sokat szenvedett, de a hit erejével és az ő anyai kezét fogva mindig felállt. Köszöntöttem néhány lengyelt itt [a teremben]. Derék emberek vagytok, derék emberek! Ott, Mária tekintete alatt, megérti az ember e nép útjának spirituális értelmét, e nép történelme ugyanis elválaszthatatlanul összekapcsolódik Krisztus keresztjével. Ott kézzel érinthetjük Isten hűséges, szent népének hitét, ez a nép ugyanis megőrzi a reményt a megpróbáltatásokban, és megőrzi azt a bölcsességet is, amely egyensúly hagyomány és újítás, emlékezet és jövő között. Lengyelország ma egész Európát emlékezteti arra, hogy a földrésznek nem lesz jövője azon alapító értékei nélkül, amelyeknek középpontjában az ember keresztény felfogása áll. Ezen értékek között van az irgalmasság, amelynek különleges apostola volt a lengyel föld két nagy gyermeke: Szent Faustina Kowalska és Szent II. János Pál.
Végezetül, ennek az útnak is világméretű távlatai voltak: a világnak válaszolnia kell a „darabokban” zajló háború fenyegetésére és kihívására. Ennek összefüggésében a Auschwitz-Birkenauban tett látogatás szótlan csendje beszédesebb volt minden szónál. Abban a csendben hallottam, éreztem mindazok lelkének jelenlétét, akik ott jártak; éreztem Isten együttérzését, irgalmasságát, amelyet nem egy szent lélek oda tudott vinni, abba a feneketlen mélységbe is. Abban a nagy csendben imádkoztam az erőszak és a háború összes áldozataiért. És ott, azon a helyen, megértettem – mint még soha – az emlékezés értékét, nemcsak mint elmúlt események felidézését, hanem mint figyelmeztetést és felelősséget a ma és a holnap számára, hogy a gyűlölet és az erőszak magja ne verjen gyökeret a történelem földjének barázdáiban. És ebben a háborúkra és sok sebre, sok megélt fájdalomra való emlékezésben jelen van az a sok mai férfi és nő is, akik háborútól szenvednek, sok testvérünk és nővérünk! Amikor néztem azt a rendkívüli kegyetlenséget abban a koncentrációs táborban, rögtön a mai kegyetlenségekre gondoltam, melyek hasonlóak: nem annyira koncentráltak, mint azon a helyen, de az egész világon jelen vannak; ezen a kegyetlenségtől, fájdalomról, háborútól, gyűlölettől, szomorúságtól beteg világon. Ezért kérem tőletek mindig, hogy imádkozzatok: adjon az Úr békét!
Köszönetet mondok mindezért az Úrnak és Szűz Máriának! Ismét kifejezem hálámat Lengyelország elnökének és a többi állami vezetőnek, Krakkó bíboros érsekének és az egész lengyel püspöki karnak, továbbá mindazoknak, akik – nagyon sokféleképpen – lehetővé tették ezt az eseményt, amely a testvériség és a béke jelét mutatta fel Lengyelországnak, Európának és a világnak. Szeretnék köszönetet mondani a fiatal önkénteseknek is, akik több mint egy éven keresztül dolgoztak a találkozóért. Szeretnék köszönetet mondani a médiának is, azoknak, akik a tömegkommunikáció területén dolgoznak: nagyon köszönöm, hogy lehetővé tettétek, hogy ezt a világnapot az egész világon láthassák. Nem feledkezhetem meg Anna Maria Jacobiniről, arról az olasz újságírónőről sem, aki ott halt meg, váratlanul. Imádkozzunk őérte is: éppen szolgálatvégzés közben távozott el.
Köszönöm!


Évközi tizennyolcadik hét szerdája



Évközi tizennyolcadik hét szerdája


Jézus számos esetben tanújelét adta, hogy korának általános szemlélete, kortársainak gondolkodásmódja nem kényszeríthetik őt korlátok közé. Bizonyos esetekben túllép a hagyományokon, s ez gondolkodásában, cselekvésében egyaránt megmutatkozik. Az evangéliumokat olvasva sokszor tűnik úgy, hogy szándékosan lebontja a falakat, amelyek az emberek között, vagy az ember és Isten között emelkedik. A korabeli zsidó törvények élesen megkülönböztették a tiszta és a tisztátalan dolgokat, elválasztották egymástól a szentet és a profánt, éles vonalat húztak az igazak és bűnösök, a jók és a gonoszok közé. A vallásosság ilyen módon szűk határok közé szorult, a kiváltságosok határozták meg feltételeit, akik természetesen önmagukat igaznak és jónak tartották, másokat pedig bűnösnek ítélvén kizártak. Ezzel szemben Jézus úgy érzi, hogy küldetése mindenkihez, az igazakhoz és a bűnösökhöz egyaránt szól, örömhírét, tanítását senki sem sajátíthatja ki és nem zárhat ki abból másokat.
A kánaáni asszony története, amit a mai evangéliumban olvasunk, jó példa erre. A hagyományos zsidó gondolkodás szerint csak a választott nép tagjai részesülhetnek Isten jóságában, a pogányok nem. Jézus helyteleníti ezt a felfogást, s azzal, hogy teljesíti a pogány származású asszony kérését, átlép egy határt. Mert Isten jóságát sem akkor, sem napjainkban nem lehet korlátozni. Isten szeretete minden emberre kiárad.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Hozzád fordulok, Atyám, mindenható Isten: őszinte szívvel és kicsinységem tudatában hálát adok neked, s egész lelkemmel kérlek, rendkívüli jóságodban fogadd jóakarattal könyörgésemet: hatalmaddal űzd el az ellenséget tetteimtől és cselekedeteimtől, erősíts engem a hitben, kormányozd értelmem, adj nekem bensőséges gondolatokat, és vezess el engem boldogságod birtoklására! Vezess el engem arra, hogy téged mindenkinél és mindennél jobban szeresselek!