2016. augusztus 20., szombat

Szent Anna 26.



Szent Anna, szükségben levők segítője



Nemzetünk ünnepel ma. Az ünnep alkalmából több magyar ember kapott különböző állami kitüntetést. Gondolom azért, amiért nemzetünkért valami fontos dolgot tettek. Olyan jót, ami dicséretet érdemel, ami példaként állítható ki, és amiért köszönet jár. Mindezek olyan érdemek, melyek az ember által, az embert méltatják. Mi lesz ezek közül olyan érdem, ami Isten előtt is megállhat? Felemlítésre kerülhet? Nem tudjuk. Úgy gondolom, hogy ez személyes ügy, önvizsgálat dolga, hogy ki – ki hogyan éli meg: mit tettem, ami Isten előtt érdem lehet? Úgy gondolom, hogy ha bárki is, aki elismerésben részesül, mert a közösségéért valami jót tett, kicsit többet annál, mint amit meg kell tenni, mert olyant tett, amit nem szabad elhagyni, az Isten előtt is érdeméül fog szolgálni!
De, abban is biztos vagyok, hogy Isten érdeme és a világ elismerése között nincs összefüggés. Istenünk sokkal érzékenyebben reagál minden olyan tettért, ami az Ő jó szándékát segíti megvalósítani. Az, jórészt magunkon múlik, hogy mennyire tesszük magunkat érzékennyé arra, hogy tudatosultan képesek lehessünk az isteni jót szolgálni.
Ahogy úgy vélekedek a családról, hogy egyre tudatosabban kell a családnak szolgálni a személy méltóságát, a világ ellenében, mely minden lehető eszközzel az önző önmagamért való jót exponálja ki, méltatlanná aljasítva az örök értéket, a pillanatért cserében, úgy gondolom azt is, hogy az ember, egyedül a méltóságának tiszteletével lehet képes az isteni jóra is érzékenyé tenni magát.
Az ember rettenetesen érzékeny műszer. Mégsem mindegy az, hogy mire teszi magát érzékennyé? A Példabeszédek könyve beszél ma arról, hogy a bölcsesség és az egyetlen igazság érdekében kell vigyáznom a testem épségére. Ma, alapvetően, az ember szórakozása az, illetve frusztráltságának enyhítésére fordítja idejét fitneszfoglalkozásokra, ehhez a megfelelő felszerelésekre, technikákra költ rengeteg pénz – erre keresünk (!) – ahelyett, hogy olyanra fordítanánk energiáinkat, időnket, és pénzünket, melyek a másik embert kiegészítik. Bizony, nem keressük egymás szolgálatát, önérvényesítésünket hajszoljuk, egymás ellenében, ami, észre sem vesszük, hogy kioltják a mások jóra törekvő energiáit. Értelemszerűen, ha cselekvésem eredménytelen lesz, az frusztrálttá tesz! Úgy élünk, ahogy a világ azt diktálja. A rossz orvos sem azért kezel, hogy meggyógyuljunk, hanem, egyszerűen a tünetet kezeli, azokkal az eszközökkel, amikre az egészségügy többi szereplői érdekeltté teszik. Önérdek érvényesítési láncban vagyunk szereplők, mert nem is kutatjuk az isteni jót, mely a magam helyén az én dolgom volna! Mert minden egyes embernek, meg van a pillanatban és a térben a maga helye, Isten terve szerint, és Isten szándéka szerint, úgy, mint a teremtésben együttműködő partnere. De, erről nem veszünk tudomást, mert mi egymáshoz igazodást tanultunk meg. Richard Rohr próbál felvilágosítani arról, hogy a világ arra tanít bennünket, hogy külső tekintélynek feleljünk meg, és ne annak a belső tekintélynek, Aki maga az Isten, aki Lelkét lehelte belénk, vagyis belső hangok által akar bennünket vezetni. De ehhez bennem a csendnek kellene megszületni, annak a békességnek, Aki az Isten rezzenéseire válik érzékennyé. Hogy majd a test, az anyag szolgálatával válhassak én, az Ember az Isten cselekvőjévé lenni. Ezzel szemben, én, az ember, gyártok olyan automatikákat, berendezéseket, gépeket, amik az én érdekemben, engem szolgálnak ki. Én vagyok az Isten, engem szolgáljon a teremtett világ, én nem akarok senki szolgálatára lenni, és senkinek kiszolgáltatottá lenni!
Az ember, aki magáról azt állítja, hogy intellektuel, kultúr lény, intelligens, jól képzett, civilizált, hárítja magától azt, aki nála intelligensebb, tiszteletet érdemel, elismerésre méltó lehetne, hogy őt ilyen képességekkel, karizmákkal, és ekkora szabadsággal ruházta fel. Akkor állíthatjuk azt, hogy intelligens ez az ember? Vagy, azt kell megállapítanunk, hogy sajnálatra méltó, amiért öntelt, és rosszul bánik a maga szabadságával? Pontosabban: visszaél mindazzal, ami lehetősége volna!
Istenem, Mennyei Atyám, Te, aki mindent látsz, és mindent értesz, Aki minden felett Úr vagy, segítsd és vezesd az emberiséget a kijózanodásra! Ámen


Himnusz CCLXIV.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Most jöjj, Szentlélek, szállj közénk,
Atyát s Fiút ki egybekötsz,
szívünket, kérünk, töltse be
kegyelmed égi ereje.
Száj, nyelv, ész, érzék és erő
zengjen hitvalló éneket,
a lánggal égő szeretet
gyújtson tüzével szíveket.
Hadd ismerjük meg az Atyát,
és értsük általad Fiát,
s ki mindkettőjük Lelke vagy,
higgyünk örök időkön át. Ámen.


Elkezdődött a 37. Rimini Meeting



Elkezdődött a 37. Rimini Meeting


Augusztus 19-én, péntek délelőtt megnyitotta kapuit a „Népek közötti barátságért” megrendezett nemzetközi találkozó, a 37. Rimini Meeting. Az esemény első napjáról Varga János, a bécsi Collegium Pazmanianum rektora számolt be szerkesztőségünknek.


A nyitó program kezdetén Emilia Guarnieri, a Meeting Alapítvány elnöke olvasta fel Pietro Parolin bíboros, Ferenc pápa üdvözletét és áldását közvetítő üzenetét.

„A Meeting mottója »Te érték vagy számomra« – fogalmaz a levél – bátor. Bátorság kell ezt mondani, amikor a minket körülvevő valóság épp az ellenkezőjét sugallja. Túl gyakran engedünk a kísértésnek, hogy a saját érdekeink határán bezárkózzunk, s így a másik feleslegessé, vagy ami még rosszabb, zavaró tényezővé, nehézséggé válik. Ez azonban nem egyezik természetünkkel: gyermekkorunktól felfedezzük a többi emberrel való kapcsolat szépségét, megtanulunk találkozni a másikkal, felismerve és elfogadva, mint megszólítható személyt, mint testvért, hiszen az egy közös mennyei Atya gyermekei vagyunk. Az önzés azonban eltávolít a személyektől, elsősorban a korlátokat és hibákat veszi észre, legyengítve a törekvést és a képességet egy olyan együttélésre, amelyben mindenki szabad és boldog lehet, a másik társaságában, másságának gazdagsága által.
A békének és a népek, nemzetek biztonságának fenyegetettségével szembesülve tudatosítani kell magunkban, hogy főképpen az egzisztenciális bizonytalanság az, ami félelmet kelt a másikkal szemben, mintha az ellenfelünk lenne, aki elveszi életterünket, és átlépi az általunk meghúzott határokat. Egy olyan korszakváltással szemben, amely mindannyiunkat érint, ki gondolhatja, hogy egyedül, és a saját erejéből üdvözülhet? Az önhittség áll minden emberi konfliktus kezdeténél. Az Úr Jézus példája alapján a keresztény ember nyitottan áll hozzá a másikhoz, akárki is legyen ő, mert senkit sem tekinthet egyértelműen elveszettnek. Az evangélium a tékozló fiú atyját állítja elénk, aki minden nap azt nézte, hogy mikor jön vissza a fia, mert mindenek ellenére reménykedett. Mekkorát változna a világunk, ha ennek a határokat nem ismerő reménynek a szemüvegén keresztül tekintenének az emberek egymásra.

Van egy szó, amit nem szűnhetünk meg ismételni és főként tanúsítani: a párbeszéd. Felfedezzük, hogy mások felé való megnyílás nem gyengíti a tekintetünket, hanem gazdagabbá tesz, mert segít felismerni a másik igazságát, tapasztalatának fontosságát, annak hátterét, amit mond, még akkor is, ha olyan magatartás vagy döntés húzódik meg mögötte, amelyet nem osztunk. Egy igazi találkozás feltételezi a saját identitásunk világos voltát, ugyanakkor a készséget, hogy a másikkal azonosuljunk, elfogadva ami a felszín alatt van, ami a szívét nyomja, vagy amit valójában keres. Ezen a módon kezdődhet az a párbeszéd, amely új szintézisek felé vezet minket, amelyek kölcsönösen gazdagítanak bennünket. Ez az a kihívás, amellyel szemben találja magát minden jó szándékú ember.

Sok esetben összezavartnak érezzük magunkat és tehetetlennek a tanúságtételre, pedig a valóságban ez egy titokzatos meghívás arra, hogy megtaláljuk a közösség alapjait, bizonyos emberekkel egy új kezdetre. Mindezekkel szembesülve mi, mint Jézus tanítványai, mit adhatunk? Feladatunk egybeesik küldetésünkkel, amelyre Istentől ki lettünk választva: »az evangélium hirdetése, amely ma jobban, mint valaha főként az emberi sérülésekhez való odafordulásban valósul meg, Jézus erős és egyszerű jelenlétét, vigasztaló és bátorító irgalmát hordozva.« (Ferenc pápa beszéde a Nagy Károly-díj átvételekor)

Ez a Szentatya kívánsága, amellyel bátorítani akarja a Meeting résztvevőit és fel akarja hívni a figyelmet a személyes és ötletes tanúságtételre, annak tudatában, hogy ami vonz, ami meggyőz, ami a láncokat megoldja, nem az eszközök ereje, hanem az Atya irgalmas szeretetének kitartó szelídsége, amely mindenkit vonzhat a kegyelmek forrásához, amelyet Isten a szentségekben ajánl fel.

Ferenc pápa a Szentlélek világosságát kéri a Meeting szervezőire, résztvevőire, a számos önkéntesre, a hit és a testvéri közösség termékeny tapasztalatához, s miközben imájukat kéri, szívből küldi apostoli áldását” – fejeződik be a levél.

2015-ben Sergio Mattarella olasz köztársasági elnök üzenetet küldött a Meeting kezdetére, idén pedig személyesen is idelátogatott, ő tartotta az egyhetes találkozó nyitó előadását. Erre a 2016-os évben kiváló alkalmat ad az Olasz Köztársaság kikiáltásának 70. évfordulója. Az elnöki beszéd címe témaadó: Találkozás a másikkal – a Köztársaság szelleme 1946–2016, amelyet a Meeting egy nagy kiállítása is feldolgoz.

Az olasz köztársasági elnök beszéde kezdetén a Meeting szervezőihez és az önkéntesekhez fordult: „Értékes forrás vagytok társadalmunk számára, amikor megköszönöm nektek, szeretném az összes fiatalt meghívni arra, hogy egy ideál érdekében legyenek szintén lelkesek és tevékenyek.”

A köztársaság fiatal és számos nehéz próbát kiállt és legyőzött. Ahhoz, hogy előre jussunk, a fiatalok olyan hozzáállására van szükség, hogy saját életük főszereplői legyenek. Ez a tényező fontosabb, mint a tőzsdeindex – mondta.

Az olasz társadalom jelen helyzetéről az elnök kijelentette: elöregedőben van, és jobban helyet kell adjon a fiatalok víziójának, anélkül hogy engednénk a változások miatti félelemnek, sokkal inkább hidakat építve, megosztva a javakat és a nehézségeket, a jogokat és a kötelességeket.

A köztársasági elnök Don Giussanit idézte, annak tudatosításában látva a leglényegesebb pontot, hogy „az egyén nem elegendő magának, ahhoz, hogy megvalósítsa magát, szüksége van a másikra, a »te« hozzátartozik az egzisztenciánkhoz, hogy kialakuljon a »mi«. Ebben áll a közösség, a történelem, a demokrácia. A saját magunkhoz elvezető út megtétele nélkül az én gyengévé válik. Ezért fontos értékelni a párbeszédet, megosztani a reményt és a barátságot. Az önzés nem hoz létre semmilyen változást, fordulatot. Az önzés felerősödésének veszélye csak az elszigetelődés kockázatát rejti magában. Az út, amin járnunk kell, Európára vonatkozóan is az emberségé, a biztonságé és az összefogásé, azok legyőzésére, akik háborút akarnak vagy provokálnak. Európa nélkül egyetlen ország sem lesz képes egyedül szembesülni a migrációs válsággal. Meg kell akadályozzuk, hogy a félelem a jövő útjába álljon. Ez a legjobb, ami ránk és fiataljainkra várhat.”

A találkozó végén három fiatal tett fel kérdéseket Matarella elnöknek, aki válaszában elmondta: „A maradandó értékek a béke, a szabadság és a szociális növekedés. Ezeket folyamatosan követni nem kis feladat. Össze kell egyeztetni a látomást, a realitást, a bátorságot és a kezdeményezőkészséget.”

Az igazság szenvedélyes keresése és annak a szépségen keresztül való megmutatása, tekintetünk felemelése és a valóságra való irányítása szintén fontos a szervezők számára. Ezért az első nap estéjének Egyetlen ének címet viselő ünnepi koncertje is meghatározó, ami három énekesnő – Tiziana Tosca Donati, napjaink Olaszországban igen népszerű popcsillaga, Tania Kassis libanoni szoprán és a szíriai mezzo-szoprán Mirna Kassis, aki maga is menekülni kényszerült hazájából – egészen egyedülállóan közös műsora. Az erre az estére készült, több nyelvű és zenei kultúrájú összeállítás egy verses-zenés utazás, amely napjaink egyik legnagyobb tragédiáját jeleníti meg: azok sorsát, akik a háborúk, a tömeges kivégzések és terrorizmus elől menekülnek. Ezen milliók számára nem marad más, mint felemelni hangjukat, a remény „egyetlen dalát”. Ez az előadás a béke himnusza, és annak példája, hogy a zene miként képes közösséget létrehozni – mondta Tosca.

Claudio Burgio, a fiatalkorúak milánói börtönének káplánja, a kiskorúakat befogadó Kayros Egyesület alapítója, a milánói dóm kórusának karnagya Az utolsókból lesznek az elsők címmel tartott előadást. Személyes élményét osztotta meg arról, amikor először ment a fogvatartott fiatalok közé és bemutatkozott az egyiknek. Megkérdezte, hogy hívják, erre valami csúnyát válaszolt a fiú. „Ez felrázott, akkor értettem meg, hogy hol a helyem. Hogy én is utolsó vagyok. Hogy nem hagyatkozhatom a szerepemre, tapasztalatomra, társadalmi pozíciómra, lelkipásztori sémáimra. A nevelés kockázat, elsősorban a nevelő számára – mondta Claudio Burgio. – A valóság arra való, hogy szembesítsem az emberségemmel. Ezek a fiúk, a börtönbüntetésüket töltő fiatalok mindegyike is érték a számomra.”

Az első nap kiemelt vendégei és témái közé tartozott még Mohamed Fadhel Mahfoudh, a 2015. évi Nobel-békedíjas tunéziai ügyvéd A társadalom hozza létre a békét – Tunézia példája címet viselő előadása. Mahfoudh hangsúlyozta, hogy négy civil szervezet közösen kapta a Nobel-díjat, az érdem közös a politikai stabilitás, a társadalmi béke megteremtésében, az új tunéziai alkotmány létrejöttében. Elmondta: a Meeting mottója egybeesik tapasztalatukkal, csakis a barátság és a párbeszéd, a másikban lévő jó kölcsönös elismerése vezetett a demokratikus átmenethez.

Camillo Ballin püspök, Észak-Arábia apostoli helynöke, komboniánus szerzetes, aki a Jézus Szent Szívének Komboniánus Misszionáriusai szerzetesközösség tagja arról beszélt, hogyan lehet egy iszlám országban keresztényként élni. Szentelése óta, 47 éve missziós munkát végez. 2005-ben szentelték püspökké, 2011 óta Észak-Arábia apostoli vikáriusa – Kuwait, Bahrein, Katar, Szaúd-Arábia tartozik hozzá, 2 millió katolikus hívővel. Ki ez a Te, a másik? Mindenki, akivel találkozik. Nemcsak érték, hanem ajándék – emelte ki a püspök. Elmondta, milyen nagy értéke van egy olyan országban, ahol Jézus nevét sem szabad kiejteni, a keresztény ember jelenlétének. Végtelen öröm, hogy vannak keresztények, akik létükkel mondják ki: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia, tiéd az örök életre szóló tanítás.” Isten ajándékának tartja, hogy őszintén azt tudja mondani, bárkinek, arabnak és nem arabnak egyaránt: „Te érték vagy számomra”. 47 éve így van, és így is lesz egész életemre – vallotta meg a missziós főpásztor.


Szent István



Szent István


Nyelvünkben a „ház” és a „haza” szó ugyanabból a tőből származik. Napjaink identitászavarral küszködő magyarjainak és talajt vesztett keresztényeinek ezért is közvetít igen-igen aktuális üzenetet Szent István ünnepén a mai Evangélium.

Fogalmazzunk katolikus módra, azaz egyetemesen, senkit sem kirekesztve! Számunkra az a gesztus, amellyel Szent István király halála előtt a koronát, újonnan létrejött királyságát felajánlotta az Istenszülő Szűznek, azt fejezi ki, hogy családnak tekintette népét, amelynek anyára van szüksége, s ezért azt a Szűzanya pártfogására bízta. Ezzel a szó legmélyebb értelmében volt reálpolitikus (építve a magyarságnak a római rítusú kereszténységre térését megelőző Mária-kultuszára is). Protestáns testvéreink számára Szent István tette a mai Evangélium fényében azt üzeni, hogy első királyunk maradandó közösséget akart létrehozni, és mint mélyen hívő ember, felelős vezető nem politikai tényezőkben, földi szövetségeseiben bízott elsősorban, hanem mert Istenre építeni, s élete végén bizalommal az isteni gondviselésre hagyatkozni. Az ország felajánlásának gesztusa nem keresztény, de egy Istenben hívő testvéreink számára is jelentéssel bír: nekik azt mondhatjuk, hogy ezzel a cselekedettel az ország első embere kinyilvánította az égi hatalomnak való alárendeltségét, s az egy Isten gondjára bízta országát és népét. Nem hívő, de kereső, az igazságra nyitott honfitársainknak pedig elmondhatjuk, hogy első királyunk volt olyan intelligens, hogy az ember végtelen felé nyújtózó igazságkeresésére építette országát. Csak megrögzött ateista, gyakorlati materializmusba süllyedt magyar testvéreinknek nem tudunk mit mondani (egyébként a hazáról, hazaszeretetről sem nagyon); őértük hát még buzgóbban kell imádkoznunk, és saját maguk elől is eltagadott reménytelenségükre gyógyírül felajánlanunk azt a reménységet, amely kisarjad ünneplő szívünkből.

Urunk, Jézus Krisztus, aki Szent István királyunkban olyan vezetőt adtál nemzetünknek, aki saját életét és a rá bízottakat egyaránt Hozzád kötötte, s országunkat építve az Atya örök országának eljövetelén munkálkodott, az ő közbenjárására add meg kegyelmesen, hogy mi is Rád mint sziklaalapra építsünk életet, családot, közösséget, országot.
 


Szent Anna 25.



Szent Anna, szegények anyja



Elgondolkodtat a mai nap szentje. Szent Bernát. Ezt írja róla a Szentek élete:
Tüzes természetével -- ami ,,ijesztő és emberfeletti tekintélyt kölcsönzött neki” -- vetette bele magát kora vitáiba. Clunyben élő, lelkileg alvó szerzetestársainak ilyen szemrehányást tett: ,,Ha beszélgettek, soha nem a Szentírásról, vagy a lelkek megmentéséről van szó köztetek, hanem csak nevetséges dolgokról fecsegtek. Étkezésnél az egyik fogást a másik után tálaljátok fel. Hogy a hústalan ételekért kárpótoljátok magatokat, egymás után kétszer is hoznak az asztalhoz kitűnő halat, és minden étkezés közben kétszer vagy háromszor hozzák a félig töltött borospoharat. Kidagadt erekkel és elnehezült fejjel keltek föl az asztaltól, s utána már nem lehet mást tenni, csak aludni... Igazán mondom, láttam egy apátot, akit több mint hatvan lovas követett. Inkább törekszünk a hívők adományaira, mint javára. Aranytól roskadozó ereklyeszekrények előtt nyílnak meg az erszények. Megmutatjuk a nagy szenteket az embereknek, és azt hisszük, hogy minél színesebbek, annál szentebbek. Mindenki odasiet, csókolgatják a szobrot, mint magát a szentet. Drágakövekkel ékes lámpákkal díszítjük a templomainkat. Ám hiúságok hiúsága! Az Egyház ragyog az épületeiben, de meghal a szegény emberek lelkében... Az Istenre kérlek titeket, hát nem szégyellitek magatokat mindezért? De legalább a kiadások miatt szégyenkeznétek!”
III. Jenő pápának a következő figyelmeztetést küldte: ,,Most a vincellér metszőkésére van szükség, és nem jogarra. Nem uralkodást, hanem szolgálatot bíztak ránk. Egyszerre képtelen vagy minden rosszat kijavítani, ezért légy okos, és lépésenként haladj előre. Fogd be a hazugok száját, akik igazságtalanul szólnak, és mindig készen állnak arra, hogy igazolják a hazugságaikat. Legyen gondod az özvegyek és az árvák ügyére, akik neked nem tudnak semmit viszonozni. A többi ügyet pedig nyugodtan bízd másokra. Az intrikus bajkeverőket ne hallgasd meg, hanem ragadj ostort, és verd ki őket, ahogyan Krisztus tette...”
Bernát szólt a világi rendek lelkiismeretéhez is: ,,Ti, mai lovagok, igazolhatatlan tévedésekben vagytok, és a kegyetlenségtek tűrhetetlen! Nagy költséggel és fáradsággal háborúztok, s bűnnel és halállal fizettek érte. De háborúitoknak csak a féktelen gyűlölet, a dicsőség utáni vágy és a kincsek utáni sóvárgás az oka. Ilyen indokok alapján nem ölhetitek meg nyugodt lelkiismerettel a felebarátot!”
Amikor az arabok meghódították Edesszát, III. Jenő pápa meghirdette a keresztes háborút, és Bernátot bízta meg azzal, hogy prédikálva hirdesse meg a szent háborút Európában. Bernát teljes szívével Isten |gye mellé állt: Franciaországban kezdte, s a német birodalomban folytatta keresztes prédikációit. Bárhová érkezett: Konstanzba, Freiburgba, Strassburgba, Speyerbe, Koblenzbe, Kölnbe, Aachenba vagy Lüttichbe, mindenütt meghúzták a harangokat, és özönleni kezdett a nép, mert mindnyájan hallani akarták Isten emberét. Néha a pillantásától betegek gyógyultak meg, s bár nem beszélte a német nyelvet, mindenki értette a prédikációit. Még mielőtt a tolmácsok lefordították volna a szavait, az emberek kiáltva kérték a keresztet, jelezvén, hogy részt akarnak venni a hadjáratban.
Frankfurtban a dóm úgy megtelt, hogy beszéde végeztével Bernát képtelen volt elhagyni a templomot. Végül a hatalmas termetű császár karjába kapta, és ő vitte ki a kis szerzetest.
E prédikációs körútjának csúcspontja a speyeri birodalmi gyűlés volt. Itt Konrád császár a nép tomboló tetszésnyilvánítása közepette magára vette a keresztet; a régóta ellenségeskedő Staufok és Welfek kibékültek, és együtt indultak a keresztes háborúba. A kijárathoz odavittek egy béna gyermeket. Bernát megérintette, és így szólt hozzá: ,,Járj!”, és a gyermek elindult. A csoda láttára a nép magán kívül volt a lelkesedéstől, Bernát pedig a császárhoz fordult, és azt mondta neki: ,,Miattad történt ez a csoda, hogy megtudd: Isten veletek van, és tetszésére szolgál a vállalkozástok.”
Nem sokkal ezután azonban mély belátásra jutva így írt: ,,Mi békét hirdettünk, és most nincs békénk. Győzelmet ígértünk, és vereséget szenvedtünk. Semmi kétség, Isten ítélete igazságos.” Mainzban véres üldözés tört ki a zsidók ellen. Jesua ben Meir később így nyilatkozott Bernátról: ,,Ha ez az igaz ember nincsen, egyikünk sem menekült volna meg!”
Halálának évében Bernát még egyszer megjelent a nyilvánosság előtt. Viszály támadt ugyanis Metz városa és a lotaringiai herceg között. Végső szükségében a trieri érsek Clairvaux-ba ment, és felkérte békeközvetítőnek Bernátot. A halálosan beteg apát összeszedte utolsó erőit, és a távoli csatatérre indult. A csapatok már ott álltak egymással szemben, ütközetre készen a Mosel folyó két partján, Bernát pedig tárgyalni kezdett a két szembenálló sereg vezérével hol az egyik, hol a másik parton. Végül sikerült elérnie, hogy a vezérek a Mosel egyik szigetén találkozzanak, és aláírják a békeszerződést. Ennek megpecsételéséül Bernát meggyógyított egy beteg asszonyt. Ezt látva a nép és a katonák oly hevesen ünnepelték Bernátot, hogy majdnem agyontiporták. Ezért a nagy tömegből észrevétlenül eltűnt, és egy csónakon elhagyta a szigetet.
Amikor eljött utolsó órája, több püspök és számos szerzetes vette körül. Utolsó szavait lesve figyelték, s ő így szólt: ,,Három dolgot ajánlok nektek, amiket életem során legjobb képességeim szerint megfigyeltem: Kisebb hitelt adtam a saját véleményemnek, mint mások ítéletének. Nem lobbantam haragra a másoktól kapott bántások miatt. Senkit nem akartam haragra ingerelni, s ha mégis, amennyire tudom, kibékültünk.” Valamennyien sírtak, ő maga is könnyezett, de hamarosan derű öntötte el az arcát. Később Aquinói Szent Tamás így magasztalta: ,,Istentől kiválasztott ember, akinek arany szája volt, és édes borával megitatta az egész földkerekséget.”
Ma, megint kellenek ilyen emberek! De, vajon, csak pap lehet, vagy szerzetes? Másra nem figyelnek fel az emberek? Ma már a pap, nem bír oly tiszteletet, mint akkor. Aki szólni bír, és mer, ha Isten nevében teszi, talán ma is csodákat tehet! Hogy higgye nép, király, császár, püspök, és minden szenny, hogy hatalom csak Istentől ered! Mert mára már mindent elönt, mételyez, ami a világ számára teher. Pedig, Isten, mit jónak nevezett, nem erre gondolt. Remélte, hogy az ember, teremtésében társa lehet, nem kell küzdenie ellene. Vajon, Te, Istenem, ma sírsz, vagy az embert neveted? Bírod még a terhedet, vagy végleg elveted, velem is szándékodat, ki már szenvedem, hogy én is vétettem ellened?! Többé nem akarok. Legyek bár ítéleted, elviselem. Csak Te győzz ott, hol az élet reménytelen. Aggasztó, szégyenletes. Mert az ember úgy elaljasult, hogy reményét veszíteni kénytelen. És Te megengeded, ha már hinni Neked, Benned, Általad képtelen! Én megértelek, de mit tehetek? Ha bármit, akkor vezess, és én engedem. Csak adj társakat, kik elviselik, kipótolják gyengeségemet! Ámen


Himnusz CCLXIII.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Áldunk, Megváltónk, gondviselő Jóság!
Hogy megszentelhesd Atyádnak az embert,
vonzod a Lélek csodás erejével
s titkos igékkel.
Kik keresztvízből s igaz Istenükből
újjászülettek, azt akarod, Krisztus,
hogy kegyelmednek szeretetgyümölcsét
bőven arassák.
Szólsz, és követnek örvendező szívvel,
otthagynak mindent szívesen teérted,
és a keresztnek királyi ösvényén
csak neked élnek.
Mennyei tűztől lángolt ez a Szent is,
minden erővel ragaszkodott hozzád,
és az erények áldott teljességét
vágyta elérni.
Zengjen dicséret Atyádnak és néked,
és tüzes Lelked magasztalja ének,
mert a Háromság a kevésnyi jóért
százszorosan mér. Ámen.


Klimo György pécsi püspök, a Szent Jobb megtalálása és a Szent István-nap országos ünnepe – 1. rész



Klimo György pécsi püspök, a Szent Jobb megtalálása és a Szent István-nap országos ünnepe – 1. rész


A Pécsi Egyházmegye honlapja két részben közölt írásban mutatja be a kézereklye történetét és Klimo György kapcsolódását a nemzeti ünnephez.


Kevéssé ismert, hogy Klimo György pécsi püspök (1751–1777) milyen szerepet vállalt a Szent Jobb megtalálásában és a Szent István-nap (augusztus 20.) országos ünneppé nyilvánításában.
A Szent Jobb magyar nemzeti, katolikus ereklye, amely Szent István király (1000–1038) mumifikálódott jobb keze. Ma a budapesti Szent István-bazilika Szent Jobb-kápolnájában őrzik.

A kézereklye története a 11. századra nyúlik vissza. Szent Istvánt 1038-ban Fehérvárott helyezték végső nyugalomra, ám a halálát követő trónviszályok miatt a káptalan – félve a holttest megszentségtelenítésétől – a Nagyboldogasszony-bazilika közepén álló márványszarkofágból áthelyeztette a bazilika alatti sírkamrába. Hartvik püspök legendája szerint ekkor választották le a mumifikálódott jobb kezet, mivel csodás erőt tulajdonítottak neki. A kincstár őre, Merkur őrkanonok azonban – a későbbi felelősségre vonáskor körített története szerint – egy angyal megbízására „eltulajdonította", majd a birtokán rejtette el az ereklyét. Az őr arra hivatkozott, hogy a zavaros időkben biztonságos helyen akarta őrizni. Védekezése azonban nem volt túl meggyőző, hiszen köztudottan nagy ereklyegyűjtő hírében állt.

I. László király (1077–1095) István szentté avatásakor, 1083-ban szerzett tudomást az ereklye őrzési helyéről, s ellátogatott Merkur bihari birtokára. Elfogadva mentegetőző legendáját, megbocsátott neki, majd itt alapította meg a kézereklye őrzésére a szentjobbi apátságot (ma Románia – Siniob). A Szent Jobb megtalálásának napját, május 29-ét (egyes források szerint 30-a) már a 13. századi naptárak is említették. A korabeli legendák a történetre többféleképpen emlékeznek vissza. A kézereklye tiszteletét már az 1222-es aranybulla törvénybe iktatta. A Szent Jobb évszázadokon keresztül zarándoklatok egyik kiemelt célpontja volt.

A Török Hódoltság idején az ereklyét Fehérvárott rejtették el, majd 1590 körül a raguzai (ma Dubrovnik) dominikánus kolostorba került. Hollétét homály fedte, végül magyar főurak találtak rá, ők tudatták a Habsburg-uralkodókkal annak jelentőségét és fellelhetőségét.

1684-ben elsőként I. Lipót (1657–1705) tett kísérletet a visszaszerzésére, de a török háborúk miatt, majd halálával mindez jó időre feledésbe merült. 1764-ben Pray György jezsuita történetíró jegyzetei között fellelt egy cédulát, amelynek révén ismét előtérbe került az ereklye. Brankovics Antal Raguzában működő jezsuita páter is felhívta Pray mellett Kollár Ádám Ferenc királyi tanácsos, jogtudós, a bécsi udvari könyvtár vezetőjének figyelmét a Szent Jobb fellelhetőségére.

Pray végtelen szerénységét bizonyítandó Mária Terézia (1740–1780) tájékoztatását Szendrey Benedek tanácsos, levéltárvezetőre bízta, így a közvetlen dicsőség is az ő nevével maradt fenn. Pray és Kollár is részt vettek az ereklye Szent István jobbjával való azonosításában. Igyekeztek bizonyosságot szerezni a hagyománynak, hogy a tárgyalások jogi alapját is megteremtsék: Pray Szent Jobbról írott munkája(Dissertatio historico-critica de sacra dextera divi Stephani primi Hungariae regis – Történetkritikai tanulmány a megdicsőült István szent jobbjáról) 1771-ben Bécsben került ki a nyomdából, benne kutatásainak összegzését adta. Itt jelent meg elsőként ábrázolás a Szent Jobbról. A hagyomány szerint Klimo pécsi püspök is messzemenőkig támogatta Pray György ez irányú kutatásait.

Az uralkodónő csak éveken át húzódó (1768–1777), hosszas diplomáciai tárgyalások után tudta érvényesíteni akaratát a visszaszerzést illetően. A végső döntésnek az első orosz-török háború (1768–1774) alakulása adott nagy lökést. Az 1770-ben bekövetkezett fordulat után az oroszok hadat üzentek a törökpártinak tartott Dubrovniki Köztársaságnak, amelynek szenátusa kénytelen volt gyors döntést hozni, és a támogatásért cserébe – továbbá 200 arany „fájdalomdíj" ellenében – visszaadta a már régóta kért szent ereklyét a Habsburg uralkodónőnek.

Az ereklye átadására 1771. június 28-án a schönbrunni kastélyban került sor, az ünnepségen meghívottként a pécsi püspök is jelen volt. (Klimo György Mária Terézia mellett 1746 és 1751 között magyar egyházügyi referensként, majd 1759 és 1772 között a Helytartótanács tanácsosaként működött.) Az első uralkodónk kézereklyéjének visszaszerzését és bécsi bemutatását Klimo püspök írta meg római barátjának, Paolo Bernardo Giordani római kanonoknak, a Pécsi Egyházmegye vatikáni kapcsolattartójának. A levélből számos apró részletet tudhatunk meg a kiemelkedő eseményről.

A Szent Jobbot számos magyar főméltóság jelenlétében a királynő szobájában gróf Christoph Anton von Migazzi bécsi érsek (1757–1803) régi tartójából egy művészi kivitelű, új ereklyetartóba helyezte át. Másnap, június 29-én (Szent Péter és Pál apostolok ünnepén) az udvari kápolnában, a Szent István Király vitézeinek jelenlétében tartott ünnepség keretében dicsőítették az ereklyét. Az ünnepségen ugyancsak részt vett Klimo püspök. Délben és délután négy órakor magyar egyházi himnusz csengett fel, majd este hatkor német nyelvű énekek hangzottak el. Az áhítatgyakorlatok kilenc napon át tartottak.



Évközi huszadik hét péntekje



Évközi huszadik hét péntekje


A szeretet kötelessége ismert volt az ószövetségi időkben is. Az ember mindenekelőtt Isten felé köteles kimutatni szeretetét, továbbá embertársai felé is. Az Istennel való kapcsolatnak és az emberek egymás közti kapcsolatainak ez az alapja. A mai evangéliumban egy törvénytudó ember a legfőbb parancsról kérdezi Jézust, aki válaszában megerősíti azt, ami korábban is ismert volt, azaz a szeretet kettős parancsát. Elgondolkodhatunk azon, hogy miért érdemes nekünk a szeretet oldalára állnunk?
Jézus tudtunkra adta, hogy Isten szeret minket. Isten, aki megteremtette a világot és benne az embert, azért adja nekünk az életet, mert szeret minket. A végtelen, a mindenható és örökkévaló Isten kimutatja irántunk szeretetét. Isten minden teremtményét szereti, de különösen is szereti az embert, minden embert. Szeretetét nem csak a jók, hanem a bűnösök felé is megmutatja.
Ahhoz, hogy szeretni tudjunk, előzetesen meg kell tapasztalnunk azt, hogy szeretnek minket. Isten nem titkolja el irántunk való szeretetét, hanem számos módon megmutatja ezt nekünk. Kinyilvánítja abban, hogy megszületünk, gondunkat viseli, megvált minket és az üdvösségre hív. Erre a szeretetre válaszolunk, amikor minden erőnkkel szeretjük Istent. Arra is kér minket, hogy embertársaink felé szeretettel közeledjünk. Ne féljünk kimutatni érzelmeinket, szeretetünket!
© Horváth István Sándor
Imádság:

Úr Jézus, köszönjük, hogy közöttünk való jelenléteddel ajándékozol meg. Utunkon erősítesz és bátorítasz. Add, hogy mélyen tudatában legyünk jelenlétednek. Küldő szavadra örömmel válaszoljunk minden cselekedetünkkel. Adj nekünk bölcsességet és alázatot, hogy felismerjük jelenlétedet!
 


2016. augusztus 18., csütörtök

Szent Anna 24.



Szent Anna, Istentől magzattal megáldott anya


Ne menjünk el az ember mellett, aki menyegzős ruha nélkül ült az asztalhoz, mert hiszen, lehet, hogy akkor önmagunk mellett megyünk el! Miért is nem volt ez az ember méltó arra, hogy részt vehessen a mennyei lakomán? Mert ugye értjük, hogy erről van szó. Barátként szólítja meg a király, és mégis kidobatja őt a lakomáról. Mert bár meghívást nyert oda, de mégsem volt rá méltó, hogy azon részt vegyen.
Mire is lettem megkeresztelve, mire kaptam meghívást? Mire tartok igényt? No, és mit teszek érte, hogy arra az igényelt meghívásra alkalmassá váljak?
De nézzük meg, hogy Jézus, ebben a példabeszédben hány féle embert mutat be?
- Vannak a menyegzőre meghívottak, akik nem akartak a menyegzőre elmenni.
- Vannak azok, akik nem törődtek azzal, hogy a király hogyan, milyen módon készült arra, hogy a menyegzős vendégek ott valóban ünnepelhessék az Ő fiát! Mindegyikük a maga dolgával volt elfoglalva annyira, hogy fel sem fogták azt, hogy a király meghívása milyen megtiszteltetés a számukra!
- Voltak a meghívottak között olyanok is, akiket a noszogatás, a maguk érdekeitől eltávolító meghívás annyira felbőszített, hogy képesek lettek megölni a szolgát, a király szolgáját, csak, hogy hagyjon már békét nekik!
- Végül, voltak olyanok, akik jártak – keltek a világban, tudomásuk sem volt róla, hogy a király milyen ünnepre készül. Talán nem is vettek róla tudomást, mert sem érzelmi, sem tudatos énjük nem volt a király iránt túlzottan elkötelezett. Talán minden törvénytől, szabálytól, királyi előírástól függetlenül élték a maguk életét, de amikor megszólítást kaptak, akkor megengedővé lettek a hívásnak, és elmentek az ünnepségre, a lakomára. Lehet, hogy arra gondoltak, hogy ebből hasznuk is lehet. Talán volt, aki kíváncsiságból ment el, hiszen ilyen helyre még eddig nem volt módja bejutni. Lehettek olyanok is, akik arra számítottak, hogy most talán egy jó nagyot potyáznak, eljátszhatják a fontos ember szerepét. De lám, volt egy olyan is, azok között, akiket a szolgák összeszedtek, akinek fogalma sem volt, fel sem fogta, hogy mire hívták meg, éppen ezért fel sem készült rá, hogy hova lesz bebocsátása. Vagyis tiszteletlenül érkezett, megalázottan, de meg nem alázkodottan. Mert fogalma sem volt arról, hogy olyan helyre szól a meghívása, ahova nem méltó betérni, vagy, mert úgy gondolta, hogy senki sem lehet ott olyan, akik közé neki ne lehetne ilyen koszosan, büdösen, piszkosan mennie. Ha a mennyei asztaltársaságról beszélünk, akkor ez az ember olyan volt, aki nem rendelkezett bűntudattal, bűnbánattal, önismeretével nem volt tisztában, gőgös és ostoba volt azt illetően, hogy oda belépjen. Lehet, hogy, ha a szolgától, aki meghívta őt oda, megkérdezte volna, hogy mond, mi kell ahhoz, hogy én oda bemehessek, akkor felkészülhetett volna rá, hogy ne kelljen később szégyenkeznie azért, hogy maga a király dobatja ki őt onnan!
Megvallanom kell, hogy szinte mindegyik emberben magamra ismerek! Éppen ezért aggódom magam miatt. Ahogy Richard Rohr mondja: „a Biblia ’vajúdó szöveg’- mely kinyilatkoztatja a feszültséget, és a problémát”, nem higiénikus módszerek bemutatása. Ebből azt a következtetést vonom le, hogy bizony egyikünk sem képes, lehet képes, önmagát megmenteni attól, hogy kidobjanak, akkor, amikor az asztalhoz akarunk ülni, mert úgy gondoljuk, hogy mi arra érdemesek vagyunk!
Mert írva van: „az Úr minden szívet megvizsgál s az elmék minden gondolatát ismeri. Ha keresed őt, megtalálod, ha azonban elhagyod őt, elvet téged mindörökre.” [1Krón 28,9]
Így lehet az, hogy „sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.”
Uram, Mennyei Atyám, értem, hogy Krisztusban Te ítélsz meg engem, de kérlek, még mielőtt megítélnél, Szentlelked által vezess a helyes úton, hogy ítéletedkor ne kelljen szégyenben maradnom! Ámen


  

Himnusz CCLXII.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Első nap minden nap között,
melyen ég s föld alkottatott,
s melyen feltámadt Alkotónk
legyőzte értünk a halált,
fürgébben serkenjünk ma fel,
a kábult álmot űzzük el,
Istent keressük éjszaka,
ez prófétáknak szózata,
hogy hallja meg kérő imánk,
jobbját terjessze védve ránk,
hogy szennyeinktől szabadon
hívjon magához egykoron,
kik a nyugvás óráiban,
a napnak legszentebb szakán,
zsolozsmaszóval áldjuk őt:
boldog kegyelmét nyerjük el.
Dicsérjük az örök Atyát,
dicsérjük egyszülött Fiát
s a Lelket, a Vigasztalót,
örökre egy uralkodót. Ámen.


Ferenc pápa üzenetet küldött az olasz és bevándorló fiatalok dél-olaszországi találkozójára



Ferenc pápa üzenetet küldött az olasz és bevándorló fiatalok dél-olaszországi találkozójára


Ferenc pápa Pietro Parolin bíboros államtitkár aláírásával üzenetet küldött a dél-olaszországi Santa Maria di Leucában tartott nemzetközi találkozóra, amelyet a „A Földközi-tenger, a hidak tengere” mottóval tartottak a múlt hétvégén.


Az üzenet szerint, melyet augusztus 9-én írtak alá a Vatikánban, a Szentatya a „A Földközi-tenger, a hidak tengere” mottóval rendezett nemzetközi találkozó alkalmából szívélyes üdvözlettel fordul a résztvevőkhöz, és azt kívánja, hogy a több ország fiataljainak részvételével tartott rendezvény megújult elkötelezettségre indítsa őket a befogadás és a szolidaritás kultúrájának előmozdításában, ami a népek közötti testvériséget és a békét szolgálja. Ferenc pápa üzenete arra bátorít, hogy a bevándorló testvérek jelenlétét tekintsék az emberségben való növekedés, a találkozás, a kultúrák és vallások közötti párbeszéd kedvező lehetőségének, amely alkalmat ad az evangéliumi szeretet tanúsítására. Ezekkel az érzésekkel kéri a Szentatya Szűz Mária anyai pártfogását a résztvevőkre, és szívből adja rájuk apostoli áldását.

A pápai üzenet címzettje Vito Angiuli püspök, az Ugento-Santa Maria di Leuca-i Egyházmegye főpásztora, akivel a Vatikáni Rádió olasz adása készített interjút a találkozó során közzétett dokumentumról.

– Hogyan született a találkozó ötlete?

– A kezdeményezés a helyi egyházi kulturális tevékenységen alapulva született meg az olasz püspöki konferencia támogatásával, amely éppen itt délen, a népek és kultúrák találkozási pontján akar párbeszédet és találkozást teremteni a vallások és különböző érzékenységek között.

– Melyek a dokumentum alapvető pontjai?

– A dokumentum címe egyúttal a találkozó mottója. A Földközi-tenger, a hidak tengere elnevezés hangsúlyozza, hogy ez a földrajzi térség legyen Európa és a Mediterráneum találkozási pontja, szem előtt tartva a mostani, legújabb jelenségeket is, tehát azokat a problémákat és konfliktusokat, melyeket a Földközi-tenger közepén látunk. Egyértelműen hivatkozunk mindarra, amiről Ferenc pápa péteri szolgálata kezdete óta folyamatosan beszél.

– A dokumentum, mint egyfajta „leucai charta”, miként próbálja felkelteni a kormányok és a közvélemény érzékenységét a mind hatékonyabb és szolidárisabb befogadásra?

– Mi mindenekelőtt a fiatalok nevelésére alapozunk. A találkozó beszélgetésein mintegy 130-140 fiatal vett részt, és ezekre az alkalmakra úgy tekintünk, mint az „együttlét asztalaira”, vagyis olyan lehetőségekre, melyek során szabadon lehet beszélgetni és vitatkozni a különféle témákról. Ők, a fiatalok lesznek ennek az üzenetnek a zászlóvivői, amikor visszatérnek a hazájukba. Szem előtt kell tartani, hogy ez az első ilyen találkozó, és reméljük, hogy mindez a jövőben megismétlődhet, sőt szeretnénk ezt a mostani összejövetelt tovább bővíteni.
 


Évközi huszadik hét csütörtökje



Évközi huszadik hét csütörtökje


Az újabb példabeszéd témája szintén az üdvösség, a mennybe jutás. A szőlőmunkásokról szóló példázat, amit tegnap olvastunk, inkább Isten nagylelkűségét emeli ki. Neki köszönhetjük elsősorban azt, hogy üdvözülhetünk. A mai példabeszéd az érem másik oldalát mutatja, azt, hogy nekünk, embereknek is tennünk kell azért, hogy bejuthassunk a mennybe. Fel kell készülnünk erre, nem bízhatunk vakmerően abban, hogy Isten úgyis megadja kivétel nélkül mindenkinek az örök boldogságot, tehát nem is kell fáradoznunk annak elnyeréséért.
A király ünnepségre készül, meghívja a vendégeket fia lakodalmára. A meghívottak első körébe nyilvánvalóan azok lehettek, akik közeli kapcsolatban voltak az uralkodóval. A szeretetteljes hívás nem talált visszhangra, a meghívottak mindenféle mondvacsinált okkal visszautasítják azt, s ez tiszteletlenségük és udvariatlanságuk kifejezése. A király azonban emiatt nem halasztja el az ünnepséget, újra elküldi szolgáit, akik most már válogatás nélkül mindenkit meghívnak a lakodalomba. Ez az intézkedés sikerrel jár. A jelenlét azonban nem elegendő a király számára, aki jogosan várja el valamennyi vendégtől, hogy az ünnephez illő módon legyen felöltözve.
A hasonlat azt tanítja, hogy Isten mindenkit meghív az örök életre. Ne utasítsuk vissza, hanem fogadjuk el hívását! Lelkünk tiszta ruhája méltó öltözék, hogy helyünk legyen az ünnepen.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Ó, Krisztus Jézus, hiszem, hogy igaz Isten és igaz ember vagy. Te vagy az isteni út, mely végtelen biztonsággal hidalja át azt a szakadékot, amely elválaszt engem az istenségtől. Hiszem, hogy szent emberséged tökéletes és oly hatalmas, hogy engem nyomorúságaim, hiányaim és gyarlóságaim ellenére el tud vezetni oda, ahol te magad vagy: az Atya keblére. Add, hogy hallgassak szavadra, kövessem példádat, és soha el ne szakadjak tőled.



2016. augusztus 17., szerda

Szent Anna 23.



Szent Anna, Isten rendeléséből magtalan anya



Mintha az Ószövetségi idézet ma hangozna el! Itt, Európa szívében támad a szó! De ha támad, ugyan kire talál? Van egy igaz is, kit megtalál, mint a villám, mely éjjel csapkodott?
Mert bizony úgy érzem, hogy a mai kereszténység hamvában, melyben a parázs oly ritkán pislákol, és nincs, aki őrködne a tűz felett. A pelyva sok, elnyomja azt a kevéske parazsat is, mely még pislákol. De, mert mindegyik őrzője - a tűznek szétszéledt, a maga dolgával törődik, ahogy olvasom: „Jaj Izrael pásztorainak, akik önmagukat legeltették!” Minden szava, e mai beszédnek ül, elmondhatom még saját papunkról is, aki bár jó szándékú, jóra való volna, de, mert nincs neki sem pásztora, ki eligazítaná: mi az, amit meg kell tennie, és mi az, amit nem szabadna elhagynia; nem érti hol a helye, mire kellene figyelnie, koncentrálnia. Idegesen kapkod, lót-fut, széthajtja magát, és csak a kudarcokat habzsolja, amitől frusztrált, és haszontalannak érzi magát. A fontoskodás, még nem az, ami a fontos!
Sír a lelkem, szenvedem, és magam sem találom a helyem, hogy ebben a picinyke világomban ugyan hol volna az, amit én magam megtehetnék. Hiszen, amit teszek, megtehetek, annak lángját, a pap zavarodottsága kioltja. Nem lobbanhat lángra az, ami lobogna, mert lefolytja a pokróc, mit rá vetnek észrevétlen, vétlen, értetlen és szórakozott kezek. A baj onnan támad, ahol észre sem vesszük, mert valláskárosult, már hivatalból is az egyházunk! Vallásunkat misztifikáljuk, ami gyerekes dolog, de éppen nem gyermekségévé tesz bennünket, kik Krisztusinak valljuk magunkat! Hová lett a misztérium, az Isten titokzatos teste, melyet Jézus hirdetett nekünk?!
Egyre több vallási szabály születik, ahogy bonyolódik a világ értelmi képessége, és bűnbe süppedése. Lassan ott fogunk tartani, vagy talán már tartunk is, ahol a zsidó nép tartott akkor, mikor eljött ideje annak, hogy Jézus a világra szülessen.
Igaz, Krisztus hite mára már világvallássá lett, és a baj még csak a fejlett civilizációkban baj. Ami azonban nem zárja ki azt, hogy a személyre vonatkoztatott baj ne lenne baj a személy számára, ami személyes megváltottságának beteljesülésétől fossza meg őt! Itt, és most, papokat - hivatásos keresztényeket és laikusokat egyaránt! Mert, ha a pásztor bűne az, amiről beszél a mai Ószövetségi írás, az bizony a nyájat rontja meg, ereszti szélnek. Ennél nem hiszem, hogy lehet megosztottabb a kereszténység, mint ma. Vajon, mi a fontosabb, Krisztusban az egység, vagy az Egyház igazsága? Jézus azt mondja: „Így lesznek az utolsókból elsők és az elsőkből utolsók.” Nézzük csak meg, a tékozló fiú esetét, aki mikor vissza megy az atyai házhoz, és azt mondja magáról, hogy nem vagyok méltó, hogy többé fiadnak mondjál engem, akkor az apa azt mondja: ünnepeljük, mert a fiam, aki elveszett, megkerült! Nem utasítja el az apa, az Atya a megtérő bűnöst! Egyet sem! Ahogy azt a példabeszédben sem tette! De ehhez az kell, hogy belássam a magam tévedését, és ne ideologizáljam meg, ne alkossak rá törvényt, hogy igazam legyen!
Vannak, akik úgy gondolják, hogy csak imádkozni kell, hogy minden jobb legyen. Szerintem Jézus nem így gondolja. Ahogy a tékozló fiú esetében is érzékelnünk kell, hogy az Ő cselekedete nem csupán a szó volt, hanem az cselekvés, mely kiüresedettségében, elesettségében lett szóvá! Képtelen vagyok a jóra, bocsáss meg nekem! Ha életet, életteret adsz nekem, akkor talán képes lehetek még a jóra!
Imádkozunk feszt. Mondjuk. Például így: „Uram, Jézus, taníts engem, hogy megértsem a nagy szeretettel végzett kis dolgoknak értékét! Mutasd nekem, hogy milyen a hatalmas szeretet! Tégy engem békéd eszközévé és az irgalmasság apostolává! Segíts, hogy életemet a hit és ne csak a látható dolgok vezessék! Add, hogy a dolgokat a Te mércéddel és ne a világéval ítéljem meg!”
A kérdésem ezzel kapcsolatosan az, hogy gondolok e arra – ima közben -, hogy ez az imádságom, ne valamilyen vallásos kényszer szülte, nálam nélkül megvalósuló csodáért való rimánkodás legyen, hanem, ebben benne kell legyen az is, hogy megtegyem azt, ami az én dolgom - felismerve, mi az én dolgom -, hogy azt, majd Isten kegyelme, szeretetének életet adó ereje kiteljesíthesse? Valláskárosultságunknak része az is, hogy kényszert érzek rá, hogy valami jót tegyek, de arra már nem fordítok időt, energiát, hogy Istennel kibeszéljem, mi lehet az én dolgom, az Ő tervében? Korunk betegsége a cselekvési kényszer, a nyüzsgés, a rengeteg energia feleslegünk kényszeredett ledolgozása, de ebből is kihagyjuk, kizárjuk Istent, Aki valójában a cselekvő rész a világban, de aki általunk akar cselekvővé lenni! Ezzel szemben mi, én magam is, cselekszünk, és azt várjuk, hogy az legyen Isten tetszésére.
Ki kell üresíteni magunkat, el kell szegényíteni magunkat, be kell látnunk végre, hogy képtelenek vagyunk a jót tenni, át sem látjuk, mi a jó és mi nem az, el kell engednünk minden akaratunkat, mely kényszerünk, vallásunk ránk kényszerített törvénykezése, és agymosott, sziszegő dogmánk! Hogy végre Istennek válhassunk cselekvő részévé! Nem baj, ha nem minden pillanatban teszek jót, mert nem a jót kell tennem akkor, amikor azt sem tudom, mi jó. Egyszerűen rendelkezésére kell állnom Istennek. Hagynom magam, hogy semmit se tegyek. Türelmesen, szelíden, alázattal várni, hogy Isten indíthasson utamra. Arra, oda, ahova Ő akar menni. Általam. Nem méltatlankodva, nem akarva mást, csak hallani, érteni, Őt, aki az Élet! Segíts Istenem, Atyám, engedelmességedre eljutnom! Ámen
 


Himnusz CCLXI.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Isten, világot alkotó,
világot sarkán forgató,
ki napnak ékes fényruhát,
éjnek kegyelmes álmot adsz.
A fáradt test, ha elpihent,
munkára nyerjen új erőt,
a frissült lélek vessen el
búbánatot s aggályokat.
Hálát adunk a tűnt napért,
imádkozunk, ha jön az éj,
s hogy könyörülj a bűnösön,
zsoltárainkkal hódolunk.
Áldjon lelkünk legbelseje,
zengjen a szó, a dallamos,
szeressen minden tiszta szív,
imádjon minden józan ész.
Hogy amikor az éjsötét
elfátyolozza a napot,
hitünk ne érjen vakhomályt,
s ragyogja át az éjszakát.
Hallgass meg, kérünk, jó Atyánk
s Atyánknak egyszülött Fia,
és Szentlélek, Vigasztalónk,
most és örök időkön át! Ámen.