Szent Anna, szegények anyja
Elgondolkodtat
a mai nap szentje. Szent Bernát. Ezt írja róla a Szentek élete:
Tüzes
természetével -- ami ,,ijesztő és emberfeletti tekintélyt kölcsönzött neki” --
vetette bele magát kora vitáiba. Clunyben élő, lelkileg alvó szerzetestársainak
ilyen szemrehányást tett: ,,Ha beszélgettek, soha nem a Szentírásról, vagy a
lelkek megmentéséről van szó köztetek, hanem csak nevetséges dolgokról
fecsegtek. Étkezésnél az egyik fogást a másik után tálaljátok fel. Hogy a
hústalan ételekért kárpótoljátok magatokat, egymás után kétszer is hoznak az
asztalhoz kitűnő halat, és minden étkezés közben kétszer vagy háromszor hozzák
a félig töltött borospoharat. Kidagadt erekkel és elnehezült fejjel keltek föl
az asztaltól, s utána már nem lehet mást tenni, csak aludni... Igazán mondom,
láttam egy apátot, akit több mint hatvan lovas követett. Inkább törekszünk a
hívők adományaira, mint javára. Aranytól roskadozó ereklyeszekrények előtt
nyílnak meg az erszények. Megmutatjuk a nagy szenteket az embereknek, és azt
hisszük, hogy minél színesebbek, annál szentebbek. Mindenki odasiet,
csókolgatják a szobrot, mint magát a szentet. Drágakövekkel ékes lámpákkal
díszítjük a templomainkat. Ám hiúságok hiúsága! Az Egyház ragyog az
épületeiben, de meghal a szegény emberek lelkében... Az Istenre kérlek titeket,
hát nem szégyellitek magatokat mindezért? De legalább a kiadások miatt
szégyenkeznétek!”
III.
Jenő pápának a következő figyelmeztetést küldte: ,,Most a vincellér
metszőkésére van szükség, és nem jogarra. Nem uralkodást, hanem szolgálatot
bíztak ránk. Egyszerre képtelen vagy minden rosszat kijavítani, ezért légy
okos, és lépésenként haladj előre. Fogd be a hazugok száját, akik
igazságtalanul szólnak, és mindig készen állnak arra, hogy igazolják a
hazugságaikat. Legyen gondod az özvegyek és az árvák ügyére, akik neked nem
tudnak semmit viszonozni. A többi ügyet pedig nyugodtan bízd másokra. Az
intrikus bajkeverőket ne hallgasd meg, hanem ragadj ostort, és verd ki őket,
ahogyan Krisztus tette...”
Bernát
szólt a világi rendek lelkiismeretéhez is: ,,Ti, mai lovagok, igazolhatatlan
tévedésekben vagytok, és a kegyetlenségtek tűrhetetlen! Nagy költséggel és
fáradsággal háborúztok, s bűnnel és halállal fizettek érte. De háborúitoknak
csak a féktelen gyűlölet, a dicsőség utáni vágy és a kincsek utáni sóvárgás az
oka. Ilyen indokok alapján nem ölhetitek meg nyugodt lelkiismerettel a
felebarátot!”
Amikor
az arabok meghódították Edesszát, III. Jenő pápa meghirdette a keresztes
háborút, és Bernátot bízta meg azzal, hogy prédikálva hirdesse meg a szent
háborút Európában. Bernát teljes szívével Isten |gye mellé állt:
Franciaországban kezdte, s a német birodalomban folytatta keresztes
prédikációit. Bárhová érkezett: Konstanzba, Freiburgba, Strassburgba, Speyerbe,
Koblenzbe, Kölnbe, Aachenba vagy Lüttichbe, mindenütt meghúzták a harangokat,
és özönleni kezdett a nép, mert mindnyájan hallani akarták Isten emberét. Néha
a pillantásától betegek gyógyultak meg, s bár nem beszélte a német nyelvet,
mindenki értette a prédikációit. Még mielőtt a tolmácsok lefordították volna a
szavait, az emberek kiáltva kérték a keresztet, jelezvén, hogy részt akarnak
venni a hadjáratban.
Frankfurtban
a dóm úgy megtelt, hogy beszéde végeztével Bernát képtelen volt elhagyni a
templomot. Végül a hatalmas termetű császár karjába kapta, és ő vitte ki a kis
szerzetest.
E
prédikációs körútjának csúcspontja a speyeri birodalmi gyűlés volt. Itt Konrád
császár a nép tomboló tetszésnyilvánítása közepette magára vette a keresztet; a
régóta ellenségeskedő Staufok és Welfek kibékültek, és együtt indultak a
keresztes háborúba. A kijárathoz odavittek egy béna gyermeket. Bernát
megérintette, és így szólt hozzá: ,,Járj!”, és a gyermek elindult. A csoda
láttára a nép magán kívül volt a lelkesedéstől, Bernát pedig a császárhoz
fordult, és azt mondta neki: ,,Miattad történt ez a csoda, hogy megtudd: Isten
veletek van, és tetszésére szolgál a vállalkozástok.”
Nem
sokkal ezután azonban mély belátásra jutva így írt: ,,Mi békét hirdettünk, és
most nincs békénk. Győzelmet ígértünk, és vereséget szenvedtünk. Semmi kétség,
Isten ítélete igazságos.” Mainzban véres üldözés tört ki a zsidók ellen. Jesua
ben Meir később így nyilatkozott Bernátról: ,,Ha ez az igaz ember nincsen,
egyikünk sem menekült volna meg!”
Halálának
évében Bernát még egyszer megjelent a nyilvánosság előtt. Viszály támadt
ugyanis Metz városa és a lotaringiai herceg között. Végső szükségében a trieri
érsek Clairvaux-ba ment, és felkérte békeközvetítőnek Bernátot. A halálosan
beteg apát összeszedte utolsó erőit, és a távoli csatatérre indult. A csapatok
már ott álltak egymással szemben, ütközetre készen a Mosel folyó két partján,
Bernát pedig tárgyalni kezdett a két szembenálló sereg vezérével hol az egyik,
hol a másik parton. Végül sikerült elérnie, hogy a vezérek a Mosel egyik
szigetén találkozzanak, és aláírják a békeszerződést. Ennek megpecsételéséül
Bernát meggyógyított egy beteg asszonyt. Ezt látva a nép és a katonák oly
hevesen ünnepelték Bernátot, hogy majdnem agyontiporták. Ezért a nagy tömegből
észrevétlenül eltűnt, és egy csónakon elhagyta a szigetet.
Amikor
eljött utolsó órája, több püspök és számos szerzetes vette körül. Utolsó
szavait lesve figyelték, s ő így szólt: ,,Három dolgot ajánlok nektek, amiket
életem során legjobb képességeim szerint megfigyeltem: Kisebb hitelt adtam a
saját véleményemnek, mint mások ítéletének. Nem lobbantam haragra a másoktól
kapott bántások miatt. Senkit nem akartam haragra ingerelni, s ha mégis,
amennyire tudom, kibékültünk.” Valamennyien sírtak, ő maga is könnyezett, de
hamarosan derű öntötte el az arcát. Később Aquinói Szent Tamás így magasztalta:
,,Istentől kiválasztott ember, akinek arany szája volt, és édes borával
megitatta az egész földkerekséget.”
Ma,
megint kellenek ilyen emberek! De, vajon, csak pap lehet, vagy szerzetes? Másra
nem figyelnek fel az emberek? Ma már a pap, nem bír oly tiszteletet, mint
akkor. Aki szólni bír, és mer, ha Isten nevében teszi, talán ma is csodákat
tehet! Hogy higgye nép, király, császár, püspök, és minden szenny, hogy hatalom
csak Istentől ered! Mert mára már mindent elönt, mételyez, ami a világ számára
teher. Pedig, Isten, mit jónak nevezett, nem erre gondolt. Remélte, hogy az
ember, teremtésében társa lehet, nem kell küzdenie ellene. Vajon, Te, Istenem,
ma sírsz, vagy az embert neveted? Bírod még a terhedet, vagy végleg elveted, velem
is szándékodat, ki már szenvedem, hogy én is vétettem ellened?! Többé nem
akarok. Legyek bár ítéleted, elviselem. Csak Te győzz ott, hol az élet
reménytelen. Aggasztó, szégyenletes. Mert az ember úgy elaljasult, hogy
reményét veszíteni kénytelen. És Te megengeded, ha már hinni Neked, Benned,
Általad képtelen! Én megértelek, de mit tehetek? Ha bármit, akkor vezess, és én
engedem. Csak adj társakat, kik elviselik, kipótolják gyengeségemet! Ámen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése