Szent Anna, minden ótestamentombeli asszonyoknak
dicsősége
Azt
hiszem, hogy e mai ünnephez való protestáns kétségeimet – kérve a Szentlélek
bölcsességét – sikerült most megragadnom. Mert Mária tisztelete számomra
fontos, és mégis, egy aggódó féltés motoszkál bennem, hogy miért akarja a
világ, a katolikus világ – környezetem – ezt a tiszteletet elvenni tőlem, a
magéval felcserélni?
Eredendően,
társadalmunkban már szinte minden példakép, minden minta, korrodálódott,
elértéktelenedett. Felületessé lett, és lélektelenné. Mintha ezt tennénk Szűz
Máriával is. Már annyi Mária ünnepet teszünk a naptárainkba, ami azt sugallja,
hogy azért kell mindig találni valami újabb indokot rá, hogy ünnepeljük Őt,
mert mindegyiket kiüresítjük. Ahogy tesszük ezt minden egyes emberrel, akit
valami oknál fogva tisztelhetnénk, példaképként.
Mi
emberek vagyunk azok, akik leértékeljük azt, akit tisztelnünk, és mintaként
követnünk kellene. De azért tesszük ezt, egyrészről, mert olyan dolgokkal
próbáljuk felékesíteni az általunk bizonytalanul tisztelt személyt, amiben mi
magunk sem hiszünk igazán, de hitetni szeretnénk, és remélni szeretnénk, hogy
ha mások elhinni képesek lesznek, akkor talán nekem magamnak is sikerül majd
hinnem abban. Ráerőltetjük Istenre a mi vallásunkat, abban reménykedve, hogy
majd Ő bizonyosságot ad róla, hogy nem tévedünk.
Bevallom,
hogy feltételezésem összeesküvés elméletként is megállja a helyét, mégis a mi
vallásosságunk hitpótlékként alkalmazását ártalmasabb dolognak tartom, mint
azt, hogy az egyház törvényeit nem vesszük komolyan. A felülről vezérelt
egyházi ünnepek bizonyos mértéken túli ajnározása, babusgatása, generálása
egyházunknak több kárt okoz azzal, hogy a néphitet erősíti, a személyes
Istenkapcsolatot háttérbe szorítva.
Tulajdonképpen
ott hibázzuk el a dolgot, hogy ünnepeink is rólunk szólnak, és nem arról,
akinek a tiszteletét szolgálni hivatott az ünnep. Pedig, mi nem érdemeljük meg
azt, hogy ünnepeljük magunkat! Nincs miért ünnepeljük magunkat! Méltatlanok
vagyunk rá, hogy ünnepeljük magunkat! Hol jövök én Szűz Máriához, vagy II.
János Pál pápához, vagy Kalkuttai Teréz anyához, vagy Maximilian Kolbe atyához,
vagy keresztszülőmhöz, nagyszülőmhöz, bárkihez, Aki életével igazolta már azt –
számomra -, hogy méltó Krisztussal a közösségre?! Ha minden ünneplésemben én
magam vagyok az, aki kiszolgálom a magam ünneplésének vágyát, kényszeredetten
magamra vonva a tisztelet általam értelmezett módját, és álságos alázatot
mutatok az ünneplés iránt, ugyan mit ünneplek?
Ha
az, akit azért akarok tisztelni, csodálni, és ismerni, mert benne felismertem
mi az, ami számomra is, jellemem és képességeim alapján, hozzá hasonlóvá tesz,
Isten előtt, ezért válhat ő számomra példának, követendőnek, akkor ünnepléséhez
nekem nem kell csinnadratta, sok pénz, sok külsőség. Csak a Vele való közösség,
mely a mindennapok szelídségében, csendességében, önvizsgálatomban, kiemelkedő
képességeinek minduntalan felemlítésében, dicséretében lesz ünnepelhetővé.
Vajon, keresztény, katolikus ünnepeink bármelyikében jelen valóként találom
ilyen módon lelkületemet? Képes vagyok így tisztelni és szeretni másokat? Nem
kényszerítve másokat, és nem követelve meg másoktól, hogy azt tiszteljék, amit
én Istennel személyes kapcsolatomban eszköznek fedeztem fel, a másik emberben?
Merjük
megvallani, felismerni és elviselni azt, hogy bűnösök vagyunk, mi mindannyian.
Azok is, akik az Egyház vezetői, éppen ezért méltatlanok rá, hogy olyan
ünnepeket kreáljunk, melyek dogmákként hirdettetnek a világ számára. Mert ezek
nem lesznek többé hitelesek, ha mi magunk hiteltelenekké lettünk a világ szemében!
Nekünk vissza kell vonulnunk bűntudatunk és bűnbánatunk terébe, és onnan
hirdetni meg, hogy szegények vagyunk, méltatlanok ünneplésre! Nekünk újra kell
megtalálnunk, keresnünk, kutatnunk Istenhez tartozásunkat, hogy felismerve
benne hiányosságainkat, újra felismerhessük azokat a személyeket, akik
hiányosságaink pótlásában bennünket, magunkat kisegíthetnek, bátoríthatnak rá,
hogy erőtlenségünkben, gyengeségeinkben fog bennünket Isten megtalálni, és
önmagával kiegészítve alkalmassá tud tenni rá, hogy a Szentlélek templomaivá
válhassunk!
Mária,
Istenanya, fogadj el engem is, ki felajánlom magam úgy, ahogy Szent István
király felajánlotta Neked a reá bízottakat! Segít, és vezess el, a Te anyai
szereteteddel Szent Fiad tanításának értésére, és benne önmagam megismerésére:
mi az, ami Istentől való, és mi az, ami gonoszság, álságosság, képmutatás, és
csalás! Nem akarok hiteltelen lenni, Téged és Krisztust megcsalni, Isten
szándékát lerontani, csak mert magamat imádom, istenítem! Ámen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése