Prohászka
Ottokár püspök beszédeiből
Meg vagy-e velünk, Úrnőnk, elégedve? Amikor Velence a tenger királynője lett,
fényes ünnepet tartott, aranyos hajón kivonult a dózse, s aranygyűrűt dobott a
tengerbe; eljegyezte Velencének a tengert. Eljegyezte, hogy hű legyen, s ne
kegyetlen, hogy hullámai gyöngyöket görgessenek, s el ne söpörjék palotáit,
hogy a tenger lehelete hősöket és szenteket neveljen. Tenger a világ,
zivataros; népek és országok csak zátonyokon állnak, nincs maradandó városuk.
De azért az Isten terveit kell minden népnek küzdve, tűrve, haladva, fejlődve
megvalósítani, s biztosítani létét az idők tengerében. Magyarország kis sziget
idegen népáradatban, hullámok csapdossák; aggodalmak, remények járnak
fölöttünk; tengerünk nemigen van, amely nemzeti haladásunkat, gazdagodásunkat
előmozdítaná, melynek leheletétől hősök és szentek lelkesülnének, de a „Tenger
Csillaga” mégis mosolyog felénk. Kilencszázados történetünk verőfényében
éppúgy, mint mély árnyaiban ott látom alakját, amely az égből leszáll, s
megáld; hallom nevét, amely a királyok és hősök nevei mellett és fölött
hangzik, mint angyalének; ez az alak, ez a név: Mária. Szent István neki
ajánlja föl életének esthajnalán a koronát, hogy valamint neki esti csillaga
volt, úgy nemzetének hajnalcsillaga legyen; neki adja át népét, hogy
Nagyboldogasszonya, Úrnője legyen. Nagyboldogasszony először hitünknek
asszonya. Az a kereszténység hódította meg a magyart, amely a Szent Szűz
alakjával, tiszteletével és szeretetével köszöntött be a világba. Az az
evangélium hódította meg a magyart, amely az angyal köszöntésével kezdődik,
amely a Szent Szűz alázatával lép a világba, és amelynek első híve a Szűz,
boldog, aki hitt (Lk 1, 45). Nagyasszonynak hívtuk, mert nagy hatalmát
fölértettük. Hatalmas méltóságából s belső kitűnőségéből (Szeplőtelen,
kegyelemteljes, páratlan Szűz, mennybe fölvitt) folyik, ő valóban királyi
lélek: Istenhez legközelebb, frigy szekrénye; szívébe vette bele magát az Úr;
szeretetét anyai tejjé, bánatát istenanyai könnyé forralta. Őt szereti az Úr
leginkább: Hallgass rám, leányom elbűvölte a királyt szépséged (Zsolt 44, 11-
12). Légy engedelmes – mondja neki az Úr. Ez asszonynak járó hódolat a
legfényesebb, a szívek hódolata: Megáldott téged, leányom, a Magasságbeli Isten
(Jud 13, 18). Lelkesülnek érte: Csak tekints reánk, és mi örömest leszünk
szolgái a királynak (Ter 47, 25). Áldást hozó hatalom! Légy a mi Úrnőnk új
századokra, hogy míg Istent keressük, általad megtaláljuk. Nagyboldogasszony …
a magyar nép művelődésében s nemesbülésében. A legbiztosabb nevelés a jóért,
szépért, gyöngédért való lelkesítés; a szívek megnyílnak a szentnek, jónak,
szépnek szeretetétől; az erkölcs finomodik a tisztaságnak, a szeplőtelen
szüzességnek behatásától. A népek először templomokat emelnek; de ha a Szűzanya
képét tisztelik, ezekbe a templomokba az erkölcs, a művészet is bevonul. A
magyar nép művelődését is a Szent Szűz szeretete hordozta: a nép olvasóján
tanulta a hit titkait a Szűz érzelmeinek keretében; a magyar katolikus nemesség
másfél századon át a Mária-kongregációkban fejlesztette ki jellemét; az első
főiskola, a Pázmány-egyetem alapszabályai megkívánják, hogy tanárok s
tanítványok készek legyenek a szeplőtelen fogantatásért síkra szállni. Mi lesz
ezen túl? Találtok-e szebb, finomabb eszményt? Jobb iskolát az erkölcsnek?
Kilencszáz év óta hány templomot építettünk tiszteletére, s nem értük be velük,
szebbet szeretnénk? Hány képét teremtették meg művészek ihletettségük
elragadtatásában? Térden állva festették, s mégis azt mondják: ez nem az. Aki
ránéz, foglya lesz: Vigyél magaddal, ó, Szűz! (Én 1, 4.) Nagyboldogasszony … a
magyar nép hivatásának őrangyala. 1896. szeptember 28-án volt 400 éve, hogy
Nikápolynál török és magyar először szemben állt. Háromszáz éven át szinte
nincs más hivatásunk, mint hogy a kereszténység lovagjai, a Szent Szűz
választott vitézei voltunk. Hősiességünk fölött az ő képe, az ő zászlaja
lengett. Ha el kellett volna vesznünk, zászlaja lett volna szemfödőnk, s
csendítésünk az Ave Mária estharangszava. Meg vagy-e velünk, Úrnőnk, elégedve?
Új harcok, a kultúra harcai; új küzdelmek, a népboldogulás küzdelmei várnak
ránk. Szellem, ész, munka, erény ezen túl a fegyver; megbírja majd a nemzet
karja ezeket is? Ha hisz és szeret, ha téged tisztel, ha erényeidet saját
életébe oltja: nemcsak hogy megbírja, de már a győzelem koszorúja után nyújtja
ki kezét. Maradjunk ez alapon: a népeknek élete nemcsak vértócsákba, hanem
fertőkbe is veszhet. A fertőkbe nem jutunk, ha a hit erejével s az erkölcs
lelkével a kultúrmunkához fogunk, hiszen nála van az élet és az erény minden
reménye (Sir 24, 25).