2017. november 3., péntek

Szent Hatalmasságok Könyörögjetek érettünk!



Szent Hatalmasságok
Könyörögjetek érettünk!


Nem vitás, bennünk van ez a kettősség: a kétség rá, hogy mi a jó, mi a helyes; és a betegség, a kórság, ami a kegyelmet igényli. Nem is annyira a szombaton van itt a hangsúly, mint inkább azon a merevségen, azon a görcsös jóra törekvésen, ami nem enged bennünket szabaddá lenni a jóra. Az isteni jóra! Ami nem az a jó, amit én, éppen most, az éppen érzelmi, pszichés, vagy fizikai állapotomban jónak vélek. Isten értelmezésében a jó, egy állandó. Minden időben, minden helyzetben, és minden közegben a jó, az, ami Isten általi jó. Ezt én, a töredékes, az isteni jóban létező ember nem értem, csak a Lélek által megsejthetem. Isten lényében nincs kettősség, nincs benne meghasonlás, ahogy bennem, az Emberben. Szüntelen vitatkozik bennem a jó, és az érthetetlen közeghez viszonyulási kényszer szülte kompromisszumkeresés.
Bennem, az Emberben két személyiség van egyszerre jelen: isteni énem, és a világi énem. Az Isten, aki állandó, találkozik – bennem - velem, aki meg akarok felelni önmagamnak, de másoknak is. Ebben a háromságban egyetlen az állandó, Isten! Én és a másik ember az, aki elvárásaiban, de önmagának megfelelésében is állandóan változik. Ebben próbál fegyelmezésre tanítani Jézus: ne önmagam, és ne a másik ember elvárása legyen az igazodás számomra, hanem az állandó, az Isten törvénye, Aki a Szeretet! Ő, az Állandó jó, kegyelmeivel siet, próbál segítségemre lenni, hogy fegyelmezni bírjam magam! Valójában Isten fegyelmezni próbál a józanság, az alázat, a szelídség, a bölcsesség kegyelmével!
Ez akkor volna számomra egyszerűbb képlet, ha a környezetemet is ez a szellemiség vezérelné. Hiszen, ha tudnám, ha tudhatnám, hogy bennünket, embereket az isteni jó vezérel, és nem akarunk mindig az éppen bennünk működő pszichének, érzelmeknek megfelelni, mert elkötelezettek vagyunk, átadtuk életünket Krisztusnak (!), vagyis, nem uralkodnak felettünk a környezeti ingerek, mert nem engedjük meg, hogy uralkodjanak, akkor, ezzel segíteni tudnánk egymásnak, hogy életátadásunk meg ne inogjon. De nem így van. Nekem kell elkezdenem, én vagyok az, aki változhat, és talán változásom segíthet meg másokat is, hogy változásra bírhassák magukat.
A példa, és Jézus példabeszédei soha nem azért hangoznak el, hogy leragadjunk annál. Sokkal inkább arra akarnak mintát mutatni, hogy azzal a magunk életét meg tudjuk változtatni. Szembesíteni akar Jézus önmagunkkal. Gyengeségeinkkel, hibáinkkal, és bűnös gyarlóságainkkal! Segíts Istenem, hogy változni képes lehessek mindhalálig, egészen e test megfeszüléséig, kegyelmeid által, melyeket szüntelen kínálsz, felajánlasz számomra. Mert az akarod, hogy eljussak tökéletességemre, megdicsőítésedre, melyre teremtettél! Ámen 



Hívom a családokat 2017 novemberében – Bíró László püspök levele



Hívom a családokat 2017 novemberében – Bíró László püspök levele

Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!

Folytatjuk azoknak a gondolatoknak ismertetését, amelyek Ferenc pápa tanításából alapul szolgáltak a Családok 9. Világtalálkozójára felkészítő lelkipásztori útmutató összeállításánál.
A teremtés egységes egész. A világon mindent, ami létezik, Isten teremtett, magán viseli a Teremtő keze nyomát. Minden létező ezért összefüggő egységet alkot, minden összefügg mindennel. Isten szeretetével mindent és mindenkit magához vonz, szeretete mindent felemel. Emberi méltóságunk eredete az, hogy Isten képmásai vagyunk, forduljunk tehát az Ő szeretetével mindenhez és mindenkihez. Ennek a szeretetnek az eltorzítása ugyanakkor mindent megront, – saját belső életünket, családi életünket, a földkerekség minden népének életét, de magának a Földnek a jólétét is. Elválaszthatatlan kapcsolatban áll egymással a természet és a létező javak elosztásának igazságossága, a társadalom jóléte és a béke ügye. [...]
Nagy megrázkódtatást okoz, ha a családban fogyatékos gyermek születik. Hogyan tudjátok gyerekeiteknek megmagyarázni, hogy Isten az ilyen gyerekeket is, és szüleiket is maradéktalanul szereti? Idézzetek fel saját életetekből vagy rokoni, ismerősi körből eseteket, amelyekben az segített egy családi probléma megoldásában, hogy az érintettek nem saját – vélt vagy valóságos – érdekeiket akarták érvényre juttatni, hanem a másik fél javát keresték!
A teremtett világ maga figyelmeztet: egyre több zavar keletkezik működésében olyan károk miatt, amelyeket az Isten teremtette javak felelőtlen használatával és a velük való visszaéléssel az ember okozott. Az ember magát a természet urának és birtokosának képzelve felelőtlenül visszaél erejével, és kizsákmányolja a földet. A bűn által megsebzett emberi szívben lakozó erőszak beteggé teszi a talajt, a vizet, a levegőt és az élőlényeket. Ezért a legelhagyatottabb és legsanyargatottabb szegények közé sorolhatjuk a mi elnyomott és beteggé vált Földünket (vö. LS 2.). Boldog VI. Pál pápa már 1970-ben hangsúlyozta, hogy ökológiai katasztrófa fenyeget, az emberiség magatartásának gyökeresen és sürgősen meg kell változnia. Ha a legrendkívülibb tudományos eredmények, a leglenyűgözőbb technikai vívmányok és a legcsodálatosabb gazdasági növekedés nem járnak együtt valódi szociális és erkölcsi fejlődéssel, akkor ezek végül az ember ellen fordulnak.
Hogyan tudjátok a családban tudatosítani, hogy környezetünkért mi is éppen annyira felelősek vagyunk, mint a szomszédunk? Mi segít gyerekeiteket környezetbarát, a közjóért felelősen dolgozó emberekké nevelni?
Assisi Szent Ferenc még a parányi teremtményeket is a testvér vagy a nővér névvel illette. Ezt a meggyőződést nem szabad észellenes romanticizmusként lebecsülni, mert hatással van szabad választásainkra, amelyek meghatározzák viselkedésünket. Ha e nélkül az ámulatra és csodálkozásra való nyitottság nélkül közelítünk a természethez és a környezethez, ha a világgal való kapcsolatunkban többé nem beszélünk a testvériség és a szépség nyelvén, akkor az erőforrások uraként, fogyasztójaként vagy puszta kizsákmányolójaként fogunk viselkedni, és képtelenek leszünk határt szabni közvetlen érdekeinknek. Ha ellenben átérezzük, hogy szoros egységben vagyunk mindennel, ami létezik, a mértéktartás és a törődés magától megszületik. Szent Ferenc szegénysége és egyszerűsége nem merőben külső aszketizmus volt, hanem gyökeres lemondás arról, hogy a valóságot puszta használati tárgyként kezelje, amely felett az ember korlátlanul rendelkezhet. (vö. LS 11)
A Teremtő Isten az általa teremtett világot az emberre bízta (Ter 1,28), az ember ezzel felelős gazdájává vált a világnak, de nem teljhatalmú tulajdonosává. A saját magatok által létrehozott családi otthonotoknak tulajdonosai vagy gazdái vagytok?
Remény. Isten ma is közöttünk munkálkodik. Noha a világon sok a szenvedés és az egyenlőtlenség, Isten ma is tevékenyen építi a szeretet társadalmát. Az a feladatunk, hogy bekapcsolódjunk ebbe a tevékenységbe, bárhol is találkozunk vele. Ferenc pápa nagyon szomorúan látja az igazságtalanságokat, de nem esik kétségbe. Hiszi, hogy bármit is próbálunk összetákolni, Isten mindig előttünk jár.
Sokan úgy vélik: úgy sem változik meg semmi, minden fáradozás hiábavaló. Miért fosztanám meg magamat a kényelmemtől és a kedvteléseimtől, amikor nem várhatok semmiféle jelentős eredményt? – mondják. Bezárkóznak önző ürességükbe, elégedetlen szomorúságukba, tehetetlenségükbe. Önpusztító magatartás ez, mert az ember nem élhet remény nélkül, a tartalmatlanságra ítélt élet elviselhetetlenné válik.
Jézus Krisztus legyőzte a bűnt és a halált, valóságosan él, és erővel teli. A feltámadott és dicsőséges Krisztus reményünk kiapadhatatlan forrása, az Ő segítsége nem marad el. Így teljesíthetjük a küldetést, amelyet ránk bízott. Az evangélium elmondja, hogy amikor az első tanítványok elindultak prédikálni, „az Úr velük együtt munkálkodott, s a tanítást az azt kísérő csodajelekkel megerősítette.” (Mk 16,20). Krisztus hűséges követői ma is felfedezik és megélik, hogy az Úr velük munkálkodik.
Az Ő feltámadása nem a múlthoz tartozik, benne életerő van, amely átjárja a világot. Olyan erő ez, amelynek nincsen párja. Sokszor úgy látszik, mintha Isten nem létezne: mindenütt igazságtalanságokat, rosszaságokat, közömbösséget és könyörtelenséget látunk. Bizonyos azonban, hogy a sötétség közepette mindig feltűnik valami új, ami előbb vagy utóbb termést hoz. A világban a történelem viharai által átformált szépség naponta újjászületik, az igazi értékek állandóan megújulnak. Hányszor született már újjá visszafordíthatatlanul reménytelennek látszó helyzetekből az ember! Ez a feltámadás ereje, és Krisztus követője ennek a dinamizmusnak az eszköze.
A hit azt jelenti, hogy hiszünk Őbenne, hisszük, hogy valóban szeret bennünket, hogy él, hogy titokzatosan be tud avatkozni, hogy nem hagy magunkra, hogy a maga hatalmával és végtelen kreativitásával a rosszból is képes jót kihozni. Higgyünk az evangéliumnak, amely azt mondja, hogy Isten országa már jelen van a világban, s különféle módokon itt is, ott is bontakozik, mint a kicsinyke mag, amely nagy fává tud nőni (vö. Mt 13,31–32), mint egy maroknyi kovász, amely sok lisztet meg tud keleszteni (vö. Mt 13,33), s mint a jó mag, amely a konkoly között is felnő (vö. Mt 13,24–30.). Krisztus feltámadása ennek az új világnak a hajtásait hozza mindenütt; s még ha le is nyesik, újra kihajt, mert Jézus nem hiába támadt fel, feltámadása már áthatotta a történelem rejtett szövedékét. Ne maradjunk az eleven remény ezen útjának a szélén! (vö. EG 275, 276, 278)
Idézzetek fel saját családotokban vagy rokoni, baráti körben történt eseteket, amelyekben a látszólagos rossz jóra fordult! Minek volt ez köszönhető?
Nyugalom. Nagy kihívás számunkra Isten Lelke működésének nyomait felfedezni, majd nyomába lépni és követni őt. Ez azt jelenti, hogy ki kell magunkban alakítani a lelki nyugalmat és a reményben gyökeredző imádságot úgy, hogy mai világunk sok kihívása és nehézsége ellenére sohase feledkezzünk meg Isten jelenlétéről. A missziós buzgóság életben tartásához nagyon kell bíznunk a Szentlélekben, aki „gyöngeségünkben segítségünkre siet” (Róm 8,26). Nincs nagyobb szabadság, mint ráhagyatkozni a Lélekre, lemondva arról, hogy mindent kiszámítsunk és ellenőrizzünk; mint engedni, hogy ő világosítson meg, vezessen, irányítson, és abba az irányba indítson, amerre csak akarja. Ő jól tudja, mire van szükség minden korszakban és minden pillanatban. Ezért nagylelkű bizalommal szüntelenül hívnunk kell őt. (vö. EG 280)

Bíró László,
az MKPK családreferens püspöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
 


Ferenc pápa homíliája a nettunoi katonai temetőben: Uram, soha többé, soha többé háborút!



Ferenc pápa homíliája a nettunoi katonai temetőben: Uram, soha többé, soha többé háborút!


Fehér rózsákat tett a keresztekre 

Idén Halottak napján a Szentatya a Rómától délre fekvő tengerparti Nettuno város második világháborús amerikai katonai temetőjébe látogatott el, ahol délután negyed négykor szentmisét mutatott be az elhunytak lelkiüdvéért. Ferenc pápa a temetőben a „katonás” rendben sorjázó fejfák közé lépett, lassan sétálva és meg-megállva, közben a kezében tartott fehér rózsacsokorból egy-egy szálat helyezett tíz sírhantra. A csendes, imádságos megemlékezést követően a pápa szentmisét mutatott be az elhunyt katonák lelki békéjéért, melynek homíliáját szabadon fogalmazva tartotta.
Az Istennel és az egymással való újratalálkozás reményével
Reménységben jöttünk össze itt mindnyájan, hiszen közülünk mindenki megismételheti Jób szavait:  „Tudom, hogy Megváltóm él, s a végső napon felkelek a földről” (Jób 19,23) – kezdte beszédét a pápa. Ez a reménység az Istennel és az egymással való újratalálkozás reménye, mely nem csal meg bennünket – utalt a pápa a szentpáli tanításra: „A reménység nem csal meg” (Róm 5,5).
Ennek a reménységnek a gyökerei sokszor emberi sebekbe és fájdalmakba nyúlnak, és a szenvedés, a sok csapás láttán felemeljük tekintetünket az égre és Jób szavaival valljuk: Hiszem, hogy Megváltóm él. De állj meg, Uram! – fohászkodott fel a pápa az Istenhez.
Uram, ne többé, soha többé háborút! Mert a háborúval elvesztünk mindent.
Ez az imádság talán mindannyiunkban felfakad, amikor temetőt látogatunk: „Biztos vagyok abban, hogy Veled vagyok, biztos vagyok” – ismételte Ferenc pápa. De Uram, kérlek, soha, soha többé ne legyen háború! Soha többé ilyen esztelen vérfürdő! – utalt XV. Benedek pápa emlékezetes szavaira az első világháború során. Jobb reménykedni ilyen pusztítás nélkül! Fiatalok, ezrek, és ezrek… – ismételte megrendülten Ferenc pápa. Elhunytak ezrei, megtört remények… Ne legyen többé háború! Ezt kell mondanunk ma, akik az elhunytakért imádkozunk, és itt ma különösen is a ezekért a fiatal katonákért. Éppen ma, amikor a világ ismét háborúban áll, és arra készülődik, hogy még erősebben háborúba lépjen. Uram, soha többé, soha többé háborút! Mert a háborúval elvesztünk mindent! – fohászkodott föl ismét a Szentatya.
A mai nap a reménységé, de ugyanakkora a könnyeké is
Ferenc pápa felidézte emlékezetében a Hirosima romjai fölött fájdalommal és mégis bölcsen töprengő idős japán asszony alakját, aki így szólt: „A férfiak mindent megtesznek a háborúért és végül elpusztítják saját magukat”. Ez a háború – magyarázta a pápa –, saját magunk elpusztítása. Az az asszony bizonyára elvesztette fiait és unokáit, szívében sebeket és könnyeket hordott. A mai nap a reménységé, de ugyanakkora a könnyeké is. Könnyeké, amiket akkor hullajtott, amikor megjött a posta, hogy a férje vagy a gyerekei hősi halált haltak a Hazáért. Ezekről a könnyekről a mai emberiség meg nem feledkezhet! A mai emberiség büszkeségben nem tanult ebből a leckéből és úgy tűnik, hogy nem is akar tanulni belőle – szólt a pápa.
Adja meg az Úr nekünk a sírás kegyelmét
Mindahányszor a történelemben az emberek háborúba fogtak, azzal a meggyőződéssel tették, hogy új világot hoznak el, hogy tavaszt csinálnak. És végül sötét és kegyetlen tél lett, a terror és a halál uralmával. Ma a halottakért imádkozunk, mindenkiért, de főként ezekért a fiatalokért, ma, amikor darabokban vívott háború során, a mindennapok csatáiban ezrek és ezrek halnak meg. Imádkozzunk napjaink halottaiért, a háborúk halottaiért, köztük ártatlan gyermekekért! A háború gyümölcse a halál. Adja meg nekünk az Úr a sírás kegyelmét! – fejezte be rögtönzött beszédét Ferenc pápa a nettunói amerikai katonai temetőben tartott Halottak napi szentmise során.
 
 
 

Évközi harmincadik hét péntekje



Évközi harmincadik hét péntekje


Ismét egy szombati napon tett jézusi csodáról olvasunk a mai evangéliumban. A helyszín egy farizeus háza, ahová vendégségbe érkezik Jézus. Annak ellenére végez gyógyítást, hogy előre látja, hogy farizeus vendéglátói rosszallásukat fogják emiatt kifejezni. A leírás szerint Jézus elébe megy a vitának, előre megmagyarázza tettét, s ellenfelei szóhoz sem jutnak. Sem a csodatétel előtt, sem utána nem tudnak indokot mondani, amiért ne lehetne megtenni a gyógyítást. Szívük mélyén bizonyára ők is érzik, hogy a törvényekhez való végletes ragaszkodás könyörtelenségre vezeti az embert.
A csoda ebben az esetben is azt tanúsítja, hogy egy irgalmas cselekedet megtételét nem akadályozhatja meg egy törvényi előírás. Az irgalmasság gyakorlása ugyanis olyan törvény, amely felette áll a nyugalomra vonatkozó szabályoknak. Az irgalmas cselekedet ugyanakkor Isten jelenlétéről tanúskodik a világban. Jézusnak éppen az a célja, hogy ezt az isteni irgalmasságot ne csak szavaival hirdesse, hanem tetteivel is tanúsítsa. Jézus bűnbánatra szóló szava felhívás, hogy visszatérjünk az irgalmas Atyához. Isten segít a bajban lévő vagy betegségtől szenvedő emberen. Az isteni irgalmasságnak pedig nincs határa, nem korlátozhatja semmiféle törvény. Ezt az irgalmas jóságot kellene nekünk is szüntelenül gyakorolnunk ahhoz, hogy Isten tetszését elnyerjük.
© Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk: hálát adunk az egész teremtett világért, amelyet atyai jóságodból miránk bíztál, hogy otthonunk legyen benne. Hálát adunk, mert minket, esendő embereket a Te Fiad által felemelsz, mert úgy szeretted a világot, hogy Egyszülöttedet küldted közénk, hogy a hit által életünk legyen.