Az örökség - Martos Balázs atya elmélkedése Urunk mennybemenetelére
Jézus tanítását, személyének titkát
különleges módon foglalta össze az utolsó vacsora emléke. A keresztre
feszítés emlékével együtt ez lett a kereszténység legfontosabb jelképe.
Jézus története azonban itt a földön sem ért véget az utolsó vacsorával,
a kereszthalállal, sőt még a feltámadással sem. Az elbeszélők Jézus mennybemenetelét
értelmezték a végső búcsú pillanataként. Ez a „pillanat” az
örökkévalóságba való átlépést jelenti. Ami ekkor „történik”, valójában a
történelem jelen állapotának képszerű megfogalmazása. A búcsú a
történet befejezéseként még egyszer lehetőséget kínált arra, hogy
összefoglalják Jézus örökségét. Milyen ez az örökség? Vegyük csak
szemügyre!
Első és talán legfontosabb eleme az evangélium,
illetve a hit, amely erre válaszol. Az evangélium az a jó hír, amelyet
Jézus hozott: közel van az Isten országa, az ő üdvözítő, segítő uralma,
amelybe az ember hittel és szeretettel tud bekapcsolódni. Az örömhír a
feltámadás után már a halál feletti győzelmet is magába foglalja. Ez a
jó hír az egész világnak, az egész teremtésnek szól, minden egyes
embernek. Aki erre a hírre hittel válaszol, vagyis a jó hírt beengedi az
életébe, és részt kap belőle a keresztség által, az üdvözül, vagyis
Isten megóvja őt a tőle való elszakadástól. Aki viszont nem fogadja el
az élet és az üdvösség evangéliumát, az valamiképpen nemet mond magára
Jézusra is. Ki vagy mi kapcsolja akkor az élethez? Az örökség első
részlete meghívás az életre, a hitre, sőt mindennek továbbadására.
A második az, amit az evangélista a „jelek” kategóriájában foglal
össze. Ezek erősítik a hitet, az igehirdetőét és az igére várakozókét
is. Mérget isznak, nem árt nekik, kígyót vesznek kezükbe, nem gyilkolja
őket és így tovább. A szövegben felsorolt jelekben megszólal a korai
egyház tapasztalata, s bizonyos mértékig a korabeli emberek várakozása
is „csodajelek” után. Az evangélium hirdetői Isten különleges oltalma
alatt állnak. Részben azért, hogy el ne feledjék, nem magukat hirdetik,
hanem Jézust, nem a saját ügyükben keltek útra, hanem Isten
megbízásából. Az igehirdető számára az igazi öröm forrása éppen a nem
remélt siker, az a pillanat, amikor rádöbben, hogy szavaiban maga Isten
szólalt meg, ő működött, ő volt jelen. A jel valóság, de még csak
kezdet. Azért is kell jelekről beszélni, mert a keresztény tapasztalat
nem szabályról, szükségszerűségről, tervezett és megrendelt csodákról
szól, hanem arról, hogy „Istent nem lehet nagylelkűségben felülmúlni”.
Ha az ember nagylelkű, még inkább meglátja majd Isten nagyvonalúságát.
Keresztény örökségünk harmadik eleme is egyfajta jel, Isten
jelenlétének sajátos módja, amelyet gazdag, s ezért félre is érthető
kifejezéssel „látomásnak” mondhatunk. „Az Úr Jézus (…) felvétetett a
mennybe, és helyet foglalt az Isten jobbján”. Márk egyetlen mondat
erejéig, képletesen bepillant a mennybe, s mint egy színdarabban, végső
helyükre ülteti a dráma főszereplőit. Ez a látomás Jézus
felmagasztalásáról, igazságáról szól, sőt arról, hogy a szelíd és
szerető Úr részt vesz Isten hatalmában. A látomás akkor is igaz, ha
másként válik valóra, mint azt az ember sejtette. Megláttunk „valamit”
Jézus életében, művében és sorsában, és hisszük, hogy ő Istennél van.
Ezzel a látomással a szívükben élünk a világban, élünk a világért.