Kránitz Mihály: Az Úr közel van

Kránitz Mihály: Az Úr közel van

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) Hittudományi Karának dékánja adventi útikönyvet ad a kezünkbe, amely minden napra tartalmaz egy rövid mondatot a napi szentírási olvasmányokból és ezek feldolgozását az elmélkedés útján.

Részleteket olvashatunk a kötetben Ferenc pápa tanításából, melyet Kránitz Mihály professzor a Szentatya idén megjelent, Örüljetek és ujjongjatok (Gaudete et exultate) kezdetű apostoli buzdításából válogatott. Végül lelki feldolgozásként minden napra egy-egy ősi magyar Mária-ének kerül, mely Szili Ernő novai kántor Az egyházi év népénekei című énekeskönyvéből való.

Advent első hétfőjének szentírási olvasmánya Izajás könyvéből: „Az Úr ítéletet tart majd a nemzetek fölött, és igazságot szolgáltat számtalan népnek. Ők meg beolvasztják ekevasnak kardjukat, és sarlóknak lándzsáikat. Nemzet nem emel kardot nemzet ellen, és nem tanul többé hadviselést. Jákob háza, gyerünk, járjunk az Úr világosságában!” (2,4–5).

Kránitz Mihály elmélkedésében kifejti: ahogy egy betört ablak javításra szorul, úgy a bűneinket is helyre kell hozni. Az egészséges lelkiismeret azonnal jelez, ha nem Isten akaratának és tetszésének megfelelően cselekszünk. „A mennyei Atya éppen azért küldte el Fiát, a Messiást, hogy bűneinket elvegye, és megtisztult szívvel tudjuk őt képviselni a tisztaságra rászoruló világban.” Ferenc pápa tanítása szerint a szentek, akik már elérkeztek Istenhez, „a szeretet és a közösség kapcsolatában vannak velünk”. Erről tanúskodik a Jelenések könyve, amikor az ötödik pecsét feltörésekor közbenjáró vértanúkról beszél: „az oltár alatt azoknak a lelkét láttam, akiket az Isten szaváért és tanúságtételükért öltek meg. Nagy szóval kiáltották, mondván: Urunk, te szent és igaz, meddig vársz még az ítélettel? Mikor állsz bosszút a vérünkért a föld lakóin?” (6,9; 19,10;20,4) A Szentatya mindehhez hozzáfűzi: körülvesznek, kísérnek és vezetnek bennünket „Isten barátai. Nem egyedül kell hordoznom azt, amit valójában egyedül nem tudnék hordozni. Isten szentjeinek serege oltalmaz, támogat, hordoz a tenyerén.” A Lelki olvasmány pedig a Tengernek csillaga, Mária kezdetű népének, amely Jézus édesanyjának égi közbenjárásáért fohászkodik: „Szent Szűz, légy jó Anyánk, Mária! / Légy kegyelmes hozzánk, Mária! / Kérünk, hallgass minket, / vidd mindig ügyünket, Mária!”

A gyönyörű borítójú kötet – Siklósi Pétert illeti ezért dicséret – felépítése mindvégig ezt az elvet követi. Kránitz Mihály rámutat, hogy a természetélmények vagy az embertársainkkal való találkozások, de még inkább az imádság Isten közelébe visz bennünket, „aki megérint, és szinte felráz minket, figyelmeztetve az ő állandó jelenlétére”. Ahhoz, hogy a Teremtőt valóban megláthassuk, nem szükséges nagy dolgokat végrehajtanunk, „elég, ha életállapotunkból és hivatásunkból fakadó feladatainkat hűséggel teljesítjük. A Messiás ilyenkor megelőz minket, és már ott van az előttünk lévő eseményekben, megóv a kísértésben, és bátorít a jóra, hogy mindig erővel és örömmel teljék el a szívünk.” Kránitz professzor leszögezi: a Szentírás alapján egyértelmű, hogy Isten mindig megtartja szavát, amelyet ígért, így erre biztosan ráhagyatkozhatunk. A kinyilatkoztatást az Egyház őrizte meg, azt mindenkihez eljuttatja. „A hit letéteményével vagyunk gazdagok, amely olyan útmutató számunkra, mely mindig tartja az Isten felé vezető irányt, és ezáltal értelmessé teszi egész életünket. Amint a Messiás egészen odaadta magát az emberiség megváltására, úgy kell nekünk is Istent és embertársainkat szolgálni a legnagyobb ügy, az üdvösség érdekében.”

Ferenc pápa kiemeli a szeretet központi szerepét. Szent Pált idézi, aki szerint igazában csak a hit számít, „mely a szeretetben teljesedik ki”. Arra kaptunk meghívást, hogy gondosan gyakoroljuk a szeretetet, mert „Aki embertársát szereti, a törvényt is megtartja. A törvény tökéletes teljesítése a szeretet. Mert az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat.” A Szentatya emlékeztet rá, hogy Jézus csak két parancsot hagyott ránk: az Úr imádatát és a felebarát szeretetét. Ez a két gazdagság valóban maradandó, soha nem enyészik el. Ferenc pápa Szűz Mária különleges szerepére is rávilágít: olyan fokon élte meg Jézus boldogságmondásait, mint senki más. „Ő az, aki zavarba jött Isten jelenlétének örömétől, aki mindent megőrzött a szívében, és engedte, hogy tőr járja át. Szent a szentek között, a legáldottabb, aki megmutatja számunkra az életszentség útját, és kísér rajta.” Amikor elesünk, Mária nem engedi, hogy a földön maradjunk, „és néha ölében hordoz anélkül, hogy ítéletet mondana fölöttünk. A vele való együttlét vigasztal, megszabadít és megszentel minket.”

Az Adventi útikönyv lelkünket gazdagító olvasmány, segítségével a nap minden szakaszában eltűnődhetünk ég és föld szerves összetartozásán, azon, hogyan jelenik meg a természetfölötti az életünkben, és hogy mi a karácsony igazi, egyedülálló jelentősége: a szeretet-Isten földi megtestesülése, közénk érkezése.

A pápa a pugliai zarándokokhoz: Adventet a vigasztaló újdonság jegyében éljük meg

A pápa szombaton fogadta a Vatikánban a dél-olaszországi Puglia tartomány Ugento-Santa Maria di Leuca és Molfetta-Ruvo-Giovinazzo-Terlizzi egyházmegyéjének zarándokait. Beszédében sokszor utalt Tonino Bello atyára, akinek halála 25. évfordulója alkalmából idén áprilisban a pápa ellátogatott a pap szülővárosába. „Tonino Bello atya egyszerű ember volt. Ő volt az első, aki püspökségét és szívét megnyitotta a csónakokon Bari kikötőjébe érkező albán menekültek előtt” – nyilatkozta Domenico Cornacchia, Molfetta, Giovinazzo, Terlizzi és Ruvo püspöke.

Sose szomorkodjunk! – indult ki Tonino atya egyik javaslatából beszédében a pápa. Ha ezt gyakorlatba ültetjük, elvisszük majd Isten örömének kincsét a mai ember szegénységébe. Aki szomorkodik, egyedül marad, pletykál, mert szomorú a szíve. Csak az élet sötét oldalát látja. Aki viszont az Urat helyezi a problémák elé, újra rátalál az örömre. Vigaszra és segítségre lel. A pápa a pugliai zarándokokat emlékeztette, hogy megkezdődik az Advent, az új liturgikus év, amely magával hozza Isten újdonságát. Amikor hagyjuk, hogy Isten belépjen hozzánk, elérkezik az igazi újdonság. Ő ugyanis mindig megújít, kimozdít és meglep. Éljük meg úgy az Adventet, hogy az újat, az ismeretlent választjuk. Az Úr befogadása annyit jelent, hogy készek vagyunk megváltoztatni terveinket.

Ne elvárásokkal, hanem várakozásban éljünk!

Nagyon szép dolog várni Isten újdonságát az életben: ne elvárásokkal éljünk, amelyek talán nem valósulnak meg, hanem várakozásban éljünk, vagyis vágyakozzunk az Úrra, aki mindig újdonságot hoz – javasolta a pápa. Ne ölbe tett kézzel várjuk Istent, hanem aktívan a szeretetben. „A valódi szomorúság az, amikor nem várunk már semmit az élettől” – idézte Don Tonino szavait a Szentatya. Mi keresztények arra kaptunk meghívást, hogy védelmezzük és terjesszük a várakozás örömét. Várjuk Istent, aki végtelenül szeret minket és ugyanakkor vár bennünket. Isten meglátogat minket és várja, hogy örökre velünk maradjon. Soha ne űzzük el az Urat életünkből! – kérte a pápa.

Adventet a vigasztaló újdonság és az örömteli várakozás jegyében éljük meg

Arra buzdította a pugliai zarándokokat, hogy Adventet a vigasztaló újdonság és az örömteli várakozás jegyében éljék meg. Az élet tele van félelmekkel. Advent a félelem-ellenesség Evangéliumával válaszol erre. Az Úr a szavával felemel. Adventnek két tipikus kifejezése van: „Tekintsetek föl és emeljétek föl fejeteket!” (Lk 21,28). Nem a félelem, hanem Isten gyermekei vagyunk – emlékeztetett a pápa. A félelmet Jézussal győzzük le, túllépve a magunkba forduláson.

Evezzünk a mélyre!

Ferenc pápa utalt a csodálatos, azúr színű pugliai tengerre. Ha rátekintetek, elgondolkodhattok az élet értelmén: az embert átöleli Isten, a végtelen szépség és arra hivatott, hogy a mélyre evezzen, mindig. Bizakodó és bátor tengerészek legyünk, akik az Úr ismeretlen útjait követik és szavára kivetik az élet hálóit. A magába zárt, kockázatok nélküli és félelemmel teli élet, amely önmagát védi, nem keresztény élet – figyelmeztetett a pápa. Ez egy terméketlen élet. Nem nyugodt, hanem merész álmokra születtünk. Don Tonino szavait idézve arra buzdított, hogy fel kell állni a fotelben ülő, kényelmes életből, amely lustává tesz, elvilágiasít, belülről megbetegít. Áljunk fel, emeljük fel tekintetünket az égre. Így észrevesszük majd, hogy ki kell tárnunk karunkat a másik felé. A vígasz az, hogy az odaajándékozni tudás megszabadít majd minket a félelmeinktől. Don Tonino utolsó homíliájának szavaival zárta beszédét a pápa a pugliai zarándokokhoz: „én is a remény és az öröm forrása szeretnék lenni mindenki számára, mint a feltámadott Úr”.

Évközi harmincnegyedik hét szombatja

Évközi harmincnegyedik hét szombatja

Az egyházi év utolsó napjának evangéliuma Jézusnak a végső időkről szóló beszédének utolsó részlete. Jézus arra a jövőben bekövetkező pillanatra irányítja figyelmünket, amikor az Emberfia elé kell állnunk. Ez a biztosan bekövetkező ítélet hatással van a keresztény ember életére a jelenben, mert mostani cselekedeteinket annak ismeretében tesszük, hogy számot kell majd adnunk Istennek. Könnyelműség volna részünkről, ha megfeledkeznénk erről, mert üdvösségünket kockáztatnánk.
Egészen biztosak lehetünk abban is, hogy Isten ítélete igazságos és irgalmas lesz. Azok, akik Isten törvényei és hitük szerint éltek, jutalomra számíthatnak Istentől, azaz vele élhetnek majd az örökké tartó és teljes boldogságban. Akik viszont földi életükben nem törődtek Istennel, azok a túlvilágon is nélküle fognak lenni. Istentől való elszakadásuk végtelen szenvedést jelent majd nekik, főként úgy, hogy mindezért senki mást nem tudnak hibáztatni, tehát helytelen életük, rossz döntéseik következménye lesz szenvedésük.
Ennek tudata remélhetőleg mindenképpen felébreszti a felelősségérzetet: örök sorsáért mindenki maga felel. Amit itt a földön választok, azaz elfogadom Istent vagy elutasítom őt, annak folytatása lesz majd a túlvilágon. Döntéseim meghozatalakor gondoljak mindig a végső célra, az örök életre!
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Uram, Jézus, hiszem, hogy velem vagy mindig, velem vagy életem nehéz helyzeteiben, velem vagy még a kísértések idején is. A gonosz az ellenkezőjét akarja elhitetni velem, s azt a gondolatot ébreszti bennem, hogy magamra hagytál, nem törődsz velem, nem gondoskodsz rólam. Bukásaim és eleséseim figyelmeztetnek, hogy újra és újra bizalommal forduljak hozzád és segítségedet kérjem. Segíts, hogy a legnehezebb kísértések idején is a te arcodra tekintsek, a te tekinteted keressem, a te kezed után nyúljak, s a te szívedre hajoljak.

Lezárult az esztergomi eucharisztikus tudományos konferencia

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra (NEK) készülve konferenciát tartottak Esztergomban november 27. és 29. között a Szent Adalbert Központban.

A zárónapot szentmisével kezdte az a mintegy háromszáz résztvevő, akik regisztráltak az esztergomi konferenciára. A szentmise főcelebránsa Michael August Blume apostoli nuncius, a szónok Márfi Gyula veszprémi érsek volt.

Az első elődást Kajtár Edvárd, a Magyar Liturgikus és Egyházzenei Intézet irodaigazgatója tartotta, aki az áldoztatás liturgiájának alakulását tekintette át az első századoktól egészen napjainkig. Kitért a különböző zsinatok döntéseire az áldoztatás témájában, és érdekességként szólt a higiéniai szempontokról is (például két szín alatti áldozásnál a bor magunkhoz vétele olyan kehelyből, amiből előzőleg már többen ittak). Őt Németh Norbert, a Pápai Magyar Intézet kinevezett rektora követte, aki az Eucharisztiáról mint szent emlékezésről beszélt, utalva ezzel az utolsó vacsorára.

A délutáni előadók közül először Fábry Kornél NEK-főtitkár gondolatait hallgathatták meg a konferencia résztvevői. A főtitkár a szentáldozás kegyelmi hatásairól szólt, kiemelve a Krisztussal és az Egyház tagjaival való közösség és találkozás fontosságát. Györök Tibor teológiai tanár az Eucharisztia őrzéséről és imádásának történelmi alakulásáról tartott előadást, majd a Nyolc Boldogság Közösség tagja, Versegi Beáta Mária nővér következett, aki a II. vatikáni zsinat után létrejött eucharisztikus mozgalmakról beszélt. Az előadások sorát Fejérdy András egyetemi docens zárta, aki az eucharisztikus kongresszusok szerepéről beszélt a 19. század végétől napjainkig.

Erdő Péter bíboros zárszavában kiemelte, nemcsak íve volt a háromnapos konferenciának, hanem lelke is. A tartalmas előadásokon túl közös szentmise, szentségimádás és gyónási lehetőség is színesítette a programot.

Ferenc pápa fogadta a kegyhelyigazgatók nemzetközi találkozójának résztvevőit

A katolikus kegyhelyek igazgatóinak első nemzetközi találkozóját tartották a héten a Vatikánban, amelyen hatszázan vettek részt. Ferenc pápa november 29-én, csütörtökön délben fogadta az elöljárókat.

A kegyhelyigazgatókhoz intézett beszédében a Szentatya a zarándokok figyelmes fogadásának jelentőségéről, a kegyhelyek imádságos légkörének szerepéről, a gyónás lehetőségének biztosításáról és a szent csend elmélyülést hozó kegyelmi hatásáról beszélt.

Ferenc pápa beszéde kezdetén megemlítette, hogy már várta ezt az alkalmat, amikor a világon szerte lévő megszámlálhatatlan sok kegyhely vezetőivel találkozhat, s hangsúlyozta a kegyhelyek fontos szerepét az Egyház életében. A kegyhelyek összegyűjtik a népeket, melyek ott a maguk egyszerűségében fejezik ki hitüket, saját hagyományaik szerint, a népi vallásosság formájában. Nagyon fontos életben tartani a népi vallásosságot, és emlékezni Szent VI. Pál Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdításának 48. pontjára, „amely egy gyöngyszem”. Ebben VI. Pál a népi vallásosság helyett inkább a „népi jámborság” kifejezést alkalmazta a jelenségre – tette hozzá Ferenc pápa. Felidézte egy olasz püspök szavait, aki az Egyház immunrendszerének nevezte a népi vallásosságot.

Elsőként a zarándokok fogadásának jelentőségét elemezte Ferenc pápa, akik hosszabb-rövidebb út megtétele után, többnyire csoportosan vagy egyénileg érkeznek a kegyhelyekre. Nagyon szomorú dolog, amikor senki nem fogadja őket, és nincs, aki egy jó szót szólna hozzájuk. Még rosszabb, ha zárt ajtókra találnak. Nagy figyelemmel kell lenni irántuk, mert a kegyhelyen ők a legfontosabbak! Úgy kell ezért fogadni őket, hogy rögtön otthon érezzék magukat. Zarándoklatukat nagyon sokszor a helyi hagyomány, egy ott lévő műalkotás vagy a szép környezet motiválja, és a testvéri fogadtatás megnyitja szívüket a kegyelem átalakító ereje előtt. A barátság légköre termékeny mag, mely segíti őket abban, hogy újra megtalálják a bizalmat az Egyházban.

A kegyhelyek az imádság helyei, és legtöbbször Mária-kegyhelyek – folytatta a pápa. – Szűz Mária kitárt karral várja a zarándokokat, hogy anyai szeretetével átölelje és meghallgassa őket. A zarándokok szíve mélyén olyan érzések születnek, melyek az Istenanyában vannak jelen, aki rájuk mosolyog, és megvigasztalja őket; aki velük sír. Karjába véve úgy mutatja be őket az Isten Fiának, mint legdrágább ajándékát. A kegyhelyeken Szűz Mária mindenki útitársa lesz, aki ráemeli a tekintetét, és kegyelmet kér tőle. A hozzá intézett kérdésekre és kérésekre tekintetével válaszol; tekintetével, amelyet kegyelmi pillanatokban oly jól megragadtak egyes művészek.

A Szentatya két dolgot kért kifejezetten a kegyhelyek igazgatóitól: először is legyen nagy gondjuk a szentségekre, melyek hatékonnyá teszik az üdvösséget. Ezáltal a kegyhelyeken a zarándokok egy sokkal nagyobb közösség tagjainak érzik magukat, amely ugyanazt a hitet vallja, ugyanazt a szeretetet éli, és ugyanabból a reménységből táplálkozik. Sok kegyhely a Szűzanya kifejezett kérésére jött létre a látnokok révén, azért, hogy az Egyház el ne felejtse az Úr Jézus szavait, aki arra hív minket, hogy szünet nélkül imádkozzunk és éberen virrasztva várjuk az ő visszatértét.

Másfelől e kegyhelyek feladata, hogy a szív csendjében táplálják az imádságot. A szív mély csendjében, a szív szavaival, a csenddel, a gyermekkorban tanult imádságokkal, az áhítat gesztusaival kifejezhetik személyes imádságaikat. A zarándokok azért látogatják a kegyhelyeket, mert szükségük van a kegyelemre. Később pedig éppen azért térnek vissza, hogy megköszönjék a megkapott kegyelmeket és a meglelt békét – emelte ki a pápa.

Végül pedig azt kötötte a kegyhelyigazgatók lelkére, hogy minden erejükkel segítsék a zarándokokat a lelki terheiktől, bűneiktől való szabadulásukban. A kegyhelyek Isten határtalan irgalmának kiváltságos helyei, s az irgalom az evangelizáció egy formájává válhat; átalakítja azokat, akik átélik, az irgalom tanúivá teszi őket. Másrészt a kiengesztelődés szentségének kiszolgáltatásához, amelyre lehetőséget adnak a kegyhelyek, szent életű, irgalmas lelkipásztorokra van szükség – szögezte le a Szentatya.

A kegyhelyeken különösen fontos, hogy legyen valaki az irgalmasság misszionáriusai közül, aki a minden emberhez közel lévő Atya szeretetéről tanúskodik. Ha néhány helyen nincs, akkor forduljanak a vatikáni dikasztériumhoz ez ügyben. Ebben a felelősségteljes szolgálatukban tartsa meg őket az Istenanya segítsége – fohászkodott beszéde végén Ferenc pápa a katolikus kegyhelyek igazgatóinak első nemzetközi találkozóján.