2014. szeptember 5., péntek

Zsolozsma 244.



Nagy Szent Leó pápának „A boldogságok” című beszédéből

Boldogok a lélekben szegények

Kétség nem férhet ahhoz, hogy a szegények könnyebben hozzájutnak az alázatosság isteni adományához, mint a gazdagok, hiszen amíg a szelídség az alacsony sorsúakkal barátkozik, addig a kevélység a jólétben dúskálkodóknál érzi otthon magát. Ismerünk azonban olyan jó lelkületű gazdagokat is, akik anyagi javaik bőségét nem kevélységük felduzzasztására, hanem jótékonykodásra használják fel, és azt tartják legnagyobb nyereségüknek, amit embertársuk bajának, nyomorának enyhítésére áldoznak. Ennek az erénynek gyakorlása minden rendű és rangú ember számára egyformán lehetséges, minthogy meglehet bennük az egyforma jóakarat, ha különböző is a jövedelmük, és igazán nem is számít, hogy mennyire különbözik a vagyoni állapotuk, ha a lelki jóakaratban egyenlők. Boldog tehát az a szegénység, amelyet nem ejt meg a mulandó javak szeretete, és amelyik nem az evilág javaiból akar magának egyre többet, hanem a mennyei kincsekből kíván vagyont gyűjteni. Erre a nagylelkű szegénységre – Urunk után – elsőnek az apostolok adtak példát azzal, hogy kivétel nélkül mindenüket elhagyták égi Mesterük hívó szavára. E készséges megtérésükkel halászokból emberhalászokká váltak, és hitük példájára sokan követőik lettek. Az Egyház első gyermekeinek idején egy volt a hívők szíve-lelke. Miután minden vagyonukat és birtokukat eladták, ezt az Istennek szentelt szegénységüket örök értékű javakkal gazdagították, és – ahogy az apostoloktól tanulták – örültek annak, hogy semmijük sincs ezen a világon, és mégis minden az öveké Krisztusban. Ezért mondta Péter apostol, amikor felment a templomba, és egy béna ember alamizsnát kért tőle: Ezüstöm, aranyom nincs, de amim van, neked adom: a názáreti Jézus Krisztus nevében állj fel és járj! (ApCsel 3, 6). Ugye milyen fönséges ez az alázatosság? Ugye milyen bőkezűen adakozó ez a szegénység? Nincs pénze: azzal nem támogathatja a koldust; de természetfeletti adományokkal mégis segíteni tud a természeten. Aki születésétől fogva béna volt, azt puszta szavával meggyógyította Péter. És aki pénzben nem adhatta a császár képmását, az emberben megújította Krisztus képmását. Az a drága ajándék, amelyet Péter adott, nemcsak ezen a bénán segített úgy, hogy most már járni tudott, hanem segítségére volt annak az ötezer embernek is, akik egykor e csodás gyógyítás láttán Péter buzdító szavaira hívőkké lettek. És így ez a nincstelen szegény, akinek nem volt mit adnia a koldusnak, olyan nagy bőséges isteni ajándékot adott neki, hogy nemcsak ezt az egy nyomorék embert állította talpra, hanem ezreket tett hívőkké szívben és lélekben, és akik előzőleg, mint egy bénák voltak, most Krisztus ügyében gyors, tettre kész hívek lettek. 


A dicsőséges rózsafüzér Ötödik titok



A dicsőséges rózsafüzér

Ötödik titok:„Aki téged Szent Szűz, a mennyben megkoronázott”

Urunk, Jézus! Te úgy indultál a földről a mennybe, hogy istenemberi erőd emelt a magasba. Az apostolok döbbenten néztek utánad: Valóban nem leszel zsidó ország lovag királya? Távozásod volt a válasz: Nekem nem kell a földi uralom. A világmindenség ura és királya vagyok. Semmiféle segédeszközt nem használok, nincs gyorsulási határpont: emelkedem, amíg láttok. Pillanat alatt a mennyek kapujában leszek, s velem együtt lép a mennyig az Ószövetség minden hívője, aki bízott Megváltójában. A menny kapuját is kinyitom, fogadok mindenkit, „aki hisz bennem és megkeresztelkedik” hite jeléül. Nem tudom, ott volt-e az édesanya az Olajfák hegyén, de Jézus pápája, XII. Pius tévedhetetlenül kijelentette, hogy amikor lejárt az ő földi életének küldetése, Fia isteni ereje átölelt téged, édesanyját. Egykor örömmel ölelted át a názáreti házikóban, amint az angyal tisztázó szavai nyomában kiejtetted: „íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint”(Lk 1,38). „A Szentlélek szállt rád és a Magasságbeli ereje borított be árnyékával”(35) és édesanya lettél. Egész lényed ölelte át akkor szeretetével az Isten megtestesült Fiát, aki abban a pillanatban Szűz Mária Fia is lett. Mária nem szólt senkinek, sem szüleinek, sem Szent Józsefnek. Zakariás pap házába indult, Ein-Karimba, Jeruzsálem mellé. Szolgálni az idős Erzsébetnek, akiről az angyal tett említést: „Erzsébet is fogant (öregségében), mert Istennél semmi sem lehetetlen”(36-37) Belép a rokon „kislány”, köszönti az idős édesanyát, akinek a szíve alatt örömtáncba kezd a hat hónapos fiú magzat. A Szentlélek sugall neki: ez a rokon kislány a Megváltó édesanyja. Pár napos magzatát Isten fogadott fiává avatta a megszentelő kegyelemmel, amit rajtad keresztül árasztott rá. Kilenc hónap múlva Mária újra ezen a vidéken jár. Szülés előtt áll. A túlzsúfolt Betlehem barlangjában megszületik a Megváltó. Édesanyja pólyába takarta és jászolba fektette. A legelőn őrködő pásztoroknak angyal, majd angyalok nagy serege mondja el a jó hírt: „Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus, az Úr Dávid városában”(2,1) Elmentek,”megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő gyermeket”(16) Harminchárom év múlva már sok ezren keresik. Egy dühödt, de vezető kisebbség üldözi. Egyik tanítványa árulója lesz. Édesanyja tudja, hogy szenvednie kell, félti követi. Fiát még látja, amint az utolsó vacsorán ünnepélyesen örökre lezárja az Ószövetséget a bárány vacsorával és megköti az újat a saját vérében.(Lk 22,14-20) Másnap ott áll az ordító tömeg közelében és hallgatja a sokszoros átkot Pilátus római helytartó előtt: „Nézzétek, a királyotok! Halál rá! Halál rá, keresztre vele! Pilátus megkérdezte: Keresztre feszíttessem a királyotokat? De a főpapok tiltakoztak: Nincs királyunk, csak császárunk! Erre kiszolgáltatta nekik, hogy feszítsék keresztre” (Jn 19,14b-16) ám Pilátus a feje fölé ezt íratta: A Názáreti Jézus a zsidók királya. Akkor tiltakoztak, de az óta sem változtatták meg a véleményüket. Jézus az emmauszi tanítványoknak felteszi a kérdést: „Nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?”(Lk 24,26) Igen, az Úr így ment be és így vitte be Édesanyját is a mennyei királyság dísz trónjára. Egyháza pedig így szólítja azóta: „Angyalok királynéja, Pátriárkák királynéja, Próféták királynéja, Apostolok királynéja, Vértanúk királynéja, Hitvallók királynéja, Szüzek királynéja, Minden szentek királynéja, Áteredő bűn nélkül fogantatott királyné, Mennyekbe felvett királyné, Szentolvasó királynéja, Béke királynéja, Magyarok Nagyasszonya (királynéja) könyörögj érettünk!”Szent István királyunk földi országot adott neki, amikor hazánkat végrendeletileg a Mennybevitt Nagyasszonynak adta.„Felvitetett magas mennyországba, angyali szép örvendetes házba, e nap a Szűz nagy menyasszonyságba, az Istennek drága hajlékába. A mennyei Atya udvarába, felső Sion drága városába, dicsőséges szép palotájába, már bemégyen nagy vígasságába”(Ho 167,1-2) 


2014.09.05. Péntek



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.09.05. Péntek

Szent Pál írásait olvasva gyakran álmélkodnunk azon, hogy milyen gazdag tudás élt benne a kinyilatkoztatás szövegeinek ismerete terén, az Ószövetséget milyen nagyszerű módon tudta érteni és megérttetni hallgatóival és késői olvasóival, velünk is.

Csodálatos találkozása Jézussal, akit, mint mesterei gyűlölt, a beléje vetett keresztény hitet halálos véteknek ítélte, üldözte. Evvel a lelkülettel nézte végig az első vértanú, Szent István elítélését és kivégzését. Nem hatotta meg az sem, hogy ez a nagy tudású ifjú milyen diadalmas hittel fogadta a halálos ítéletet a Krisztusba vetett hite miatt, de még az sem, hogy szent módjára imádkozott kínzóiért. Nem győzte meg a végső felkiáltása sem:„Látom, hogy nyitva az ég, és az Emberfia ott áll az Isten jobbján”(ApCsel 7,56) Diadalmas örömmel kutatta fel, kötözte meg a Jézusban hívő nemzettársait, és adta a főtanács kezébe. Damaszkuszba is ilyen céllal kért kiküldetést. Amikor látta a déli nap fényét túlragyogó égi világosságot, benne az élő, mozgó és beszélő emberalakkal, aki kérdésére így válaszolt: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. De állj fel és menj a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned ”(9,5-6) a Damaszkuszban lakó Ananiás tanítványt küldte hozzá szállására az Úr: „Menj csak, mert választott edényem ő, hogy nevemet hordozza a pogány népek, a királyok és Izrael fiai között. Megmutatom majd neki, mennyit kell nevemért szenvednie”(15-16) Jézus két éves pusztai oktatással megnyitotta értelmét a teljes kinyilatkoztatás, az Ó- és az Újszövetség megértésére. A mai szentleckében ezért írhatja a korintusiaknak és nekünk: „Úgy tekintsenek minket az emberek, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak gondnokait. A gondnokoktól természetesen egyet követelnek meg, hogy hűségesnek bizonyuljanak. A magam részéről nem törődöm azzal, hogy ti vagy más emberi bíróság, mint ítéltek felőlem, hiszen önmagam fölött sem ítélkezem. Nem érzem ugyan magam semmiben sem bűnösnek, de ez még nem jelent megigazulást. Az Úr mond fölöttem ítéletet. Ne ítélkezzetek hát időnap előtt, míg el nem jön az Úr. Ő majd megvilágítja a sötétség titkait, és földeríti a szívek szándékait. Akkor majd mindenki megkapja az elismerést az Istentől”(1Kor 4,1-5) a mai szentmisére rendelt evangéliumi szakaszban Jézus utal arra a tényre, hogy az ószövetségi Írások ezer vagy több száz éves szövegei, népszokásai, emlékei már az születése előtt háromszáz évvel másnak bizonyultak, az új nemzedék már meg sem értette. Ezért megbíztak hetven szentírás-tudóst, hogy az ősibb héber szövegeket és a babiloni fogságban használt arám írásrészleteket fordítsák görög nyelvre. Jézus emberi eszével is tudott minden nyelvet. Mi erősen gyötrődünk a világ sok nyelve miatt. Több, egyetemet végzett fiatal nem kaphat diplomát, mert nem tud legalább egy elfogadott világnyelven beszélni. Ezért figyelmeztet Jézus már akkor mindenkit: „Senki sem hasít ki új ruhából foltot ócska ruhára. Hisz akkor az újat is tönkretenné, s az ócskára sem illenék az új folt. Senki sem tölt újbort régi tömlőkbe. Vagy ha mégis, az újbor szétveti a tömlőket, a bor kiömlik, a tömlők meg tönkremennek. Az újbor új tömlőbe való” (Lk 5,36-38) Az ószövetség egyik igen fontos családi hála áldozata volt az egyiptomi rabszolgaságból történt isteni kimentésért a húsvéti bárány elfogyasztása kovásztalan kenyérrel és három kehely borral. Az Újszövetség áldozatát Jézus saját testének feláldozásával vitte végbe a keresztfán. Ez tökéletes engesztelő áldozat volt az emberi nem minden tagjáért: Jézus „a követelményeivel ellenünk szóló adóslevelet eltörölte, az útból eltávolította és a keresztre szegezte. Lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan pellengérre állította őket, és Krisztusban diadalmaskodott rajtuk”(Kol 2,14-15) Az utolsó vacsorán egy darab kovásztalan kenyeret Testévé, az egyik kehely bort Vérévé változtatta át,és tette meg az Újszövetség szentmiseáldozatává:„Ezt tegyétek az én emlékezetemre”(Lk 22,19b)A Bárány élő marad,él a Teste és a Vére is.


2014. szeptember 4., csütörtök

Zsolozsma 243.



Nagy Szent Leó pápa „A boldogságok” című beszéde

Szívükbe írom törvényemet

Szeretteim, amikor a mi Urunk, Jézus Krisztus meghirdette Isten országának evangéliumát, és egész Galileában mindenféle beteget meggyógyított, akkor égi erejének híre bejárta Szíria összes tájait, és az egész Júdeából is nagy tömegben tódultak a mennyei orvoshoz. Mivel pedig a tudatlan ember vonakodik hittel elfogadni azt, amit nem lát, és vonakodik remélni abban, amiről nincs közvetlen tudása, ezért volt szükség a betegek gyógyítására és szemmel is látható csodákra, hogy így ösztönzést kapjanak azok, akiket az isteni oktatásban meg kellett erősíteni; hogy miután már megtapasztalták az Úr segítő jóságos hatalmát, ne vonakodjanak majd elfogadni üdvösséget hozó tanítását sem. Urunk tehát magányt keresve és az őt körülözönlő tömeget elhagyva felment a közeli hegyre egy magányos helyre, hogy a test gyógyításáról végre a lélek orvoslására térhessen át, és a sok testi gyógyítás után a lelkek üdvözítésén munkálkodjék. Magával vitte apostolait, hogy e titokzatos tanítói székének magaslatáról mennyei tanítását közölje velük. Az a hely, ahová most ment és amit ott tett, azt is jelzi, hogy ő szólt egykor Mózeshez isteni fölségével. Amott rettegést keltő igazságosságát mutatta ki, itt pedig szent szelídségét, hogy beteljesedjék az, amit Jeremiás próféta szavával megígért: íme, jönnek napok – mondja az Úr –, amikor új szövetséget kötök Izrael házával és Júda házával. Ha elérkeznek azok a napok – mondja az Úr: Bensejükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom (Jer 31, 31. 33). Az szólt tehát az apostolokhoz, aki Mózeshez szólt, és az Ige gyors kézzel leírta és bevéste a tanítványok szívébe az Újszövetség parancsait. Nyoma sem volt itt az egykor oly sűrűn gomolygó felhőknek, nem volt ijesztő mennydörgés és villámlás, amely akkor úgy megrémítette a népet, hogy nem ment fel a hegyre. Nem, itt az őt körülvevő figyelmes hallgatók nyugodt csendben hallgatják a beszedet, hogy e szelíd kedvesség enyhítse a törvény szigorát,a gyermekké fogadás Lelke pedig megszüntesse a szolgasággal járó rettegést. Mi volt tehát Krisztus tanítása? Szavai önmagukért beszélnek: akik be akarnak jutni az örök boldogságba, azok ismerjék meg az oda felvezető boldogító lépcsőfokokat is. Így kezdte beszédét: Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa (Mt 5,3) Ha az Igazság csak annyit mondott volna: Boldogok a szegények, esetleg bizonytalanságban maradtunk volna, és nem tudhatnánk, milyen szegényekről van itt szó. Talán a mennyek országa kiérdemlésére elégnek is tarthatná valaki csupán azt a nélkülözést, amelyben oly sokan szenvednek kemény és kínos kényszerűségből. Azzal azonban, hogy így határozta meg: boldogok a lélekben szegények, megtanította őket: azoké a mennyek országa, akik nem annyira a vagyon hiányával, hanem inkább a lelkük alázatosságával tűnnek ki. 


A dicsőséges rózsafüzér Negyedik titok



A dicsőséges rózsafüzér

Negyedik titok: „Aki téged Szent Szűz a mennybe fölvett”

Az újszövetségi Szentírás leírja, hogy a húsvét utáni negyvenedik napon Urunk, Jézus Krisztus kivezette apostolait a Kedron-patak mély völgyén át a Jeruzsálem mellett hosszan elnyúló és a város fölé magasodó Olajfák hegyére. Az apostolok arról ábrándoztak, hogy borzalmas kereszthalált halt Mesterük földi diadalmenetet kezd és új hatalmas Zsidó országot alapít. Jézus utolsó intézkedésként megparancsolta tanítványainak: „Megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben s egész Júdeában és Szamáriában, sőt egészen a föld végső határáig”(ApCsel 1,8) Megadta a történelmi munkaprogram lényegét: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik” (Mk 16,15-16) Azután, hogy ezeket mondta, a szemük láttára fölemelkedett, és felhő takarta el szemük elől. Amint nézték, hogyan emelkedik az égbe, egyszerre két férfi termett mellettük fehér ruhába öltözve. Ezt mondták nekik: „Galileai férfiak! Mit álltok itt égre emelt tekintettel? Ez a Jézus, aki tőletek az égbe vétetett, úgy jön el ismét, amint a szemetek láttára a mennybe ment”(ApCsel 1,11) Ezzel megfestették a világtörténelem hátralévő részének kontúrjait: az istenhívők a mennyországba vétetnek, a sátán megtévesztettjei pedig lezuhannak a pokolba. Amikor Jézus haldoklott a keresztfán, „látta, hogy ott áll az anyja és szeretett tanítványa, így szólt anyjához: Asszony, nézd, a fiad! Azután a tanítványhoz fordult: Nézd, az anyád!’Attól az órától fogva a házába fogadta a tanítvány” (Jn 19,26-27) Jézus a földi pályáját még be nem végzett Édesanyját a legkedvesebb tanítványának a gondjaira bízta János apostol szeretettel bélelt szerény földi otthont adott neki. Amikor elérkezett az Atyától kijelölt földi élet vége, mint minden embernek, Jánosnak nem a „végső tisztességet”, hanem a tisztes temetést kellett megadnia. A Szűzanya tartózkodási helyéül nagyon régi feljegyzések Efezust jelölték meg. A szent egyházatyák és nagy hittudósok az Istenszülő mennybevételéről úgy beszéltek ünnepi homiliában és szentbeszédben, hogy az a keresztény hívők előtt már ismeretes és elfogadott igazság, de a tényt még érthetőbben fejtették ki. Az ünnep értelmét és tartalmát mélyreható érvekkel tárták hallgatóik elé. Főként azt igyekeztek kifejteni, hogy ezen az ünnepen nemcsak azt ünnepeljük, hogy a Boldogságos Szűz Mária teste nem volt alávetve a romlandóságnak, hanem azt is, hogy halál felett diadalt aratott, és egyszülött Fiának, Jézus Krisztusnak példájára teste is megdicsőült a mennyben. Ennek az egyházi hagyományban levő igazságnak a legkiválóbb hirdetője Damaszkuszi Szent János volt. Amikor a Boldogságos Istenanya test szerinti mennybevételét párhuzamba állítja a többi kiválóságával és kiváltságával, lángoló ékesszólásával azt mondja: Illő volt, hogy ő, aki szüzességét a szüléskor is sértetlenül megőrizte, halála után is megőrizze testét minden romlástól. Illő volt, hogy ő, aki Teremtőjét gyermekeként hordozta méhében, Isten hajlékába jusson. Illő volt, hogy a jegyes, akit az Atya jegyzett el, a mennyei otthonban lakjék. Illő volt, hogy ő, aki szülésekor a fájdalom tőrétől mentes maradt, de amikor a Fiát a keresztfán látta, a szívét döfte át a fájdalom tőre, ott lássa Fiát az Atya mellett trónolni. Illő volt, hogy az Isten Anyjáé is legyen az, ami a Fiáé, és hogy minden teremtmény tisztelje őt, mint Isten Anyját és szolgálóleányát” (Papi breviárium, IV. 1124-1125) XII. Pius pápa Szűz Mária menybevételét nemcsak lélekben, hanem teste és lelke sértetlen egységében dogmaként hirdette ki 1950.XI.1.


2014.09.04. Csütörtök



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.09.04. Csütörtök

Mindent egyesíteni a Szentháromságban

Isten minden embert a maga képére és hasonlatosságára teremtett (Ter 1, 26) Ennek alapvető oka az, hogy az emberszeretetre van teremtve, életének értelme önzetlenül szeretni a mellérendelteket. Az emberek önzésükkel megrontották, tönkretették Isten gyönyörű tervét, a szeretetből fakadó boldog életet. Amikor az Atya elküldte a földre egyszülött Fiát, a küldetése a szeretet helyreállítása volt Isten és ember, ember és ember között. Jézus ezt szenvedésével és kereszthalálával valósította meg: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért”.(Jn 15, 13) Ezek után semmi csodálkozni valója nem lehet a gondolkodó katolikus embernek, hogy a papnak komoly feladata ezt a célt szolgálni mindent és mindenkit a szentháromságos életbe, Isten belső életébe kell belekapcsolnia. A pap folytatója Jézus művének, a megváltásnak. A megváltás első mozzanata a bűntől való megszabadítás, visszafizetése Isten ellen elkövetett bűneink adósságának. Ezt a pap a kereszthalál jelenvalóvá tételével gyakorolja, egyszerű szóhasználattal: bemutatja a szentmiseáldozatot. Aztán következik az üdvözítés mozzanata: a pap feladata, hogy Krisztus Urunk érdemeiért kegyelmeket, természetfeletti erőket, ajándékokat oszthat szét az emberek között. Ezekkel ad erőt az embereknek, hogy tetteik természetfeletti, örök üdvösséget érdemlő értékké váljanak. Így a katolikus pap megjeleníti az Atyát, aki papja által ma is mindenkit erre hív és segíti bejutni az atyai házba. Képviseli a Fiút, akinek alteregója lett a papszenteléskor és a Szentlélek is általa küldi a kegyelmeket, amelyeket a mi Urunk, Jézus Krisztus szerzett meg nekünk drága vére árán.


2014. szeptember 3., szerda

Zsolozsma 242.



Nagy Szent Gergely pápának Ezekiel könyvéről mondott szentbeszédeiből

Krisztus iránti szeretetből magamat sem kímélem, csakhogy őt dicsérhessem

Emberfia, Izrael házának őrévé rendeltelek (Ez 3, 17). Érdemes felfigyelni arra, hogy akit az Úr igehirdetésre küld, azt őrnek mondja. Az őr pedig mindig kiemelkedő ponton áll, hogy már messziről meglássa, bármi közeledik. És akit a nép őrének tesznek meg, annak élete egész folyamán a magasban kell állnia, hogy gondoskodása valóban hasznos legyen. Mennyire kínoz engem az, amit most önmagamról mondok, hiszen szavaimmal magamat ostorozom. Az én nyelvem sem tudja úgy hirdetni az igét, amint az méltó lenne, és az én életem sem követi nyelvemet, már amennyire az eleget tesz feladatának. Bűnösségemet nem tagadom, lanyhaságomat és hanyagságomat magam is látom. Bűnöm beismerése talán kiesdi majd az irgalmas Bírónál a bocsánatot. Amikor még a monostorban éltem, meg tudtam tenni, hogy felesleges dolgot ne beszéljek, és lelkemet szinte állandóan imádságos összeszedettségben tartsam. Azóta azonban, hogy vállamra vettem, és szívügyemmé tettem a lelkipásztorság terhét, nem tudok tartósan összeszedett lenni, mert sok mindennel kell foglalkoznom. Kénytelen vagyok hol az egyes egyházak vagy monostorok ügyeiről tanácskozni, nem ritkán egyesek életmódjával, cselekedeteivel foglalkozni; hol pedig a polgárok bizonyos ügyeivel törődni, majd a ránk rontó barbárok támadásai miatt szorongani, vagy a rám bízott nyájat a leselkedő farkasoktól félteni. Egyszer kénytelen vagyok vállalni a gondoskodást arról, hogy ne hiányozzanak a létszükségletek a regula szent fegyelme alatt álló szerzeteseknek, másszor meg éppen egyes rablókat kell türelmesen elviselnem, vagy pedig szembeszállnom velük, lehetőleg a szeretet sérelme nélkül. Hát ennyiféle és ily komoly gond osztja meg és tépi darabokra lelkemet. Ugyan mikor van módom elmélyülni, hogy egész lényemet beleadhassam a szentbeszédbe, és ne lanyhuljak el az igehirdetés szolgálatában? Betöltött állásom kényszerít, hogy kapcsolatban legyek világi emberekkel, ezért néhanapján bizony engedek beszédem fegyelmezettségéből. Hiszen ha e téren szüntelen szigorral őrizném magam, tudom, akkor a gyengébbek elkerülnének, és így nem tudnám őket a jóra buzdítani, pedig szeretném. Ennek következtében gyakran nagy türelemmel meghallgatom felesleges beszédjüket is. Csakhogy magam is gyarló ember vagyok. Egyszer csak belekeveredem a könnyed csevegésbe, azután én is szívesen kezdek olyasmiről beszélni, amire eleinte csak kelletlenül figyeltem; így amibe beleesni irtóztam, abban utána már szívesen elpihenek. Ki is vagyok hát én, milyen őr, aki nem állok a hegy fokán, hanem időmet fecsérlem a gyöngeség völgyében? Az emberiség teremtő és megváltó Istene azonban elég hatalmas ahhoz, hogy megadja nekem, méltatlannak a példás életmódot és az igehirdetés hatékonyságát. Hiszen én Krisztus szeretetéből magamat sem kímélem, csakhogy őt dicsérhessem. 


A dicsőséges rózsafüzér Harmadik titok



A dicsőséges rózsafüzér

Harmadik titok: „Aki nekünk a Szentlelket elküldötte”

Ki a Szentlélek? Ezt a kérdést a katekizmusban teszi fel az Egyház, miután az Atyáról és a Fiúról már sok minden fontosat megtanultunk. A válasz: „a Szentlélek a harmadik Isteni Személy, aki az Atyától és a Fiútól származik. Az Atya az első isteni Személy. Személynek nevezzük azt az önálló valóságot, aki egy értelmes természetben székel. Az isteni természet végtelen szellemi önálló valóság, végtelenül értelmes, tehát mindentudó és végtelenül hatalmas, tehát mindenható. Ezt a végtelenül értelmes és mindenható isteni természetet az Atya saját erejéből öröktől fogva birtokolja. Mivel ezt a titkot tökéletesen megérteni nem tudjuk, a saját értelmes természetünkön keresztül próbáljuk megközelíteni. A magam személyét büszkén tapasztalom. Az ember nem valami, hanem valaki, tehát személy, mert a lelkében van értelme és akarata, és ezeket a szellemi képességeket én birtokolom, csak én tudok az eszemmel gondolkodni és az akaratommal akarni. Az értelmemmel nemcsak tőlem független létezőket tudok megismerni, hanem megismerem saját magamat is. Ezt az ismeretet, az ön-ismeretet mintegy magamra kívülről visszatekintve szerem meg. Istennek az önismerete ís így érthető: Isten önismerete végtelen, mert végtelen természetét csak így tudja tökéletesen megismerni. Istenről lévén szó, ezt az önismeretet személyként kell felfogni, mert Istenben, a végtelen egyszerű lényben csak lényeg (természet) van és személy. Ezt az Istenben létező második személyt viszont szükségképpen megilleti, hogy végtelen természete legyen. Az Atya természete végtelenül egyszerű, oszthatatlan: ezért az egészet adja, ha adja vagy semmit. Mivel az Atya mindig Fiának nevezi önismeretét, meg Szónak, Igének, akiben önmagát kimondja, megnevezi, megfogalmazza, ez csak így érthető. Az öröktől fogva létező Istenben örök ez a viszony. Szent János evangélista ezt a titkot fogalmazza meg evangéliuma kezdetén: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt és Isten volt az Ige”(Jn 1,1) a folytatás aztán tovább viszi a szemlélődő értelmet: „Ő volt kezdetben az Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett”.(2-3) Az Ige az Atyától származik. Származása születés, mert nemcsak édesanyás szülés-születés van, hanem a születés fogalma sokkal tágabb körű: A születéskor élő származik élőtől a természet hasonlóságára. A Fiú isteni születése csak így érthető. A természete pedig nemcsak hasonló az Atyáéhoz, hanem egyenesen és tökéletesen azonos az övével, mert az Atya a végtelen természetet nem is tudja, nem is akarja szétszakítani, átadja Fiának az egészet. A Fiú ettől a végtelen ajándéktól végtelenül boldog. De tudja, hogy az Atya sem lehet nélküle, azért abban a pillanatban vissza is adja. Ettől kezdve az isteni lényeg örökös oda-vissza ajándék. Ez a tökéletes isteni szeretet. Ennek a részese lesz az isteni akarat működése során származó (tehát nem születő) harmadik isteni Személy, a Szentlélek. Ő „az Atyától és a Fiútól származik,(tehát kijön, lehelődik tőlük), megkapja az isteni lényeget és azonnal vissza is leheli nekik. Viszont kettejük szeretetét Ő hivatott tovább- osztani a teremtett lények felé. Ezért mondja Jézus az utolsóvacsorán apostolainak: „Most elmegyek ahhoz, aki küldött. De senki sem kérdezi közületek: Hová mégy? Inkább szomorúság tölti el szíveteket, amiért ezt mondtam. De az igazságot mondtam: Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm. Amikor eljön, meggyőzi a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről”. (Jn 16,5-8) a bérmálás szentségében beköltözik a lélekbe, állandó vendégként megvilágosítja értelmünket és megerősíti akaratunkat, hogy a hitünket állhatatosan valljuk, és hitünk szerint éljünk. Kérjük mindig bizalommal: „Szállj szívünkbe nagy Isten, Lélek adó Lélek! Úgy lépjünk az oltárhoz a szívünkben véled. Úgy szálljon fel énekünk áldozati füstje ahhoz, aki vigaszul a Szentlelket küldte” (Ho 98,1) Íme, a mienk a Szentháromság. 


2014.09.03. Szerda



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.09.03. Szerda

Pál apostol másfél évig tartózkodott Korintusban. Ez alatt az idő alatt csak ő és a közvetlen munkatársai foglalkoztak a megtérőkkel, fejlesztették a megtértek tudását és irányították a további erkölcsi fejlődésüket. Amikor el kellett hagyniuk Korintust, hogy másutt is hirdessék az evangéliumot, újabb misszionáriusok érkeztek. A hittérítés kezdetén még nem voltak fejlett módszerek, a hit fogalmainak sem voltak egységes fogalmi rendszere, így nem volt könnyű átállniuk a hívőknek, és az új hithirdetőknek sem az újabb módszerekre. Pál is átvett egy egyházközségeket.„Hozzátok azonban, testvérek, nem szólhattam úgy, mint lelki emberekhez, hanem csak mint testiekhez, mint akik még nem nőttetek fel Krisztusban. Tejjel tápláltalak benneteket, nem szilárd étellel, mert nem bírtátok el. Sőt még most sem bírjátok el, mert testiek vagytok. Amikor ugyanis vetélkedtek és civódtok, nem vagytok-e testiek, és nem viselkedtek-e nagyon is emberi módon. Mert amíg az egyik így nyilatkozik: Én Pállal tartok. A másik meg: Én Apollóval, vajon nem vagytok-e túlságosan emberiek?” (1Tessz 3,1-4) Az emberiség valóban gyerekesen gondolkodik. Sokan azt hiszik, hogy a gyerekes selypítések az élethez tartoznak. Az iskolában meg kell szokni a szavak helyes kiejtését, hogy a többiek ne a hibásan kiejtett szavakon kelljen töprengeniük, hanem tudja megérteni, egyöntetűen mit jelent a szó, mit értenek alatta az emberek. Az sem szerencsés, ha a magatartás formái eltérnek. Még szerencsétlenebb, ha valamelyik kifejezést valami illetlenségre vagy bűnre alkalmazzák. Mindez azért nagyon fontos, mert a szavaink egy-egy meghatározott valóságot, igazságot jelentenek, azt pedig elferdíteni nem szabad. Maga Jézus is ajánl ilyen pontosságot: Legyen a szavatok igen-igen, nem-nem.„Mert mi Apolló? Mi Pál? Szolgák csupán, akik által hívők lettetek, ahogy az Úr nekik megadta. Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést az Isten adta. Nem számít sem az, aki ültet, sem az, aki öntöz, hanem csak a gyarapodást adó Isten. Az ültető és az öntöző egyek, el is nyeri mindegyik a jutalmát fáradozásához mérten. Istennek vagyunk ugyanis munkatársai, ti meg Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok.”(5-9)Ebben az alapvetésben nem szabad eltérni, vagy valamilyen gyerekséget eltűrni. Nagyon keményen kell alkalmazkodnunk az egészségügyi dolgokhoz. Ehhez hasonló, de még komolyabban veendő figyelmeztetés a lelki táplálékok tisztaságáról gondoskodni. A tudományos képzést rosszul végezni, a precíz munkától eltérni nagy felelősséget jelent. A diáknak hogy a tudományos alapelvekben ne legyen tökéletes a tudása, nem nézheti el nevelő vagy oktató. Hasonló módon vagy még nagyobb a felelősség, ha valaki az örök üdvösség dolgaiban könnyelmű. Lehet, hogy csak a maga életét teszi tönkre és jut az örök kárhozatra, de sokakat megmételyezhet meg. A szülők felelőssége az állandó hittani képzés, gyakorlás.


2014. szeptember 2., kedd

Zsolozsma 241.



„Krisztus követése” című könyvből

Az Úr hűsége örökké megmarad

Megzendíted fölöttem ítéleteidet, Uram, félelemmel és remegéssel rázod meg minden csontomat, és nagyon megrémül a lelkem.
Villámsújtottan állok és meggondolom, hogy az egek sem tiszták teelőtted (Jób 15, 15). Ha az angyalokban hibát találtál (Jób 4, 18), és nem könyörültél rajtuk, mi lesz velem? Csillagok hullottak le az égről (Jel 6, 13), én, a por hogyan érezhetném biztonságban magamat?
Akiknek tettei dicséretre méltónak látszottak, mindenek aljára estek, és akik az angyalok kenyerét ették, láttam, hogy a disznók moslékának is örülnek.Semmi sem marad hát a szentségünkből, ha te, Uram, elvonod kezed, semmit sem használ a bölcsességünk, ha nem kormányozol tovább, semmire sem jó az erőnk, ha te nem őrzöl.Mert amint elhagysz, merülünk és veszünk, amint viszont meglátogatsz, kihúzzuk magunkat és újra élünk.Mert állhatatlanok vagyunk, de te megerősítesz; ellanyhulunk, de te lángra lobbantasz minket.Vége minden hiú dicsekedésnek. Elmerült az, Uram, a te rólam hozott ítéleteidnek mélységében.Micsoda minden test a te színed előtt? Vajon dicsekedhet az agyag a fazekassal szemben? (Iz 29,16)Hogyan is kevélykedhetnék üres beszédben az, akinek szívén Isten uralkodik?Az egész világ sem teheti kevéllyé, akit az igazság magához hódoltatott, és ha mindenki dicséri, akkor sem indul meg az, aki minden reménységét Istenbe vetette.Hiszen mind semmik; azok is, akik beszélnek, elfogynak szavuk zengésével együtt, az Úr hűsége pedig örökre megmarad (Zsolt 116,2)


A dicsőséges rózsafüzér Második titok



A dicsőséges rózsafüzér

Második titok: „Aki a mennybe fölment”

Hittétel az apostoli hitvallásból.(50) A vasárnapi és ünnepi miseliturgiában a pap a hívekkel együtt mondja hangosan és érthetőn: „Poncius Pilátus alatt értünk keresztre feszítették, kínhalált szenvedett és eltemették. Harmadnapra föltámadott az Írások szerint, fölment a mennybe, ott ül az Atyának jobbján”.
Az Írás, az Újszövetség Apostolok cselekedeti című könyve így írja le ezt az eseményt: „a szemük láttára fölemelkedett, és felhő takarta el szemük elől. Amint merőn nézték, hogyan emelkedik az égbe, egyszerre két férfi termett mellettük fehér ruhába öltözve. Ezt mondták nekik: Galileai férfiak! Mit álltok itt égre emelt tekintettel? Ez a Jézus, aki tőletek az égbe vétetett, úgy jön el ismét, amint szemetek láttára a mennybe ment” (ApCsel 1,9-11) Ez az esemény Jézus ünnepélyes búcsú vacsorája után történt. Szokás most is családi, baráti körökben egy kellemes vacsorát rendezni, ha valaki hosszabb útra indul. Úgy akarnak elköszönni a távozók, hogy rokonaik, barátaik mosolya ragyogja be a távollét magányát, visszavágyását. Ezt s célt szolgálta az. „utolsó vacsora” is. „Húsvét ünnepe előtt történt: Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor a világból vissza kell térnie az Atyához, mivel szerette övéit, akik a világban maradtak, mindvégig szerette”(Jn 13,1)„Amikor (Júdás) elment, Jézus beszélni kezdett: Most dicsőül meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne. Ha megdicsőül benne az Isten, az Isten is megdicsőül saját magában, hamarosan megdicsőül. Fiaim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Keresni fogtok, de amint a zsidóknak mondtam, most nektek is mondom: Ahova megyek, oda ti nem jöhettek. (Jn 13,31-33) Eljöttem az Atyától, a világba jöttem, de most itt hagyom a világot és visszatérek az Atyához” (Jn 16,28) Az Atya is, a Fiú is és természetesen a Szentlélek is mindig mindenütt jelen van, és ha bármit teremtene, akkor ott is jelen lenne mindegyik Isteni Személy. Az „eljöttem az Atyától, a világba jöttem” ebben az értelemben nem az jelenti, hogy a mennyország a Fiúisten nélkül maradt. Nem azt jelenti, hogy ha valaki keresi, csak a földön találhatja meg, hanem azt, hogy az Atya parancsa szerint teljesíteni kezdi Atyja öröktől érvényes akaratát. Tegyen olyat a földön, amit addig nem tett: kezdje meg a megváltás istenemberi művé. Folytassa harminchárom évig, majd az emberek helyett, akiket testvérének fogadott a megtestesülés pillanatában, emberi természete szerint, szenvedje meg. Ezt befejezve pedig úgy jelenjék meg a mennyországban, ahogy eddig nem lehetett: a megváltás öt szent emlékével a testében üljön immár örökre az Atya jobbján az isteni trónra. Az angyali küldöttség a betlehemi jászolban a pólyába takart kisded testében láthatta az Istenségét is. Hasonlóan a Golgotán, amikor emberi lelkét kiáltva adta át a vele és benne együtt szenvedő Atyának. A halál pillanatában a testéből kiszálló lélekből nem távozott el az istenség. Nem távozott el az emberi lelkével együtt az istenség, hanem a holttestben is egyesülten megmaradt. Mária így őrizte ölében istenanyai méltósága teljes átélésével fiának holttestében is istenségét. Így őrködött a szentsírban eltemetett csupa-seb, csupa-vérfolt test felett a két angyal, akiket Péter és János az Úr őreként virrasztva találtak a feltámadás után is. A feltámadt és mennybe emelkedő Krisztus mögé pedig ezzel a tudattal és óriási imádással, hálával és örömmel a pokol tornácáról kiszabadult embersereg, az Ószövetség megváltott szentjei. A mennyben pedig az angyalok kilenc kara várta az isteni fényben ragyogó Megváltó ünnepi trónfoglalását Atyja trónján. Ennél nagyobb ünnep csak az utolsó ítélet győzteseivel vonuló Urunké lesz. Úgy-e, mindent megteszünk, hogy mi is ott énekelhessük: „Üdvözlégy nagy Király, kit szívünk úgy kíván, enyhülés áldott kútfője. Meghajtom homlokom, hűségem úgy hozom Szent test és vér elődbe” (Ho 135.B,1) 


2014.09.02. Kedd



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.09.02. Kedd

Nekünk, katolikus keresztényeknek, óriási ajándék Istenatyánk részéről, hogy amit a Bibliában, a kinyilatkoztatás Ó- és Újszövetségi írott részében, aztán a Szenthagyományban tudnunk és hinnünk átadott, hittel vallhatjuk. Örömmel idézzük, amit Szent Pál így fogalmazott: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik. Nekünk azonban föltárta Isten a Lélek által. A Lélek ugyanis minden átlát, még Isten mélységeit is. Ki ismeri az ember benső dolgait, ha nem a benne lakó emberi lélek? Hasonlóképpen Isten titkait sem ismeri senki, csak Isten Lelke. Mi nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istentől eredő Lelket, hogy megismerjük, amit az Isten az kegyelemben ajándékozott nekünk. Erről beszélünk is, de nem az emberi bölcsesség tanította szavakkal, hanem ahogy a Lélek tanít, lelki embereknek lelkieket nyújtva. A testi ember nem fogja fel, ami az Isten Lelkéből ered. Balgaságnak tartja s nem képes megérteni, mert lelkileg kellene megítélnie. Noha a lelki ember mindenkit megítél, őt nem ítéli meg senki. Hiszen ki látta át Isten gondolatait, hogy oktatná őt? Mi azonban birtokában vagyunk Krisztus gondolainak” (1Kor 2,9-16) Pál apostol Isten benső, szellemi, titokzatos világának, ha nem is a megértéséhez, de legalább megsejtéséhez itt is felhasználja az emberi lélek működésének példáját. Az ember lelkének két szellemi képessége van: a szellemi megismerő képesség, az értelem. És van szellemi vágyó képessége is: az akarat. Az értelem nemcsak a külső világot tudja megismerni, mert érzékszerveivel az ember teste különféle ingereket tud az értelmünknek eljuttatni. Ezeket az értelmünk a maga szellemi megismerő képességével körüljárja, megfigyeli, értékeli, korábban szerzett ismereteihez kapcsolja. Ezután még következtetni is tud egyéb szellemi értékekre is. Ismergeti az újabb megismerhetőséget, Az emberi értelem működése segít rásejteni a közvetlenül érzékelhetetlen isteni lényegre (természetre). Az emberi értelem működése segít rásejteni az isteni végtelen értelem működésére. Sőt még arra is használhatjuk a magunk önismeretét, hogy kezdjük ismergetni a három isteni Személy soha tökéletesen meg nem érthető titkát: a Szentháromságot. Fontos lelkünk tehetségének, az értelemnek és az akaratnak képzése, de az emberi síkon megmaradva nem lehet eljutni Istenünk teljesebb megértéséhez. Akaratunk a szeretet forrása, a szellemi vágyó képesség. A földi, természetes ismeretekhez hasonlóan az akaratunk is képezhető. Itt azonban arra kell vigyáznunk, hogy az akarat alakuljon az önszeretet, magunk szeretetéből a mások, a mellénk rendelt emberek szeretete irányába. Előbb csak belekóstol az akaratunk abba az élménybe, milyen jó, ha másoknak szereztünk örömöt. Aztán Jézustól megtanuljuk, hogy az az igazi szeretet, ha nem a magunk akarása, szeretete uralkodik a lelkünkben, hanem megértjük, hogy az igazi szeretet az a mások szeretetének gyakorlása. Ez még fokozható, ha azt is megértjük, hogy Isten maga a szeretet, a mi javunk akarása, és erre akar megtanítani minket is, hogy az emberek, Isten fogadott gyermekeinek a boldogítása az istenszeretet nagy iskolája. Szent János egyik csodálatos fejtegetése álljon itt befejezésül: „Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és mindenki, aki szeret, Istentől való, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet. Isten szeretete abban nyilvánul meg bennünk, hogy Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk. A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte Fiát bűneinkért engesztelésül. Szeretteim, ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást. Istent soha senki nem látta. Ha szeretjük egymást, bennünk marad az Isten, és a szeretete tökéletes lesz bennünk”(1Jn 4,7-12) „Jézusomnak Szívén megnyugodni jó, Elmerülni benned csendes, tiszta tó. Földi bútól, bajtól Szíved enyhülést ad, Tenálad lelkünk megpihen, Ki sírva sírt: vigad”.(Ho 154,1) 


2014. szeptember 1., hétfő

Hívom a családokat 2014 szeptemberében



Hívom a családokat 2014 szeptemberében – Bíró László püspök levele


Hívom a családokat, a házaspárokat, a jegyeseket és a szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!


Egyik reggel a férj, aki iskolaigazgató volt, így szólt feleségéhez: „Holnap fogjuk köszönteni új kolleganőnket névnapja alkalmából. Tedd meg nekem, hogy ma veszel egy szép csokor rózsát, hogy én holnap azzal köszönthessem.” A feleség kissé meglepődött. Ugyan már többször hallotta az új kolléganő dicséretét, fel is tűnt neki férje iránta táplált lelkesedése, de eszébe sem jutott, hogy féltékenykednie kellene. Igaz, ha volna oka féltékenységre, talán nem őt kérné virágvásárlásra. Férje tudja magáról, hogy nem túl ügyes a megfelelő virág kiválasztásában, valószínűleg a többi kollégára sem szívesen bízná a vásárlást.
Mai életünket nem nevezhetjük békésnek, állandó küzdelemben, harcban élünk. Szóhasználatunk is ehhez igazodik: megküzdünk a mindennapi kenyérért, a munkalehetőségért, az iskolai végzettségért, kiharcoljuk a jobb lakáskörülményeket, legyőzzük vetélytársainkat, átverekedjük magunkat akadályok sokaságán, hogy családot alapíthassunk. Mindig újabb és újabb nehézségekkel találkozunk, konfliktusok között kell lavíroznunk, a béke, a nyugalom legfeljebb rövid időszakokra válik osztályrészünkké. Ugyanakkor a szíve mélyén minden ember békére, boldogságra vágyik, a békével pedig összefügg a boldogság: „Boldogok a békeszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.” (Mt 5,9) Nehezen lehetne olyan családot találni, amelyikben nem honol a béke, és tagjai mégis boldogok. Ahol pedig a családokban nincs béke, ott a társadalom sem él békességben, boldogtalan családokból nem épülhet boldog társadalom. A család a béke bölcsője, egyrészt, mert a társadalmi béke a családok békéjére épül, másrészt, mert a jövő generációja a családban sajátíthatja el a megbékélésre való készséget. Az ember a családban találkozik először ellentétekkel, szembenálló érdekekkel, itt kell megtanulnia a saját akaratának mindenáron történő érvényesítése helyett másokat és a közösséget szolgálni. Itt találkozik belső és külső konfliktusokkal, itt tanulhatja meg ezeket kezelni.
Konfliktusok pedig lépten-nyomon jelentkeznek a társadalomban és a családban egyaránt. Minél bonyolultabb világban élünk, annál több konfliktussal kell szembenéznünk. A konfliktus gyakran lappangva, észrevétlenül jelenik meg. A családi élet mindennapjai közben talán fel sem tűnik egy mondat, egy kérés vagy megjegyzés, amely mögött támadás van, amely ellenállást vagy ellentámadást provokál. Gyerekek között sokszor felmerül a kérdés, hogy ki kezdte a veszekedést: az, aki először kezet emelt, vagy az, aki úgy viselkedett, hogy az bosszúért kiáltott. Ferenc pápa erről így szól: „A konfliktust nem lehet semmibe venni, vagy megszépíteni. Szembe kell nézni vele. Ha belegabalyodunk, elveszítjük a távlatot, beszűkülnek horizontjaink, és a valóság számunkra széttöredezik. Ha beleragadunk a konfliktus adok-kapok játékába, elveszítjük a valóság mély egységéhez való érzékünket.” (EG 226)
Idézzetek fel családi vagy rokoni, baráti, ismerősi körből olyan eseteket, amelyekben a konfliktusok a közösség megerősödéséhez vezettek! Hogyan tud a nagyobb közösség segíteni a közösség családjainak egy-egy konfliktushelyzet megoldásában?
A megbékélést önmagunkkal kell kezdenünk, hiszen belső konfliktusaink kereszttüzében nem tudunk tárgyilagosan szembenézni a kívülről érkező kihívásokkal. Hányszor szeretnénk mértékletesnek látszani, de elragad az élvezetvágy; milyen nehéz indulatainkat legyőzni, ha sérelem ér bennünket, pedig tudhatjuk, hogy indulatosságunk árát megfizetjük; mennyi nehézséget okozott már a jóra való restségünk, és mégis hajlunk a nemtörődömségre. Mindez sok zavart, értetlenséget okoz a másokkal való érintkezésben! Ha nincs bennünk béke, ha nem vagyunk harmóniában önmagunkkal, hogyan lehetnénk harmóniában családunkkal, környezetünkkel, a teremtett világgal, hogyan lehetnénk bensőséges egységben Istennel? A béke nem azt jelenti, hogy megállapodunk valamilyen kompromisszumban, hanem azt, hogy az ellentéteket feloldjuk, ellenfeleinkkel kiengesztelődünk, a különbözőségeket összhangba hozzuk.
Hogyan segíthetitek gyerekeiteket abban, hogy békés, harmonikus emberekké váljanak? Mi segített titeket a családi béke megalapozásában?
„Egy konfliktussal találkozva egyesek egyszerűen csak tudomásul veszik, majd továbbmennek, mintha mi sem történt volna. Mások úgy bocsátkoznak bele a konfliktusba, hogy rabjai lesznek, horizontjuk beszűkül, saját zavarodottságukat és elégedetlenségüket rávetítik az intézményekre, s ezzel lehetetlenné válik az egység. Ám van egy harmadik lehetőség is, és ez a legmegfelelőbb a konfliktussal való szembenézésre. Ez pedig a készség a konfliktus elviselésére, megoldására és arra, hogy egy új folyamat kiindulópontjává formálják.” (EG 227)
„Jézus mindent egyesített magában: az eget és földet, Istent és embert, időt és örökkévalóságot, személyt és társadalmat. Ennek az egységnek és önmagában való kiengesztelődésnek ismertetőjegye a béke. Krisztus »a mi békességünk« (Ef 2,14)... A béke azért lehetséges, mert az Úr legyőzte a világot és annak állandó konfliktusait, »minthogy Ő a kereszten vérével békességet szerzett« (Kol 1,20).” (EG 229)
Őrködjünk éberen családunk békéjén. Ha azt látjuk, hogy kezd kialakulni egy konfliktus, ragadjuk meg az alkalmat közösségünk, egységünk erősítésére! Ehhez a helyzet nagyvonalú kezelésére van szükség: mindenkiben, akivel kapcsolatba kerülünk, meg kell látnunk az Isten-képmás embert, aki feltétlen tiszteletet érdemel. Igyekezzünk megérteni egymást, megismerni egymás indítékait. Ne lezárni akarjuk az ügyet, hanem összhangba hozni nézeteinket, elgondolásainkat. Hiába zárul egy házastársak közötti vita azzal, hogy az egyik fél kénytelen-kelletlen beadja a derekát, ha a vita keserűsége ott marad a szívükben, a béke nem áll helyre. A békétlenség pedig újabb konfliktusok melegágya lehet.
A családi béke és a társadalmi béke kölcsönhatásban áll egymással. Milyen hatással van az országok és népek közötti békére a családok békéje?
A feleség arra gondolt, hogy ha most önérzetesen nemet mond, azzal elvágja a helyzet tisztázásához vezető utat. Most nincs idő megvitatni az ügyet, pedig fontos, hogy közösen találjanak megoldást. Rövid gondolkodás után így válaszolt: „A ma megvett virág holnapra már nem lesz olyan szép, friss. Nem gondolod, hogy jobb lenne, ha holnap reggel kicsit korábban indulnánk el, és út közben együtt vennénk meg a virágot?”


Bíró László,
az MKPK családreferens püspöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
 


Zsolozsma 240.



Krisztus követése” című könyvből

Isten szól a prófétákhoz és mindnyájunkhoz

Hallgasd, fiam, igéimet! Igen-igen kedves szavak ezek, különbek e világ minden filozófusának és tudósának bölcsességénél. Az én szavam lélek és élet (vö. Jn 6, 63), értékét nem lehet hétköznapi ésszel lemérni. Nem arra való, hogy üres gyönyörködést keress benne, csendben kell hallgatni, és egész szívet betöltő alázattal, nagy kívánsággal befogadni. Én meg így szóltam: Boldog ember, akit te oktatsz, Uram, akit törvényedre megtanítasz, hogy nehéz napjaiban enyhülést találjon (Zsolt 93, 12-13), és ne legyen vigasztalan a földön. Én – mondja az Úr –, én tanítottam a prófétákat kezdettől fogva, és most is szólok mindenkihez, de sokan süketek és érzéketlenek a szavamra. A legtöbb ember szívesebben hallgat a világra, mint Istenre, hajlandóbb a test kívánságát, mint Isten tetszését követni. E világ ideig tartó, apró-cseprő javakat ígér, mégis nagy serénységgel szolgálnak neki. Én a legnagyobb javakat ígérem: örök ajándékokat, és a halandók szíve restnek bizonyul. Ki szolgál, és ki fogad szót mindenben nekem olyan igyekezettel, amilyennel a világnak és a világ urainak szolgálnak? Pirulj hát, rest és panaszkodó szolga! Azok készségesebbek a pusztulásra, mint te az életre. Jobban kapnak haszontalanságokon, mint te az igazságon. Pedig ők sokszor csalódnak reményükben, az én ígéretem viszont senkit sem csal meg, senki bennem bízót nem bocsát el üres kézzel. Amit ígértem, megadom, amit mondtam, teljesítem annak, aki szeretetemben mindvégig hűséges marad. Én minden derék embert megjutalmazok, erős igazolója vagyok minden istenkeresőnek. Írd szívedbe minden szavamat, és fontolgassad gondosan, mert szükséged lesz rájuk a kísértés idején. Amit nem értesz, amikor olvasod, majd megérted a látogatás napján. Kétféleképpen szoktam meglátogatni választottaimat: kísértéssel és vigasztalással. Mindennap két leckét tartok nekik: az egyikben korholom hibáikat, a másikban bátorítom őket az erényekben való gyarapodásra. Aki meghallgatja ugyan tanításomat, de elveti azt, annak már van bírája, aki majd elítéli őt az utolsó napon (Jn 12, 48).


A dicsőséges rózsafüzér Első titok



A dicsőséges rózsafüzér

Első titok: „Aki a halálból feltámadott”

Az örvendetes és a fájdalmas olvasó után diadalmas érzéssel kezdünk gondolkodni, elmélkedni a fájdalmas megváltói szenvedés és halál után következő eseményekről. Tudjuk, hogy a halál abban áll, hogy az ember lelke eltávozik a testéből. Isten az első férfi testét a paradicsomkert vörös agyagából hozta létre, és külön megteremtett szellemi lelket egyesítette vele. „Így lett az emberélő lénnyé” (Ter 2,7b) Az első asszony testéhez az első férfi egyik bordájából vette az anyagot, testté alkotta és a szellemi lelket megteremtve bele lehelte.(21) Azonnal beleteremtette a megszentelő kegyelmet mindegyik lélekbe, és ezzel azonnal fogadott gyermekévé tette őket. Ugyanekkor közölte velük azt is, hogy születendő gyermekeik lelkét megteremtve szintén megajándékozza a megszentelő kegyelemmel, és így minden új embernek az istengyermekség jussa lesz. Ezt a felbecsülhetetlen ajándékot az ősbűnnel elveszítették az ősszülők mind a maguk, mind a későbbi leszármazottak kárára. Ezzel elveszett örökre a mennyországba jutás reménye. A megsértett Istent kiengesztelni csak a vele egyenrangú Fiúisten tudta. Ehhez szükséges volt, hogy beletartozzék az emberek családjába, hogy a kiengesztelés érvényes legyen. Mivel az ősbűnért a halál volt a büntetés, a Fiúistennek vállalnia kellett a megtestesülést, a megváltói, a bűnből, adósságból kiváltó halál minden borzalmát. Te nem kívánsz véres vagy ételáldozatot, de megnyitottad fülem a hallásra. Nem követelsz égő és engesztelő áldozatot, így szólok hát hozzád: Lásd, itt vagyok. A könyvtekercsben rólam írták: hogy teljesítsem akaratodat” (Zsolt 40,7-9a) Ezért kiáltott Jézus hangosan a halál pillanatában: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet”(Lk 23,46) Jézus valóban megdicsőült a szeretetből vállalt szenvedésben és halálban. Az igazi megdicsőülés azonban Húsvét hajnalán következett be. Húsvétvasárnap kora hajnalban jött fel Jézus megdicsőült lelke a pokol tornácáról, ahol meg kellett hajolnia előtte az egész sátáni közösségnek. „Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr” (Fil 2,8-11) Amint felérkezett a földre, vele együtt az angyalok is odaértek a sírhoz. Egy hatalmas angyal a sírbolt ajtónyi zárókövet marokra fogta, meglóbálta és a távolabb reszkető zsidó őrök közé hajította. Azok elrohantak és mindent elmondtak megbízóiknak, a főpapoknak, akik gyalázatukban még jobban elmerülve a Júdás-pénz után a katonáknak is, hogy hazudjanak, sok pénzt adtak: Amíg mi aludtunk, jöttek a tanítványai és ellopták a testét” (Mt 28,11-13) Jézus édesanyja volt az egyetlen, aki a kereszthalál borzalmait látva sem ingott meg hitében, mint a többiek, akik az apostolokkal együtt elvesztették hitüket. Amikor Mária Magdolna szólt Péternek és Jánosnak, azok odafutva megnézték a sírt és az összehajtogatott halotti lepleket, elmentek a közösségbe. Mária Magdolna visszaért a sírhoz és az angyaloknak bevallotta, hogy Jézus holttestét keresi, mert szeretné magával vinni és illő módon eltemetni. Majd kinézve a sírboltból Jézus kérdésére — miután kertésznek nézte az Urat - csak ezt válaszolta:„Uram, ha te vitted el, mondd meg, hová tetted, hogy elvihessem magammal”Jézus akkor nevén szólította: Mária! Erre megfordult és csak ennyit mondott: Rabboni! Ami annyit jelent: Mester. Jézus azt mondta neki: Engedj! Még nem mentem föl Atyámhoz. Inkább menj el testvéreimhez, s vidd nekik hírül: Fölmegyek Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, Istenemhez és a ti Istenetekhez. Mária Magdolna elment és hírül adta a tanítványoknak: Láttam az Urat, s ezt monda nekem”(Jn 20,15c-18) Az ISTEN ATYÁNK és ISTENÜNK. a mi számunkra is ez a legfontosabb.


2014.09.01. Hétfő



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.09.01. Hétfő

A fiatalok és az öröm Istene

Isten nemcsak örömre, tehát egyes jóleső élményre teremtette az embert, hanem boldogságra, vagyis állandó örömre. Sőt nem elégedett meg azzal, hogy ebbe a gyönyörű világmindenségbe helyezte az embert, hanem bíztatta is: Nézd, a növények, a csodaszép virágok, igen rövid életűek. Igaz, vannak fák, amelyek több száz évig is elélnek, de az sem örök. Az állatok egy része rövid életet kapott, mint a tiszavirág, de a nagy többségük évekig, esetleg sok évig él. Téged, ember arra teremtettelek, hogy évtizedekig, sőt évszázadokig élj a földön. Ezt az időt töltsd kívánságod szerint teljes örömben, állandó boldogságban, s amikor már sem táncolni, sem nótázni nem lesz kedved, nem is tudsz már, akkor kivisznek a temetőbe. Isten azonban nem így nézi az embert. Nemcsak testet adott neki, amely anyagból áll, részekből van összetéve, és mint minden összetett, örök a törvénye: egyszer szét is kell esnie. Lelket is teremtett az embernek. Ez szellemi létű, az örökkévalóság várományosa. Nincsenek részei, meg nem semmisül, az Isten pedig nem semmisíti meg. Az emberi életet, két szakaszra szánta: a rövid földi életet követi az időtlen örökélet. A földi élet nem örömök kavalkádja, mert a bűnök miatt vannak szenvedések,de ezt az életszakaszt is tele lehet ültetni örömvirágokkal, amelyek nem egynapos életűek. Ennek feltétele: Ne magadat akard örömfolyammal boldogítani, hanem életed minden percét használd föl arra, hogy másoknak, a melléd rendelt embereknek szerzel tudatosan boldogságot. Az igazi örömfolyam, a boldogság, ezeknek a másoknak szerzett örömöknek az őrökké tartó jutalma.


2014. augusztus 31., vasárnap

Emlékek



Hatvanöt évvel ezelőtt fejeztem be az egyetemi tanulmányimat Budapesten. Azon a nyáron szülőfalumban szüleimmel együtt töltöttem a nyarat. Mikor visszaérkeztem a fővárosba, Pestszentlőrincre hívtak. Ott lakott egy idősebb paptársam, aki már nehezen tudott a rábízott gyerekekkel foglalkozni, kirándulni, pedig a gyerekek nagyon vágytak a szabadba. Megegyeztünk és néhány hétre oda költöztem. Megbeszéltük a gyerekekkel, hogy kedden nyolc órakor az 50-es villamos megállójában találkozunk. Amíg várakoztunk a villamosra, átvettem az anyukáktól a kis csapatot. Indultunk, fel a János hegyre, immár szabadon. Játék, bukfenc, fogócskázás délig. Az anyai csomagokból jólesett az ebéd. Ebéd után ismerkedtünk a hegytetővel. Gyönyörű volt a környék: hegycsúcsok, völgyek, fölöttünk a tiszta kék harang, a mennybolt. A zeniten pedig ragyogott az aranyló nap. Istenem, de szép itt minden! – kiáltotta valaki. Minden, minden a mienk, fűztem hozzá. Mert a jó Isten nekünk teremtette. Élvezze szemünk, bőrünk, tüdőnk és a lelkünk. Mondjuk vidáman: Áldott az Isten, aki teremtette. Aztán egyik csöppség megkérdezte: mit jelent, hogy teremtette? Holnapután újra kirándulunk. Akkor elmesélem, mondtam. Így kezdődött. Ígéretemet azóta is megtartom.


Jeremiás szavai



Jeremiás szavai a legszemtelenebb szavak közül valók, amelyeket Isten emberei valaha is mondtak a Szentírásban, és mégis a legszebb imádságok egyike lesz belőlük, mert igazak. Az igazi hivatás ugyanis nem felületes, naiv vallási rajongás. Megannyi pap és szerzetes mondhatná el: Ha tudtam volna, hogy ez a papság, ez a szerzetesség, soha nem indultam volna el ezen az úton, de Jézus rászedett. Ő vonzott erre és én hagytam, és ma is hagyom, és ha ezer életem lenne, ezerszer is hagynám, hogy rászedjen. Ugyanígy vallhatna egy elkötelezett férj, egy hűséges családanya is.

Ez a kettősség, hogy „rászedtél” és hogy „hagytam, hogy rászedj”, az igazi szeretet történetének ára ezen a földön. Ezért jó fiatalon indulni. Itt nem a megfontolás kell, hanem a szeretet, amely örök kötődés. Meglennék e nagy szeretet nélkül is, amely a legteljesebb önfeladást követeli, de ha nem lenne ez a nagy szeretet, nem is tudnám, mit jelent teljes életet élni, megízlelni az örök és tökéletes boldogság mézcseppjeit.

Hiszen nem ravaszsággal szedtél rá, Uram, hanem szerelmed nagyságával! Hallottam már gyermek- és ifjúkoromban is, amit ma mondtál az Evangéliumban: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen. Mert mindaz, aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, és aki énértem elveszíti életét, megtalálja azt.” Nem hazugsággal szedtél rá, Uram, hanem tekinteteddel, ahogyan rám néztél. A te szemedből Isten tekint rám: az én Alkotóm, az én Megváltóm, az, aki öröktől fogva minden érdemem nélkül és sokszor tulajdonságaim ellenére szeret engem. Én nem életformára jelentkeztem, nem küldetésre, nem munkára, én téged akarlak, téged egyedül... De lassan meg kell tanulnom, hogy tőled elválaszthatatlan a kereszt, vagyis az emberek megváltásának, üdvösségének az ügye. Téged nem lehet anélkül szeretni és követni, hogy ne vennék részt megváltó művedben: a szeretet szenvedésében.


Zsolozsma 239.



Szent Ágoston püspök beszédeiből

Az Úr megkönyörült rajtunk

Boldogok vagyunk, ha meg is tesszük, amit hallunk és zengedezve énekelünk. A meghallgatás, az a jó mag elvetése, a jó cselekedet pedig ennek a magvetésnek a gyümölcse. Ezeket előrebocsátva figyelmeztettelek benneteket, szeretteim, hogy ne az említett gyümölcsök nélkül jöjjetek ide a templomba, mint azok, akik annyi jót hallottak már, de még semmi jót sem tettek. Mert amint az Apostol is mondja: Isten kegyelméből részesültetek a megváltásban. Nem tetteiteknek köszönhetitek, hogy senki se dicsekedhessek (Ef 2, 8-9). Kegyelemből kaptátok a megváltást (Ef 2, 5). Megváltástokat nem előzte meg a részetekről semmiféle Istennek tetsző élet, amit Isten a mennyből kedvelt vagy megszeretett volna és azt mondhatta volna: siessünk ezeknek az embereknek a segítségére, és gyámolítsuk őket, hiszen olyan szent módon élnek. Sőt ellenkezőleg, egyáltalában nem volt tetszésére a mi életünk, nem volt tetszésére semmi sem, amit mi cselekedtünk, azonban örömét lelte mindabban, amit ő tett bennünk. Tehát amit mi cselekedtünk, az kárhozatba vitt volna bennünket, viszont amit ő tett, az váltott meg minket. Mi tehát nem voltunk jók. De ő megkönyörült rajtunk, és elküldte nekünk szent Fiát, hogy meghaljon értünk, nem a jókért, hanem a gonoszokért, nem az igazakért, hanem a bűnösökért. Ugyanis Krisztus a bűnösökért halt meg (Róm 5, 6). De mit olvasol rögtön ezután? Noha az igazért is alig hal meg valaki, legföljebb a jó emberért vállalják a halált! (Róm 5, 7). Talán akad valaki, aki mer meghalni a jó emberért. Az igaztalanért, a bűnösért, a rosszért ugyan ki akarna meghalni, hacsak nem egyedül Krisztus, hogy így, mint Igaz, megigazulttá tegye a bűnösöket?Lássuk be tehát, testvéreim, hogy nekünk nem volt semmi jócselekedetünk, hanem mind bűnös volt. Annak ellenére, hogy az emberek cselekedetei bűnösek voltak, az ő irgalma mégsem hagyott el bennünket, íme, Isten elküldte Fiát, hogy nem arannyal és nem ezüsttel, hanem kiontott vére árán váltson meg minket. A szeplőtelen Bárányt vitték áldozatul a bűnös juhokért, a nagy bűnösökért és a kis bűnösökért is. Megkaptuk tehát ezt a kegyelmet. Éljünk ezzel a megkapott kegyelemmel méltóképpen és vissza ne éljünk e nagy ajándékkal. Az isteni Orvos jött el hozzánk és megbocsátotta minden bűnünket. Ha pedig ezután ismét bűnt követnénk el, akkor az nemcsak a saját vesztünket okozná, hanem az egyben rút hálátlanság is lenne isteni Orvosunk iránt.Kövessük tehát az ő útját, amelyet megmutatott nekünk, főképpen az alázatosság útját, hiszen ő alázatos lett értünk. Parancsaival ugyanis az alázatosság útját jelölte ki számunkra, és értünk szenvedve maga is ezt járta végig. Az Ige testté lett, és köztünk lakozott (Jn 1, 14) azért, hogy meghalhasson értünk, hiszen különben nem halhatott volna meg. A halhatatlan Isten magára vette halandó emberi természetünket, hogy meghaljon értünk, és halálával megsemmisítse halálunkat. Ezt cselekedte az Úr, ezt nyújtotta nekünk. Fönséges Urunkat megalázták, majd miután megalázták, testét megölték, meghalt, de feltámadt és a mennybe ment, hogy minket se hagyjon a kárhozatban meghalni, hanem a halottak feltámadásakor bevigyen a mennybe minket is, akiket eddig is felmagasztalt már az igazak hitében és közösségében. Tehát az alázatosság útját adományozta nekünk. Ha ezt az utat járjuk majd, akkor hálát fogunk mondani az Úrnak és teljes joggal énekeljük majd: Magasztalunk téged, Istenünk; magasztalunk, és nevedet szólítjuk (Zsolt 74, 2).


2014.08.31. Vasárnap



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.08.31. Vasárnap

A mai vasárnapra kijelölt szentírási szakaszok mintha a nagyböjtöt, vagyis Jézus szenvedésének idejét akarnák felidézni. Ez azért döbbent meg bennünket, mert számunkra az augusztus ünnepei az öröm napjai voltak.Vagy csak szerettük volna boldog ünnepnapoknak látni? Gondolok elsősorban az 1456-os nándorfehérvári győzelmünkre, amelynek hőse a keresztény magyar hit volt. A török hadsereg II.Mehmed török szultán vezetéséve 1456.VII.4-22-én Nándorfehérvárt vette ostrom alá. Előre tudható volt ez a támadás, hiszen a mohamedánok foga közvetlenül Magyarországra fájt. Tudták-e, vagy csak sejtették, hogy hazánkat a keresztény Európa védőjének jelölte ki, bízta meg a Boldogságos Szűz Mária Géza fejedelemnek adott látomásban. Európa nem adott igazi segítséget, pedig Kapisztrán Szent János buzgón kérte. Hazánkban prédikálva összegyűjtött kisebb keresztes hadat, amellyel Hunyadi János fővezér mellé állt és hősi rohammal felszabadították a várban védekező Szilágyi Mihályt, megfutamították a sokkal erősebb török hadat. Harci kiáltásuk: Jézus, Mária volt. Ezt a világra szóló győzelmet augusztus 6-án tudták meg Rómában, és erre a napra rendelte el a pápa Urunk színeváltozása ünnepét és a déli harangszót. Ez tehát boldog napunk. Augusztus 14-e, amikor népünk Szent István királyunk haldoklásának napjaira emlékezik, és arra, hogy Nagyboldogasszony vigíliáján ajánlotta föl hazánkat Nagyasszonyunknak. Végrendelet volt ez. Ettől kezdve hazánk a Mennybevitt Nagyboldogasszony egyetlen tulajdona a földön. Azóta ez is boldog nap. A Szűzanya testben-lélekben megdicsőülése napja, augusztus 15-e igen nagy ünnepünk, amit 1000-től kezdve a Mohács utáni török rombolásig, országos nemzeti zarándoknapként tartott jámbor népünk. Legyen lelkiismereti gondja mindenkinek, akinek hite és hatalma van, hogy ezt a kötelező Mária-ünnepet újra munkaszüneti ünnepnapként tarthassuk meg. Augusztus 20-a államunk és magyar kereszténységünk ünnepe. Szent István egyetlen királya a történelemnek, akinek küldetését születése előtt kihirdette az Úr az égben, és népes mennyei kísérettől körülvéve hirdette meg a világ Királyné Asszonya a magyarok földjén állva. Legyen büszke ezekre a tényekre minden igaz magyar. Az ünneplő haza augusztus29-én, Keresztelő János fővételének emléknapján hazánk első nagy gyásznapját üljük meg: „Hős vértől pirosult gyásztér sóhajtva köszöntlek: nemzeti nagylétünk nagy temetője: Mohács”(Kisfaludy Károly) Néhány idézettel gondoljunk a három mára rendelt szentmise szenvedőinek és hazánknak közös bánatára. Jeremiás próféta keserűségéből: „Rászedtél, Uram! S én hagytam, hogy rászedj. Már azt gondoltam, hogy nem törődöm vele, és nem beszélek többé nevében. De ilyenkor mintha perzselő tűz gyúlt volna szívemben és átjárta minden csontomat. S ha megfeszítettem erőmet, hogy ellenálljak, belefáradtam és nem tudtam elviselni” (Jer, 20,7.9) „Isten irgalmára kérlek benneteket: Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Legyen ez a ti értelmetek hódolata” (Róm 12,1) – „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen. Mert mindaz, aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, és aki énértem elveszíti életét, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelke kárt szenved? Mit is adhatna az ember cserébe saját lelkéért? Az Emberfia el fog jönni Atyjának dicsőségében, angyalai kíséretében, és megfizet mindenkinek tettei szerint” (Mt 16,24-27)


Zsolozsma 238.



Aranyszájú Szent János püspöknek a Máté-evangéliumról mondott szentbeszédeiből
(Hom. 50, 3-4: PG 58, 508-509)
Amíg a templomot ékesíted, ne feledkezz meg ínséget szenvedő testvéredről
 
 
     Tiszteletben akarod részesíteni Krisztus testét? Le ne nézd azért, mert ruhátlan. Azt pedig meg ne tedd, hogy itt benn esetleg selyemruhával tiszteled meg, odakinn pedig nem törődsz vele, amikor ruhátlan és gyötri a hideg. Mert aki azt mondta: Ez az én testem (Mt 26, 26), az szavával egy tényről tett bizonyságot, de ugyan ilyen tényt mond ezzel is: Láttátok, hogy éhezem, és nem adtatok ennem (vö. Mt 25, 35), és: Amit a legkisebbek valamelyikével nem tettetek, velem nem tettétek (vö. Mt 25, 45). Jézusnak persze nem ruhára van szüksége: ő tiszta lelkeket akar. E dologban pedig nélkülözhetetlen a fokozott törődés.
     Tanuljunk meg tehát bölcsen gondolkodni, és tanuljuk meg Krisztust úgy tisztelni, ahogyan kívánja. Mert ha már tiszteljük őt, akkor az a tiszteletadás a legkedvesebb neki, amelyet ő kíván, nem pedig az, amelyet mi gondolunk ki. Hiszen Péter is úgy gondolta, hogy azzal tiszteli meg Jézust, ha nem engedi, hogy megmossa a lábát; ám amit Péter akart, az nem megtisztelés volt, hanem teljesen az ellenkezője. Így te is azzal a tisztelettel tiszteld meg, amelyet ő írt elő parancsával; tehát a vagyonodat oszd szét a szegények között. Mert nem arany tárgyak kellenek az Istennek, hanem színarany lelkek.
     Ezt nem azért hangoztatom, mintha ellenezném, hogy ilyen fogadalmi ajándékokat ajánlj fel Istennek, hanem mert inkább azt kérem, hogy ezekkel együtt, sőt már ezek előtt adj alamizsnát. Mert elfogadja Isten azokat az ajándékokat is, de sokkal inkább az alamizsnát. Azok ugyanis csupán a felajánlónak vannak hasznára, ez viszont annak is, aki kapja. Amott az ajándék dicsekvésre is adhat alkalmat, emitt viszont tisztán az alamizsnálkodás és az emberszeretet érvényesül.
     Mert mire jó az, ha Krisztus asztala aranykelyhekkel van megrakva, ő maga viszont éhenhal. Előbb lakasd jól az éhezőt, és csak azután ékesítsd fel az asztalát a feleslegedből. Aranyserleget készítesz, de nem adsz egy pohár vizet? Miért kell arannyal hímzett térítőt tenned annak az asztalára, akinek még a szükséges ruházatáról sem gondoskodol? Mire jó ez? Mondd csak nekem: ha látnál valakit, akinek nincs betevő falatja, s te nem adnál neki enni, de az asztalára arany edényeket raknál, vajon köszönetet mondana az neked? Nemde inkább felháborodna ezen? Vagy más példát mondok. Ha látsz valakit rongyokba öltözve és a hidegtől megdermedve, de ahelyett, hogy ruhát adnál rá, aranyozott oszlopokat állíttatnál fel neki, és kijelentenéd, hogy az ő tiszteletére teszed, nemde azt gondolná, hogy te kigúnyolod, sőt a végsőkig meggyalázod őt?
     Erre gondolj Krisztussal kapcsolatban is, amikor ő mint vándor és idegen körüljár és hajlékot keres, de nem fogadod vendégül. Viszont a padlózatot, a falakat meg az oszlopfőket felékesíted és a lámpákra ezüst láncokat aggatsz, noha őt a börtönben megláncolva még látni sem akarod. Szintén nem azért mondom ezt, mintha tiltanám az ilyen díszítéseket, hanem arra biztatlak, hogy ezekkel együtt tedd azt is, sőt hogy még ezek előtt tedd meg. Mert soha sehol sincs bűnül felróva, hogy azokat nem tette volna meg valaki; viszont aki ezt nem teszi meg, arra a pokol vár és az örök tűz és büntetés az ördögök társaságában. Tehát amíg a templomot ékesíted, vedd észre nyomorgó testvéredet is: mert ő értékesebb templom, mint a kőből való.  


2014.08.30. Szombat



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!
2014.08.30. Szombat

Sok hívő ember túlzónak tartja Szent Pál elmélkedését, amelyben kimondja, hogy az emberek nagy része nem szívesen veszi, ha a Katolikus Egyház a közösségi problémák egyetlen rendezőjének az Úr Jézust emlegeti. A zsidók csodajeleket kívánnak, a görögök bölcsességet követelnek, mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük” (1Kor 1,22-23) „Gondoljatok csak meghívástokra, testvérek! Nem sokan vannak köztetek olyanok, akik a világ szerint bölcsek, nem sok a hatalmas, nem sok az előkelő. Isten azonban azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket, s ami a világ előtt alacsonyrendű és lenézett, azt választotta ki az Isten, a semminek látszókat, hogy megsemmisítse azokat, akik valaminek látszanak. Így senki sem dicsekedhet Isten előtt. Általa van nektek életetek Krisztus Jézusban, aki Istentől bölcsességünkké, megigazulásunkká, megszentelődésünkké és megváltásunkká lett. Így teljesül az Írás:„Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék” (26-31) Mint Isten második Személye, ajándékba kapta a végtelen isteni természetet. Vállalta, hogy az ősbűn s minden bűn eltörlése érdekében a világtörténelem minden bűnösének minden bűnéért isteni természete mellé felveszi az emberi természetet, megtestesül, hogy testvérünkként legyen érvényes megváltói küldetése. Emberi testét és lelkét nem adta emberi személyiség birtokába, hanem isteni személye alá rendelte, hogy a történelem minden bűnét és büntetését ki tudja váltani az összes embert meg tudja váltani. Emberi szenvedését az isteni személye fémjelzi, teszi végtelen értékűvé. Amikor búcsúzik tanítványaitól, hangsúlyozza: „Ha, szeretnétek, örülnétek, hogy az Atyához megyek, mert az Atya nagyobb nálam” (Jn 14,28) Nagyobb azzal, hogy nekem adta csorbítatlanul a végtelen istenséget. Ez a hála örök. A pogány rómaiak bölcsessége így vélekedik: „Dicis aliquem ingratum? Dixisti de eo omne malum” Azt mondod valakire, hogy hálátlan? Minden rosszat elmondtál ezzel róla. Jézus apostolai mind egyszerű falusi munkásember volt. „Akkor Péter vette át a szót, amikor Jézus arról beszélt: Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bemenni az Isten országába (Mt 19,24) „Nézd, mi mindenünket elhagytuk, és követtünk téged. Mi lesz hát a jutalmunk? Jézus így válaszolt: Bizony mondom nektek, ti, akik követtetek, a megújuláskor, amikor az Emberfia dicsőséges trónjára ül, ti is ott ültök majd vele tizenkét trónon, és ítélkezni fogtok Izrael tizenkét törzse fölött. Aki nevemért elhagyja otthonát, testvéreit, nővéreit, apját, anyját, feleségét, gyermekeit vagy a földjét, száz annyit kap, s az örök élet lesz az öröksége” (Mt 19,27-29) 1901.január elsejére virradóra XIII. Leó pápának az Úr álmában megmutatta, hogy a XX.. Században a sátán milyen nagyhatalmat kap a föld felett. A pápa három év múlva meghalt. Szent Péter székének várományosa Rampolla bíboros volt. A bécsi császár korábban szerzett jogra hivatkozva bejelentette vétóját Rampolla bíboros ellen.A szavazatok Giuseppe Sarto velencei pátriárka neve mellé gyülekeztek. Kérlelte társait, hogy, a nagy veszélyben lévő századnak az elején ne válasszák meg pápának. Megválasztották. Amikor a bíboros dékán feltette neki a kötelező kérdést: Elfogadod? Azt válaszolta: „Elfogadom keresztnek” Intézkedései a következők voltak: Örökre megvonom a Habsburgok vétójogát. Meg kell reformálni a liturgikus zenét, hogy a szentmise az isteni áhítattal legyen bemutatva. A francia szokások ellenére nem kell az elsőáldozással a tizennegyedik életév betöltéséig várni. Az a gyerek, aki meg tudja különböztetni a mindennapi ennivaló kenyértől Jézus oltáriszentségi Szent Testét, megáldoztatható. A francia bíborosok vitába szálltak vele és a kilencszáz éves szokásjogra hivatkozva követelték: Vonja vissza a pápa a kijelentését. Előbb kell a gyermek szívében trónra ültetni Jézust, mint hogy a sátán megszállná. volt a válasza. A keresztény Európa megszűnt létezni. A keresztelés, elsőáldozás, a Szentmise ne szoruljon ki, ne zsugorodjon tovább.